A Rochester Row-n álló aukciós ház eléggé könnyű célpontnak tűnt. De sajnálatos módon, csak annak tűnt, hiszen ezeknek az idiótáknak mégis sikerült felhívniuk magukra a figyelmet korábban, ennek pedig mindhárman megittuk a levét. Jessica potenciális vásárló képében érkezett, hogy aztán jelenetet rendezve lekösse a kíváncsi bámészkodókat, Raphaelnek a terepet kellett volna biztosítania, amíg én besurrantam a raktárba, ahol a féltve őrzött kis varázstárgyaikat őrizték. Minden úgy alakult, ahogy a nagykönyvben meg volt írva: Jess összevitatkozott valami ficsúrral, és a biztonsági őröknek kellett szétválasztaniuk őket, ez után pedig ki se dobták őket az épületből. Raphael sajnos lebukott, ezzel pedig szinte felém irányította az őröket is. Épphogy a táskámba süllyesztettem a nyakéket, aminek a segítségével akár egy metamorfmágus, képessé váltál megváltoztatni a külsődet, amikor az első átok a vállamnak csapódott. Felszisszentem, s bár megpróbáltam hoppanálni a helyről, de nem tudtam. Arra pedig nem volt időm, hogy meggyengítsem a varázslatot. Raphaelre pedig nem számíthattam, hiszen megbeszéltük: ha valami balul sülne, akkor a szokásos helyen találkozunk majd. Végigverekedtem magam az embereken: volt, aki megpróbált megállítani, akadt, akit magammal sodortam, de a többség menekülőre fogta, és kitört a káosz. Átkok repkedtek, emberek sikoltoztak, én pedig élveztem a kialakuló helyzetet. Talán kicsit felelőtlen voltam. A lábamat eltalálták egy átokkal, amely felhasította a bőrömet. Megbotlottam, beleestem egy vitrinbe, szinte éreztem, ahogy az üvegszilánkok a húsomba fúródtak. Egy nagyobb üvegszilánkot eltávolítottam a karomból. A vér szinte teljesen eláztatta a ruhámat. Egyedül arra volt energiám, hogy a pálcámat előhúzva rárobbantottam az üldözőimre a kristálycsillárt. Feltápászkodtam, a lábamat húzva az övembe lévő zsebbe nyúltam, hogy szétszórjam azt a maroknyi perui sötétségport, amelyet magammal hoztam. Nyertem magamnak egy kis időt ezzel, kiküzdöttem magam az ablakon, majd a maradék energiámmal az első közeli helyszínre koncentráltam. Arra azonban nem számítottam, hogy hoppanálás után a húgom lakása előtt fogok kikötni – igen, képes voltam ekkora baromságra −, nekiestem Cassie bejárati ajtajának, és lecsúsztam a földre. Megpróbáltam ellátni a sebeimet, kihúzni az üvegszilánkokat, de egyre homályosabbá vált a látásom, forgott velem a világ, az orromat pedig betöltötte a vérem illata. Oldalra dőltem, s nem akartam kimondani, de lehet a húgom lesz boldog attól a ténytől, hogy a semmiből felbukkanva összevéreztem a lábtörlőjét. Az utolsó dolog, amit láttam magam előtt egy szőke hajkorona volt, amiről nem tudtam eldönteni, hogy a testvéremhez tartozott-e, vagy a kaszás érkezett a húgom képében. Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elsötétült volna előttem a világ.
Ha Castor - bár az így kezdet mondatok alapvetően feleslegesen hangzottak el, hiszen csak feltevések voltak csupán megváltoztathatatlan tényekkel kapcsolatban - ébren feküdt volna a vérének vörösétől most már használhatatlanra ázott lábtörlőmön, akkor mellőzve a köszönést és hasonló, illedelmességi formulákat, egyből nekiszegezem a kérdést, hogy mi a fészkes fenét keres itt. Így. De persze pont abban a pillanatban kellett elvesztenie az eszméletét, amikor odaértem. Miért is ne?! Nem mintha zavart volna - már azon kívül, hogy használhatatlanná tette a lábtörlőt, ugye -, csak tényleg, értetlenül álltam az olyan tények előtt, mint hogy nagyon jól tudta: nincs orvosi végzettségem, ahogy a sebek ellátáshoz sem értek az alapszintnél jobban, mégis ide hoppanált, szinte félholtan. Bőrének irreális fehérsége legalábbis ezt tükrözte. Amikor megláttam itt feküdni, a szomszédok távoli, bizalmatlansággal telt tekintetének vizslatásában, azt hittem halott. Csak egy kósza gondolat volt csupán, hiszen tudtam, éreztem, hogy él és mégis, az a bizonytalan, szív- és gyomorszorító egy másodperc, amíg levegőt is alig kaptam, mert elhittem - tényleg, minden kétséget kizáróan -, hogy meghalt életem egyik, ha nem legnyomorúságosabb pillanata volt. Amint nagy nehezen, bizonygatások, ígéretek és a biztonságukra tett garanciák közepette sikerült szétoszlatnom a rémült, aurorok urán kívánkozó szomszédokat, nem tudtam mit tehetnék. Csak álltam és néztem az ikertestvérem vérben úszó, sérülésekkel borított, percről percre színtelenedő testét. Eszméletlenül mérges voltam rá, itt hagyott hét évre és egy szót sem szólt, egy levelet sem küldött, életjelet sem hagyott vagy adott, mégis szívem szakad bele a látványába. A Mungóba kellett volna hoppanálnom vele azonnal, hiszen az ikertestvérem sebei nem csak apró, könnyen hegedő karcolások voltak, hanem súlyos, mély, magukban komoly veszélyt hordozó sérülések, amelyeket tisztítani és varrni kellett. A kezén legalábbis biztosan. Vér pettyezte szilánkok álltak ki több vágásból is. Verőeret, mivel még élt, a mellkasa ha lassan is, de fel-alá emelkedett, szerencséjére egyik sem talált. Közvetlen életveszély talán nem állt fent. Ez volt a legsúlyosabb sebe, a vállán és a lábán bár eltalálták átkok, rontások, meg ki tudja még milyen varázslatok, amelyek ugyan első, második sőt, harmadik ránézésre is csúnyák voltak, mégsem aggodalmat keltően komolyak. Ezzel még tudtam is mit kezdeni, de a keze… Mély sóhaj, a tüdőben felgyülemlett levegő kipréselése. Nyugalom... Egyszerű, kellemesen ismerős, sokszor ismételt mozdulattal nyitottam ki a bejárati ajtót, majd húztam elő a pálcám és egy, az ájult, magatehetetlen embereket is lebegtetni képes varázslatot használva navigáltam be őt a lakásba, gondosan ügyelve arra, hogy ne ütközzön neki semminek. Még a táskáját is megfogtam, amelynek tartalma gyanút keltően csörrent meg. Az idő szorított, így nem néztem bele, de abban biztos voltam, hogy ezt így, ebben a formában sosem látja viszont. Castort a konyha padlóra helyeztem. Könnyen takarítható, kellemesen hideg felületre. A feje alá tettem egy párnát - mégse legyen annyira kényelmetlen -, magamnak pedig hoztam szemöldökcsipeszt, fertőtlenítőt, érzéstelenítőt és egy lámpást; ezekkel a hétköznapi kellékekkel indultam harca cseppet sem határozottan, sokkal inkább pánikolva. Fogalmam sem volt arról helyesen csinálom-e azt, amit. Utáltam, hogy idejött, hogy ilyen helyzetbe hozott és hogy tudta, nagyon jól tudta: nem fogom feldobni, a Mungóba vinni, kínos kérdésekre válaszolni; inkább, ha belepusztulok is, de megoldom magam a helyzetet, mert bármilyen ostobaságba is keveredett, bármilyen illegális dolgot is művelt, soha nem adtam volna fel. Előbb dobom a jelvényem Harry Potter asztalára és válok a bűntársává, minthogy bebörtönözzem. Az ikertestvérem volt, ami, bármennyire is gyűlöletem ezt, mindent felülírt. Amikor, Merlin tudja mennyi idő múlva, mozgolódni kezdett, erősen szorítottam rá a karjára, azt nehogy elhúzza. Sajgott már ugyan a térdem, ahogy a kabátom is melegített, mert valahogy, valamikor a történtek folyása közben nem jutott időm arra, hogy levegyem, de messze voltam a végétől. Még legalább két mély vágást át kellett nézem a sebforrasztás és kötözés előtt, nehogy bármit is hagyjak benne, ami nem oda való. - Amennyiben megmarad és teljesen rendbe jön a karod, nagyon nagyon nagy szerencséd lesz, ugyanis fogalmam sincs pontosan mit csinálok - dünnyögtem éppen csak felpillantva rá, miközben egy újabb, köröm nagyságú szilánkot vettem ki az egyik mély, csontot szerencsére nem ért vágásból. Már több kis kupac volt belőle mellettünk. Átnézett vágásonként egy. - Ha nagyon fáj, ott van fájdalomcsillapító főzet - tettem még hozzá oldalra billentve a fejem. A másik keze még használhatónak tűnt, a mellé tettem, igazán kiszolgálhatta magát.
You never know how Strong you are. . . until Being Strong is the only choice you have.
Vendég
Pént. Júl. 15, 2022 12:14 am
Cassie & Castor
sorry sister, i didn't plan to bleed your doormat
Először nem mertem kinyitni a szemeimet. Lassan, a fájdalom térített észhez, és emlékeztetett arra, hogy még életben voltam a balul sikerült akció után. Fogalmam sincs, hogy ki mozdított el abból a kellemetlen pozícióból, vagy éppen ki volt az, aki a karomra szorított, egészen addig, amíg rá nem ismertem Cassie hangjára. Egyszerre éreztem hálát és feszélyezettséget, mert nem így nem terveztem viszontlátni őt, sőt abban már biztos voltam, hogy egyáltalán nem örült a felbukkanásomnak. Mocorogni kezdtem, kinyitottam a szemeimet, de abban a pillanatban be is csuktam, hiszen az arcomba világító villanykörte teljesen elvakított. Szükségem volt egy kis időre, hogy megszokjam a fényt, és Cassie-re tudjak pillantani. − Ez elég biztató – feleltem rekedten a torokköszörülésére, miközben rezzenéstelen arccal néztem végig, ahogy belenyúlt a sebembe, és szilánkot húzott ki onnan. Tapasztaltam már ennél fájdalmasabb és gusztustalanabb dolgokat is. A bájitalra összeráncoltam a homlokomat. Nem akartam elfogadni. Meg aztán, alig éreztem. A bezártságban töltött éveim során megtanultam tolerálni a fájdalmat, vagy legalább is képes voltam arra, hogy az elmém hátsó szegletébe száműzzem. A sértetlen kezemmel ülőhelyzetbe tornásztam magam, majd finoman eltoltam Cassie kezét a sérüléstől. − Hagyd, majd én. Csak adj valamit, amivel kiszedhetem – fordítottam felfelé a tenyeremet, olyan magabiztossággal, amely talán meglephette őt is. Pedig nem ez lett volna az első alkalom, hogy üvegszilánkokat húztam ki a testemből, és nem is volt az utolsó. Ha hajlandó volt kiadni a kezéből az irányítást – amiben mellesleg eléggé kételkedtem, mert mindig is borzasztóan makacs nő volt −, akkor magam láttam neki a seb átnézésének, ha pedig nem volt hajlandó erre, akkor halkan morogtam minden egyes alkalommal, amikor hozzám ért. − Egyébként… Köszönöm, hogy nem hagytál a lábtörlődön, és bocsánat érte. Jövök neked eggyel – fordítottam oldalra a fejemet, hogy inkább a lakásában pillantsak körben semmint az arcát fürkésszem ebben a pillanatban. Úgysem jártam még a lakásán, azt leszámítva, amikor teljesen feltúrtam azt a régi pálcámat keresve.
A Rochester Row-n álló aukciós ház eléggé könnyű célpontnak tűnt. De sajnálatos módon, csak annak tűnt, hiszen ezeknek az idiótáknak mégis sikerült felhívniuk magukra a figyelmet korábban, ennek pedig mindhárman megittuk a levét. 
