Különböző stratégiák közül válogathatunk, előnyünkre válik minden egyes közös edzés, minden egyes még ezt mutasd meg, kérlek és még egyszer próbáljuk meg, jobban bedőlnék, megtalálunk egy ritmust, felülünk valamiféle megtörhetetlen hullámra, nem sodródunk, hanem egyenesen száguldunk, cikázunk a Hollóhátasok között, alakzatokba rendeződünk, adaptálódunk az ellenfél taktikai megmozdulásaihoz. Lily és James szemet gyönyörködtetően osztják a gólokat, előbbinek végre sikerül megvillantani az eddig edzésekre korlátozódó tehetségét, valamennyi még eljut hozzám odalentről, keresztül esőfüggönyön, mennydörgésen és égboltot kettészelő villámláson, ütemtelen, lelkes szurkolás és örömujjongás, egy egész szektornyi griffendéles vadul meg, közöttünk egy csapatnyi hugrással, nekem pedig – shame on me – inkább az utóbbitól dobban meg a szívem. Mulciber beszólását igyekszem elengedni a fülem mellett, de tényleg, semmit nem ér, nem számít, mit gondol, nem számít, mit tud, nem számít, mit mond, de tényleg, nem számít, mert nem számíthat, nem fáj, mert nem fájhat, most nem, Franklin úgysem adná ide az ütőjét, Lily pedig nem érdemli meg, hogy pont akkor szabálytalankodjak – megkockáztatva a büntetődobást vagy kiállítás –, amikor végre lehetősége nyílik brillírozni. Kegyetlenség lenne tőlem. Mulciber orrát pedig bármikor betörhetem. Átható, dühtől megvillanó tekintetet kap válaszul, onnan könnyű nagyszájúnak lenni tisztes távolságból, suttogja a pillantásom, de maradjunk kettesben, kérlek, add meg nekem a lehetőséget, és igen, ezt veheted fenyegetésnek. Mielőtt személyes és szigorúan nonverbális bosszúüzenetem kizökkenthetne a játékból, egyszerűen továbbsuhanok, elveszve a széltől és légáramlatoktól fodrozódó talárok között. Úgysem látta, és ha látta is, úgysem érdekli, ettől persze gond nélkül betörhetem a képét, talán még ki is tüntetnének érte. Lestrange-Avery találatot szerez, Krum elnézi a karikákat – mert a sebességéből ítélve, a labda kíméletlenül és kivédhetetlenül betalált volna, ha csak pár centivel ügyesebben helyezkedik –, már várom Nott kifelé érkező passzát, amikor a szemem sarkából észreveszem az egyenesen felém száguldó gurkót, szinte beledermedek, olyan erővel közeledik felém, és tudom, hogy ki kellene térnem előle, tényleg tudom, csak azt nem, hogyan, mintha elfelejteném, mit kell ilyenkor csinálni. Franklin még időben érkezik, tőlem talán egy méterre siklik be, pontosan lendíti az ütőjét, pontosan találja el a gurkót, ami pályát változtatva megindul az ellenfél karikái felé, Turpin irányába, és basszus, innen látom, hogy ha valami tényleg kivédhetetlen, az ez. – Te, Longbottom – szólok oda neki egy hálás vigyor kíséretében –, egész jóképű vagy – nevetek fel megkönnyebbüléstől boldogan és önfeledten, de tényleg, ilyen szögből még sosem láttam, jól áll neki, ha használatba helyezi a testi adottságait. Játékosan körbelebegem, lusta nyolcast írva le. – Kösz, haver – teszem hozzá, nehogy félreértse, de ha félre is érti, és esetleg kapható bármire, csak értesítenie kell, tárgyalhatunk a részletekről. Mielőtt bármit mondhatna, ismét belevetem magam az események sűrűjébe, és talán Turpin sérülése miatt, talán csak azért, mert valahol még hordozom magamban a lefagyás emlékét, és éppen arra gondolok, hogy ezt gyakorolni kellene majd, valahogyan kiverni belőlem a konstans félelmet, szóval, lehetséges, hogy mindezek miatt fél perccel később valamivel erőtlenebbül küldöm meg a jobb oldali karikát, csak azt nem tudom, van-e még valaki, aki egyáltalán megpróbálná kivédeni.
Én nem tudom, mi a fene van ma a csapattal. Jó, persze ez a rémes időjárás mindenki kedvét kicsit lelombozza, mert rohadtul nem fair, hogy épp ma kell ilyen ítéletidőnek lenni, bezzeg két hete az előző meccsen ragyogó napsütésben játszhattak a borzok és a kígyók. De ez nem lehet igazán kifogás. Az edzéseken ennél sokkal jobbak vagyunk, pedig azokat is néha elég pocsék körülmények között tartjuk. Mondjuk a legnagyobb szívás az, hogy a fogók ilyen látási viszonyok mellett lehet majd csak jövőhéten találják meg azt a nyomorult cikeszt. Na, kösz, nem! Imádom a kviddicst, de azért nem akarok non-stop napokig seprűn röpködni.
- Hajrá, Blishen! Ne add fel! Vadászd le azt a szárnyas kis mocskot! - tartom fel biztatásul a hüvelykujjamat, miközben elsuhanok Laura mellett. Hátha csak egy kis lelkesítés kell neki. Bár az talán nekünk sem ártana, mert kurvára gáz, hogy a vörösek már kétszer annyi pontot szereztek, mint mi, miközben a mi csapatunk összességében sokkal tapasztaltabb, velük meg ott az a kis nyomi Potter, aki tavaly még azt sem tudta, egy kviddics seprűt hogy kell megülni, melyik a vége és melyik az eleje.
Arról inkább tudomást sem veszek, hogy a lábam úgy sajog a gurkótalálat óta, mintha legalább eltört volna, vagy le akarna szakadni, de hát ehhez a sporthoz a lábam amúgy sem igazán kell, akár fél lábbal is lazán játszhatok, nem igaz?
De akármennyit is bénázunk, Turpin végül is töretlenül jól véd. Nem véletlenül ő a csapatkapitány, mert lehet, hogy már nyolc gólt bekapott, de legalább kétszer ennyi lett volna, ha nem ő cikázik fel és alá a karikáink előtt. Ezúttal is tökéletesen kivédte Runcorn dobását, annak ellenére is, hogy előtte Longbottomtól olyan gyomrost kapott, hogy csoda, hogy nem láttuk újra a reggelijét. Vagy hogy nem kezdett bukó repülésbe.
A kvaff aztán hozzám kerül, és azonnal célba is veszem az ellenfél karikáit, bár nem olyan erővel, mint ahogy eredetileg szerettem volna. Foghatom én a lábsérülésre, vagy a pocsék időre, de a lényeg, hogy kicsit jobban meg kellett volna erőltetnem magam. Mondjuk így sincs kizárva, hogy Theo esőáztatta kincsei bezavarnak a képbe. Bár a figyelemelterelés így sem jöhet rosszul.
- Dobáld még a hajad, szexi fiú! - kiáltok oda neki, és még kacsintanék is, de az legfeljebb úgy nézne ki, mintha a vizet próbálnám kipislogni a szemeimből, úgyhogy nem erőltetem nagyon ezt a dolgot. Inkább átadom a terepet Adele-nek az újabb próbálkozáshoz, őt azonban valószínűleg valaki más szexi frizurája téríti el a céltól, mert a dobása sajnos meg sem közelíti a griffes karikákat.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Vendég
Hétf. Május 30, 2022 9:13 pm
Team Gryffindor
James Potter | hajtó
Valahogy ez az időjárás nem igazán kedvez senkinek, én meg próbálom a levegőt végre a megfelelő ütemben és mennyiségben venni, amit a viharos idő nem igazán segít elő. Igazán lehetett volna szép idő az utolsó roxforti meccsemen, de neeem, ugyan minek? Most már valahogy nem figyelek arra, mit csinál a másik csapat, a mi dolgunkra figyelek, kezdek teljesen belemerülni a játékba. Talán ezért komorodok el egy időre, mikor Theonak megint biztos a sörénye okán nem jött össze, s csak hangosan szusszantom ki a levegőt. Ki fogok dolgozni valamlyen varázslatot esküszöm. Majd elnevezem Theo-féle hajlendítő varázslatnak, vagy nem tudom. Azonnal veszem is a pozíciót, Lilyt figyelem, merre tudunk haladni, és a háttérben (valójában mindenhol) hallatszódó kommentátorival nem vagyok hajlandó foglalkozni, most már teljesen csak a meccsre koncentrálok. Bátorítón nézek azért egy pillanatra Lilyre, amikor nem sikerül, mert azért vallja csak be mindenki egészen nyugodtan: amit előtte becsavart, az nagyon nem volt semmi! Meg fogjuk ünnepelni! A fókuszálásnak azért vannak hátulütői, például az, hogy elfeledkezem arról, hogy jól mellbe vágtak nem olyan régen, és az nem is azonnal hat igazán, hanem később. És a mély levegővétel nem igazán kedvezett a mellkasomnak. Nem is jön össze annyira a dobás, mint amennyire szerettem volna, de azért bekerült, ez az! Csak legyen meg már végre a cikesz! A mi fogónk kezében, például?
Vendég
Pént. Jún. 03, 2022 12:50 am
Team Ravenclaw
Lyanna Turpin | őrző | 283 szó
Az a gurkóütés egyáltalán nem volt kellemes, de úgy voltam vele, hogy inkább belehalok, hogy hagyjam azt a dobást átrepülni a karikákon. Azonban a következő támadásnál hiába voltam elszánt, a vihar és a sérülésem miatt nem értem el a kvaffot. A mellkasomhoz rántottam a kezemet, amikor belenyillalt a fájdalom. Longbottom és a rohadtul pontos lövései… Hatalmas szerencséje volt neki és a csapatának, hogy nem volt a kezemben terelőütő, mert hasonló szeretettel cirógattam volna meg őket egy-egy gurkóval. Láttam, hogy a csapat kezdett szétcsúszni, egyszerűen a vihar sem vált az előnyünkre. Bármivel próbálkoztunk egyedül a terelőink álltak helyt. Ez pedig nem mehetett így tovább, így kénytelen voltam időt kérni, és magamhoz inteni a srácokat arra a két percre. Még mindig a mellkasomat masszírozgatva néztem végig a srácokon, akik épp olyan kimerültek és nyűgösek voltak mint jómagam. Vélhetően annak sem örültek, hogy ezzel az időkéréssel még tovább növeltem a pályán töltött időt, amikor a kastélyban sokkal kényelmesebb lett volna. − Jól van srácok. Értem, mindenki kezd fáradni, és bitang rosszul teljesítettünk eddig, viszont hiszek abban, hogy a meccs még mindig nyerhető. Axel, Brice, kérlek tépjétek szét őket, és repítsétek le Longbottom fejét helyettem is. Laura, semmi másra ne figyelj, csak a cikeszre. Tudom, hogy nehéz dolgod van ebben az időben, de hiszek benned. Ada, Hollyn és Darian, ahogy én is, ti is többre vagytok képesek ennél. Lehet, hogy most a griffendélesek nyeregben érkezik magukat, de szeretném, ha megmutatnátok nekik a legjobb formátokat! Elég volt a szórakozásból, ha megpusztulok, akkor is szeretném távolság tartani a karikáktól a kvaffot. Gyerünk, srácok! Menni fog! – hadartam el a buzdító beszédemet fél kézzel a seprűmbe kapaszkodva, majd visszatértem a karikáim elé. Reméltem, hogy mindenki képes lesz ezentúl jó teljesítményt nyújtani.
Egész jól állunk, sőt, az időjáráshoz képest is szerintem jobban játszunk, mint egy átlagos edzésen szoktunk. Nekem legalábbis így tűnik, főleg a saját teljesítményemet illetően, aminek fogalmam sincs, pontosan mi lehet az oka. Szinte el sem hiszem, ahogy egyik gólt dobom a másik után, mintha ez tőlem tök megszokott volna. Elismerem, az önbizalmamon is nagyot dob, ahogy a mérkőzés halad előre, főleg mert valahányszor szembe találom magamat a bátyámmal, mindig az arcára van írva, mennyire büszke rám. És ez baromira jól esik. Közben meg azért mégis kicsit hihetetlen is, mintha csak mázlim lenne. Mázli... mármint érted... Remélem, senki nem itatott velem a tudtomon kívül Felix Felicist reggeli közben. Azért az nagy csalódás volna, ha utólag kiderülne. És kicsit sem tetszik, hogy az az utálatos Mulciber az egész suli előtt éppen ugyanerre tippel. Rövid időre ez vissza is veti a játékkedvemet. Az sem segít, mikor azt kell látnom, hogy az a béna színes hajú hollós Shelby lány Theoval flörtöl játék közben. Amúgy erre nincs valami szabály, hogy ilyenért kiállítás járna? Mert ez így tökre nem fair.
- Sebaj, majd a legközelebbit kivéded! - kiáltom oda Nott-nak felemelt hüvelykujjal biztatásképpen. Csak hogy tudassam vele, hogy ez szerintem tökre nem az ő hibája volt. Mármint na, lehetne kicsit jobb ízlése is, de ez van. Aztán visszakanyarodom James és Noah mellé a seprűmmel, és azt hiszem, szavak nélkül is úgy döntünk, hogy ideje megrohamozni az ellenséges karikákat egy összehangolt támadással, mert először Runcorn célozza meg Turpin mellett a jobb oldalit, aztán én teszem ugyanezt. Csak győzze a dobásainkat kivédeni a hollóhátas lány!
Egy pillanatra a remény bennem megcsillan arra is, hogy Chris talán végre kiszúrta a cikeszt valahol, mert egész lendületesen meglódul előre, és már majdnem lélegzetvisszafojtva figyelem, mi történik... De aztán rájövök, hogy valószínűleg csak megunta az egyhelyben lebegést, és úgy döntött, tesz egy kört, vagy ilyesmi, mert az aranylabda továbbra sem került elő.
"You can't always be strong but you can always be brave."
Vendég
Hétf. Jún. 06, 2022 10:58 pm
Team Ravenclaw
Brice Danet-Fauvel (NJK) | terelő
Brice érezte, hogy Lyanna beszéde ellenére a csapatmorál vajmi keveset javult. Ő tényleg próbálkozott, valami szerephez jutni a mérkőzés során, de akárhányszor próbálta Axelt támogatni a játékával, mindig megcsúszott a keze az átkozott terelőütőn. Egy ilyen alkalommal, épphogy elkapta az ütőt, amikor látta, hogy Noah dobását Lyanna nem tudta kivédeni. Látta a kapitányuk gesztusain, hogy eléggé sikerült behergelniük, így a második támadást könnyű szerrel hárította. A fiú az ütőjét a talárjába törölve kiáltott oda a kapitánynak, ezzel is biztatva őt, hogy össze tudja szedni magát. Ezek után a tekintetével figyelte, ahogy az őrzőjük elhajította a kvaffot, amely először Hollynnál landolt, majd Dariannal és Adával karöltve előre törtek a griffendélesek karikái felé. Brice miután végre Leperexet szórt az ütőre, majd a seprűre előrehajolva megindult előre a viharban, azonban a szél apró termete miatt olyan könnyedén dobálja a seprűjét, hogy sokszor azon is eltűnődött a meccs során, hogy érdemes volt-e pályára lépnie. Mindenesetre ő is szeretne, ha a csapat nyerne (és nem csak azért, mert Lyanna nagyon szeretne nyerni), hanem azért is, mert végre egyszer a Hollóhát nem az utolsók között kullogna. Benne is, ahogy a csapattársaiban is él a vágy, hogy a magasba emelhessék a kviddics kupát, hiszen néhányan nem csak a játék öröméért játszottak, hanem azért, hogy elismerjék végre a házukat.
Sebastian mellettem egy újabb szál cigarettára gyújtott, miközben nem szalasztotta el az alkalmat, hogy a két csapaton köszörülje a nyelvét. Nekem azonban egyre kevésbé hangulatom ehhez, ráadásul Mulciber jelenléte és füstölgése is fojtogatóan hatott. Akármennyire is tűnt eleinte szórakoztatónak a vele való kommentálás, valami megváltozott a Börze óta. Nem éreztem jól magam a bőrömbe, és egyre nehezebben tűrtem meg magam mellett a Sebastian-féle embereket. − Nézd már, Rosier! Nottnak biztos megint a szemébe lógott a haja! Vagy a franc tudja mi baja van, de Madam Hooch sípja alapján arra tippelnék, hogy a hollóhátas csajnak sikerült gólt szereznie! – könyökölt oldalba, miközben valahogy zseniálisan a szájában tartotta a cigarettaszálat beszéd közben. Gyilkos pillantást vetettem rá, hiszen abszolút nem akartam, hogy hozzám érjen, az viszont tagadhatatlan volt, hogy a Hollóhát huzamosabb idő idő tíz pontot írhatott fel magának. − Ahogy én látom, Longbottom és Runcorn egy közös támadásra készül a Hollóhát őrzője irányába! Longbottom épp olyan erővel játszik, mint a másik oldalon Kenway, és Merlinre! Sikerült is mellkason találnia Turpint! Nem hiszem el! Turpin a sérülése ellenére kivédte Runcorn dobását! – húztam közelebb magamhoz a mikrofonomat. A szemem sarkából láttam, ahogy Sebastian az asztallapra hamuzott. − Biztos úgy volt vele, hogy inkább belehal, de össze kell szednie magát, mert eddig szánalmas a teljesítménye. Nem mintha Runcorn annyival jobb lenne nála – pöccintette a hamut ismét az asztalra, és esküszöm, ha nem féltem volna tőle, akkor pofon vágtam volna a viselkedése miatt. Így azonban csak csendben bosszankodtam, míg Lyanna kidobta a kvaffot a hajtóknak. Ha a hollóhátasok taktikáznak is valamit, akkor egyáltalán nem ismerem fel az ilyen fogásokat, Sebastian pedig nem vette a fáradtságot arra, hogy kommentálja a passzaikat. Egyedül akkor szólalt meg, amikor Hollyn a bal oldali karikára dobott rá. − Nos, nem tudom eldönteni, hogy Shelby a cigányszerencséjét, vagy a megkérdőjelezhető női bájait vetette-e be Nottnál, de a célját elérte, mert a srác mozdulni sem tudott! Csak úgy elsuhant mellette a labda – kárörvendő mosolyát szerintem a pálya túlsó feléről, az esőfüggönyön keresztül is láthatta volna bárki. − Ada nem azonban nem volt ilyen szerencsés, talán kicsúszott a kezéből a labda, amikor rá akart dobni a karikákra, mindenesetre ez egy sikertelen kísérletté válik a részéről. − Nem tehet róla, látszólag neki nincs hatása Nottra, pedig azért ő is elég nagy világfájdalomban tolja – vágott a szavamba Sebastian. Kénytelen volt mély levegőt venni, egy pillanatra le is hunytam a szemeimet, mielőtt bármi meggondolatlant mondtam, vagy cselekedtem volna. − Oké, visszaszívom: kis-Potter nem él Felix Felicisszel, csupán a kezdők szerencséjének örvend – szólalt meg ismételten, amikor Lily nem szerzett gólt a csapatának. Én magam képtelen voltam megszólalni, egyszerűen csak pocsékul éreztem magam, s titkon abban reménykedtem, hogy hamar lezárhatjuk az év utolsó kviddics meccsét, hogy aztán eltűnhessek a kastély egy zugában, mert nem bírtam elviselni az embereket. − Nos, a bátyja legalább becélozta a jobb oldali karikát, de Lyannának ezúttal védte azt. A Hollóhát számára igen hullámzó a mostani mérkőzés, még mindig nem tudom eldönteni, hogy melyik csapat az esélyesebb. – Ennél a pontnál a szórakoztatás szempontjából meg kellett volna kérdeznem a mellettem ülőt, hogy ő mit gondolt, de attól tartottam, hogy a válaszát csakis ő meg a hülye haverjai értékelték volna. − Két csodálatos kihagyott ziccert láthattunk a Hollóhát oldaláról! Ennél lyukaskezűbb csak az előző griffendéles őrző volt! – forgatta a szemeimet Mulciber Darian és Hollyn megmozdulásai után. Esküszöm, nem tudtam eldönteni, hogy mi járt az eszében a rengeteg sértésen kívül, de nem is akartam kockáztatni, hogy egy pillanatra is belelássak az elméjébe. − Runcorn azonban végre hasznossá tette magát, nem úgy, mint a dementorcsókot váró öccse-bátyja, és végre sikerült megtörnie Turpint! Turpin olyan ügyetlenül vetődött a kvaff után, hogy kitépném a szemgolyóimat – nyomta el a csikket az asztallapba karcolt Madden név mellett, majd feltápászkodott a székéről. Homlokráncolva pillantottam rá, amikor mögöttem elhaladva megpaskolta a vállamat. − Hová mész? – kérdeztem után, mire egy pillanatra megtorpant, és hátralesett a válla fölött. − Nem várom meg, hogy a sok agyatlan kiszabaduljon a pályáról, és megpróbáljon levadászni. Ráadásul, Declannel van egy kis dolgunk – felelte sejtelmes vigyorral az arcán, majd egy intéssel elbúcsúzott tőlem. Szavakba nem volt önthető, hogy abban a pillanatban mit éreztem. Mintha ismét kaptam volna levegőt, és nem telepedett volna láthatatlan súly a mellkasomra. − Azt hiszem, Lily azt a taktikát választotta, talán Turpin nem számít arra, hogy ugyanoda fog célozni, mint az imént Noah, vagy egyszerűen a griffendélesek csak erősen jobb oldaliak, nem tudom eldönteni. Mindenesetre, Lyanna védte a második támadást! – kommentáltam én is kicsit lelkesebben a fent zajló eseményeket, ahogy azt sem szalasztottam el szóvá tenni, hogy Dearborn már csak nem lebegett egyhelyben, nem dobálta a szél a seprűjét, hanem szó szerint megtette az első körét a pálya körül. − Várjunk csak! Nem, tévedtem. Azt hittem, hogy Christopher látott valamit, de szerintem csak helyet akart változtatni – sóhajtottam fel, pedig nagyon bíztam benne, hogy kiszúrta a cikeszt, de ha látta is, épp annyi erőt fektetett annak elfogásába, mint az ifjabbik Theodore a védésbe. Apropó, Theodore, épphogy csak gondoltam ezeket, amikor szinte Laura elkapta a cikeszt, ezzel megnyerve a mérkőzést a Hollóhátnak! Csakhogy, ugyanabban a pillanatban Theodore vállat vonva állt meg Adával szemben, és engedte, hogy Adele gyenge dobása átrepüljön a karikán. − Szeretnék hálás köszönetet mondani Laurának, amiért végre elfogta a cikeszt, így mindannyian visszatérhetünk a kastélyba a vihar elől! Gratulálok mindkét csapatnak, és aki Sebastiant keresi, annak üzenem, hogy már percekkel ezelőtt felszívódott! – Ezek voltak az utolsó szavaim mielőtt kinyomtam volna a mikrofonokat, majd elvesztem volna a tömegben. Nem akartam mást, csak minél hamarabb visszaérni a kastélyba, és elzárkózni mindenkitől. Rosszul voltam. Rosszul voltam mindenkitől.
Sebastian mellettem egy újabb szál cigarettára gyújtott, miközben nem szalasztotta el az alkalmat, hogy a két csapaton köszörülje a nyelvét. Nekem azonban egyre kevésbé hangulatom ehhez, ráadásul Mulciber jelenléte és füstölgése is fojtogatóan hatott. Akármennyire is tűnt eleinte szórakoztatónak a vele való kommentálás, valami megváltozott a Börze óta. Nem éreztem jól magam a bőrömbe, és egyre nehezebben tűrtem meg magam mellett a Sebastian-féle embereket.
