Mardekár - Hugrabug reagok

Team Slytherin

Hugh Shelby | őrző

Megint felém hajt az a kis girhes gesztenyeember, hát egyem a szívét, hogy elhiszi. Végül is, elhiheti, kaptam már be találatot tőle, bár azt is csak annak köszönhettem, hogy Lyra Rosier hangja olyan volt számomra mint egy szirén éneke vagy egy konfúziós bűbáj. Ezen a meccsen is ezért teljesítettem ilyen szarul, legalábbis szerettem volna ezt bemagyarázni magamnak. Amúgy nem is volt nehéz úgy, hogy a gesztenyepüré egy hervadozó tulipán lagymatagságával küldte meg felém a kvaffot, én pedig különösebb megerőltetés nélkül lebegtem be a karika elé, hogy a kezembe vegyem a labdát.
- Menjél, te pöcs! -dobtam oda a pálya gyors átnézése után Mulciber felé a megszerzett kvaffot. -De ezúttal találj is be!
Mulciber meg is indult, igazság szerint egész faszán, még a karikákig is eljutott néhány passz után, sőt, a kvaffot is meglendítette. Csak valószínűleg megvakult félúton, esetleg kancsal lett és azért, de rohadtul mellément. Elkúrta. Nem kicsit, nagyon. A kis Parkinson még próbált szépíteni, abban a hitben, hogy majd talán ő eltalálja a karikákat, de siralmasan nem ment neki sem. Lehet, valami retek bűbájt szórtak a hugrabugos nyomorultak térfelére?
- Igazán összeszedhetnétek magatokat, majmok! -vetettem oda nekik, meg igazából a többi csapattársamnak is. Nem voltam cséká, de ki a faszt érdekel.

Team Hufflepuff

Maisy Crouch | terelő | 558 szó

Ha sorrendet kellett volna állítanom arról, mi bosszantott a legjobban ebben a pillanatban, nem hiszem, hogy képes volnék rá. Túl sok volt, de mindenképpen kiemelném a tényt, hogy Regulus “nemtudomkivelérdemesbaszakodni” Black azt gondolta, szó vagy éppen reakció nélkül fogom hagyni, hogy az ÉN férjemre akar ráállítani kettő, ismétlem: kettő terelőt is, csak mert ő pórul járt. Nem máson - más férjén, az enyémen! - kellett volna levernie, hogy képtelen lakatot tenni arra a hatalmas szájára ezért úgy járt, ahogy.
- Persze, értem. Köszi - próbáltam némi óvatos mosoly felét magamra varázsolni Louis zavart, a pillantásomat kerülő tekintetét látva. Noha nem tudtam mire vélni a zavar okát, bár sejtettem annak miértjét, nem is volt időm ezen töprengeni.
A játék folyt tovább, egészen jól álltunk, noha nem vezettünk fölényes behozhatatlansággal panaszra sem lehetett okunk. Amíg a Mardekár hajtó nem tudom mit csináltak magukkal - láthatóan valami fatálisat -, addig a hugrabugos fiúk szépen összeszedték magukat. Előbb Yates-Newman - akinek meglepően sok hasznát venni ezen a meccsen - , majd pedig Yanovich dobott karikára. Nem túl erősen, de nem is olyan vészesen. Kis szerencsével az egyik akár be is mehetett.
A szándék, még ha csak egy pillanatig is, de feléled bennem a megsegítésükre, azonban hamar el is halt. Éppen csak megkezdem az ütő mozdulatot, hogy Shelby is megtudhassa milyen érzés, ha találkozik egy grukóval, amikor meghallottam az új, hellyel-közzel ismert hangot. (Azért mégis csak DÖK elnök volt, nem egy ismeretlen kisdiák a lelátóról!) Eddig a pontig érdekel Hugh, a mozdulatot megszakítva, másnak szentelve a figyelmem, a labda úgy húzott el az ütőm mellett, hogy csak na, de nem érdekelt.
Ahogy megpillantottam Lynette Weasley zavart alakját a kommentátori állásban tudtam, pontosan, minden kétséget kizáróan tudtam, hogy fogom elérni, hogy Lestrange gondolataiban se szülessen meg az ötlet Balthazar megtámadására.
Ha hihettem a pletykáknak, akkor ők ketten közel álltak egymáshoz. Talán még nem jártak, de valami hasonlóról szóltak a rejtett, kuncogással kísért, folyosón hallható susmorgások.
Nem kellett őt sokat keresnem a tekintetemmel. Kihívóan néztem farkasszemet vele, majd lassan - már amennyire azt egy kviddics meccs közben lehetett - vezettem a tekintetem Flinre, rá, a törött karjára, Lynette Weasley alakjára, végül pedig a mi fogónkra.
Végül félmosoly és bólintás.
Egy fenyegetés.
Sokkal inkább ígéret.
Távolból, szavak nélkül ennél érthetőbben másképp nem tudtam megüzenni, hogy ha ő vagy Flint megpróbálják követni azt, amit Regulus tanácsolt korábban, nem a két terelőt, nem is a kis nagyszájú Blacket, nem is a többi mardekárost, hanem Lynette Weasleyt veszem célba, aki azzal, hogy kiállt kommentálni tökéletesen tiszta célpontot csinált magából.
A hugrabugnak - két vereséggel a háta mögött, egy harmadik kapujában - már amúgy sem volt mit veszítenie. Mit számított pár ingyen büntető a Mardekárnak? (Semmit.)
Nem mintha szívesen csináltam volna, hazudnék, ha ezt találnám állítani. Nem voltam Sebi, aki élvezetemet lelem ebben, mások bántásában, de túl nagy volt a kockázat. Akár akartam, akár nem: Balthazar a családom része volt, értük pedig bármit megtettem. Az elveimet is félredobtam, főleg ha az a minden kétséget kizáróan reális veszély fenyegetett, hogy egyszerre két terelő támadhatja, akár szimultán is.
De jobban belegondolva, csak hogy csillapítsam a saját lelkiismeretemre helyezett nyomást: a Mardekárosok se voltak feltétlen a fair play hívei. Sőt! Ezért nekem se kellett feltétlen annak lennem. Ahogy pedig a mondás tartotta: Rómában viselkedj úgy, mint a Rómaiak.
Őszintén, leplezetlen kíváncsisággal vártam, mi fontosabb Denarius Lestrange számára: a győzelem, vagy a kis barátnője.

Team Slytherin

Denarius Lestrange | terelő

Hát ez a mai meccs kurva lehangoló, valahogy semmi sem úgy alakul, ahogy kéne. Normális esetben már rég szétaláztuk volna a Hugrabugot, ehelyett azonban nem csak hogy átvették tőlünk a vezetést, de még szét is verték a csapatunk felét. Regulus lógó törött karral köröz a fejünk felett, a csóri kisgyerek. Kezdőként, egy kézzel mégis mennyi esélye lehet arra, hogy beelőzi azt a bozontos fejű Crouchot a cikesszel? Egyedül az ad némi vigaszt, hogy nekem is sikerült letörölnöm a vigyort Yates-Newman képéről a gurkóval... Mármint nem szó szerint, mert sajnos nem a fejét találtam el, csak a lábát. Amivel persze legfeljebb annyit értem el, hogy az egyensúlyát nehezebb megtartani a seprűn, de mindegy, nem ez a lényeg.  

A lényeg az, hogy a kis Blacknek igazából igaza van: egyenlíteni kellene az esélyeken, ami annyit tesz, hogy Crouchnak minimum az egyik karját el kellene törni. Bólintanék is Flint felé az ötletre, hogy igen, fogjunk össze, de aztán két dolog történik egyszerre. Az egyik az, hogy Rosier és Nott monoton szövegelését váratlanul felváltja Lynette hangja – ami már magában is némi értetlenséget varázsol az arcomra, mert el sem tudom képzelni, most mi a franc van. Aztán meglátom Crouchné arcát, és az egyértelmű üzenetét, és... őszintén fogalmam sincs, mi is történik, asszem az agyamat kissé ellepi a vörös köd. Mert egyrészt MI A FASZ? Miért fenyeget Lynette megtámadásával, mintha legalább a csajom lenne?? Semmi nincs közöttünk, még barátoknak is alig lehetne nevezni minket... legalábbis nagyon nem kéne, hogy kívülről is bármi látszon abból, ami közöttünk történik... De függetlenül attól, hogy mik vagyunk vagy nem vagyunk a hollóhátas lánnyal, hát Maisy Crouchnak kurvára nem ajánlom, hogy megtámadja, vagy hogy akár csak azzal fenyegessen, hogy megteszi!

- A tiéd Maisy, az enyém Balthazar! - kiáltom oda Calebnek, ezzel is jelezve, hogy változott az eredeti terv, és az összehangolt támadásunkkal nem csak az egyik, hanem mindkét Croucht lesöpörjük a pályáról. Arra most épp csak fél szemmel tudok figyelni, hogy Shelby időközben kivéd egy támadást, majd egy következőt nem, és szinte egy unott legyintéssel engedi be Yanovich amúgy tök lagymatag dobását. Aztán az egyik gurkót már meg is küldőm a hugrás fogó felé... De azt hiszem, már túl ideges vagyok a pontos célzáshoz, így a szépen megküldött vasgolyó sajnos legalább két méterrel elkerüli a célpontját. Ez viszont nem garancia rá, hogy a másik csapatkapitány nem váltja be a néma fenyegetőzését, és nem lendül ellentámadásba. Szóval, hogy ezt megelőzzem, szinte reflexből rántom elő a pálcámat a kviddics talár alól, és szegezem azt Maisyre. - Mi lenne, ha inkább azzal foglalkoznál, ami a pályán van? Hmm? Vagy ha ennyire félted az uradat, megmondhatnád neki, hogy legközelebb maradjon ő is a lelátón, és akkor együtt célozhatjuk a nézőket? Na, mit szólsz? - suhanok közelebb hozzá a fenyegető szavaimmal. - Nem ajánlom, hogy ujjat húzz velem... – sziszegem ezt már halkabban, de annál fenyegetőbben, továbbra is rá célozva, de szinte várom, hogy okot adjon a megtámadására.  

Team Hufflepuff

Desiree Frye | terelő

Éreztem a változást a levegőben, hogy valami készülődik, és nem az időjárás akart megváltozni, mert a nap továbbra is kitartóan sütött, egy felhőt sem láttam az égen. A közönség... nos, nem tudom megállapítani, hogy volt-e közük hozzá, vagy egyszerűen csak egy ilyen meccs volt. Mindenesetre feszültséget éreztem, mintha mindenki mindenkire támadni akarna. Persze lehet, hogy csak én projektálom, az is lehet, hogy egyedül én voltam még mindig ideges, hogy Mulciber kitért a tökéletes ütésem elől - mert nem tagadom, rohadtul idegesített és még fog is sokáig -, de valami készült. Tudtam, hogy semmi jó nem fog kisülni belőle, ez egyértelmű volt.
Láttam, ahogy Louis odarepül Maisyhez és lead neki valami információt. Nem tudtam, mi lehet az, amit meghallott a másik csapattól, de Maisy arckifejezése alapján semmi jót. Talán itt indultunk el a lejtőn istenigazán, mint amikor a hullámvasút legmagasabb pontjáról mélyrepülésnek indul a kocsi. Louis el is fordult, a kvaff után eredt, és nagy lendülettel, de nem túl jó célzással karikára lőtte. Messziről is láttam, ahogy Shelby és Mulciber összeröhögnek rajta és valami biztos nem szép hagyja el a szájukat.
Mindez talán pillanatok alatt történt meg, mert a következő másodpercben majdnem egyszerre hallottam a két gurkó ütőn való csattanását, ahogy Maisy becélozta Lestrange-t, én pedig - újfent, nyilvánalóan - Mulcibert.

Team Slytherin

Regulus P. Black | fogó

Valami nem volt rendben. Mármint a törött karomon kívül, mert az egyre kevésbé volt rendben, és egyre biztosabb voltam benne, hogy ha nem kerülök rövid időn belül a gyengélkedőre, akkor biztosan le kell vágni. Mármint erre nem volt semmi kézzelfogható, logikus bizonyítékom, egyszerűen csak egy megérzés volt.
A lelátó felé pillantottam, reméltem, hogy küldhetek egy elgyötört, színpadias pillantást Cassie felé, hogy közeli családtagként megsajnáljon - nem mintha sokra mentem volna a sajnálatával, Cassie remek boszorkány volt, de a puszta tekintetével még nem tudott ő sem csontot forrasztani, sem pedig a kezembe varázsolni a cikeszt -, azonban ahol korábban álldogált a varázsbűn-üldözési kommandó parancsnokával, ott most két ismeretlen, járőr egyenruhás auror bámészkodott. Remek, pont a legjobbkor lépett le - mert a pálya felett lebegve nem kerülte el a figyelmemet az egyre fokozódó feszültség.
Fogalmam sem volt róla, mi zajlott le pontosan Maisy Crouch és Denarius Lestrange között, de volt egy olyan halvány sejtésem, hogy nem a mágiatöri beadandóról folytattak távbeszélgetést éppen, hanem minimum halálos fenyegetések röpködtek kettejük között. Ez alapvetően jó is lett volna, ha nem csak egymással vannak elfoglalva. Komolyan, Denny, most tényleg erre van szükség? Az ideiglenes csapatkapitányunk és terelőnk ugyanis kicsit sem ragaszkodott a taktikához, amit megbeszéltünk, Balthazar helyett Maisyt célozta meg, úgy passzolgatták egymás között a gurkót, mint abban a béna mugli játékban szokták azt a picike fehér labdát. Mi is a neve, pingping? Valami ilyesmi...
A hajtóink eközben szinte élet-halál harcot vívtak a kvaffért a hugrabugosokkal, addig azonban egyik csapat sem jutott el, hogy karikára dobjon. Ha valakinek sikerült is átvergődnie a másik csapat térfelére, egy szemfüles hajtó az ellenféltől mindig kiütötte a kezéből a labdát. A meccs tényleg egyre jobban emlékeztetett egy haláltusára...
Sebastiannak sikerült kvaffot szereznie, fentről tökéletesen ráláttam, ahogy agresszíven átsuhant a hugrabugosok között - csodálkoztam, hogy a játékvezető nem sípolta le, innen határozottan úgy tűnt, hogy valakibe belekönyökölt, de lehet csak ebből a távolságból tűnt úgy -, már csak pár méter választotta el attól, hogy dobjon, amikor Desiree Frye gurkója lábon találta. Biztosan csak a fantáziám szüleménye volt, de hallani véltem a lábszárcsontja reccsenését. Mikor lesz már vége ennek a meccsnek?
Egy pillanatra mintha villani láttam volna az aranycikeszt a griffendélesek lelátójánál, azonban közelebb repülve rájöttem, hogy csupán valakinek a nyakláncán tört meg a tavaszi napfény.
A remek idő ellenére egyfolytában csak az járt a fejemben, hogy ez a meccs kezd a vihar előtti csendre emlékeztetni. Nagyon rossz előérzetem volt.

Team Hufflepuff

René Yates-Newman | hajtó | 242 szó

Légyszi-légyszi, tekerjük vissza az eseményeket, mert én valahol ott lemaradtam, hogy sikerült végre kiszúrnom Harpert a rengetegben, és utána előtte meg a többi hugrabugos előtt hajtottam végre különféle trükköket.
Már valahol ott lemaradtam fejben, hogy Louis időt akart kérni (lehet, hogy jó ötlet lett volna amúgy), azóta pedig egyáltalán nem találtam a helyemet a világban. Talán jobb is volt amúgy, mert Merlin tudja csak miért, de mintha kezdett volna eldurvulni a meccs. Legalább is, ezt hallottam félfüllel a kommentátoroktól, mert továbbra is azzal voltam elfoglalva, hogy lenyűgözzem Harpert, és addig sem kellett attól félnem, hogy Desi nem véd meg egy gurkótól. Megint.
Összerezzentem az ütő csattanására, és majdnem lezúgtam a seprűmről a félbemaradt mutatványom közben, de szerencsére nem a zöldektől jött a hang, hanem… Hát, mondjuk szépen úgy, hogy Maisy-nek Mulciber vér túltengése volt, és olyan erővel csűrte meg a labdát Denny Lestrange irányába, hogy csoda, ha a srác életben maradt.
De nem értem rá arra figyelni, hogy az ideiglenes csk-juk életben marad-e, ugyanis Ziggy száguldott el mellettem a kvaffal a hóna alatt, én pedig jó hajtótárshoz méltóan kedves szavakkal buzdítottam arra, hogy dobjon nekünk még egy gólt.
Ebben Desi is a segítségére sietett, mert a mardekáros őrző felé megindította a második gurkót is. Két kérdés merült fel bennem: Egy. Desi ilyenkor miért tudott játszani? Kettő. Kellettem én ide egyáltalán, vagy leereszkedhettem Harper mellé, hogy nekiudvarolhassak?
Nos, választ egyik kérdésemre sem kaptam, mert ami ezután következett… Azt hiszem, évekig mesélték a Roxfortban.

Team Slytherin

Denarius Lestrange | terelő

A gurkó úgy jár oda és vissza köztem meg Maisy között, mintha valami egészen más sportot játszanánk. Lehet a mugliknál lenne is erre valami szó. Mintha láttam is volna régebben egy cikkben, amiben többek között valamilyen amerikai ütős sportot mutattak be. Mindenesetre kezd egyre idegesítőbb lenni a dolog, de én nem téveszthetem szem elől a sárgák csapatkapitányát, ahogy valószínűleg ő sem engem, ez meg így eléggé patthelyzet. Aztán egyszer csak – fogalmam sincs, mi járhat annak a nyilvánvalóan enyhén pszichopata Crouchnak fejében, talán úgy van vele, ennyi elég volt a mókából, ideje eltennie engem láb alól - úgy meg küldi felém a kurva gurkót, hogy kettőnk közelsége miatt egyrészt képtelenség volna kitérnem előle, másrészt olyan erővel üti, ha eltalál, nagy valószínűség szerint szétzúzza a bordáimat meg a tüdőmet is, és még azelőtt kilehelném a lelkemet, hogy földet érnék. Úgyhogy valójában reflexből és határozottan önvédelemből cselekszem, az életemet mentve, amikor a már egyébként is kéznél levő pálcámmal célba veszem a vasgolyót, és egy jól irányzott bombardával felrobbantom a picsába. Az, hogy a törmelékek egy része Maisyt találják el, nem volt szándékos, de tagadhatatlanul elégedettséggel töltenek el, persze csupán addig, amíg rá nem ébredek, hogy ő láthatóan véresen komolyan veszi a dolgot, és visszatámad. Az első, amit kivédek, az egy stupor, de kap is rögtön cserébe egy sóbálvány-átkot. Ha azt szeretné elérni, hogy mindketten eszméletlenül vagy magatehetetlenül érjünk földet, hát nem szeretnék csalódást okozni neki. Közben persze igazából villámgyorsan megindulok lefelé, mert valójában továbbra sem szeretnék megdögleni, ha nem muszáj. Út közben az ütőmet lepasszolom Hughnak, hátha kedve támad beverni vele pár borz fejet. Balthazarét például. Tudnám értékelni.

- Komolyan, Crouch, ismered te egyáltalán a kviddics szabályokat? A terelőknek az a dolga, hogy szétzúzzák az ellenfelet, többek között az ellenfél fogóját is, ha az szolgál előnyükre, és NEM AZ, HOGY A KÖZÖNSÉGET TÁMADJÁK! - próbálom túlkiabálni a hangzavart, meg Bagman folyamatos rikácsolását, hogy tanítsak valami újat Maisynek, közben meg már nonverbálisan célzom őt újra és újra egy-egy átokkal vagy rontással. Őszintén szólva annyira rá koncentrálok, hogy először szinte fel sem tűnik, mekkora felfordulás kerekedik, és már nem csak a játékosok támadnak egymásra, de a nézők egy része is bekapcsolódik. A szemem sarkából épp látom a villanást, ami Lily Potter pálcájából érkezik, és úgy tűnik, egyenest Mulcibert vette célba.   

Team Ravenclaw

Lynette Weasley | kommentátor

Egy egészen röpke pillanatig elhittem magamról, hogy képes voltam végigkommentálni a mérkőzést, bár néha oldalpillantást kellett vetnem Theodore-ra, aki minden egyes ehhez hasonló mozdulatomnál bólintott. Egy-két alkalommal még megjegyzéseket is tett, de javarészt én beszéltem.
Addig a pontig, amíg Maisy Crouch gurkója szélsebesen nem száguldott Denny irányába, aki… Szétrobbantotta a gurkót? Halkan felsikkantottam, és felpattantam a helyemről, hogy az eluralkodó káosz közben Denny felé siessek. Magasról tettem arra, hogy nem mutatkoztunk egymással, egyszerűen nem érdekelt, mert a korábbi sérülése és a mostani robbanás megijesztett.
Ahogy a zúgolódó tömegbe felé indultam, úgy kiszúrtam Theodore-t is, akkor szórakozott mosollyal, kettesével-hármasával szedte a lépcsőfokokat lefelé. Soha nem láttam még ilyen fürgének. Ez ijesztőbb volt, mint Denny sérülésének a gondolata.
Átfurakodtam az emberek között, majd a palánkon átmászva a kviddicspályára siettem. Ugyan a tanfelügyelőnő megpróbált rendet tenni, de mindezt nem koronázta siker. Ráadásul, a példámat egyre többen követték, sorra másztak át a pályára a diákok, miközben egy én egy védőbűbájt emeltem magam köré, és a nyakamat nyújtogatva kerestem Maisy és Denny párosát.
− Celia! Mi a fenét csinálsz? – ragadtam meg a húgom karját, amikor megpróbált elrobogni mellettem. Celia lendületét sikerült visszarántanom, ő pedig majdnem orra bukott, ahogy visszahúztam őt.
− Menj le a pályáról! Most! – utasítottam a húgomat a forgatag kellős közepén, és kénytelen voltam a bűbájt kettőnkre kiterjeszteni, mert az én griffendéles kistestvérem úgy gondolta, hogy remek szórakozás lenne, ha ő is beállna a párbajozók közé.
− Nézd! Ott van a fiúd! – mutatott az egyik irányba, és automatikusan arra fordultam. Celia eközben kitépte a karját a szorításomból, és elnyelte őt a tömeg. Azonban nem hazudott. Denny tényleg ott volt, így minden erőmmel azon voltam, hogy elküzdjem magam odáig.
Hiszen… Celia tudott magára vigyázni, de Dennynek így is megsérült a karja, és szinte biztosra vettem, hogy nem sokan állnának ki mellette.

Team Hufflepuff

Ned Runcorn | őrző

Elég sok kviddicsmeccsen játszottam már, volt közöttük sikeres, kevésbé sikeres, olyan, amit megúsztam egy karcolás nélkül és olyan is, ami után a gyengélkedőre kerültem. Ez egy ilyen játék volt, gyakran az indulatok is elszabadultak, elhangzottak szavak és mondatok, amelyeknek sosem kellett volna, elcsattantak pofonok utána, amiket aztán mindenki megbánt, előfordult az ilyesmi, legrosszabb, legboldogtalanabb napjaimon sem vettem volna személyes támadásnak a köcsög mardekárosok hát... köcsögösködését. Mármint akkor, ha csak ennyiről lett volna szó. Ez a meccs azonban más volt, valami sokkal személyesebb, csak ezt még senki sem látta az első fél pályán átordított sértés és törött csont után.
Aztán egyik pillanatról a másikra hirtelen elszabadult a pokol két felrobbantott gurkó képében.
Szerettem kviddicsezni, igen, de az igazság az, hogy magasról leszartam a kviddicskupát. Nem érdekeltek a pontszámok, nem terveztem profi kviddicskarriert - helló, totál lyukas volt a kezem, amióta beállítottak őrizni a karikákat, még a Chudley Cannonshoz sem vettek volna fel -, csak a szórakozás, a csapat és a stresszlevezetés miatt játszottam. De tudod mi kurva jó stresszlevezetés még? Milliószor jobb, mint labdákat dobálni repülő seprűkön ülve? Elmondjam? Fogni egy terelőütőt és nekiesni azoknak, akik egy tizedmásodperc alatt nulláról kétszázra viszik a vérnyomásodat. Hogy én mióta vártam erre...
Szavak nélkül megértette egymást a csapatunk, jobban, mint a meccs folyamán bármikor. Ahogy összeakadt a tekintetem Maisyével, tudtam, hogy ugyanarra gondoltunk. Ösztönösebben kaptam el a felém dobott ütőt, mint a játék alatt bármelyik kvaffot, majd még ösztönösebben, teljes sebességgel indultam meg Sebastian Mulciber felé, közben gondot fordítva arra is, hogy elsodorjam Arthur Parkinsont is a levegőben - az sem érdekelt, ha kitöri kezét-lábát.
- Most legyen nagy a pofád, Mulciber! - Leszorítottam Sebastiant a lelátókig, egyszerre csapódtunk neki a griffendélesek emelvényének, akik még odafentről nézték a tömegverekedéssé torzult meccset, sikítva ugrottak félre az utunkból. - Most nincsen itt a geciganged, mit fogsz csinálni?
A lendülettől mindketten az ülések közé estünk, a terelőütő begurult az egyik széksor alá, nem foglalkoztam vele - bár eredetileg Sebastian fejének szántam - helyette az öklömet lendítettem Mulciber felé... pontosan akkor, amikor Noah is megjelent a látóteremben. Foghatnánk az ikertestvérek közötti különleges kapocsra, hogy azonnal tudtam, mit akart tenni, de valójában még a vak is látta volna, hogy ő sem azért tört utat magának az ülések között, hogy felsegítse Sebastiant a földről.
Nem érdekelt semmi más, csak hogy Noah-val földre vigyük Mulcibert. Éppen itt volt az ideje, hogy valaki megtegye...