Szokásos idő töltésemet kezdtem meg a könyvtárban. Itt csend van, egyedül lehetek, tanulhatok és nem mellesleg még Klye Briggs-t is elkerülhetem. Azok, amik eddig történtek és, hogy szegény házvezetőmet lesokkoltam többé kevésbé, most igazán rám fért egy kis pihenés. Azok után, hogy majdnem meghaltam ebben az évben már kétszer, akaratlanul is aggódni kezdtem. Ha nem jött volna Hunter Briggs beledob a tóba és megfulladok. Ha nem jön Gina a Rengeteg növényzete kipréseli belőlem a szuszt. A nyoma kezd eltűnni nyakamról. Igaz még látszik, de nem feltűnő. Így nem muszáj hordanom a szalagot, hogy eltakarjam. Nem lenne senkinek sem jó, ha kiderülne hol lyukadtam ki. Törékeny a bőröm, bármi történik napokig meglátszik rajta. Belemerülök az előttem lévő könyvbe és elütöm az időt. Igazából semmi mást nem csinálok mostanság, csak próbálok távol maradni az emberektől. Az elmúlt napok hirtelen eseményei túl sok volt nekem és egy kicsit egyedül akartam lenni. Ha nem lennék antiszociális akkor most is keresném valaki társoságát, de...nem vagyok kegy társoságos lény. A könyv felénél tartottam mikor hirtelen megpillantottam egy hosszú nyelvet az asztalon. Hirtelen el sem tudtam képzelni, mi lehet ez, majd megláttam a hozzá kapcsolódó szőrgombócot. Akaratlanul is elmosolyodtam és egy ideig figyeltem. - Hát, te? - kérdeztem tőle mosolyogva. - Hol a gazdád? Látásra ismertem a lányt, akié ez a cukiság, de nem beszéltem vele. Évfolyamtársam sokszor láttam mellette a csöppséget,bár...nem is annyira csöppség . Nagyobb, mint az átlag. Ahogy a gombóc oda battyogott hozzám, hogy foglalkozzak vele nehéz volt ellenállni, hogy ne tegyem meg. Kezemet lágyan végig húztam szőrén és néhány pillanatig kiélveztem. Becsuktam a könyvet és karjaimba véve a lényt felálltam. - Na gyere. Keressük meg a gazdád. - elindultam vele. Van egy olyan sejtésem, hogy a közelben lehet. Észre vette egyáltalán, hogy elkóborolt, vagy hirtelen török rá, hogy itt van a kedvence? Bárhogy is remélem nem lesz rám mérges. Nem tellett kis időbe és megtaláltam a sötét hajú lányt. Kicsit félénken léptem oda hozzá. - Ő nem a tiéd? - néztem rá kicsit megszeppenten.
indig is szerettem tanulni és új dolgokat megismerni. Így tehát a könyvtár, mint olyan nem volt idegen számomra. Az utóbbi években rengeteg időt töltöttem itt, főleg tavaly, az R.B.F. előtt. Akkor azt hittem, hogy arra felkészülni nehéz feladat. Azt kell mondjam: tévedtem. Nem is akármekkorát. Most, hogy már R.A.V.A.S.Z. szintű tárgyakat tanultam, egyre kell nagyjából annyit tanulnom, mint amennyit korábban az egész R.B.F.-re. Néha felötlik a fejemben a gondolat, hogy jobb lett volna elbukni az egészet és megmaradni az "alapoknál", de akkor megjelenik lelki szemeim előtt az anyám és a nagyapám büszke tekintete, mikor megtudták, hogy mindenből kiválót kaptam, pedig sohasem voltam osztályelső. Nem is várták és nem is akartam az lenni. De úgy éreztem, hogy akkor oda kell tennem magam és lám, hogy sikerült. Most dupla meg tripla annyira kell odaraknom magam, mint korábban. Nem mintha bánnám, csak na, jobban is eltudnám tölteni az időmet. Nagy sóhaj kíséretében vettem magam elé egy régi kéziratot, hátha abban lesz valami hasznos azzal a bájitalcsaláddal kapcsolatban, amiről éppen az órákon tanultunk. Éppen a hozzávalókat vettem sorra, vagyis próbáltam kibetűzni a díszes kézírásból, mikor egy halk, mégis ismerős hang szólított meg. Érdeklődve kaptam felé a fejem, ám gondosan ügyeltem arra, hogy az ujjamat még véletlen se mozdítsam el arról a sorról, ahol éppen tartottam. Nem voltam benne egészen biztos, hogy újra megtalálnám. - Ohh…, de igen - néztem nem leplezett meglepetéssel hol a lányra, hol pedig a kezében terpeszkedő szőrgolyóra. Puffancsnak, ha éppen nem aludt vagy evett, szokása volt felfedezőurakra indulni, nem törődve azzal, hogy éppen hol és milyen közegben van. Általában figyeltem rá, főleg ha sok ember volt körülöttünk, de a könyvtár nem tűnt olyan helynek, ahol veszély leselkedhetett rá. Mindössze hat-hét emner lézengett erre. - Gondot okozott? Esetleg megzavart a tanulásban? - kérdeztem félve, miközben elfelejtve a sorokat és minden mást, átvettem a golymókot. Csak remélhettem, hogy nem tett tönkre egy jegyzetet, vagy könyvet sem. - Ha igen, ne haragudj, nem akartunk megzavarni. Ő egyszerűen néha csak túlságosan…önfejű - igyekztem a lehető legszofisztikáltabban megfogalmazni, hogy Puffancs meglehetősen egoista és azt hiszi minden is az övé és neki mindent is lehet. Ezáltal nagyon kevés emberre és a tulajdonára vagy figyelemmel. Vagy senkiére. Leginkább senkiére. Nehogy valaki félreértsen, én megneveltem őt, csak ezt ezer örömmel hagyja figyelmenkívül. - Lucy, igaz? - eresztek meg egy mosolyt a lány felé, miközben gyorsan végig mérem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy valóban jól tippelek. Kellemetlen, hogy ennyire nem ismerem fel egyből egy évfolyamtársam, pedig nem vagyunk olyan sokan, de ő valahogy mindig annyira csendes és visszahúzódó volt. Olyan érzést keltett, mintha nem akarna velünk ismerkedni. Számomra legalábbis. Talán elsőben egyszer próbáltam vele beszélgetni, de ennyi év távlatából már ebben sem vagyok biztos. - Te is a holnapi bájitaltanra készülsz? Vagyis… próbáltál, mielőtt Sir. Szőr - morgását pedig olyan mestereien hagytam figyelmen kívül, mintha el sem hangzott volna - félbeszakított?
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Kedd Jan. 21, 2020 4:16 pm
To: Alina
Félénk vagyok. Mindig is az voltam. Sosem mertem másokhoz oda menni és bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Ezért sem szoktam aktív lenni az órákon. Tudni tudom az anyagot, de a szociális készségem a béke feneke alatt van. Kicsiként olyan lányokkal voltam körül véve, akik csak a fiúkról tudtak beszélgetni. Engem nem tudott érdekelni, ki kibe szerelmes, melyik fiú mit csinált. Így elvonulva inkább a könyveket választottam. Félénken fogtam és tartottam magam előtt a kis golymógot. Nekem is lett volna egy, de anyám miatt nem lehetett. Dodót is alig tudta megszokni. Megértem mugli ként fura egyik napról a másikra belecsöppenni olyan dolgokba, amikről nem tudtál. - Nem...csak nem tudtam mennyire szabad neki egyedül mászkálnia....meg nem tudtam keresed e, vagy sem.... - feleltem halkan. Legtöbbször gyávának tartom magam. Ha valami baj ér, vagy veszély leblokkolok. Furának is tartottam, hogy bemertem menni a Rengetegbe. És még azután, hogy majdnem meghaltam akkor is nyugodt voltam és én nyugtatgattam Gina-t. Kérdésére bólintottam. Nem lep meg, hogy tudja ki vagyok. Egyszer beszéltünk nem többször. Meg hát évfolyam társak vagyunk találkozunk néha. - Nem...csak kikapcsolódás miatt jöttem ide. Van pár jó könyv....igaz a fél könyvtárat már olvastam. - mondom. Már rég megtanulta mindent holnapra, néha előre is tanulok és több varázslatot ismerek, mint kéne. De nem bántam eddig. Így segíteni tudtam azoknak, akik kérték és ez a plusz tudás segített.
egkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor Lucy azt mondta, hogy a kósza állatom nem zavarta meg őt semmiben. Ami egyenesen kellett vonzza azt is, hogy nem tette tönkre semmijét, remélhetőleg. Ha mégis, akkor Puffancs biztos lehetett benne, hogy a kajájára szánt pénzből fogom levonni. Vagy legalábbis szerettem volna hinni, hogy vagyok ennyire kemény. Valójában nem voltam. - Ez változó, már hogy szabad-e járkálnia - gondolkodtam el, nem törődve az elégedtlen morgással. Nyilván Puffancs abban a hitben élt, hogy ő a Roxfort teljhatalmú ura és parancsolója, vagy ha nem is hitte ezt, de mindenképpen a céljai közé tartozott és nem tetszett neki, hogy a “szabadságát próbálom korlátozni”. - A könyvtárban nyugodtan el szoktam engedni, hiszen nem leselkedik rá nagy veszély és a szokatlan mérete miatt pedig könnyen észrevehető. Nem vakószínű, hogy rálépnek, vagy agyon nyomják. A Hugrabug klubhelyisége is ilyen, ott már elég sokan ismerik is - hiszen lassan öt éve rontotta ott a levegőt -, de a folyosókon és órák közben nem hagyom felügyelet nélkül, vagy egyszerűen csak nem viszem magammal. Bár azt kell mondjam, ha ő úgy gondolja, hogy megy valahova, akkor az biztosan úgy lesz. Nagyon egy makacs és önfejű állat - osztottam meg vele ezt az apró információt. Nem lehettem benne biztos, hogy értekelte, csak remélhettem, hogy nem untattam halálra. - Egyébként köszönöm, hogy visszahoztad, igazán kedves tőled - eresztettem meg egy hálás félmosolyt a lány felé, miközben az alvó párnájára helyzetem a kázokedvencemet, aki elégedetten helyezkedett el a puha redők között. Alvásra készült. Ha ennyire szeret ott lenni, akkor miért is kóborolt el? Tettem fel leginkább magamnak a költőikérdést, miközben megint Lulu felé fordultam, immáron a teljes testemmel nem csak a fejemmel - Oh értem, akkor jó sokat olvashatsz, én ide leginkább csak a tankönyvek miatt járok - latogattam meg az előttem lévő kéziratot. - És mindent szeretsz témától függetlenül, vagy van kedvenced, esetleg valami, amit jobban preferálsz? - érdeklődtem. Én magam is szerettem a könyveket, ám a drámákat, színdarabokat és ehhez hasonlókat előrébb soroltam a képzeletbeli listámon, mint egy egyszerű kaland vagy bármilyen más regényt. Ha belegondolok olyanokat meglehetősen ritkán vettem a kezembe, csak akkor, ha valami igazán különleges témát boncolgatott. Ne adj Isten önéletrajz volt. Az önéletrajzokat még nagyon kedveltem. - Egyébként nem akarsz leülni? - intettem kedvesen a mellettem lévő székre. Valahogy olyan furcsa volt, hogy míg beszélgetünk, én kényelmesen ültem a széken, ő pedig rendületlenül állt. Bár nem hittem, hogy szükség lenne ilyesmire, azért biztos, ami biztos felajánlom, nehogy Lucy azt higgye, nem látom szívesen, vagy bármi ilyesmi.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Szomb. Feb. 01, 2020 6:38 pm
To: Alina
- Nekem nincs állatom, így nagyon nem tudom, mennyire szabad kószálni hagyni őket....bár mondjuk ez gazdi függő is. - mondom neki. Tény mindenki máshogy neveli házi kedvencét, így nem lehet két kedvencet összehasonlítani, mert máshogy nevelkedtek. Bár a pszichológiában nem vagyok otthon, de ennyit azért még én is tudok. Évek óta könyörgök a szüleimnek egy házi kedvencért, de eddig nemet mondtak. Pedig egyesek szerint könnyebb lenne szocializálódnom. Ha megtanulnék olyan dolgokat, mint például a nevelés. Ha rosszat csinál az állatka akkor leszidni és megtanítani neki, hogy ilyet nem csinálunk. De mindegy. Majd egyszer. - Igazán nincs mit. - mosolyogtam rá. Állati szeretetemből adódóan mindig aggódók egy kóbor állatért és megsajnálom őket. - Nos...általában mindent elolvasok, de a pszichológiai könyvek nem ragadnak meg. Nem igazán értem őket. - mondtam el neki. - De...vannak bizonyos könyvek, amikhez nem nyúlok. - ekkor arcom kipirosodik. Az erotikai és a kámaszútra könyveket nem mertem kinyitni. A biológiai dolgok azok még rendben vannak gondolatban, de maga az aktus gondolata zavarba ejt. Nem, mintha volt volna párom és szerintem, amíg nem tapasztalom meg ennek a dolognak a mélyebbik dolgait addig nem hiszem, hogy képes leszek erről a témáról normálisan beszélni. - Ne-nem. Egy ideje már ültem, most jól esik állni. - utasítottam vissza kedvesen a felajánlást egy zavart mosollyal. Most tényleg jól esik állni és így rátudom bírni az agyamat, hogy ne menjen mélyebben bele bizonyos dolgokba. Bár az esetek többségében ezek a gondolatok nyernek és még jobban zavarba esem. Nem tudom milyen az, ha egy fiú átkarol, megpuszil. Eddig nem tartottam hátránynak, de most, hogy lassan 17 leszek a szüleim folyamatosan kérdezgetik van e valakim. Számomra nem csak a félénkségem az, ami gátol ebben. Apám pici lánya vagyok így mikor szóba kerül ez a téma morcosan és fenyegetőn néz rám. Tudom, hogy csak megakar védeni, de azt az érzést kelti bennem, ha közölném vele egyik nap, hogy van egy barátom akkor lefizet mindenkit, hogy mindent megtudjon róla. Nehéz így kibontakozni, ha apám ennyire véd.
gaz - bólintottam - akadnak olyanok, akik még a szemüket sem veszik le az állataikról, nem hogy kószálni engedjék őket - sóhajtottam. Nem tartottam helyesnek ezt a túlféltő viselkedést. Az álatok nem ostobák, egy kis szabadságba igazán nem haltak bele. Mondjuk abba, hogy az ember elengedje őket egy védett kertben, vagy adott esetben egy könyvtárban. - Még lehet állatod valamikor, persze csak ha szeretnél. Régebben én se akartam semmit tartani - ami némineműleg furcsán hathatott, ha figyelembe vesszük a családi múltat és jelent az állatok terén -, aztán végül ez a kis Rosszcsont talált meg engem, vagyis… inkább én őt, de nem szándékosan - cirógattam meg a fent említett golymókot, aki egy elégedett morgással reagált erre. Ez volt nála a dorombolás megfelelője. Tény, hogy ma már el sem tudtam volna képzelni, hogy ez a nagyra nőtt szőrcsomó ne legyen az életem része. Valahogy unalmasnak és színtelennek tűnt az a múlt, amit Puffancs nélkül töltöttem volna. Ezt persze még véletlenül sem vallottam be neki, már így is a tápláléklánc alfájának és ómegájának vizionálta magát, nem volt szükségem még ennél is nagyobb egóra. A végén nem férnénk el ennyien a szobámban. Zavartan vontam össze a szemöldököm. El sem tudtam képzelni, hogy milyen könyvekre gondolhat. Vagyis, a vörös arca nyomán akadtak ötleteim, de ez nekem még csak eszembe sem jutott. Nem az, hogy ilyen könyvek léteznek, erről tudom, hiszen Merlin szerelmére, tizenhat múltam, engem is érdekelnek dolgok, hogy úgy mondjam. De az egy percre sem jutott eszembe, még csak kósza gondolatként sem, hogy valakinek ezek a fajták lennének a kedvencei. Persze, biztos van ilyen, de Lucyt nem soroltam volna ezeknek a lányoknak a körébe. Már a pirulás előtt sem. Olyan… olyan visszahúzódónak tűnt. - Ez még eszembe sem jutott - szabadkoztam azonnal még a kezemet is magam elé kaptam, mert bár nem hittem, hogy rosszat mondtam volna, mégis úgy éreztem, hogy szükség van erre. - Én a teljesen átlagos könyvekre gondoltam, mint nem tudom, romantikus, meg ismeretterjesztő, meg életrajz, meg dráma meg ilyesmi - soroltam fel párat gyorsan, hogy eloszlassam a félreértés minden gyanúját. Merlinre, ez nagyon kellemetlen!- Azt hiszem, még soha nem olvastam pszichológiával kapcsolatos könyvet. Legalábbis nem szakkönyvet. Talán egy olyat, amit elsősorban laikusoknak íródott. Nem mondom, hogy annyira lekötött, de nem volt rossz. Én elsősorban inkább az életrajzokat és a színműveket szeretem, ez utóbbiból bármi jöhet, bár a legtöbbet már kívülről tudom - húztam el a szám, hogy ezzel fejezzem ki a nemtetszésemet. Valóban ezek voltak a kedvenc olvasmányaim, de nem nyújtottak már akkora örömöt, mint mikor először vagy másodszor voltak a kezemben. Persze, lehetett volna pihentetni és pár év múlva elővenni, de ha ezeket folyamatosan játszották a színházban, mi több, én is játszottam bennük, úgy meglehetősen nehéz volt. - Rendben, ahogy gondolod - bólintottam. Nem akartam erőltetni az ülést. Egy ideig csak vizslattam őt. Volt egy kérdés, amit fel akartam tenni, de nem voltam benne biztos. Nem akartam én megbántani csak érdekelt. Végül vettem egy mély levegőt, próba, cseresznye! - Figyelj, kérdeznék valamit. Nem megsérteni akarlak vagy ilyesmi, de tényleg érdekel. Nem kedvelsz minket? Mármint, az évfolyamot. Azt hiszem, hogy a hat év alatt igen kevésszer láttalak valakivel beszélgetni. Az is meglepett, persze pozitív értelemben, hogy most idejöttél. Kedves lánynak tűnsz - vontam meg a vállam tanácstalanul, mert tényleg nem értettem, hogy miért olyan visszahúzódó velünk, az évfolyamtársaival. Nyilván, nem mindenki volt kedves, voltak, akiken szívesen ki próbáltam volna pár átkot, de szerintem túlnyomórészt egészen türhetőek voltunk.
☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆ ☆
Vendég
Vas. Márc. 08, 2020 6:51 pm
To: Alina
- Hát most sikerült megfűznöm apámat, hogy a szülinapomra engedje meg, hogy legyen állatom, amit a Roxfort-ba is hozhatok. Az egyetlen követelmény az volt, hogy olyas valamit válasszak, amin nem bukik ki anyám. Tehát a golymók és pók nem jöhet szóba. Anyám még a házimanóra is...rosszul reagált, ha szabad így fogalmaznom. De az egyik problémám az, hogy nem tudom milyen állatot akarok. Nem tudom melyik "állna jól" nekem. - ha már egész életemben egyedül voltam és a házimanón kívül nem volt senkim akkor most had legyen már egy kis kedvencem. Nem voltak barátaim, se senkim. Csak a ház magányos állása Manchester-ben, Dodó, aki leginkább apám körül lebzsel havonta 2 hétig meg nincs is otthon, mert apámat kíséri expedíciókra. Én meg mivel a Roxfort falain belül vagyok anyám egyedül van abban a nagy házban és virágos kerttel, amit ő nevelt még a születésem előtt. Ha a többi családot megnézem akkor egyértelmű lesz számomra, hogy az én családom inkább szomorúbb és sajnálatra méltó. Elvégre az én megszületésem egy olyan dolog nálunk, ami nyílt titok. Tehát nem beszélünk róla még is tudom, hogy nekem megszületnem sem kellett volna. De kár ezen rágódni. Úgy döntöttem, hogy túllépek és megpróbálok teljes életet élni. Igaz egyedül, barátok nélkül nehéz lesz. - Nos a romantikus könyveket annyira nem szeretem. Inkább a nyomozós, fantasy, esetleg tudományosabb könyvek, amiket olvasni szoktam. Néha mágikus könyvek is elő kerülnek. - válaszolok normálisan a kérdésére. Szeretem azokat a könyveket, amiben van némi logika. Még is hiába szeretem, hogy valami logikus a rajzolás a másik életem. Ott nem gondolkodom csak az érzéseimnek átadom magam és a rajzaimmal közvetítem mások felé mit érzek. Vagyis ezt tenném, de nem szoktam megmutatni senkinek sem a rajzaimat. Pedig nem kis munkát ölök beléjük. Szeretem a részleteket. Titkon még apró dolgokat is bele rejtek. Általában egy rókát, ami már lassan a kézjegyemé is vált. Majdnem az összes rajzomban megtalálható egy-egy eldugott vöröske. Kérdésére nem lepődöm meg. Sokszor hallom ezt a kérdést. - Nos...én inkább félénknek mondanám magam. Vagy antiszociálisnak. Nem azért nem megyek oda hozzátok, mert nem kedvellek titeket. Egyszerűen csak...nem tudom mit kéne akkor tennem. A legtöbbször mikor oda mennek hozzám nem tudom mit mondjak, mit gondoljak. Nem vagyok egy szociális lény. Talán, mert egész életemben egyedül voltam és...nem tudom, hogy változzak, vagy mit tegyek. - mondtam el neki a miérteket. Tényleg nem tudom, hogy kell kommunikálni. Mondjuk bizonyos érzésekkel sem vagyok tisztában. Nem tudom, milyen az, ha van egy barátja az embernek. Nem tudom, milyen szeretni valakit. Csak az ürességet érzem. Azt, hogy hiányos vagyok és nem vagyok teljes. Hogy baj van velem és e miatt használhatatlan.
ogy melyik állat állna jól neki? Érdekes kérdés, én valahogy sose gondolkoztam ilyeneken, főleg nem Puffancsot illetően. Bár lehet ennek az az oka, hogy én alapvetően nem akartam semmit tartani. Ő golymóksága egyszerűen csak véletlen csöppent bele az életembe, aztán valami különös oknál fogva ott is maradt. Néha, egy-egy melankolikusabb pillanatomban eltűnődtem azon, hogy vajon akkor is így választottam volna-e, ha van rá lehetőségem. Sose tudtam választ adni erre a kérdésre. - Tehát anyukád nem szereti a varázsvilággal kapcsolatos dolgokat? - kérdeztem meglepve. Nem mintha előítéleteim lettek volna a muglikkal kapcsolatban. Igazság szerint bírtam a találmányaikat, például a telefont és hasonlókat, egyszerűen csak furcsa volt, hogy hozzáment egy varázslóhoz, gyerekük született, de nem tudta elfogadni az ezzel járó pluszt, mint a különleges állatok és a manók. - Szerintem nincs olyan, hogy egy állat „menjen hozzád”, legalábbis nem úgy, ahogy arra gondolsz. Ez inkább az állat és a te személyiségedtől függ, nem pedig attól, hogy jaj, hozzád most a kutyák vagy éppen a macskák illenek jobban. Ha megtalálod azt, akivel egy hullámhosszon vagytok, akkor azt egyszerűen érezni fogod - vontam meg a vállam , mintha én olyan nagy tudós lettem volna a témában. Nem voltam az, egyszerűen csak tapasztalatból - vagy valami olyasmiből - próbáltam tanácsot adni. Eh… Newt nagypapa igazán írhatna ilyesmiről is a tankönyv mittudomén hányadik kiadásának bővítése helyett. - Én szeretem, ha van benne romantika - ahogy a drámák és színdarabok nagy részében is volt, mi több, sokszor ez volt a mozgató rugója az egésznek. - Néha ad egy plusz löketet és izgalmat a történetnek. De a Fantasy könyvek is jók tudnak lenni, bár ott soknál érezni lehet, hogy azok elsősorban inkább mugliknak íródott - sóhajtottam lemondóan. Talán ez volt az egyik oka, hogy kevesebb fantasztikus és több egyszerű könyv került a kezembe. Ha az ember egy olyan iskolába járt, ahol szellemek repkedtek felette, vérfarkasok voltak a háztársai és seprűn tanult lovagolni, akkor valahogy ezek a könyvek is unalmasak lettek. Mindig kicsit olyan érzésem volt, mintha a mi valóságunkat próbálták volna lemásolni, mit ne mondjak meglehetősen gyéren. Azt hiszem, a csillogó vámpíroknál végleg eltört valami bennem. - Tényleg, az olvasáson kívül szoktál még valamit csinálni? - érdeklődtem, bár magam sem tudtam volna megmondani, hogy miért. Erős túlzás lett volna azt mondani, hogy kíváncsi vagyok a lányra és barátkozni akarok vele. Tényleg kedves volt, csak… nem tudom, eddig nem nagyon beszéltünk. Ez persze nem jelentette azt, hogy ezen nem változtathatunk. Sőt! Mindenesetre a kérdés meglepően természetesen, már-már magától csúszott ki a számon. - Részben megértelek - mosolyodtam el kedvesen, remélhetőleg biztatóan, nem akartam, hogy zavarban érezze magát. Én már így is abban voltam, hogy akaratomon kívül ilyen dolgokról kérdeztem. Minek is tettem fel azt a kérdést? - Mármint én szeretem az embereket és szeretek velük beszélgetni, meg barátkozni, de az ismeretleneket nem kedvelem. Vagyis… talán nem is ez a legjobb kifejezés, mondjuk inkább úgy, hogy feszengek a társaságukban. Mindig azon gondolkozom, hogy miről beszélgethetnénk, milyen közös van bennünk és ilyenek. Én ilyenkor mindig azt csinálom, hogy olyan témákra terelem a szót, amiről biztos mindenki tud beszélni. Például hobbi, az mindenkinek van. Nagy csoportban meg annyi minden előkerül, hogy az hihetetlen. Mi se szólunk hozzá mindig mindenhez, van, hogy egyszerűen csak nevetünk az ökörködésen. Fele annyira sem olyan kötött ez a dolog, mint gondolod, egyszer igazán odajöhetnél megnézni, hidd el, senki sem zavarna el. - Bár nem hiszem, hogy ettől félne, de nem tudhattam, így jobbnak láttam hozzátenni, mielőtt bármi téves következtetést vonna lenne. - Lehet jól is éreznéd magad.
