Este értem haza a Minisztériumból, a szokásosnál később. Bár rajongtam a munkámért, mégsem hagytam, hogy kiszorítsa a fontossági sorrend első helyéről a családomat. Már a gondolatot is utáltam, ha nem értem haza vacsorára és nem tudtam legalább néhány tartalmas és értelmes mondatot váltani a gyerekeimmel és a feleségemmel. Elismerem, néha a tartalmas beszélgetés nem csak az én igyekezetemen múlott, két kamasz gyerekkel elég gyakran be kellett érnem néhány odavetett "semmi extrával" és "ahahogyneperszével". Amelie-vel már többször megállapítottuk, hogy szülőként átélni a gyerekeid tinikorát tulajdonképpen vezeklés minden hülyeségért, amivel a saját szüleid idegszálain táncoltál. Én még szerencsésnek mondhattam magam, mert Leo és Isabella nem voltak különösebben problémásak, különösen a saját tizenéves önmagamhoz viszonyítva. Legalábbis mertem remélni, hogy Leoba több józan ész szorult, mint annak idején belém vagy a sültbolond öcsémbe, mert Rody is megért egy misét. Ams még a Minisztériumban volt, mikor én hazahoppanáltam, a Wizengamot egyik irodájához kötötte egy rendkívül fontos és szerintem hihetetlenül unalmas ügy. Az én elnyúlt munkaidőmet ellenben nem a lelkesedés okozta, hanem egyszerűen az a tény, hogy kivontak egy halom pénzt a kutatásunkból, kirúgtak több kollégát is és most legalább három ember helyett kellett dolgoznom. Jól bírtam a gyűrődést, de nem ennyire, az igazságtalanságot pedig sosem kedveltem. Nem is tudom mit vártam a Briggs-kormánytól, teljesen hidegen hagyta őket a tudomány, ha valahonnan átcsoportosítottak pénzeket, az pontosan ez a terület volt. Kicsit sem érdekelte őket a mi jelentéktelennek ítélt patrónuskutatásunk. Nem meglepő, nyilván távol állt tőlük a szeretet megértésére való vágy... A Lestrange kúria szalonjában - Merlinre, miért nem lehetett nekünk is egyszerűen nappalink, mint az átlagos embereknek? - találtam Leora, nemrég érkeztek haza Isabellával a téli szünetre. A bál utáni gyilkosság csúnyán felborzolta a kedélyeket, Rody napi szinten tájékoztatott a fejleményekről, professzorként és exaurorként sokat tudott a nyomozás állásáról. Habár a nyomozás jelenleg nem állt sehogy, még mindig nem tudták, ki ölte meg Kyle Briggst és mi lehetett a halál pontos oka. Szörnyűnek találtam az esetet, minden ép lelkű embert elborzasztott egy tizenhét éves fiú halála, de a gyerekeimtől tudtam, hogy a Briggs fiú nem volt éppen egy ma született bárány. Ettől természetesen nem szolgált rá a halálra, azt senki sem érdemli meg. - Mindig le akarlak szidni, amiért még nem alszol ilyen későn, aztán minden alkalommal rá kell döbbennem, hogy már nem hétéves vagy - jegyeztem meg Leonak. - Természetesen, ha nagyon szeretnéd, akkor elolvasom neked most is a Nyiszi nyuszi és a locsifecsi fatönköt. Biztosan minden szülő életében volt egy estimese, amit tiszta szívéből gyűlölt, a gyerekei viszont rajongtak érte. Nálunk a Nyiszi nyuszi volt ez, szinte már agyvérzést kaptam, amikor századszorra is azt kellett mesélni Leoéknak. Merlinnek hála már rég kinőttek ebből a korszakukból és valami azt súgta, hogy Leo nem lenne elragadtatva, ha például a barátai előtt megemlíteném ezt az apróságot. Hatalmas szerencséjére nem erősítettem a kínos apukák táborát, nem volt életcélom a lejáratása.
Vendég
Hétf. Jan. 20, 2020 6:33 am
to Apa
Egy ideje már ismerős otthoni környezetben picit megnyugszik az ember. Van ideje átgondolni dolgokat, lehiggadni, biztonságba ringatnia magát. Hisz ha bűnösnek tartanának, akkor már elvittek volna, nem? Nem tettem semmit, nem kedveltem sosem Briggst, de nem vettem volna el az életét sem puszta utálatból, sem önös érdekekből. Mindkettő távol állt tőlem, hisz belőlem annyira vált volna hithű halálfalócsemete is, mint amennyire volt a nagyapám fotelforradalmár. Én is legfeljebb szóban nyilvánulok meg és még csak halálosan sem fenyegettem meg azt a barmot. De azért szembetűnően sokáig maradtam még magamra a gondolataimmal. Ha nincs a valós alibi, ha Oli letagadja, hogy velem lett volna, akkor most nagy bajban lennék. Nagyban ücsörgök a hall kellemes elrejtő homályában egy bögre forrócsoki társaságában és azt fújkálom, hogy végre bele is ihassak, mikor apa megszólal. Egy pillanatra elfelejtem kifújni is a levegőt. Oké, túl feszült vagyok mostanában... - Még fél év és egy tizest is hozzátehetsz. - jegyzem meg kis vigyorral. Apa eszméletlenül emlékszik mindenre a gyerekkorunkból, mindenre ami ciki, mindenre amire büszke volt. Talán nála jobban csak anya volt borzalmasabb ebből a szempontból. Csúf titkaim tudói. Már legalábbis régen így voltak. Most pedig... ha tudnák, hogy mi minden van még, amiről fogalmuk sincs. - És te miért nem alszol? Mert mindjárt negyven leszel? - nem tudom megállni a csipkelődést, persze tudja ő, hogy ilyenkor csak a vérét szívom. Kinyújtom a lábam a széken, cseppet sincs kedvemre innét felkelni. Ha apának társaságra van szüksége, arra is állok rendelkezésére. Igazából amióta hazajöttünk nem beszélgettünk egy jót. Beszélgettünk felszínesen a nemrég történtekről és nagyjából ennyi. Talán Isabellával jobban elbeszélgettek, hisz ő inkább volt lelkisebb, mint én, jobban is látszott rajta. Nekem tartanom kellett magam előtte is, nem igaz? Hisz a bátyja vagyok, akinek valamennyire utat kell mutatnia. Pedig szívesebben meséltem volna arról is, hogy táncoltam azzal, aki egy ideje nem kicsit mozgatja meg a fantáziám. - Szerinted helyes volt a megbeszélésen úgy a többiekre ordítani? - célzok a kviddics-megbeszélésre. Teljes volt a káosz, amikor először összegyűltünk Caroline távollétében. Azóta sem láttuk még a pálya körül és nem tudjuk, hogy ezt most a rettegés váltja ki vagy valami oka van rá. Mindenesetre a többiek be voltak rezelve, nekem is elegem lett és rájuk rivalltam, hogy elég a veszekedésből. Persze majd a többit megbeszéljük a szünet után. De Ty azt mondta, hogy valaki már arról beszélt, legyek én a csapatkapitány. Nem is tudom, ezek már annyira komoly dolgok, nem?
A válaszára mosoly ült ki az arcomra, de belül inkább ennek az ellenkezőjét éreztem. Nem akartam még egy tízest hozzátenni, döbbenetesnek találtam, hogy Leo hamarosan nagykorú lesz. Nem az zavart, hogy varázsütésre elkezd majd Lángnyelv whiskyt nyakalni, csak mert tizenhét évesen megteheti (előző karácsonykor éppen én töltöttem ki neki egy pohárral, elég nagyfiúnak ítéltem már meg hozzá, hogy megigyon az apjával egy pohárkával), hanem az idő rémisztő múlása jutott eszembe erről. Nem olyan rég még kviddicsezni tanítottam Leót a kúria kertjében... Vagy talán ő tanított engem, sokkal tehetségesebb volt nálam. - Alig várom, már csokorba gyűjtöttem a legkínosabb kiskori történeteidet és elő fogom adni a szülinapi bulidon mindegyiket. - Még nem készítettem ilyen gyűjteményt, de ahogy kimondtam, hirtelen elfogott a motiváció. Akár tényleg össze is írhatnám... Rody és Richard biztosan segítettek volna, egykori bébiszitterként volt a tarsolyukban bőségesen történet, amitől Leo majd az asztal alá akar bújni a családi bulin. A barátai előtt azért nem akartam elmesélni, hogyan pottyantott a fejére Lucius Malfoy egyik albínó pávája. Leo már akkor sem találta viccesnek, hogy a pávapiszok lefolyt a háta közepéig, Malfoyék szinte elájultak a szégyentől, amíg Ams én én fuldokoltunk a nevetéstől, hiába kellett volna együtt éreznünk a fiunkkal. - Szeretnél te ilyen fitt és jóképű lenni harminckilenc évesen - borzoltam össze a fiam haját. - Amúgy a munka miatt nem alszom. Briggsék szinte ellehetetlenítették a kutatásunkat. Ha minden kötél szakad, saját zsebből és adományokból folytathatjuk természetesen, de felháborító, hogy önkényesen dönthettek erről. Nem akartam Leot terhelni a munkahelyi problémáimmal, de nem tudtam bosszúság nélkül beszélni a Minisztérium eseményeiről. Rengeteg időt és energiát áldoztam a kutatásunkra, szívügyem volt, hogy eredményre jussunk, erre elég Maurice Briggs aláírása és máris kukába dobhatom a terveinket... A kutatás költséges elfoglaltság. - Te helyesnek gondolod? - kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. - Ha úgy érezted, hogy helyesen cselekszel, akkor biztos vagyok benne, hogy az is volt a helyes döntés. Nem voltam ott, de az alapján, amit meséltél, valakinek le kellett csillapítania a többieket. Egy csapat vagytok, ha egymás torkának ugrotok és csak a feszültség nő közöttetek, az nem vezet jóra. Ha más nem volt ehhez elég határozott rajtad kívül, akkor neked kellett megtenned. Minden csoportnak kell valaki, aki képes irányítani. Tudom, hogy elfogult vagyok, az apádként ez a dolgom, de szerintem jó csapatkapitány lennél. Persze csak akkor, ha ezt szeretnéd. Leültem Leo mellé és kilazítottam a nyakkendőmet. Sosem zavart, hogy a minisztériumi munkám eleganciát követelt meg, de itthon már engem is idegesített a túl szoros nyakkendő. Az otthon az a hely, ahol egy fárasztó nap után végre pihenhet az ember, már ha olyan szerencsés, mint én, és otthonának mondhatja a családi fészket, nem csak a háznak, ahova aludni jár. - Mi aggaszt a legjobban ezzel az üggyel kapcsolatban? Ha nem akarsz csapatkapitány lenni, akkor mondd meg a többieknek, ne őrlődj emiatt. Vagy a Briggs fiún jár az eszed?
Vendég
Szer. Ápr. 08, 2020 9:05 pm
to Apa
Az apámmal a kapcsolatom leginkább idilli. Ha valaki egy igazi apa-fia viszonyt szeretne leírni, akkor a miénket venné tökéletes példának, erről meg van győződve. Soha nem kellett előle semmit elhallgatnom - noha arról lapítok, hogy a Roxfortban néha tudok rendesen is inni, ha arról van szó -, soha nem volt vitánk komolyan, soha nem zörrentünk össze. Ha valami kellett, csak ki kellett ejtenem a számon és megkaptam. Ahhoz igazán nyomós indok kellett, hogy az ellenkezője történjen. Én pedig mindig bizalommal fordultam hozzá és ez az alatt az idő alatt sem csorbult meg, hogy kevesebbet jártam már haza. A faterom egy igazi példakép, én mondom. - Hogy mi? Hogy mi, apa? - kérdezek vissza kétszer is hitetlenkedve, de másodjára már inkább nevetve, mint megrökönyödve. Istenem, nem is a faterom lenne, ha nem ilyenekkel akarna előrukkolni. Hát mit is mondjak rá, zseniális! De hogy a többiek előtt és ráadásul mindet? - Azt nem engedem, hogy elmeséld, amikor két éves voltam, anya mögé másztam az ágyra, miközben ő a földön ült és a nagy izgatottságomra visszaköszönt a nyakában a sütőtök pürém! - na ne! És a többi ilyet se, ha kérhetem! Az biztos, hogy elérné a hatását, ahogy most is. A nevetés felold, már feszült sem vagyok igazából. Ki gondolkozik ilyenkor a sulin és a történteken, nem? - Ennyire rossz a helyzet? Azt hinném, hogy a suliban van csak gáz, de semmi sem klappol már. - rosszallóan rázom meg a fejem. Suhanc vagyok még ugyan, de véleményem van sok mindenről és nem vagyok már annyira kölyök, hogy ne értsem meg, mi miként zajlik. Egy biztos, kaki van a palacsintában. Hogy legyek én magabiztos valamiben, ha azt látom, hogy apa, sem a többi felnőtt nem az? Kiből merítsek erőt? Ezek olyan triviális kérdések, amire valószínűleg csak időközben jövök rá. Persze tudom, a családom bármiben támogat és ez erőt ad, tényleg rengeteget. De azért mégis csak kiábrándító egy kicsit a tény, hogy egy ilyen társadalomba fogunk belépni. Majd egyszer a nagybetűs Életben. - Nem tudom, én csak úgy magamhoz vettem a szót és csak jött magától. De nem tudom, tudnék-e egy egész csapatot vezetni, amikor pont egy csapattársunk halt meg. - bár nem volt jó vezető, inkább megfélemlített mindenkit, mint összetartottunk volna. De talán most már más szelek fognak fújni. - Köszönöm apa. - hálás mosoly ül ki végül az arcomra. Erre nincs szebb szó, mint ez. Én pedig végtelenül hálás vagyok a fateromnak. - Inkább csak utóbbin. - köszörülöm meg egy kis csönd után a torkom. Nem tudom hogy fogalmazzam meg igazából. A hely, ami eddig a megrengethetetlen biztonságot adta, nem az többé. - Én most... rágyújtanék, ha nem baj. - nem sűrűn hozom fel a tabutémákat. Igazából még ősszel szoktam rá a cigire és nem igazán hoztam szóba a dolgot. Nem tudom, hogy miképp reagálna rá, ezért a fene nagy óvatosság, de azért most mégis jól esne. Csak megérti. Vagy nem?
Büszke voltam a fiamra és büszke magamra, mert nekem nem olyan volt a kapcsolatom a tizenöt éves fiammal, mint más ilyenkorú gyerekkel rendelkező apáknak. A korosztályomban a férfiak többsége szülővé vált és most küzdött a tinédzserkor minden szeszélyével; a lányos apák készítették a rég elmúlt kviddicses korszakukból megmaradt terelőütőt az unszimpatikus udvarlók elkergetésére, a fiús apukák imádkoztak Merlinhez, hogy a gyerek ne vaduljon meg teljesen a tesztoszterontól. Nem tudtak sokat a gyerekeikről, úgy tapasztaltam, a bizalom megszakadt, erős fal húzódott szülő és gyermeke közé. Én ezt nem tapasztaltam. Már nem csüngött a nyakamban egyik lányom és Leo sem, azonban teljes nyugalommal ki mertem jelenteni, hogy hozzám fordulnának a problémáikkal. Nem voltam híján az önbizalomnak, egyes komplexusok tárházát felvonultató emberek szerint az egoizmus felső határát súroltam, én ezt inkább nevezném önismeretnek. Nem az ego mondatta velem, hogy jó a kapcsolatom Leoval. - Akkor azt elmesélhetem, amikor Lucius Malfoy pávája a fejedre piszkított? Arra neveltem Leot, hogy mindenről legyen véleménye. Nekem apám azt tanította, hogy álljak mindig az erősebb oldalra és ha az érzéseim ütköznek az érdekkel, akkor nyomjam el őket, de nem járt sikerrel az okításomban. Nem tudtam haragudni ezért apámra, a környezete, a helyzete tette ilyenné. Az egy másik időszak volt, gyakran a túlélés záloga volt az az életfelfogás, amit ő próbált átadni nekem. Azt akartam, hogy az én fiam önállóan gondolkodó felnőtt legyen, aki nem fél artikulálni, mit gondol a világ dolgairól. Nem kell mindent értenie, az sem baj, ha nincs mindenről véleménye, de amiről van, amellett álljon ki. - Nem túl jó a helyzet, de megoldjuk valahogy. Nem ez az első a történelemben, hogy a Mágiaügyi Minisztérium bele akar szólni az oktatásba és a tudományba, amikor kompetenciája nincsen rá. A mostani tanfelügyelőtök csak halvány árnyéka annak a varangynak, akit még mi kaptunk a Caramel-kormány idején. Rody nagybátyádat sokat gyötörte, hát még Potteréket... Azt is túléltük, ezt is túl fogjuk. Csak tanulj és ne hagyd, hogy butaságokkal tömjék a fejedet - válaszoltam higgadtan. Nem aggódtam Leo miatt, eszes fiú volt és nem befolyásolható. A szavai mosolyt csaltak az arcomra. Természetesen nem a csapattársa halálán derültem, kizárólag Leo bizonytalanságán. Ha tudná, hogy éppen ez teszi majd jó vezetővé... - Éppen ez a fontos. Mélyről jött, hogy magadhoz vetted az irányítást. Nem a vezetői pozícióra vágytál, hanem a személyiségeddel és a csapat iránti odaadásoddal vívtad ki magadnak, hogy a többiek elfogadjanak kérdőjeles csapatkapitányként. Szerintem ez tesz majd jó csapatkapitánnyá, nem azért csinálod majd, hogy parancsolgass másoknak vagy népszerűbb legyél ezáltal. Tudom, hogy jó leszel benne. A nagybátyád is csapatkapitány volt egy ideig, majd egyszer kérd meg, hogy meséljen róla. - Rody Leoval szemben élvezte a poszttal járó minden előnyt. Az öcsém nagyon sokat változott gyerekkora óta, többnyire előnyére. - Nem csodálom, hogy megvisel - sóhajtottam. - Anyád még arra is gondolt, hogy januártól nem kéne visszaengednünk titeket a Roxfortba. Nem tudtam egyértelműen szembeszállni Ams véleményével. Joggal féltette a gyerekeket, nem tudtunk semmit a gyilkosság körülményeiről. Nem akartam, hogy feleslegesen felboruljon Leo és Isabella élete, de féltettem őket, akárcsak az anyjuk. - Mióta dohányzol? - szaladt fel a szemöldököm a kijelentésére. Nem szidtam le, habár megfordult a fejemben, hogy megteszem, azonban a szavak nem jöttek a számra. Én is dohányoztam ennyi idősen, Ams is dohányzott, az öcsém is, egyikünknek sem lett baja tőle. Leo stresszes időszakon volt túl, helytállóbb lenne azt mondani, még mindig stresszes időszakban volt. Értékelnem kellett az őszinteségét. - Tudod mit? Adj egy szálat nekem is. Anyád nem fogja ilyen könnyedén venni, remélem, ezzel tisztában vagy. De mondd el neki is, mert én nem fogok titkolózni előtte. Ha ahhoz elég nagyfiú vagy, hogy cigarettázz, akkor ahhoz is legyél, hogy elmondd anyádnak. Nem akarlak leszúrni, a te dolgod, tudod, hogy nem akarok beleszólni a döntéseidbe. Csak arra kérlek, hogy tarts mértéket és tudd, mit lehet kipróbálni és mit nem. Rendben?
Vendég
Kedd Júl. 14, 2020 11:00 am
to Apa
Egy pillanatra megkövülök a sztorin, aztán olyan jóízű nevetés tör fel belőlem, hogy még a cigit is elfelejtem előhúzni. Érzem, ahogy végleg minden stresszes nyomasztó érzés lefolyik a vállaimról és felváltja a helyét az őszinte szórakozottság, amit általában apa mellett nem is olyan nehéz megtalálnom. Néha úgy érzem, hogy a fiatalabb képmása vagyok, de valahol meg mégsem. Nem tudom, hogy ő mennyire volt öntelt, mennyire követte egyáltalán a családi hagyományokat, azt tudom, hogy most egy halál laza családfő, aki kellő szabad kezet ad mindenben nekünk ahhoz, hogy megtaláljuk a számításainkat. Emlékszem az első alkalomra, amikor kijelentettem, hogy gitározni akarok, ő leült mellém és együtt próbálgattuk a behangolást, mielőtt még megbűvöltük volna, hogy hangolja be magát a hangszer. Azóta persze megtanultam magamtól is ezt, mert cikinek éreztem, hogy ha megtanulok játszani rajta, akkor a legalapabb dolgokat nem tudnám. A legapróbb részletet is ismerem. Apa ugyanakkor ugyanúgy lelkesedett azért is, hogy kviddicsezzek, hogy én döntsem el, milyen zenéket hallgassak, mit vegyek fel, másoknál már hallottam ilyen jellegű elvárásokat is. - Na jó, ezt nem sztorizhatod el a szülinapomon! - jelentem ki határozottan, felmutatott mutatóujjal, de még mindig nevetek ahhoz, hogy lássa, ezt egyáltalán nem gondolom komolyan és nem fogok megsértődni rajta, hogy ha tényleg elsztorizza, még ennél is részletesebben. Úgy látszik, hogy nem csak a suliban vannak zűrök. Mi az isten van a társadalmunkkal, hogy ennyire megzakkantak az emberek? Nem értem még ennyire az élet nagy dolgait - őszintén még kényelmes nekem, hogy a saját kis világommal foglalkozzak csak -, de lassan muszáj lesz foglalkoznom vele, ha befejezem a Roxfortot. - Én nem hagyom... De ugye nem lesz bajotok belőle? - az osztálya meg a kutatásai annyira nem is érdekelnek, de azt nagyon nem szeretném, ha ő megütné a bokáját. Nem tudom, lehet rémeket látok, hogy most bármikor bárkit eltehetnek láb alól, de valahogy ezt is tökre el tudom képzeli, hogy apát is kikezdik. Nem akarom, hogy valami gebasz legyen. Bizonytalan vagyok mostanában mindenben és úgy érzem, hogy a faterommal nyugodtan megoszthatom a gondjaimat, nem fog kiakadni rajta. Sokszor még nálam is jobb ötleteket ad nekem, amivel általában egyből nyert ügyem is lesz. - Tényleg? Nyaggassam őt? - bár nem hiszem, hogy Rody ilyen körülmények között állt a sarkára, de egy próbát megér végül is. Ha majd találkozunk vele, vagy vissza megyek a suliba, akkor biztos megkeresem őt is. - NEM! - zsigerből jövő tiltakozással reagálok arra, hogy kivennének minket a suliból. Nincs arra semmi szükség, akkor nem fogom látni a többieket, Ty-t, a csapatot, a háztársaimat és a szöszivel sem fogok tudni pöffeszkedni, hát mekkora egy tragédia lenne ez? Még egy indok, hogy rágyújtsak arra a kurva cigire. - Csak nem kell, megleszünk a második félévben is. Vigyázok a húgomra. - zárom le tárgyilagosan a témát. Még nem akarom neki elmesélni, hogy Liv mennyire megkavarta a gondolataimat. Ellenben arra számítok, hogy majd most jól letol, amiért rágyújtottam. A megszokás nagy úr és csak akkor kapcsolok, hogy nem is mondtam neki a káros szenvedélyem, amikor már megtörténik. Nyújtok felé csak egy szálat és tüzet is adok. - Oké... még csak nemrég kezdtem, néha jót tesz az idegeimnek, jól esik. De nem szívok sokat, egyesek nem szeretik a cigis leheletem. - már megint a szöszire gondolok ez alatt, de még mindig nem kívánkozik ki belőlem. - Oké, megmondom neki is. Komolyan. És tudom, hogy mit szabad és mit nem. Nem tönkre tenni akarom magam, csak kipróbálni... de ez most így tetszik. Te is cigiztél ennyi idősen, nem?
- Még átgondolom - vontam meg a vállam nevetve. Kedves volt Leotól, hogy aggódott miattam, talán a munkám miatt is, bár nem tudtam az mennyire érdekli őt. Nem terheltem túl sokat a kutatásunkról szóló történetekkel, a Misztériumügyi Főosztályon dolgozók kivételével valószínűleg kevés embert érdekelt, mit ügyködtünk zárt ajtók mögött és még kevesebb ember értette. Azonban azt nem akartam, hogy Leo még miattam is rosszul érezze magát, éppen elég baja volt mostanában. Elkeserítőnek találtam, hogy a gyerekeimnek akár csak töredékét meg kell tapasztalnia annak a stressznek, amelynek minket is kitettek diákkorunkban. A legtöbb, amit tehettem a fiamért az volt, hogy itthon megpróbáltunk nyugodt környezetet biztosítani neki és a testvéreinek. Nekem ez nem adatott meg, folyton aggódnom kellett amiatt, hogy mikor kopognak majd az ajtónkon a halálfalók és adnak ultimátumot a családunknak a csatlakozásra. Legalább ettől megkímélhettem a saját gyerekeimet, de afelett nem volt kontrollom, hogy megöltek egy fiatal fiút a karácsonyi bálon és sajnos a politikusok játszmáiba sem volt beleszólásom. - Nem hinném. Viszont nem is aggódom emiatt, tűrtem csendben már éppen eleget, ezúttal nem fogok. Majd lesz valahogy. - Nem szerettem rágódni a múlton, legkevésbé átkozni magam az elkövetett hibákért. Túl büszke voltam ahhoz, hogy ostorozzam magam azért, amin már nem tudtam változtatni. Két dolgot szégyelltem az életemben, mindkettő abból eredt, hogy csendben szemléltem az igazságtalanságot ahelyett, hogy cselekedtem volna. Az egyik az öcsém kitagadása volt, a másik az, hogy gyáván meghúztam magam a háború alatt. Most már nem változtathattam a történteken, de okulhattam belőlük. Képmutatóan talán, ugyanis annak jobban örültem volna, ha Leo és a testvérei nem keresik a bajt. - Nyugodtan nyaggasd, csak kezeld fenntartásokkal. Szereti úgy előadni a fiatalkorát, mintha ő lett volna a világ császára. Szerintem akkoriban annak is érezte magát, mert kviddicsezett és rajongtak érte a lányok - forgattam a szemem. Ezt én is elmondhattam magamról, mikor Leoval egyidős voltam, enyhén szólva úgy éreztem, hogy én voltam a világ közepe. Afelől nem volt kétségem, hogy Leo nem lesz odáig Ams ötletéért, de nem számítottam ennyire heves ellenállásra. A kiakadását a büszkesége számlájára írtam, bizonyára gyávának tartották volna a barátai, ha itthon marad a szülei utasítására. - Csak egy gondolat volt, Leo, ne kapd fel a vizet. Tudom, hogy vigyázol a húgodra és remélem, magadra is, de meg kell értened anyád aggodalmát. Neked is el kell ismerned, hogy ami a karácsonyi bálon történt, az nem normális dolog és teljesen érthető, hogy anyádat a mi diákkorunkra emlékezteti, amit mindennek lehet nevezni, csak ideálisnak nem. - Nem voltam benne biztos, hogy Leot érdekelték az észérvek. Pont olyan választ adott a cigizéssel kapcsolatban, amit reméltem. Ezzel így, ebben a formában ki tudtam békülni, az alkalmi dohányzás nem volt a világ vége és legalább nem hazudott róla. - Persze, éppen én ne próbáltam volna ki? - vontam meg a vállam. - Amíg nem leszel olyan láncdohányos, mint a nagybátyád, engem tényleg nem zavar. De a legtöbb lány nem szereti a füstszagot, ugye tudod?
Vendég
Hétf. Aug. 10, 2020 11:33 am
to Apa
- De akkor te viszed el a balhét, hogy nem nekem volt a legkínosabb. - nem hát, én azt sem tudtam, hogy mi történt, biztos csak ordítottam, mint a sakál, mert rám szart az a tollas fenevad. Fiatal korom ellenére sok minden érdekel és sok mindent máshogy is látok, mint a velem egykorúak. Ha megfogalmazni akarnám a miértjét, akkor azt kellene, hogy mondjam, a kétségbeesettség hajt előre, hogy lassan egy évem marad a suliban és aztán el kell döntenem, mit kezdek magammal. Őszintén szólva fogalmam sincs. Egy valamit tudok, hogy nagy a szám és az egóm, hogy a lány, aki bejön ott koptat le, ahol tud és szeretem a szabályokat áthágni. Mégis prefektus vagyok. Nem egy nagy érdem így ez, nem igaz? Úgy érzem, hogy most kerek az életem és valahol mégsem. Ráadásul a történtek teljesen felborították a mindennapok nyugalmát. Többet idegeskedek a húgom miatt, amiatt, hogy esetleg bezárják a sulit, meg úgy minden miatt. Nem, mintha utálnék itthon lenni, de megszoktam már, hogy az év nagy részében nem a szüleimmel találkozok, hanem a barátaimmal. A nyári szünetek is rém unalmasan telnek el, amikor haza érünk a családi kirándulásból, apa visszamegy dolgozni, anya is teszi a dolgait, a testvéreim elfoglalják magukat, én pedig csak nézhetem a falat. Na hát azt már nem. Ilyenkor hetekre is eltűnök Tylerhez, vagy ameddig elviselnek. Ugyanakkor aggaszt, hogy apa is ideges és most kibukott belőle az is, hogy ez nem csak a suliról és a mi testi épségükről szól. Szar lehet, ha a hivatása a szenvedélye és valahonnét fentről szembe köpik vele. Ismerem őt, legalább annyira buzog benne a tettvágy, mint bennem és pont annyira szólalkozik fel az igazságtalanság ellen, mint én. Csak tudom, hogy neki mennyire a szívügye lehet a dolog és rossz látni, mert én ebben tényleg nem tudok segíteni. - Remélem megoldódik. - bólogatok végül nagy bölcsen, mintha ennél többet hozzá tudnék szólni a témához. Ilyenkor zöldfülű kiscsikónak érzem magam, aki csak beleüti az orrát olyan dolgokba, amibe nem kellene. Elnevetem magam, amikor elképzelem, hogy Rody mit tenne, ha felhoznám a témát. Nagy haluzásokért nem kell a szomszédba menni, amiről pedig nagyokat sztorizik, nem kell minden szavát készpénznek venni. - Nem is értem Richard hogy tudja elviselni a nagy mesemondót. - de most már a fejembe veszem, hogy megzaklatom és csak azért is kikérdezem, hogy mik a tervei. Egyszerűen muszáj! Még mindig nem tetszik az azonnali hozzáállásuk és ezt nem is rejtem véka alá. A fintor most már teljesen kiül az arcomra. Oké, értem én, hogy háborús veteránok és ebből Temzét tudnánk rekeszteni itthon, de ennyire nem kellene kivetíteni a félelmüket ránk. Még tök normális diákkorunk van, köszi, akkor is, ha meghalt valaki. - Felfújjátok, oké? Nem tudom, hogy ez az egész kié és mi miatt történt, de fogadjunk, hogy a miniszter lépett valami szarba, hogy ez történt. Biztos okkal tették ezt az unokaöccsével, nem? - nem keresek okokat, engem is megrémít, hogy úgy történt, hogy senki semmit nem látott, pedig én magam is ott voltam azon az udvaron. De erről még egyelőre bőszen hallgatok. - Tudom. - vágom rá szűkszavúan. Tisztában vagyok vele, Liv is megegyezte, hogy büdös a cigi és a csókom is. De hát... ez van, attól még megtörtént. - Ne is mondd, a lányok finnyásak. Mindegy, majd veszek be rágót. - vonom végül meg a vállam. Egy darabig csak csöndben füstölök, aztán megint felmerül bennem a kérdés. - Szerinted is valami a miniszter körül bűzlik?
Este értem haza a Minisztériumból, a szokásosnál később. Bár rajongtam a munkámért, mégsem hagytam, hogy kiszorítsa a fontossági sorrend első helyéről a családomat. Már a gondolatot is utáltam, ha nem értem haza vacsorára és nem tudtam legalább néhány tartalmas és értelmes mondatot váltani a gyerekeimmel és a feleségemmel. Elismerem, néha a tartalmas beszélgetés nem csak az én igyekezetemen múlott, két kamasz gyerekkel elég gyakran be kellett érnem néhány odavetett "semmi extrával" és "ahahogyneperszével". Amelie-vel már többször megállapítottuk, hogy szülőként átélni a gyerekeid tinikorát tulajdonképpen vezeklés minden hülyeségért, amivel a saját szüleid idegszálain táncoltál. Én még szerencsésnek mondhattam magam, mert Leo és Isabella nem voltak különösebben problémásak, különösen a saját tizenéves önmagamhoz viszonyítva. Legalábbis mertem remélni, hogy Leoba több józan ész szorult, mint annak idején belém vagy a sültbolond öcsémbe, mert Rody is megért egy misét.
