Elég pocséknak tűnt a mai nap, és bevallom, kicsit féltem is a mérkőzéstől, hiszen fogónak az utolsó pillanatban állítottam be Christ, akinek annyi köze volt a kviddicshez, mint nekem a varráshoz, de szükségem volt egy plusz emberre. − Figyelj, nem kell semmit csinálnod, csak próbáld meg elkerülni a gurkót, ha kell, akkor megvédelek, és minél hamarabb fogod el a cikeszt, annál hamarabb menekülhetsz – próbáltam hatni az érzelmeire még az öltözőben, túlharsogva a kint tomboló vihart. Ezek után a csapat fele fordult, hogy egy lelkesítő beszédet mondjak, és próbáltam leplezni, hogy mennyire nem akartam én sem ilyen borzasztó időben lejátszani az utolsó roxfortos meccsemet. A pályára lépve azonban megjött a kedvem, hiszen a Turpin lány olyan kegyetlen vigyorral kívánt nekem kéz- és lábtörést, mintha őszintén azt kívánta volna, hogy egy gurkó összezúzza a csontjaimat. Ráadásul az újdonsült Mulciber-Rosier kommentátorpárostól sem vártam sokat, hiszen kifejezetten utálták a griffendéleseket. Nem is értettem, hogy miként engedhették meg nekik, hogy betöltsék ezt a szerepet… Sajnáltam, hogy Tatianának is pont most kellett megbetegednie. Mindenesetre a mérkőzés megindult, én pedig a tomboló szélben kicsit elszámoltam magam, de még így is sikerült a felém száguldó gurkót másik röppályára állítanom, és Darian Krum irányába küldtem meg, akinek ezúttal nem volt a kezében terelőütő, hogy megvédhesse magát. Közben Noah és Lily is megszerzik a kvaffot, azonban a szemem sarkából láttam ugyan, hogy az egyikőjüktől elcsaklizták a labdát, miután rálőtt a karikára, a másik lövése pedig olyan erővel repült a nézőtér felé, mintha a kvaff gurkómódjára még mindig érzékelte volna Yates-Newman jelenlétét.
Vegyes érzések kavarognak mellkasomban, ahogy az Axel által „hiperszuper Casanovának” illetett seprűmön ülve szélsebesen eltávolodom a talajtól, rövid bemutatót tartva, mire is képes az eszköz. Egész eddig féltem ettől a meccstől, melyen nővérem csapata ellen kell játszanom; bár rég elmúltak már azok az idők, mikor a csapatkapitányom még képes volt arra kényszeríteni, hogy célba vegyem Tanyat a gurkóval, de még mindig elevenen él bennem a bűntudat, melyet minden sikeres találat után éreztem. Azonban, bármennyire is tartom hasonlóan zsarnoknak a mostani kapitányom, mint az akkorit, Lyanna, vele ellentétben most kivételesen hajlamos volt a kompromisszumra, miután erőszakkal kicsikarta belőlem a szokottnál is hevesebb ellenérzéseim miértjét, s engedte, hogy hajtóként röpüljek pályára, amire elsőéves korom óta nem is volt példa. A sors végül gonosz játékot űzött velünk, és Tanya annyira lebetegedett, hogy képtelen lett volna játszani a meccsen. De még ez sem tántoríthatta el attól, hogy minden féltésem és aggodalmam megszökjön a kényszerpihenője fogságából, s egy félreeső helyen sok sikert kívánjon nekem. Van egy olyan sejtésem, hogy kérésem ellenére sem vonult vissza, inkább megkockáztatja, hogy tovább romoljon az állapota, csak hogy láthassa a mérkőzést... A süvítő szél és a mennydörgés keveréke, az apró légörvényekben rekedt száraz levelek, a heves széllökések azonban rég nem érzett lelkesedéssel töltenek el, felidézik bennem a hajdani durmstrangos meccseket, mikor nem csak egy-két, véletlenül erősebben elütött gurkótól kellett rettegni. A feszült izgatottságtól karom libabőrőssé válik, mintha csak a sötéten gomolygó fellegek elektromos töltése engem is átjárna. Végre elkezdődik a meccs, a karma pedig igencsak hamar utolér, amint Axel, játékbeli tapasztalat halvány jelét sem mutatva melléüt Longbottom lagymatagul megküldött gurkójának, amely így tompa puffanással ütközik mellkasomnak. Jobban belegondolva, fogalmam sincs, melyikük teljesítménye érdemli ki inkább azt az értetlenséget arcomon, mellyel a közös mutatványukat jutalmaztam, miközben próbálom lesöprögetni magamról a találat poros nyomát. A magánakciójuknak hála tőlünk először A… Lesa…, szóval a megjegyezhetetlenül hosszú nevű lány kaparintja meg a kvaffot helyettem, s indul meg a karikák felé, megcélozva a középsőt, majd ahogy nekem is sikerül végre megszereznem, a jobb oldaliba próbálok betalálni. Ahogy elkapom a griffendéles őrző, a tiltott helyeken való ólálkodásban néha társ Theo tekintetét, aprót biccentve üdvözlöm. Ezek szerint ma őt kell terrorizálnom…
+ +
+ +
+ +
+ +
Vendég
Szomb. Ápr. 30, 2022 10:36 am
Team Gryffindor
James Potter | hajtó
Így jöjjön be minden jóslatom, hogy az utolsó meccsen "gyönyörű" időnk legyen. Esküszöm, ki fogom dolgozni, hogy kellemes idő legyen, ha én vagyok a pályán. Igaz, abban élvezet semmi, éppen ez az igazi kihívás! Az ugratásokat azonban bőséggel osztottam, s kaptam meccs előtt. Azonban ahogy elkezdődik a meccs, minden nyűgöm eltűnik, és csak a meccsre figyelek. Felmérem pár pillantással, s a meccs közben is, ki mennyire van éppen ereje és kedve teljében. Lilynek drukkolok, el is mosolyodok, ahogy megszerzi a kvaffot. Menni fog neki, ebben biztos vagyok. A morajló mennydörgés, és a cikkanó villámok kereszttüzében a figyelem még jobban szükséges, a szél viszont vicces kedvében van, megnehezítve a mozgást. Még elkapom a manővereket Theo környékén, fel is ciccenek, ahogy nem tudja kivédeni a kettős támadásait, így máris a másik csapat kap pontot. Én sem érzem ma formában magam, akármennyire is készültem a meccsre. Esküszöm, befonnám Theo haját a következő meccs előtt, ha lenne legközelebbi lehetőség, akkor nem fog tudni azzal jönni, hogy a hajától nem látott semmit. Ahogy a labda hozzám kerül, nem vagyok rest kihasználni az alkalmat, hogy bedobjam, s a kellő pillanatban útjára is engedem a labdát, becélozva az egyik karikát.
Vendég
Szomb. Ápr. 30, 2022 11:31 pm
Team Ravenclaw
Lyanna Turpin | őrző | 398 szó
Hiába virradtunk mennydörgésre, és a vihar sem próbált csillapodni a meccs kezdetéig, ez cseppet sem zavart. Így hasonló lelkesedéssel vártam a mérkőzést, mint Darian, aki kierőszakolta, hogy most hajtó lehessen. Nem mintha annyira kellett volna győzködnie, azt hiszem, találtunk egy elég erős felállást, amelyben mindenki boldog lehetett. Szóval széles mosollyal, a csapattársaimmal vonultam át az öltözőkig, majd miután mindenki belebújt a kviddicstalárjába, elégedetten mértem végig őket. − Nos, lehet, hogy most buzdító és pozitív szavakat kellene mondanom, de nem fogok órákig szónokolni. Mindannyiótoknak köszönöm a kemény munkáját, s bár szeretném, ha jól éreznétek magatokat a vihar ellenére, azért ne feledjétek: ma történelmet írhatunk, ha leverjük a Griffendélt! Szóval, ne kíméljétek őket! – villantottam egy gonosz – hollóhátasra nem valló mosollyal −, ahogy ezeket a szavakat mondtam. Összehívtam őket még egy közös lepacsizásra, aztán elindultunk a pálya irányába. Menetközben Leo közben is felbukkant, így egy pillanatra ugyan, de megtorpantam, hogy válthassak vele pár szót. Mondott pár buzdító szót, amelytől még inkább megjött a harci kedvem. − Köszi, igyekszünk majd. – Ezek után elbúcsúztam tőle, hiszen a csapat már várt rám. Azonban meg kellett mondanom, amikor a griffendéles csapatban megláttam Christ, nem tudtam megállni, hogy ne röhögjem el magam. Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy mégis miként vették rá erre az öngyilkos merényletre, de nem volt időm rá. A meccs megkezdődött: eddig minden jól alakult, a többiek eléggé magabiztosan mozogtak a pályán. Szinte azonnal pontot is ért a megmozdulásuk, amit hangos tapssal, és a viharba kiabált szavakkal ünnepeltem meg, miközben a szél azon dolgozott, hogy lerántson a seprűmről. Ezek után Potter indult meg felém, magabiztos vigyorral vártam hát miután áttört a védelmünkön, hogy aztán a bal oldali karikánk felé suhanjak, és lendületből a seprűm végével elüssem a messzeségbe a kvaffot. Potterre kacsintottam, miközben Axel sem volt rest, talán fenyegetést vélt felfedezni a fiúban, mert az első adandó alkalommal megküldte a felé repülő gurkót James felé. Közben pedig Hollyn szerezte meg a lecsapodó labdát – őt egyébként azért is tettem be a csapatba, mert ugyebár minden házba kellett egy Shelby, meg azért is, mert normálisabb volt a csigaképű köcsög rokonánál −, és hát… Nagyon jó döntést hoztam, mert Hollyn olyan erővel vágta be a bal oldali karikába a labdát, hogy egyrészt Nott mozdulni sem tudott, másrészt pedig Nottnak a lobonca még jobban lobogott abban a pillanatban, ahogy elsüvített mellette a labda. Elég jól kezdtünk, és bíztam benne, hogy a csapat tartani is fogja ezt a tempót.
- Figyelj haver - tettem a vállam Frankie kezére a “nagy beszéd” után -, ha ma meghalok ezen a meccsen, egész életedben kísérteni foglak. Csak, hogy tudd. - Biztosítottam arról, amit jelen pillanatban a legtisztábban éreztem, már azon kívül, hogy színtisztán csak barátilag, de kitekerjem a nyakát. Komolyan, mivel és hogyan tudott rávenni Longbottom erre a faszságra?! Nem tudtam volna megmondani, hogy őszinte legyek, csak a kiskutyák szemei rémlettek, meg az, hogy valamiért azt mondtam: legyen. Bár megjegyzem, arról nem volt szó, hogy vihar lesz, eső és villámok (olyasmik, amik tudjátok, belemennek az emberek szemébe, de erről majd később). Ez az általános kedv azonban nem akadályozott meg abban, hogy Lyannának megmutassam a középső ujjam, amikor a látványomra olyan jóízűen kacagott fel, mintha csak most mesélték volna el neki az év viccét. Voltaképp… valahol megértettem, hiszen ez tényleg az év vicce volt. Csodás lezárása hét évnyi szenvedésnek (álmodik a nyomor). Egy kviddics meccs, amire úgy vágytam, mint dudorra a hátam közepén. A csapat is így lehetett ezzel, mert siralmas kezdtünk, ez még nulla játéktudással is észrevette. Volt időm figyelni, ugyanis a másik fogóval ellentétben - aki Merlinnek hála nem Mason volt, legalább ennyi! - én le se szartam hol van a kis arany retek. Csak egy helyben lebegtem a pálya felett. Frankie azt mondta nem kell csinálnom semmit, csak kapjam el a labdát, én pedig így is tettem. Majd elkapom, ha házhoz jön. Na de visszatérve a maradék hat emberhez, akik tettek is valamit: az első akciók és reakciók alapján legalább annyi kedvük volt ehhez a cirkuszhoz, mint jómagamnak, ami elég szomorú, tekintve, hogy ők edzettek erre a meccsre, velem ellentétben, aki két napja lettem csak tag. Vagy legalábbis kiváló pótlék az elszublimált játékosok helyére. Jamest úgy csapta mellkason egy gurkó, mintha észre se vette volna a közeledését, lehet arra számított, hogy bevédik, hááát.... kellemetlen; egy pillanatig azt hittem le is esik a seprűről, de szerencsére fennmaradt. A húga, kis Potter - vagy inkább csak Lily, gondolom ezt a megnevezést jobban bírta - legalább alkotott valamit, bár szinte biztos voltam benne, hogy Lyanna véreb módjára fogja kivédeni a dobását. Így szájjal, hátrarakott kezekkel, ahogy az őrültek profik csinálták - ha már az utóbbi időben annyira bele volt bolondulva ebbe a játékba; mintha az élete múlott volna rajta, hogy megnyerik-e azt a giccses kupát vagy sem. Hirtelen egy dörgés majd villámlás rázta meg az eget. Mintha még az esős is jobban rákezdett volna. Egyszerűen csodás… De hé! Ez a villám legalább nem ment Runcorn (nem tudom 1.0 vagy 2.0, melyik tesó volt az idősebb, sose kérdeztem) szemébe, mert úgy megcsavarta ezt a labdát, hogy igencsak csodálkoztam volna, ha hollóhát kivédi.
Lily Luna Potter varázslatosnak találta
Always be a
first rate version of yourself and not a second rate version of someone else.
Lyanna első próbálkozását még könnyen hárítottam néhány nappal ezelőtt, apára hivatkozva sietséget színleltem (tudod, most tényleg nincs időm rá, máskor szívesen átbeszélem veled, nem, nem tudom, mikor érek rá, de tényleg, Lyanna, apa már vár, így is késésben vagyok), utána taktikusan kerültem, amennyire csak lehetett, mindenhová utolsó pillanatban érkeztem és mindenhonnan elsőként távoztam. Lyanna azonban nem lenne Lyanna, ha nem csípett volna el tegnapelőtt, szerintem lesben állt, kikérdezett mindenkit, jó detektívmunkát végzett, el nem vitatnám tőle, sőt, legszívesebben elismerném a teljesítményét, ha ez nem vonna maga után bizonyos mértékű megadást. Vagyis a fennmaradó nem-megadás – elvégre sikerült beledumálnia, pedig annyira nem akartam, de tényleg, annyira nem –, jelentős hányadosát. Meglévő – kifejezetten magas – szorongásszintre engedtem izgulást, lámpalázat, enyhe hányingerrel járó gyomorgörcsöt pakolni, egy pontos eszembe jutott, jó lenne átbeszélni valakivel, mihez kezdjek, hogyan hátráljak ki belőle, illegálisan beszerezni valamilyen bájitalt, rágót, amit éppen a roxforti lógássegítő piacon árulnak, amit rögtön elvetettem, ki tudja, milyen kémiai reakcióba lépne a felírt bogyóimmal, átfutottam az opcióimat, apa, apu, Harper, Bermuda-háromszöge a titkomnak, végül még ehhez is túl gyáva voltam, ezt sem bírtam érdemben kivitelezni. Maradt a presszió és érzelmi zsarolás maradéktalan elfogadása. Enyhe émelygéssel kapkodom magamra a felszerelésemet, különös, kikopott belőle a korábbi fáradhatatlanság érzete, az öblítő, a magabiztosság, tapintásara persze ugyanolyan, szépen simul, ahol simulnia kell, bő, ahol bőnek kell lennie, könnyű anyag, és a nadrág feszességében is van valami nosztalgikus, valami szívfacsaró, valami rettenetes, valami izgalmas… Nem is tudom. Mostanában semmit sem tudok, szóval azért nagy változást nem érzékelek. Mielőtt pályára lépnénk, Harper odasiet hozzám – bosszúsan pillantok rá, igazán vigyáznia kellene magára, ezt viszont félreértelmezheti, és amennyire ismerem, egy része biztosan félre is értelmezi –, megszorítjuk egymás kezét, valamit a fülembe suttog, bólintok, pedig semmit sem hallok belőle, minden érzékemet kitölti a torkomban dobogó szív szapora ritmusa, attól félek, ha nem sikerül valamilyen módon uralkodni magamon, még a végén elájulok. Imádlak, Harper Briggs, gondolom ostobán, mert tényleg imádom, amiért ennyire önfeláldozó, meggondolatlan és kedves, Merlinre, elviselhetetlenül kedves, az ember bele tudna fulladni ebbe, és bele is akarna, mondani viszont csak ennyit mondok: – Most már menj vissza a többiek közé! – izzadt tenyerembe zárt kezét elengedem. A Griffendél szerencsére bénán kezd, semmi sem akar összejönni nekik, hiába kaptak kezdőlöketet, van időm megszokni a seprő fogását, a szelet, az esőt, a villámok szelte, sötét felhőktől terhes égboltot, habár minden egyes alkalommal aprót ugrok a fülsiketítő dörrenésekre, ennek köszönhetően egy labdát eladok – kicsúszik az ujjaim közül, és nincs időm utána nyúlni –, a másodikat viszont izom-memóriával szorítom a hónom alá, és helyezkedem bele a korábbi szlalom védjegyembe. Finom ívekben kerülgetem az ellenfél játékosait, Krum – nem, nem Krum fia, simán Krum, csak a keresztnevét kellene megjegyeznem valahogyan –, egy ponton passzra esélyesnek tűnik, mégis inkább az ösztöneimre hallgatva bukok alá, hogy váratlanul a középső karikánál bukkanjak fel, és becsavarjam a labdát. Tíz pont. Eufóriától nehéz szívvel bukfencet vetek, odalent felrobban a miniatűr stadion, csupán foszlányokat hallok, amennyit a vihar morajlása átenged. Krum ugyanilyen könnyedséggel szerez még tíz pontot, mellette elsiklóban megütögetem a vállát, vigyort villantok rá, olyasfélét, amit talán senki sem látott az elmúlt egy évben – beleértve magamat. - Szép volt! Nott után Potter is hibázik, inkább úgy mondanám, Lyanna útját állja, esélye sincs megkerülni a reflexeit, ráadásul James-t telibe kapja egy gurkó, fél pillanatig mindenki elfelejt levegőt venni, azt hiszem, vele együtt, végül mégis fennmarad a seprűn. Lily harmatgyenge dobását Lyanna szintén különösebb megerőltetés nélkül védi, Runcorn bikázását viszont esélye sincs félreütni. Ritmusban maradva kerül hozzám a labda, ismét megindulok vele, kicsit játszunk, egy passz itt, egy passz ott, megpróbáljuk összezavarni a griffendéleseket, bevetünk egy régi trükköt, amely néhány ponton majdnem kudarcot vall az összeszokottság hiánya miatt, ettől függetlenül a karikáknál kötök ki, és már éppen irányzékba állnék, amikor egy hatalmas villám keresztülmetszi az égboltot, megijedek, úgy igazán, kilő a szorongásom, aprót pattanok a seprűn, és a lövés három centivel balra csúszik, pont kikerülve a karikát. Mielőtt végleg elkeseredhetnék – szaporán dobogó szív, verejtékező halánték, még az állkapcsom is lüktet a riadtság utóhatásától –, Darian gyorsan megkaparintja a visszafelé indított kvaffot, céloz és lő, innentől minden Notton múlik, remélem, hozza az eddigi formáját, akkor nem kell aggódnunk.
A tomboló vihar és orkán ellenére én szinte biztos voltam benne, hogy élvezni fogom a mai mérkőzést, már csak azért is, mert a kommentátori helyünket kis tetővel látták el, így nekünk nem zúdult a nyakunkba az eső. Fogalmam sincs, hogy mégis kit szállt meg ez a zseniális gondolat, de nagyon hálás voltam érte, mikor Mulciberrel együtt helyet foglaltunk a székeinken. − Üdvözlök mindenkit az évszázad mérkőzésén! Tudom, pocsék napra virradtunk, de azért így is szép számmal lejöttettek megnézni, hogy vajon a Hollóhátnak egyszer sikerül-e megvédenie a becsületét, és valami eredményt felmutatni… − Kapcsoltuk be Mulciberrel a mikrofonjainkat a meccs kezdetén, és szinte azonnal át is adtam neki a szót, miután egy pillantást vetett a mai névsorra, és a röhögése bezengte az egész kviddicspályát. − Azt hittem, hogy azért vagy ilyen lelkes Rosier, mert egy másik Shelbyt akartál szapulni, de ahogy nézem, őt kipattintották a helyéről. Ellenben két nagyon vicces dolog szúrt szemet egyből: Nem tudom kinek volt olyan delíriumos álma, hogy Longbottomot megválasztották csapatkapitánynak, de az még durvább, hogy valahogy sikerült rávennie a suli újság firkászát, hogy álljon be a Griffendél csapatába – morzsolt egy Seb egy könnycseppet, mielőtt ismét előtört belőle az az éktelen hiéna-vihogása, így jobbra nyúltam, és elhúztam előle a névsorokat, miközben ő visítva az asztalunkra borult. − Tudod, Mulciber, hogy a Shelbyk szapulása a hobbim, de ma azért ültem ide, hogy megpróbáljak gátat szabni a hülyeségednek. Tehát, nem is untatnám a kedves nézőket, gyorsan tekintsük át a változásokat, a többiek létezéséről pedig úgy is tudtok – sandítottam Sebre, aki már az asztalt csapkodta a röhögéstől, így teljesen rám hárult a feladat, hogy a visítása mellett beszéljek egy kicsit a csapatokról. − Tehát, mint hallottátok, a Griffendél háza táján Longbottom lett a kapitány, Dearbornt pedig beimádkozták a csapatba fogónak, második terelőnek Crowley erősíti őket, és Merlin se tudja melyik Runcorn pedig csatlakozott a Potter-duóhoz. Nott pedig beszállt a karikák elé, de amekkora szél van, csodálom, hogy látni fog bármit is a hajától… − sandítottam Sebastian macskakaparására, miközben ő végre letörölte a könnyeit az arcáról, hátradőlt a széken, és éppen a cigarettatartóját pakolta ki az asztalra, amikor úgy érezte, hogy mégis csak hozzá kellene tennie valami a kommentátorkodáshoz. − Igen, igen, csodálatosak a mi griffendéleseink, mint mindig… De nem kell aggódni a hőn szeretett okostojásainkért se, ők se unatkoztak az elmúlt időben: Krum fia átvándorolt hajtónak, biztos megunta mások csapkodását, vagy a fene se tudja… Lestrange-Avery, vagy Avery-Lestrange pedig szintén hatalmas visszatérőnek számít, tessék szépen megtapsolni, hátha hallja ebben a szélviharban. Rosier, azonban nem kell aggódnod, mert ezúttal a Hollóhát szerzett be magának egy Shelbyt, szóval mégis lesz kit szapulnunk, bár tudjuk, hogy odáig vagy azért a birmingham-i suttyóért… − Kikérem magamnak! – háborodtam fel, hiszen előbb vájtam volna a szemeimet, minthogy összejöjjenek Hugh „Patkányképű” Shelbyvel. Oldalba is könyököltem Mulcibert, aki kurtán felnevetett, és folytatta a kis monológját. − Tehát, a maradék két új: Kenway érkezett hozzánk terelni, bár gőzöm sincs róla, hogy ki a srác, de biztos tud valamit, ha bekerült a csapatba, illetve Blishent is megtették fogónak, bár a csajt se láttam még életemben, szóval nem igazán tudok mit hozzáfűzni velük kapcsolatban. − Nem is kell, Seb, hiszen a mérkőzés megkezdődött! Nézd! Longbottom megpróbálta egy erős támadást indítani Krum felé, és bár el is találta a gurkót, elég lagymatagra sikeredett az ütése! – mutattam felfelé, bár ezt csak a mellettem kretén láthatta. − Igen, látom, Rosier, ahogy azt is, hogy a semmiből érkező Kenwaynek nem sikerült még megbarátkoznia a csapatmunka fogalmával. Szerencsére Krumot a messzi-messzi északon edzették ilyen rideggé, szóval szinte lerázta magáról a gurkót, talán durcás pillantást is vetett a csapattársára, aztán repült tovább. − Sajnos azt kell hogy mondjam, hogy eléggé vacakul indított a Griffendél, hiszen bár Runcornnak sikerült megszereznie a labdát, de olyan erővel dobja mellé, mintha őt is felhergelted volna Sebastian. − Ó, bárcsak! Viszont nagyívben kikerült a Nagyteremben, amikor sikert akartam kívánni neki, ahogy a testvérének is tettem volna, de hát… − Sebastian drámaian széttárta a karjait mellettem, miközben a kvaff a kis Potter kezébe vándorolt. Nagyon elszántan küzdöttek, de talán a vihar volt rájuk ennyire hatással, vagy Seb mindenkit hergelt a meccs előtt… Magam se tudtam volna eldönteni. – De nézd Rosier, a kicsi Potterben van azért szufla! Kár, hogy a dobása még csak nem is súrolta a karikát. Elégedetlenül ciccegett mellettem, majd végül a szemem sarkából láttam, ahogy az asztalon lévő tartóért nyúlt, és előhúzott belőle egy szál cigarettát. Szerettem volna megjegyezni neki, hogy ha így folytatja, akkor pár éven belül tüdőrákban fog meghalni, aztán rájöttem, hogy felőlem akár meg is halhatott, nem hatott volna meg különösebben. − A Hollóháthoz kerül a labda, Adele pedig – igen, Seb, tudod, ha a keresztnevét használod, akkor egyszerűbb a nevén nevezni −, elküzdi magát a Griffendél karikáiig a hajtótársaival, és sikeresen középre dob! Nottnak ugyan lett volna esélye kivédeni, de ahogy innen látom, a hajával úgy néz ki, mint valami csapzott kutya, akit a bundája zavar a kilátásban. Nott, ha ezt tudom, akkor a meccs előtt csináltam volna neked valami cuki copfot… − Szerettem volna folytatni a szapulását, de Mulciber hatalmas bagózások közepette hirtelen magához rántotta a saját mikrofonját, miután másodjára szerzett pontot a Hollóhát. − Gyerünk már, Nott! Szedd össze magad, hát komolyan hagyod, hogy Krum kijátsszon? Ennyire ne legyél depressziós. − Nem hinném, hogy ezzel motiválnád… − Semmivel nem lehet motiválni a kis emós fejét! − De nézd a pozitív oldalát, azért Darian elég jól játszik hajtó szerepben is. Látszik, hogy a családjában öröklődik a tehetség – próbáltam kihozni a jó oldalát ennek a beszélgetésnek, és még szerencse, hogy senki nem hallotta, hogy erre válasz gyanánt Sebastian mit morgott az orra alatt. − A Griffendélnek lehetősége adódik a szépítésre, minden jónak tűnik, egész addig, amíg Turpin egy fancyző mozdulattal el nem ütötte a messzeségbe nagy Potter dobását. Komolyan mondom, a kicsiben több küzdőszellem volt, mint a bátyjában! – utalva arra, hogy eddig a nagy Potter nem teljesített túl fényesen. Elég szomorú lett volna a Potter-Longbottom párostól, ha ilyen gyalázatos teljesítménnyel zárták volna le ezt a hét évet. − Azért, azt viszont azt el kellett ismerned, Mulciber, hogy eléggé mardekáros húzás volt a hollóhátasoktól úgy megküldeni Jamest egy gurkóval, hogy épphogy kifordult a dobásból – vigyorodtam el, s bár nem tudtam, hogy kinek az ötlete volt, de az ilyen szép mozdulásokat igenis megdicsértem. Szerettem volna az értelmi szerzőt kihívni egy sakkjátszmára is, mert ha így taktikáztak a pályán, akkor talán méltó ellenfelek lehettek volna az én játékomban. − Jó, az mondjuk jó volt. Szép volt, Kenway, jár a piros pont, a keksz, vagy amit szeretnél – pöfögte a füstöt a mennyezet felé, miközben körülöttünk egyre jobban feltámadt a vihar. Azért láttam a játékosokon, hogy igencsak megküzdtek az elemekkel, mégis hősiesen tűrték, ahogy a szél dobálta a seprűjüket. − Azért remélem, azt is láttad, hogy Shelby milyet dobott, Rosier! Hail Shelby! – nevette el magát Sebastian, mire a szememet forgatva felsóhajtottam. − Jó, de őt nem bántom, mert ő normális. A Shelby férfiak a selejtesek, nem a női ág… − vontam meg a vállamat, miután a Hollóhát javára újabb tíz pont íródott. Esküszöm, semmi bajom nem volt Hollynnal, de a rokonát szerettem volna megfojtani nem egy kanál vízben, hanem egyetlen nyamvadt vízcseppben. – Lily azonban nem volt ilyen szerencsés. A Hollóhát őrzőjében éppen nem tombolnak emós érzések, így kivédte a támadását. − Ne aggódj, törpe, szórj Turpinre, vagy a seprűjére konfúziós varázslatot, és egyszerűbb dolgod lesz… − buzdította Mulciber csalásra Pottert, miközben villámló tekintettel pillantottam rá a nagy bagózásai közepette. – Most mi van? Nem buzdíthatom a kicsiket önállóságra? Felsóhajtottam, ugyanis tudtam, hogy Sebastian csak jófejnek akart tűnni, de épp akkora rohadék volt, mint bárki más a családjában. − Azonban nézzenek oda! Runcorn lehet a te fejedet képzelte a kvaff helyére Seb, de úgy bevágta a baloldali karikába azt a labdát, hogy Lyannának esélye nem volt védeni! Ezek szerint még van esély a Griffendél javára. − Ja, biztos engem képzelt oda… Ha valaki ennyire ütni akar engem, akkor az az öccse, vagy bátyja, vagy tudom is mije, aki olyan agresszív viselkedést tanúsított, hogy attól rettegtem, perre kell vinnem az ügyet a zaklatása miatt – horkantott fel Seb, majd drámai zokogást színlelt, amikor a másik Runcornról kezdett beszélni. − Micsoda szerencse, hogy nem sikerült megölni, és még köztünk lehetsz erre a meccsre – fordultam felé ironikusan, de szinte azonnal elkaptam róla a tekintetemet, hiszen valakinek kommentálnia is kellett, és nem csak reflektálnia ennek a nyomoréknak a hülyeségeire. − Ugye? Szerintem is, bár szerintem Avery-Lestrange nem értékelheti annyira, mert így megjegyezhetem neki, hogy kicsit benézte ezt a dobást, de remélhetően a csapatkapitánya nem fogja letépni érte a fejét – felelte szórakozottan. Néha nem értettem, hogy miként lehettünk barátok, aztán rá kellett ébrednem, hogy titkon élveztem a szemétkedését. − Mindenesetre Darian elcsípte a kvaffot, és visszafordult a Griffendél karikái felé, már csak az a kérdés, hogy Nott összekeveri-e a jobb és a bal kezét, és a jó irányba vetődik-e – tettem hozzá, miközben Sebastian még említést tett arról, hogy a Griffendél fogója nem igazán erőltette meg magát a meccs során, sőt szerinte a seprűhöz lett szögezve, bár a Hollóhát játékosa sem volt sokkal eredményesebb, pedig ők ketten voltak azok, akik megkímélhették volna a társaikat egy alapos tüdőgyulladástól.
Undorodva pillantottam fel a viharos égboltra, s talán pont olyan fájdalmas arcot vághattam kint a pályán, mint amilyet Franklin buzdítása után is. Szerencsére, nem én voltam az egyetlen, aki nem akart itt lenni, Chrisen is látszott, hogy rohadtul nem volt kedve elázni. Elfoglaltam a helyemet a karikák előtt, azonban igencsak meglátszott rajtam, hogy egy jó ideje már csak a kispadot koptattam. Meg aztán… Annyira nem is érdekelt a meccs, csak vissza akartam menni a kastélyba, venni egy forró fürdőt, begyújtani a kandallót a klubhelyiségben, és mellékucorodni, miközben Franklin összes felmenőjét szidtam, amiért rávett erre. Gyászosan teljesítettünk, ráadásul azt a két hülyét nem tudom már megint ki engedte kommentálni, de rohadtul kezdett elegem lenni belőlük. Pedig nálam az életuntságot elég nehéz volt fokozni, nekik mégis sikerült kibillenteni a leszarom hangulatomból, eltűrtem a hajamat a szemem elől – mert amúgy tényleg nem láttam tőle semmit −, aztán felkészültem a következő támadásra. Kivédtem Krum támadását, de még azelőtt előre repültem, és elkaptam a gyűrűk felé süvítő kvaffot, mielőtt még pontot ért volna. Krumra vigyorogtam, hiszen talán az előző dobását jófejségből – véletlenül sem a hajam miatt amúgy −, beengedtem, de meguntam Mulciber pofázását. A tekintettem kerestem a szabad hajtókat, Runcornnak passzoltam tovább a labdát, aki a Potter-duóval megindult előre. Sikeresen kijátszották a Hollóhátat, és Potternek sikerült karikára dobnia! Talán ő is megszabadult a vakságától, vagy hirtelen megtanult célozni, nem tudtam eldönteni. A visszaérkező labdát is elcsípték, Lilyhez került, aki a bátyjához hasonló vehemenciával indult meg előre, és ostromolta a karikákat, de sajnos ezúttal kicsit túllőtt a célon, és nem találta el a karikákat. Halkan felsóhajtottam, a közelben lebegő Chris felé fordultam: − Hé, haver, nem akarsz csinálni valamit, hogy ne kelljen szarrá áznom?
Három év. Harmadik kibetoszott éve várom, hogy végre elhagyhassam a kispadot, és bebizonyíthassam, nem kell ahhoz mardekárosnak lenni, de még csak mamlasz, tökvakarós kannak sem, hogy valaki megmutathassa élesben is a pályán, mit tudnak a Shelbyk. (Nyugi van, én így imádlak benneteket, fiúk!) Szóval kösz innen is még egyszer a lehetőséget, Turpin.
Mondjuk a meccshez igazán választhattak volna egy kevésbé ítéletidős dátumot is, mert ez a vihar kész katasztrófa. Csoda, hogy nem fújta le két perc után a seprűjéről az olyan kis töpörtyűket, mint Mini Potter. De mondjuk az is komoly küzdelem lehet, amikor Nott samponreklámos loboncába belekap a szél. Szerintem nem is igazán látta tőle, amikor az első, jól megküldött csavart kvaffom elsüvített mellette, és egyenesen átszelte a bal szélső karikát, mert még csak meg sem próbált utána vetődni.
Na, nem mintha a sorozatos góljaink a griffesek kedvét vagy bátorságát szegte volna, de persze ők amúgy sem az ijedezésről híresek. De azt már én is csak pislogva figyelem - és ezúttal nem a szakadó eső miatt -, ahogy Nagy Potter dobása Turpin igen gyenge védése mellett könnyedén betalál a középső karikába. Naná, hogy amint ismét sikerül megszereznem a kvaffot, támadom megint a vörösek karikáit, és bár a szél eléggé lelassítja a dobásomat, azért még drukkolok, hogy Nott továbbra is a hajával legyen elfoglalva.
Lestrange-Avery következő próbálkozásának viszont, attól tartok, nem csupán az időjárás volt a problémája, mert nagyon másfelé küldte azt a kvaffot, mint kellett volna. Lehet, hogy nem ártana egy leperex bűbáj a szemeire.
They say if the love is true,
THEN IT’S EASY. BUT THAT’S FALSE. LOVE IS COMPLICATED. IT’S STICKY. IT’S BLISS AND IT’S A MIX OF EMOTIONS. IT’S NOT EASY.
Véletlenül sem szeretnék panaszkodni, tényleg nem, alacsony karbantartást igénylek kviddicsmeccsek közben, könnyedén alkalmazkodom, de néha igazán halaszthatnának időjárási körülményekre hivatkozva. Esőtől, párától és légnyomástól nehéz levegőben kell felemelkednünk, gépies mozdulatok sorozata, sőt, sikerült annyira elsajátítanom a szelektív hallás művészetet, hogy szinte észre sem veszem néhány mardekáros srác bekiabálást, úgy teszek, mintha nem vágnának hozzám válogatott trágárságokat. Sok ponton reformot követelne meg az iskolai keretek között megrendezésre kerülő kviddicsmeccsek állapota, ugyanakkor mit várok el azoktól, akik Rosiert és Mulcibert kommentátori pozícióba ültetik. Hát úgy nem sokat. Mondjuk semmit. Miután elrugaszkodunk, hideg cseppek vágnak az arcomba, frizurám hamar átitatódik, nedves tincsekben tapad a halántékomra, homlokomra és tarkómra, panaszra még sincs okom, miután megpillantom Nott csatakos szörnyetegét, amely eredeti megjelenésében kifejezetten kellemes látvány, esztétikusan ingerlő, én meg egy ideje úgyis alacsony elvárásokkal operálok. Pocsékul kezdünk, beleértve saját magamat is, nehezen tudunk egymásra hangolódni, mindenki magánakciókba kezd, Lily szárnypróbálgatásai egyelőre ígéretesek, csak éppen pontot nem érnek, ennek ellenére minden egyes alkalommal megdicsérem valamilyen formában – feltartott hüvelykujj, barátságos bukfenc mellette elszáguldásom közben, egy ponton rá is kacsintok, amiből nyilvánvalóan semmit sem lát, és én sem vagyok biztos abban, hogy nem egy esőcseppet igyekszem kipislogni éppen –, James ezzel szemben megállíthatatlannak bizonyul hat éves tapasztalatával és Merlin-adta tehetségével. Innentől kezdve időnként rásandítok, sejtem, milyen taktikához nyúlnak majd, egyenesen ostobák lennének a Hollóhát terelői, ha nem őt vennék célba, és sikerül megreszketnem, amikor mellkason kapja egy jól irányzott gurkó. Mielőtt megkérdezhetném, minden rendben van-e, fájdalmát legyűrve – márpedig muszáj, hogy az ilyesmi legalább egy kicsit fájjon – továbbindul, Lily-hez kerül egy passz, ismét ügyesen céloz, de Turpin könnyedén védi. Másodszorra nem ilyen szerencsés, lepattanóból építkezünk, ide-oda tekeregve próbáljuk összezavarni a hajtókat és terelőket, végül nálam köt ki a kvaff, és talán Mulciber rosszindulatú vigyorának emlékétől zaklatottan – megpróbált reggeli közben odalépni hozzám, de átcsúsztam az asztalon, mielőtt hallótávolságon belül kerülhetett volna, talán meglepődne, mennyit fantáziálok arról, hogy egy szép napon eltöröm az orrát, mondjuk egy töklével teli kancsó segítségével –, talán a kis kupac sárgataláros diák láttán – és ha itt vannak, akkor Ned is itt van, és ha Ned is itt van, akkor… – sikerül jó szögben, elképesztő erővel és lendülettel pontot szereznem. Szeretném nem hallani a kommentárt, tényleg szeretném, Sebastian hangja azonban alattomos és kitartó, a türelmem ezzel szemben harmatgyenge és véges. – Add ide az ütődet, Longbottom! – siklok be elé dühösen. – Az sem érdekel, ha kiállítanak – és komolyan, komolyan nem érdekel, eltilthatnak a kviddicstől örökre, az sem hatna meg, mert pontosan tudom, az a bunkó barom mit mondott az előző meccsen Nednek, háromféle verzióban hallottam, mindhárom ugyanabban a pontban csúcsosodott ki. Frank ügyesen kezeli a szituációt, egyszerűen faképnél hagy, nem véletlenül nevezték ki csapatkapitánynak, csupa jó döntést hoz, például beállítja Chris-t fogónak nulla tapasztalattal, és hagyja, hogy ne verjem ki Mulciber fogait egy gurkóval. Pedig megérdemelné. Nott végre összehoz egy rendes védést, nem tudom, mondták-e már neki, milyen szép haja van, talán csak többet kellene dicsérni, babusgatni, talán csak ráférne egy kis szeretet, hogy ne a flegmaság és depresszió különös egyvelegétől szenvedjen – ő meg a környezete egyaránt. Lily újrapróbálkozik – komolyan sajnálom, amiért ennyiszer ő a befejező ember, sokkal több potenciál van benne, mint amennyit ezen a meccsen láthatnak belőle, viszont egy átlagos roxforti diák nem ül ki megnézni az edzéseinket, és nem láthatja, milyen, amikor letarol mindannyiunkat a fürgeségével és pontosságával. Lestrange-Avery dobása kirepül a vakvilágba, onnan keveredik vissza hozzánk, ha Chris képességeire bízzuk a meccs végeredményét, akkor akár le is tehetjük a seprűt, ezért gyorsan száguldok végig James-szel a pálya két oldalán, hosszú és precíz passzok mentén, végül közepes erősséggel, de hajszálpontosan karikára dobok, reménykedve Turpin figyelmetlenségében.
Holden Briggs and Lily Luna Potter varázslatosnak találta
Vendég
Szer. Május 04, 2022 11:22 pm
Team Ravenclaw
Brice Danet-Fauvel (NJK) | terelő
Brice aggódva figyelte, ahogy a csapatkapitányuknak nem sikerült megállítania a következő griffendéles támadást. Pedig olyan indítottak! S most mégis, mintha a tomboló vihar elszívta volna minden erejüket. Nem hagyhatták annyiban a dolgot. Mivel Lyanna megengedte nekik, hogy csaljanak, így szinte szavak nélkül is megértette a fiú és Hollyn is Darian szándékát. Berepültek a büntetőzónába, s csodával határos módon Madam Hooch nem vette észre a csalást! Darian elég nagyon erővel hajította el a labdát, de a szél eltérítette azt a karikák elől. Szerencse, hogy Hollyn szemfülés volt, pedig visszaszerezte a kvaffot, majd egy félfordulatot téve, lendületből áthajította azt a karikán! Nott annyira nem tudott mit kezdeni a lánnyal, hogy Brice-ban egy pillanatra felmerült a kérdés: Vajon Theo-nak tetszett Hollyn, azért blokkolt le minden egyes alkalommal, amikor a lány intézett támadást? Mert ha így volt, akkor több passzt kellett volna továbbítaniuk a hollóhátas lánynak. Brice próbált megfelelően pozícionálni, hogy egy hasznos ütéssel esetlegesen eltalálja Noah Runcornt, de abban a pillanatban, amikor meglendítette az ütőjét, az kicsúszott az ujjai közül. Kénytelen volt hagyni elsuhanni azt a gurkót maga mellett, és a mélybe bukott, hogy megpróbálja visszaszerezni a terelőütőjét, mielőtt az még az esőáztatta fűben landolt volna. Végül sikerült ugyan visszaszerezni azt, de haragudott magára, amiért az ügyetlenségéből fakadóan nem tudta a csapatát támogatni.
Hallgatom Frankie buzdító szövegét, de igazából alig tudok figyelni arra, amit mond, túlságosan izgulok. Ennek jeleként pedig hol az ujjaimat tördelem, hol pedig egyhelyben pattogok vagy billegek. Igazából alig várom, hogy meginduljunk, mert abban reménykedem, ha egyszer végre seprűre ültünk, akkor ez az érzés elmúlik. Vagy átalakul. Ez a szezon utolsó meccse, egyben az utolsó lehetőség, hogy együtt lépjek pályára a bátyámmal, mielőtt itt hagyja a Roxfortot, de számomra ez még mindig csak a második alkalom, hogy a Griffendél színeiben lépek ki oda. Azon már szinte meg sem lepődöm, hogy ítéletidő van, hisz legutóbb is így játszottunk. Ez az én szerencsém. Pár dolog azonban változott azóta. A csapat összetétele először is. Legutóbb még az unokatestvérem is velünk hajtott, és James volt a kapitány, most meg lepasszolta a lehetőséget a cimbijének, és csupa fiú vesz körül. De változtam én is, reményeim szerint jó irányba, mert rengeteget edzettük Jamie-vel, a többiekkel együtt, és kettesben is, és azt hiszem, már nem érzem magamat annyira kezdőnek. Valahol kicsit talán reménykedem, hogy Flint is a lelátón van, és láthatja majd ezt, főleg a múltkori beszólásai után.
Én úgy érzem, egész jól indítunk. Nem a belőtt góljaink alapján, hanem az alapján, hogy hányszor ostromoljuk meg az ellenfél karikáit. Ahhoz képest, hogy a Hollóhát csapatából olyanokkal kell szembenéznünk, mint Krum, Shelby és Turpin, egész jók vagyunk. Nálunk Noahval és a bátyámmal ugyan a hármasunk még annyira nem összeszokott, és ez talán kezdetben érződik egy kicsit, de szerintem ez is egész gyorsan változik, ahogy a meccs halad előre. Egyre jobban mennek a passzolgatások, és naná, hogy James dobja az első gólunkat, én meg piszok büszke vagyok rá.
Az események pörögnek tovább, amit néha elég nehéz nyomon követni, mert van, hogy az esőtől alig látok valamit, de azt azért így is sikerül elcsípnem, amikor Noah egy kis csalással próbál nekünk előnyt szerezni, miközben ismét megkörnyékezi az ellenfél középső karikáját. Picit ugyan meglep, mert nem néztem volna ki belőle egy ilyen húzást, de elvigyorodom, miután biztossá válik, hogy senkinek nem tűnt fel a csalása. A dobása azonban olyan lagymatagra sikerül, hogy valódi csoda lesz, ha Turpin nem tudja kivédeni. Én mondjuk hiszek a csodákban, szóval hajrá.
Közben Crowley suhan el mellettem Krumot üldözve, vagyis az a sejtésem, hogy őt akarta célba venni a gurkóval, az ütése azonban sajnos eléggé félremegy. Ilyen viharban sokszor nem arra mennek a labdák, amerre mi akarjuk, és kicsit félek is, hogy talán holnap reggelig itt leszünk, mert szinte reménytelennek tűnik, hogy ilyen látási viszonyok mellett Chris vagy Laura egykönnyen kiszúrják a cikeszt. Legfeljebb, ha önként kezd körözni a szemeik előtt.
Bár én nem hagyom, hogy ezek a tényezők, vagy bármi más a kedvemet szegje. Tudom, hogy a szezon egyik legtapasztalatlanabb játékosa vagyok, de a többiek is mind kezdték valahol, szóval töretlen lelkesedéssel veszem célba újra és újra a hollóhátasok karikáit. Aztán szerintem én lepődöm meg a legjobban azon, hogy egy egészen jól irányzott és erős dobásom valóban el is éri a kiszemelt jobb szélsőt. Hogy Lyanna végül megállítja-e, vagy egyáltalán megpróbálkozik-e vele, azt már nem látom, mert így is túl izgatott leszek a saját sikeremtől. - James, láttad ezt? Te is láttad?! - süvítek el a testvérem irányába, pacsira tartva a kezem. - Úgy megcsavartam, ahogy te szoktad – jelentem ki vigyorogva.
"You can't always be strong but you can always be brave."
Eltelik még néhány kör – suhanó gurkók, ide-oda passzolt kvaffok fütyülése –, többnyire Hollyn és Lyanna stabilitására hagyatkozunk, érződik ad-hoc beállításom hátránya, nincsenek begyakorolt figuráink, intésből építkező stratégiánk, mondhatni vakon repülünk, ösztönökre és eleve nehezített látási viszonyokra hagyatkozva, miközben talárunkat tépi a szél, és az ellenfél csapatában kezdik megtalálni az összhangot. Nagyon rossz kombináció. Még kétszer megugrok a seprűn – fel is sikkantok, amit szerencsére ilyen égszakadásban tőlem fél méterre sem hallhatják meg –, egyszer rosszul farolok, nekiütközöm James seprűjének, és sűrű – mennydörgésben elnyelt – bocsánatkérések közepette váltok irányt, egyre nehezebben lavírozom az erősödő széllökésekben. Mielőtt fókuszomat ismét visszafordíthatnám, zümmögésre leszek figyelmes, közvetlenül a bal fülem mellett, ott zizeg boldogan, elkapásra várva a cikesz, viszont esélyem sincs valahogyan felhívni magamra Laura figyelmét, aki három méterrel az ellenfél karikái alatt lebeg, kissé előre hajolva, és mire visszapillantok, a szárnyas labda már tovább is állt, fogalmam sincs, melyik irányba. Darian legalább annyit ügyetlenkedik, mint én, ezt továbbra is Lyanna számlájára írom – meg persze a sajátoméra, mert ha nem húzom ennyire az időt, nem próbálok módszeresen megszökni előle, és még idejében beadom a derekamat, akkor legalább egy edzést végigszenvedhettünk volna, hogy jobb kezdőpozícióból indítsunk, így viszont csak tapogatózunk, próbálkozunk, és rendszeresen bénázunk. Mindegy. Tulajdonképpen tudom, hogyan folytatódik majd, tudom, kicsit úgy teszek majd, mintha nem lennék biztos benne, és Lyanna sem lenne biztos benne, megkérem, gondolja át még egyszer, biztos akad más hajtó, aztán elgyengülök, mert szeretek ebben mindent, szeretem a térdremegést, a koncentrációt, az izgalmat, a csapatmunka biztonságát, szeretek ebben mindent, de mindent, és rábólintok, igen, persze, jövőre is számíthatsz rám. Nem is tudom, melyikünk dobása szánalmasabb – Darian pontos, de harmatgyenge legyintése, vagy az én pontatlan és nevetségesen lagymatag próbálkozásom. Visszafelé bekanyarodom elé: – Innentől muszáj összedolgoznunk – kiabálok keresztül a tomboló orkánon, egyedül Darian mozdulatlansága és enyhe előredőltsége jelzi, hogy valószínűleg így is hall engem –, mert alig ismerjük egymást a pályán, ez így katasztrófa. Ismered a Porskoff trükköt vagy a Parkin bekerítést? A karvalyfej alakzatra számítanának, azt szerintem lőjük ki, de a másik kettő még jó lehet. – Amelyiket kiválasztja, arra rábólintok, és már száguldok is Hollyn felé, hogy átadjam az első kidolgozott taktikánk részleteit. Nyers erő a csaj, ezt kár lenne tagadni.
− Micsoda izgalmak! Darian dobását Theodore kivédte, ezzel meggátolta a Hollóhátat, hogy pontot szerezzenek! – csempésztem izgatottságot a hangomba, miközben a mellettem pöffeszkedő Sebastian kifújja a cigarettafüstöt, majd felvágta a lábait az asztalra, a kezébe vette a saját mikrofonját, és megszólalt. − Valóban elképesztő védés volt Rosier, úgy látom, hogy Nottnak sikerült eltűrnie a haját, ezért volt képes elfogni a felé repülő labdát. De az is lehet, hogy annyira szánalmasnak ítélte meg a csapat teljesítményét, hogy úgy gondolta, legalább neki össze kellene szednie magát – vigyorodott el, ahogy a tekintetét a viharban küzdőkre szegezte. Esküszöm, ilyenkor letörölhetetlen volt az a mosoly az arcáról. − Repült is a passz Runcornnak, aki a két Potter társaságában kilőtt előre! Némi passzolgatások árán végül a nagyobbik Potternek sikerült a középső karikára lőnie… − Ahogy látom, eléggé megküldte a labdát, bár ezekben a látási viszonyokban csak spekulálni tudok, de azért eléggé vak kéne lennem, ha nem látnám, hogy Turpin elcseszi a védést! TÍZ PONT A GRIFFENDÉLNEK! – Sebastian az utolsó szavakat úgy üvöltötte bele a mikrofonba, hogy még én is beleborzongtam. Abban viszont biztos voltam, hogy nem drukkolásból fakadt ez a lelkesedése, hanem valami sokkal másabb állhatott a háttérben, azonban az ő elméjétől tudatosan elzártam magam. Nem akartam tudni, hogy mi vert tanyát a tudatalattijában. − A kifelé repülő kvaffot a Griffendél visszaszerzi, és egy igencsak harcias mozdulattal Lily Potter is célba veszi a karikákat – ki tudja, talán a bátyja sikerén lelkesedett be ennyire −, azonban vagy a viharnak, vagy a pontatlan kapkodásnak köszönhetően, de megcsúszott a lövés, és nem ért célba – vettem át a szót ettől a vadbaromtól, aki nem elég, hogy a lábai pihentette az asztalon, de még a székével is nekiállt billegni. Adta volna Merlin, hogy pofára essen vele! − Közben Shelby is megpróbálkozott némi pontszerzéssel, de Nott úgy megtáltosodott, hogy azt is kivédte! Hát mi ez kérem szépen? A Shelby-knek a kviddicspálya rémeinek kellene lennie, erre egy fésült hajú Nott megállítja a Hollóhát jelenleg legveszedelmesebb játékosát? – ráncolta össze Seb drámaian a homlokát, s olyan értetlenkedést színlelt, hogy ha nem ismertem volna, akkor még én is elhittem volna neki. − Nos, mint láthatod Sebastian, nem csak Shelby balszerencsés ebben a körben, ugyanis Adele-nek sem sikerült eltalálnia a gyűrűket. Mintha kicsit berozsdásodott volna, nem? – sandítottam rá a kommentátortársamra, aki helyeslően bólogatni és hümmögni kezdett. − Mázli, hogy ezen a téren egyenlítettek a viszonyok, ugyanis a kis Potternek ismét nem sikerül eltalálnia a karikákat. Szeretnélek emlékeztetni Lily Potter, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Kiváltképp akkor, ha csak a testvéreidet szeretnéd másolni – szúrt oda Seb a kislánynak sejtelmes pillantással keresve a vörös hajú lányt a levegőben. Vajon neki mivel tömte tele a fejét? − Nem feltétlenül mondanám ezt, Mulciber. Nézd csak meg! Runcorn elég jól teljesít. Lyannának ismét nem sikerült kivédenie a dobását! − Lehet őt a testvérével ellentétben nem rázta meg, hogy az apj… − Ebben a pontban egy sunyi mozdulattal kirúgtam alóla a széket, és hangos puffanással elvágódott. Fürgén kikapcsoltam a mikrofonjainkat, hogy odaszólhassak neki. − Hagyd abba a személyeskedést, mielőtt még elvitetnek innen… − sziszegtem, miközben ő fintorogva tápászkodott fel, és állította vissza a székét. − Nem értem, hogy miért nem tudják egyesek venni a viccet… − vonta meg a vállát egykedvűen, miközben én a szemeimet forgatva visszakapcsoltam a mikrofonjainkat. − Elnézést kérek, technikai gondunk akadt. Hol is tartottunk? Ó, igen, újabb tíz pont a Griffendélnek! Közben pedig Krum igyekezett hasznos tagja lenni a csapatnak, de az ő lövése is mellé ment. Nem vagyok egy kviddics-szakértő, szóval, mint tapasztalt játékos, Sebastian mennyire nehéz ekkora szélben játszani? – fordultam a mellettem ülő idióta felé, mintha az imént mi sem történt volna. − Hát, nyilván a szél és az eső baromira nehezíti a dolgodat, az előbbi azért, mert tök másképp kell célozni, mint normálisan, az utóbbi pedig nem csak a látást nehezíti, hanem a labdák is csúszóssá válnak, könnyebb elejteni, vagy rosszul megfogni őket – ment bele ő is a játékba, miközben odafent Hollyn is a pontszerzésre törekedett, de Runcorn meggátolta benne. Egy pillanatra össze is zavarodtam, hiszen nem értettem az iménti jelenetet, de mint említettem: nem voltam szakértő. Mindenesetre Turpinnek ezt most sikerült védenie. − Köszönjük, hogy megosztottad velünk a tapasztalataidat Sebastian, vélhetően akkor ezeknek a tényezőknek köszönhető az is, hogy Brice-nak nem sikerült eltalálnia a gurkót. − Hááát, mondjuk, vele kapcsolatban pont nem hoznám fel ezeket, de te tudod Rosier – húzta el a száját a kissrác ütése láttán. Mondjuk, nem lepődtem meg rajta, Sebastianról volt szó. Még nálam is több embert szokott fikázni. – Bár, ahogy elnézem, Crowley sem éppen élete meccsét játssza. Ő is úgy kalimpál a levegőben azzal az ütővel, hogy Longbottom helyében már sírva fakadtam volna. − Szerencsére nem vagy az ő helyében, helyette szemtanúi lehetünk annak, ahogy a kis Lily Potter olyan erővel repteti át a karikán a kvaffot, hogy a hollóhátas őrző ismét az esélytelenek nyugalmával mozdult a labda irányába, de már nem érte el! – fordultam közben a Hollóhát karikái felé, hiszen én a társammal ellentétben nyomon követtem a mérkőzés minden pillanatát. − Gratulálok kicsi lány, de ne feledd: Ezzel még nem írtál történelmet, két hét múlva mindenki elfelejti majd a lövésedet! – húzódtak gonosz vigyorra az ajkai ismét, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy még egyszer rásegítek abban, hogy hanyatt vágódjon. Igazán megérdemelte volna néha. − Viktor Krum szellemi örökösétől is kicsit többet várnánk, mert esküszöm, hogy negyedéves erősebben dob, mint ő! Ha Nott ezt nem véded ki, akkor életed végéig szekálni foglak vele – szólaltam meg, és abban Theodore Nott biztos lehetett, hogy valóban addig fogom szapulni ezzel a mozzanattal, amíg nem találok mást, amivel kellemetlen helyzetbe hozhatom őt. − Ha nem véded ki Nott, akkor valahogy becsempészünk egy furkászt a hálótermedbe! A családod úgyis különösen rajong érte, nem igaz? – szállt bele a szekálásába Sebastian, hiszen mindketten olvastuk azt az ominózus cikket, amelyet a srác olyannyira próbált letagadni. Övön aluli volt Sebastian részéről, de nekem nagyon is tetszett. − Avery-Lestrange sem tűnt sokkal hasznosabbnak, hiszen nem ért találatot a dobása, ellenben mintha nagyon magyarázni kezdett volna odafent. Csak nem kezdett megjönni a harci kedve, és úgy gondolta, hogy össze kellene rázódnia a csapatnak? – Őszintén szólva, nagyon reméltem, hogy a Hollóhát összeszedi magát, mert kezdett eléggé egyoldalúvá válni a mérkőzés, és ezen továbbra sem segített az, hogy Blishen ugyan keresgélt a cikesz után, de nem találta, Dearborn pedig még mindig csak lebegett egy helyben attól tartva, hogy egyetlen gyenge fuvallat lelöki majd a seprűről.
Nem tudom, kinek lohadt le a képéről a mosoly, mikor meglátta a viharfellegeket a meccs napján, és kinek nem. Az enyém biztosan nem, olyan gyapjas göndör hajam van, hogy az eső elájul, mire a fürtjeim végére érnek, és egyből továbbadják a riadót a még fent ugrani készülő cseppeknek, csak erreee neeee! Háhá! Ha valaki, én biztosan olyan vagyok, hogy minden más megszűnik körülöttem a világból, csak arra figyelek, amire én akarok... vaaagyis izé, akarom mondani, amerre kell! Merthogy a labdát terelni az egyik legnagyobb móka, főleg úgy, hogy messsziről lerí mindenkiről: nem ilyen időben akartak bulizni. Pedig ez csak eső, sssss.... hát, majdnem ide vágott be, de mindig szerensések vagyunk. Annyira nem. Valami ultranagy levél kezd el lebegni előttem, mintha pimaszul azt akarná, hogy jól elrontsam a terelést, nem is jön össze, és ezt Sebastiannak meg kell jegyeznie ám! Muszáj vagyok odafordulni, és kiöltöm a nyelvem rá. Jössz te még az én seprűmre, innen kiabálj! De pár perc múlva már a meg nem hallott szisszenéseket is elfejtem, amik a találatokból erednek. Vagy karikára, vagy testre, olyan mindegy, persze, ha az előbbiből éppen mi dobunk be karikára, azt többször szeretném hallani. Még a cikesz elkapását jelző felharsanás sem hangzott el, na, talán azt még meg fogom hallani, újfent új célpontot keresek. Jó buli ám az erőseket eltalálni, most viszont taktikázok, s közben arra sem figyelek, ahogy ismét bizonyítást nyer, a hajtaktika csak nálam válik be, Theo haja nyert a csatában, s nem sikerült a védése. Pedig, ha láttam volna, egészen biztosan megmutattam volna két ujjammal a nyisszantás mozdulatot. De éééén, ilyenekkel nem foglalkozok! És valahogy az is kimarad a látásomból, miután éppen teljesen háttal vagyok a jelenetnek, mert éppen onnan sejtem, hogy szuperül fogok terelni... hogy ismételten nem ment be a lövés a karikába, Noah sincs ma valahogy jó passz.... hé, menj már innen, te gaz! Mi a cicerét keresel te itt a levegőben, éppen tereltem volna, de persze, neked megint akkor kell iderepkedned, teeee, te gaz, amikor éppen a Lestrange.... hadd nem tudjam végigmondani, a nevek sosem voltak az erősségeim, lányt vettem célba. Hát, hogy fogom így a mókát élvezni, miközben itt csoborászol a szemem előtt, a hajamba akadva, teeee.....
Vendég
Kedd Május 10, 2022 1:03 pm
Team Ravenclaw
Axel Kenway NJK | Terelő | 558
Egyedül már csak a tornádó üdítőnek vélt jelensége hiányzik a tematikai körletből, amint mindenki kedvét szegve viharossá válik felettünk a körülmény. Szerintem mondanom se kell, miként a specialitásom a tomboló szélben, a szakadó esőben és a villámló égboltban testesül meg. Persze, hogyne már, ezt senki se higgye el! Az égi áldásunk apropójának ellenére, nos kísérletet teszek a normális játékra irányulni rá, miközben nehézségek árán jutunk el lényegében addig a pontig, ameddig. Koránt sem segít senkinek az elmosódott szegmens, aminek a révén igencsak megkérdőjelezhető játék folyamatot űzünk. Foghatnám természetesen az időre, na meg bezzeg' arra, miként balfácán módjára szálltam ki az ágyból e csodásnak sem szólítható reggelen, sőt... talán még azt is ide tűzhetném, miszerint semmiféle kedvem nem volt ehhez az egészhez, főként egy ilyen zseniálisan elcseszett időben. Viszont... tény, ami tény; Darian Krum-ot kicsit sem sikerül megvédenem a felé száguldó gurkóval szemben, s lehetségesen akár mindez nem is épp' olyan véletlen. Franklin Longbottom szinte amúgy sem ütött valami oltári nagyot, illetve... rendben van, hékás, szinte ömlik a fejünk felett az eső. Az arcára teljességgel kiülő értetlenséget jobbára sikerül róla leolvasnom, ellenben hetykén vállat rándítok felé reakció gyanánt, ugyanis... most mégis mi mást tehetnék? Szóval, mint, aki "elnézést" kért a tényleges csapattársától; úgy suhanok némileg arrébb a kis Casanovánktól, ekként hagyva őt magam mögött a mellkas-simogatás védjegyével. Elég' felemás érzelmek zajlódnak le bennem a további eseményeket illetően. Konkrétan már-már olyan ez a meccs, mintha a vihar ellen vívnánk meg, s habár eleinte miénk a vezetéssel járó voks-vokál, de utólag némiképp' felülmúl bennünket a Griff. James Potter-t kezdetlegesen sikerül "likvidálnom" a felé küldött labdácska által, aminek az eredményeként végül a mellkasán csapódik az összhatás. Elhúzott szájjal figyeltem eme jelenetsort, próbálván kitalálni egy egytől-tízig terjedő skálán, miszerint vajon mennyire is fájhatott neki abban az adott momentumban. Ámbár nem sokáig logikáztam e választ keresvén a levegőben, hisz' ösztönszerűen, de ugyan muszáj volt haladnunk, hátha egyszer csupán véget ér ez a kelletlen rémálom zálogsora. "- Viktor Krum szellemi örökösétől is kicsit többet várnánk, mert esküszöm, hogy negyedéves erősebben dob, mint ő!" - Csendül fel harsányan Lyra Rosier hangja a mikrofonban, miközben Mr. Casanova feje csaknem bevörösödik az idegtől. Valamiféle értetlen nyelven kezd bele a halandzsázásba - átmenetileg tekintsük el attól, miszerint ez bolgár - a kommentátorok felé intézve a szót, ellenben valahol sejtem azt, miszerint inkább Miss Rosier-nek célozza a mondandóját, mintsem Sebastian-nak. Darian Krum nevezetesen megáll és onnan szapulja még netán a saját anyámat is. A fejemet ingatva veszem eközben tudomásul, hogy mára már édesen mindegy, hogy kinek is gurult el a gyógyszere; csak fejezzük már be ezt a rohadt mérkőzést Merlin-re szólva! Így meghagyom a saját kis lelki világában tengődni Mr. Casanovát, hátha majd' feleszmél, miként koránt sem célra vezető bolgárul hadoválni, mintsem egyféle őrült. Újonnan már hatalmas erővel küldöm meg a gurkót Theo Nott felé, miképp' kizökkentsem őt a kényelmesnek vélt komfortzónájából. S ha netán eltűri a haját, avagy keresztül lát rajta, akkor valamennyire még tompíthatja az esetet, sőt akár el is kerülheti gyakorlatilag a fájdalmas csapást. Ez idő alatt pedig Hollyn Shelby kihagyja a felkínálkozó lehetőséget, ahogy Darian Krum úgy célozza meg a középső karikát, mintha pusztán cirógatni kívánná azt. Szemet forgatva imitálok neki viccesen egyféle malőrt, amit egyáltalán nem kell magára vennie. Szimpla szórakozás ez a részemről és semmi komolyabb célzat. A drága Nott úrfi... oh, Merlin... vajon megtudja ezt a két dolgot is egyszerre oldani, avagy lezserül beletörik a bicskája?
Vendég
Kedd Május 10, 2022 11:19 pm
Team Gryffindor
Theo Nott | őrző | 263 szó
Úgy rángatta a seprűmet a szél, hogy alig bírtam irányban tartani, és elmerengtem azon, hogy az orkánon túl ordítva odaszólok már Dearbornnak, hogy csináljon valamit, mert kezdem unni, hogy bőrig ázok. Aztán… Rájöttem arra, hogy az túl sok erőfeszítésbe kerülve, így egy fintort vágva néztem végig a csapattársaimon, akik igencsak hullámzó teljesítménnyel vetették bele magukat a vihar sűrűjébe. Én hálás nyugalommal lebegtem a gyűrűim előtt, azon elmélkedve, hogy az őrzői pozíció mennyire lusta poszt volt a többihez képest, amikor Kenway gurkója és Krum kvaffja egyszerre süvített az irányomba. Az előbbi elől megpróbáltam kitérni, de úgy oldalt kapott, hogy a kvaffot sem sikerült elütnöm időben, ezáltal pontot szerzett a Hollóhát. Bosszús fejjel és kissé sajgó oldallal fordultam a közelben lebegő Kenway felé, hogy aztán minden lustaságomat sutba dobva odaszóljak neki: − Hé, Kenway, ha meg akarsz ölni, akkor kicsit hatásosabban csináld már légyszi! Mondjuk úgy, hogy leessek a seprűmről, bezúzzam a koponyámat, és senki ne érjen időben oda hozzám, így az a faszkalap apám csak a halálhíremről értesüljön. Na, akkor hálás lettem volna a hollóhátas terelőnek, de így… Így csak reméltem, hogy legközelebb jobban eltalál. Mindeközben Shelby is megpróbált a karikáimra lőni, de ez úgy mellé ment, hogy meg se kellett moccannom. Ellenben egy pillanatra találkozott a tekintetünk, és nem mertem volna mérget venni rá, de talán a szkeptikus arckifejezésemet mintha beintéssel díjazta volna. Nem is érdekelt a továbbiakban, a hajtóink visszaszerezték a kvaffot, és Lilynek lehetősége adódott ismét pontot szerezni. A kérdés már csak az volt, hogy Turpin hajlandó volt-e kivédeni, vagy neki is a szemébe lógott-e a haja, mint ahogy nekem szokott.
Vendég
Szer. Május 11, 2022 8:37 pm
Team Ravenclaw
Laura Blishen (NJK) | Fogó
Nem engedhetünk meg magunknak egy vereséget, olyan nincs, hogy a Hollóhát csapata vesztesen menjen le a pályáról. Ettől még egy olyan vihar, mint ami várt minket, sem tántoríthat el. Nekünk kell nyernünk! A hajam szoros fonatban van kontyba tekerve, s erősen feltűzve, hogy még csak véletlenül se legyen ez a hátrány, hogy nem látom a cikeszt. Szövegelésekkel nem foglalkozom, a cikeszt, ahogy megpillantom, mely szokása szerint csúfondárosan elsiklik előttem, aztán elcikkan, és ebben az időben különösen nehéz észrevenni, hála a szemüvegnek, azért látok is, mintha rendes idő lenne, az időjárás többi része pedig nem foglalkoztat. Eltökélten kergetem a cikeszt. Én akarom elkapni! Sokat edzettem érte. Figyelni ugyan nem figyelem, miket szövegel az a két jómadár a hangosbemondóba, azonban nagyszerűen ráállt már a fülem, hogy meghalljam, ha pont jár valamelyik csapatnak, vagy nem sikerült a védés. Egy ideig elégedett is vagyok, sorra a Hollóhát kapja a pontokat, aztán egy adott ponton, mintha átbillenne a másik oldalra, s a Griffendélt hallom többször, hogy pontot szerzett. Éppen úgy fordulok a cikesz után, hogy még kiszúrom a szemem sarkából, ahogy Lyanna ügyetlenkedik, és máris megint a Griffendél kap pontot. A fenébe! Nem hiszem el! De még bőven van alkalmunk nyerni, s még nagyon fej-fej mellett vagyunk. Voltunk! Hogy lehet úgy csalni, hogy észrevegyék! A cikesz azonban elsuhan mellettem, pedig esküszöm, éppen utána haladtam, nem vele merőlegesen, így Hollyn észrevett cselén nincs időm agyalni. A cikesz után vetem magam, nem foglalkoztat, hogy már jócskán elhagytuk a pályát, csak hajtom magam, a csúfondárosan csillogó gömb után, amely még ide-oda cikken cakkan, nehogy lássam. Csakhogy látom! Mindjárt megvagy, mindj.... Akkorát villan és egyből csattan a közelemben a villám, hogy a már-már kezemben érzett gömb öröme elfoszlik, ahogy érzem, a szemem behunyása, és az ösztönös összehúzódás után a cikesz már teljesen máshol van. De nem a kezemben.
Vendég
Csüt. Május 12, 2022 9:19 am
Team Gryffindor
James Potter | hajtó
A találat ugyan kemény volt, erősen meg kellett kapaszkodnom a seprűben, hogy egyrészt ne forduljak meg, másrészt meg inkább ne essek le. De nem tehetem meg, hogy az utolsó meccssemről a pályáról vigyenek le. Most nem ment ugyan nagy levegőt venni, a vihar se segít, így gondolatban vettem egyet, és a fogaim összeszorítva, az ösztöneimre hagyatkoztam, míg az átmeneti állapot el nem tűnik. Az is tud kiváló szolgálatot tenni, bízok benne. Csalás.... na, ez az, amit sosem értettem. Gyakorlás közben teszem én is, azzal is tanulok, a meccs viszot nálam a fair play helye. Hogy eddig ki csalt, és ki nem, nem foglalkoztat, amelyiket viszont észrevették, és nem Griffes, elvigyorodom. Ez nekünk büntetődobással jár, amire mást nagyon fáj a fogam, revansként. A folytatáshoz a lökést Lily fantaszikus dobása dobja meg, fel is tartom a kezem, elismerésem jeléül, vigyorral a képemen, hátha nem hallja szavaimat. - Szuper volt Lily! - az én húgom! Akármi is lesz a végeredmény, minimum ezt a dobást meg fogom vele ünnepelni, nagyszerű volt! Ahogy a két terelő eltalálja Hollynt és Adelet, elgondolkodom, most ülhetnék-e a seprűn, ha ott találnak el a labdával. Pár másodpercig még őket figyelem, történt-e bajuk, a figyelmem azután már a büntetődobásé, amit én kapok meg. Az izgulás helyett az izgatottság van bennem, ennek be kell mennie, méghozzá nem is akárhogyan! Felmérve a helyzetet és a terepet, a jobb szélső gyűrűt célzom be, s tartok felé, s bár akkor még nem örülhetek, mikor eldobom a labdát, hiszen az utolsó pillanatban is ki lehet védeni, egy elégedett mosoly jelenik meg az arcomon. Ez a minimum, ha valakinek a tesója csont nélkül küldte be előzőleg a találatot!
Vendég
Szomb. Május 14, 2022 9:23 pm
Team Ravenclaw
Laura Blishen | Fogó
Az a kiscsaj úgy becsavarja a labdát, hogy csak úgy szikráz! Az én szemem is, a dühtől, mert mintha szárnyat kapott volna a másik csapat, sorra és rendre minden összejön nekik! Sorra kedvez nekik a szerencse, és még a csalásunkat is észreveszik, meg is kapják a büntetődobást. Valami vagy valaki nagyon ellenünk dolgozik, hogy veszítsünk. Hát azt már nem! El kell kapnom a cikeszt, ha addig élek is! Nem tudom, hogy a dühöm ad energiát a csapatnak, vagy valami mégis történik belül a mélyben végre mindenkiben, de Adele találatát ugyan nem látom, csak a bekiáltás és üdvrivalgás jelzi, hogy a részünkről talált be valaki, s sejtem, hogy az Adele lehet, gondolatban fel is ujjongok, ha az a nyomoronc cikesz nem cikázott volna el megint a szemem előtt. Inkább megkapaszkodtam a seprűben, és utána vetettem magam. Visszafelé viszont éppen elkapom, ahogy Darian bedobja elég nagy erővel a semmit. Pedig a dobása és a célzás tökéletes volt. A szél számlájára írom, a vihar csak tombol, de az én idegeim is, amit hűvös maszkba próbálok takarni, de belül már kezdek fortyogni. Mert nem, nem akarom elfogadni, hogy mondjuk a Griffesek jól védenek. Nem, ez csak a vihar lehet, csakis az. Merre vagy cikesz, a gyártód Merlinét, hadd kapjalak el! És most Axelen a sor, hogy visszaadja azt, amit Hollyn betalált a banda, add, hogy kellő revans legyen. Igazán megérdemelnénk már egy kis győzelmet, az egész meccset is megnyerhetnénk, innen még van, még lehet esélyünk, ugye? Bár szerintem valahol elveszítettem a számolást, és nincs időm odanézni a jelzőtáblára, a cikesz minduntalan lefoglal. És igen, betalált! Komoly és együttérző képpel veszem üldözőbe újra a cikeszt, mert szemtelen módon kihasználja a vihar által adott előnyöket. Csakhogy a villám mindig segít, még ha a frászt is hozza rám a villanásával és a dörrenéseivel.
− Ahogy látom, a Griffendél háziGrincse olyan energiát peccölt bele ebbe a védésbe, mint én a tavalyi tanévembe – röhögött fel mellettem Sebastian, aki helyében én nem lettem volna büszke a borzalmas tanulmányi eredményeimre, de Mulcibert soha nem izgatta mások véleménye, s inkább nem néztem bele az elméjébe, mert amit eddig érzékeltem belőle, már az bőven ijesztő volt néha. − Látom, Krum is eléggé értékeli, hogy a harmatgyenge dobását úgy pöckölte odébb, mint egy légy lett volna – kontráztam rá, mert imádtam idegesíteni másokat, és Viktor Krum fia eléggé impulzívnak bizonyult. Sebastiannek igaza volt: mentális hadviselést kellett folytatni ellenük. − Nem kell félteni egyébként a griffendéleseket sem, hiszen élen járnak a bénázásban. Runcornnak megint sikerült elküldenie a bánatba azt a kvaffot, lehet, egyenesen az Azkabanba küldte dedikálva a drága apjának. – Ezúttal nem volt időm megfékezni Sebastiant, túl gyorsan pörgött a nyelve, így mielőtt kinyomhattam volna a mikrofonjainkat, ő már befejezte a mondatot. Vigyorogva hajolt az arcomba, és suttogott, már-már sziszegett valamit, de nem értettem egy szót se belőle. Inkább eltoltam magamtól, mielőtt megcsapta volna az orromat az undorító dohányszag. − Nos, Crowley sem járt sikerrel, szerintem Flinttől leckéket vehetne, mert nem állapot ez a találati ráta… − Még így is jobb az övé, mint Frye-é, vagy Yanoviché – nevetett fel Seb. Egyetértően bólintottam, azt a két hugrabugos nyomorékot nem volt nehéz felülmúlni. − Legalább a Hollóhátnak maradt némi taktikai érzéke, és összehangolt támadást intéztek Nott felé. Esküszöm, sajnálnom kellene, ha már rokoni kötelék fűz hozzá, de… − De, a helyedben inkább elhallgatnám, hogy közöd van ahhoz a családhoz – vágott a szavamba Sebastian, miközben a magasban Axel Theodore felé küldte a gurkót, mialatt Darian rádobott a középső gyűrűre. − Azt hiszem, Theodore választhat, hogy benyeli a gurkót, vagy kivédi a kvaffot – tanakodtam hangosan, azonban mielőtt fogadást köthettem volna Sebastiannel, hogy mi lesz az események végkimenetele, pont láttam, ahogy a griffendéles őrző megpróbálta félrerántani a seprűjét, így csak súrolta a gurkó, azonban a Hollóhátnak végre sikerült pontot szereznie. − A lepasszolót visszaszerzik a kékek, és Shelbynek sikerül visszafordulnia a karikák elé, de hát nem egy Hugh, nem ért el semmit ezzel – vonta meg flegmán a vállát Mulciber, mintha csak a lány orra alá akarta volna dörgölni, hogy semmivel nem volt jobb a fivérével. Ez a szexista megjegyzése nem nyerte el a tetszésemet, és olyan gyilkos pillantást vetettem rá, hogy hallottam a merengését, miszerint „mi a fasz bajom volt ezzel”. − Hosszú-rövid passzok válogatják egymást, hogy végül Lily Potter ismét pontot szerezzen a csapatának. A végén még ő fogja megváltani a csapatát! – húztam közelebb magamhoz a mikrofonomat, miközben Turpin rosszul mozdult, és újabb tíz pontot eredményezett ez a griffendélesek javára. Hallottam Sebastian belső kis kommentjeit, és egyre kevésbé tetszett az, amiket gondolt. − Hagyjuk már, ennél még Declan is jobban játszik, pedig őt aztán kurvára taszítja ez a játék – horkantott fel, amikor még Lilyről beszéltem, és arról, hogy ő nagyban hozzájárult a Griffendél eddigi sikereihez. Így legalább nem látta azt a csalást, amivel Hollyn próbálkozott – én is csak onnan sejtettem, hogy szabályszegés történt, mert az öreglány megint a sípján lógott −, az elvétett dobásról nem is beszéltem inkább. Láttam azt is, hogy a Hollóhát fogója megpróbált átvergődni a viharon, keresve-kutatva azt az átkozott aranylabdát, de nem találta meg. Helyette a tomboló szél magával ragadott néhány ernyőt, amelyek közül néhány még mindig a pályán keringett. − Na, jó. Kezdem azt hinni, hogy a kis Potter Felix Felicist ivott, mert ilyen nincs! – szörnyülködött Sebiastian, amikor Lily teljes erőből megküldte a kvaffot a középső karika felé, és újabb pontot szerzett ezzel a csapatának. − Csak nem tapasztalatból beszélsz? – kérdeztem vissza pimasz mosollyal, mire morogva kikérte magának, hogy ő sosem élt ilyen szerekkel, és különben sem volt olyan képzett bájitalfőző, hogy egyedül képes legyen előállítani a főzetet. Hosszasan néztünk farkasszemet egymással, miközben a tomboló viharban a griffendéles terelők új taktikához folyamodtak. Úgy döntöttek, hogy mindkét gurkót egyszerre állítják játékba. − Ú, ez fájhatott – húztam el a számat, amikor Rowan és Franklin tökéletes szinkronban lendítették az ütőiket, és lebombázták a hollóhátas hajtólányokat. Hollyn a lábán érte a találat, amíg Franklin Adele kezét cirógatta meg. Egy kicsit sajnáltam mindkettőt miatta, de jobban lefoglalt az, hogy inkább elzárjam a mellettem ülő elméjét magamtól, ugyanis undorító gondolatai voltak a két lányról. Egyre inkább szerettem volna szabadulni erről a meccsről, de Jamesnek hiába sikerült belőnie a büntetőt, ez a tíz pont még mindig nem volt elég a győzelemhez. − És akkor hölgyeim és uraim, végignézhetjük, hogy Krum szerintem ellentétes lukra akar játszani, mert a griffendélesekén nem sikerül átdobnia a kvaffot, Lestrange-valaminek még ugyan sikerült is megcéloznia a karikát, de ebben a bánat időben egyre kevésbé látom a csapzott kutyafejű Nottot, szóval légyszi valaki nekem is mondja már el, hogy mi a fasz történik odafent… − nyújtogatta a nyakát, de én nem a griffendélesek térfelét fürkésztem, hanem a tekintetemmel megpróbáltam nyomon követni a két fogót, illetve Kenway legújabb támadását. − Igazán mozoghatnátok már! – förmedtem rá a fogókra frusztáltan, és szerettem volna hozzátenni azt, hogy: „Nem akarok ezzel a barommal lenni!”, de nem voltam olyan ostoba, hogy véglegesen magamra haragítsam ezt az elmebeteg kretént. Meg aztán, a végén a kommentátori pozíciómat a kretén haverjával foglalta el, aki itt csövezett a közelben. Akkor végképp nem lett volna senki, aki megpróbálta volna kordában tartani az események közvetítését, és nem akartam, hogy még itt is elszabaduljon a pokol.
A tomboló vihar és orkán ellenére én szinte biztos voltam benne, hogy élvezni fogom a mai mérkőzést, már csak azért is, mert a kommentátori helyünket kis tetővel látták el, így nekünk nem zúdult a nyakunkba az eső. Fogalmam sincs, hogy mégis kit szállt meg ez a zseniális gondolat, de nagyon hálás voltam érte, mikor Mulciberrel együtt helyet foglaltunk a székeinken.
