Egyedül ültem a Roxfort Expressz egyik kupéjában, a homlokomat a hideg üvegnek döntve és a ködös tájat nézve. Minden évben alig vártam a karácsonyt, egész életemben a kedvenc ünnepem volt. Odáig voltam a fa feldíszítéséért, a fényekért, a díszekért, hogy együtt volt a család, és persze Rody lakomájáért, mert ha nem mondanám, akkor egész biztosan nagyon elszomorítanám. Egyébként tényleg elképesztően jól főzött. Most azonban, életemben először pont olyan fátyol ült az én ünnepi hangulatomon is, mint amilyen odakint a fákon. Soha nem akadtam össze Kyle Briggsel a Roxfortban eddig eltöltött öt évem során. Egy-egy alkalommal láttam a folyosókon, de valahogy sikerült mindig elkerülnöm. Nevezhetjük ezt szerencsének is, azok után főleg, amik kiderültek most róla. Undorítónak találtam őt és mindent, amit képviselt, mégis megrázott a halála. Nem azért, mert róla volt szó, noha senkinek nem szoktam soha a halálát kívánni, hanem a felfordulás miatt, amit okozott. Ellepték a Roxfortot az aurorok, nem akartak hazaengedni minket, csak darabokban, miután kizártak mindenkit és nem is tudom, hányszor járt körbe a vonat is, hogy mindenkit hazavigyen. De voltak, akikért a szüleik jöttek el. Minden kaotikus volt, márpedig én nagyon nem bírtam a káoszt és határozottan kiborított minden, ami éppen az iskolában történt. De végül csak hazaengedtek minket, még jó adag diákkal együtt, de a Roxfort Expressz fülkéi így is meglehetősen szellősek voltak. Nem szerettem sokat egyedül lenni, de ez egyszer kihasználtam a lehetőséget és befoglaltam magamnak egy teljesen üres kupét. Órákkal később sem bántam meg a döntést, mert egyre jobban és jobban éreztem, ahogy a nyugalom átjár és végre lejjebb esik a pulzusom. Kéretlenül sok volt az elmúlt napokban a stressz és jó volt végre kiengedni magamból. Sejtettem, hogy ez nem marad így sokáig, Leo biztosan nem hagy magamra, de neki is be kellett még fejeznie a prefektusi teendőit és a kviddicscsapattal való megbeszéléseket. Így is két fő hátrányban voltak, elvégre Kyle Briggs meghalt, Carol Dolohov pedig továbbra is gyanúsított volt az ügyben. Erősen kételkedtem benne, hogy ő tette, de abban is, hogy valaha is folytatni akarná a kviddicses karrierjét.
Már-már kínzóan lassúra sikeredik a készülődés. Az utóbbi napok riadalmai, a kihallgatás, a diákok szinte szabályszerű bizonytalanságban tartása rányomta a bélyegét az iskola összes tanulója - és nem kertelek, hogy a professzorokéra is - hangulatára. Ott ülni néhány emberrel szemben, kérdésekre válaszolni, melyek a legártatlanabb kérdésektől a legdurvábbakig lettek kiskálázva. Mégis miért lenne pont nekem érdekem Briggs halála? Nem kedveltem, még a Mardekárban is különösen nagy hírhedtségnek örvendett és nyugodtan állíthatom, hogy ez a legtöbb diákra is igaz volt. Egy igazi seggfej, egy beképzelt kivagyi, aki nem a maga szintének méltó ellenfeleket hívott ki maga ellen, hanem szánt szándékkal fiatalabbakat zaklatott. Aki mellékesen remek terelő és csapatkapitány volt. És a részemről itt ki is merül az utálkozás, mert a pályán hasítottunk, a csapatot összetartotta, más pedig nem számított. Nem kerültem az útjába, ő pedig nem keresztezte az enyémet. Mellesleg tanúm is van rá, hol tartózkodtam. A kviddicscsapat által összehozott hirtelen megbeszélésen pedig a káosz kialakulását megelőzendően vettem a kezembe az irányítást és ha bárki azt gondolná, hogy a posztjára török, akkor téved. Egyszerűen mindenki annyira zavarodott, Caroline sorsa pedig fogalmam sincs mi lesz. Jobb is, hogy a gondolataimmal maradok az út első felében, mert nem szívesen vinném haza ezeket a gondokat. A szüleimet ismerve úgyis megejtenek velünk egy beszélgetést, mégis ennek ellenére le szeretném ezt tenni magamról az ünnepekre. Csupán néhány órával az indulás után jutok el oda, hogy észrevegyem, a húgom nem is hozzám ült be. Végtére is nem furcsa, ha valaki a barátnőivel szeretne hazautazni, nem? Vagy jön egyáltalán bárki vele most? Megragadom a jókora bőröndöm és magammal húzom végig a folyosón, amíg aztán csak meg nem pillantom az egyik kabinban. Teljesen egyedül. Halkan nyitom a tolóajtót és lépek be hozzá. Nem szeretném megijeszteni, de igazából ha nagy patáliát csapnék sem lennék sokkal előrébb. Csak leülök vele szemben, a bőröndöt az ajtó mellett hagyva. - Minden rendben? - kérdezem tőle jelelve. Sohasem volt szégyen vele így beszélni, ha neki ez egyszerűbb. Tudom, remekel a szájról olvasásban és a beszédben is, de a vonaton sohasem vártam el tőle, hogy koncentrálnia kelljen minden rezdülésemre.
Szerettem volna aludni egyet, még itt a vonaton, mielőtt hazaérek, mivel nem állt szándékomban alvással tölteni azt az időt, amit a családommal lehettem. Az ünnepek után úgyis vissza kell jönnöm és megint nem látom a szüleimet egy jó ideig, legfeljebb roxforti hétvégéken. Celeste pedig... hát, csak reménykedni tudtam benni, hogy hazajön, mert már olyan régen nem találkoztam vele. Most úgy is éreztem, hogy talán képes lennék elaludni, ha nagyon akarnék, annyira kimerült voltam, pedig eddig sosem sikerült. Nagyon zavart a vonat mozgása alattam és a fények, amik az ablakon át beszűrődtek. Otthon is csak tökéletes sötétségben és nyugalomban tudtam aludni, hogy ennek egyszerű aranyvérű sznobság volt az oka vagy a siketségemhez kapcsolódik, azt már nem tudtam volna megmondani. Kissé összerezzentem, amikor megláttam a hirtelen mozgást a szemem sarkából. Általában nem ijedtem meg ezektől, már volt bőven időm megszokni, hogy nem hallom, ha jön valaki - meg úgy semmi mást sem. Most is csak annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen váratlanul ért a bátyám érkezése. Ennyire elszaladt volna az idő, vagy ennyire hamar végzett a többi teendőjével? Nem tudtam volna megmondani, de nem érdekelt annyira, hogy megkérdezzem, vagy előkotorjak egy órát valahonnan és megnézzem. - Jól vagyok -jeleltem vissza neki egy mosollyal az arcomon. -Csak elfáradtam, de jól vagyok. Hosszú volt az elmúlt pár nap és nem igazán élveztem a káoszt. -A nyugodt, átlagos élethez voltam szokva, mármint ahhoz, amit otthon megszoktam. Egész biztosan volt nálunk sokkal átlagosabb család is, sőt, valószínűleg mi nagyon messze voltunk az átlagostól, de odahaza a kúriában soha, semmi nem volt annyira kaotikus, mint ez a Roxfortban eltöltött pár nap. Emlékeztem rá, hogy egyszer, még pár évvel ezelőtt mennyire kiborultam már attól, hogy Celeste és Leo összevesztek valamin, nekem meg végig kellett néznem a balhéjukat. Azóta sem tudom, min vitatkoztak, mert nem tudtam odafigyelni, de az semmi volt ahhoz képest, amit a rengeteg auror és kihallgatás jelentett. Mert ugyebár mindenkit kihallgattak legalább egyszer, nehogy nyugtunk legyen. - És te hogy vagy? -kérdeztem egy rövid szünet után. -Kyle halála nagy problémákat jelenthet a csapatnak és szerintem Caroline is ki fog esni a sportból. Meg tudjátok oldani, hogy működjön a csapat? -Aggódtam értük, tudtam, hogy sokat jelent Leonak a kviddics és fontos, hogy megnyerjék a kupát. Engem sosem izgatott annyira, még kiskoromban sem igazán, úgyhogy most is inkább a bátyám csapatát támogattam, nem a saját házamét.
A húgom az a személy, akiért habozás nélkül tenném a tűzbe a kezem. Úgy érzem, hogy a balesettel az élet őt eléggé bünteti, hogy semmi mást ne kelljen átélnie. Ott voltam mellette akkor is, amikor az első nehézségekkel szembesült, ott voltam, amikor valaki először észrevette a változást, noha Bells sosem tagadta le úgy igazán. Az soha nem okozott számomra nehézséget, hogy én a Mardekár klubhelyiségben tartózkodom, ő pedig a Hollóhátba vonul vissza. Ha segítség kellett, vigasz, vagy csak egyszerűen erőt meríteni belőlem, mindig tudta, hogy ér el. Aggódtam miatta is a történtek után, hisz különösen érzékeny lelke nem tudtam miként veszi a kihallgatás akadályát. A tanárok mindenkit mindenről is kikérdeztek és éreztem, hogy ezt nem fogják ennyiben hagyni. Hol vannak az aurorok? - Igen, tényleg káosz volt. A diákok, mintha megbolondultak volna. Tegnap is egyikük elszaladt a zárolt részleg felé, amikor meglátta, hogy jövök. Pedig nem is vagyok olyan ijesztő, nem? - kis mosoly ül az arcomra, miközben a kezem bőszen mozog. Szeretek vele így kommunikálni, hisz ezt nagyjából csak mi értjük, a mi közös titkos beszédünk. Igyekszem én is inkább a szépségét figyelembe venni, mint a hiányát. Talán megszabadult egy halom rossz pillanattól, nem kell figyelmen kívül hagynia a beszólásokat a folyosón ha úgy van és még sorolhatnám. Aztán felteszi azt a kérdést, amivel egy darabig nem akartam foglalkozni. Igen, könnyen lehet, hogy megroggyan a csapat. - Vitánk volt, mindenki kétségbe esett, én torkoltam le őket. Nem egy hálás feladat. Caroline nem tudom... még Briggs helyét lehet pótolni a csapatban, de Carol túlságosan is jó játékos. Szeretném meggyőzni őt, de nem tudom, hogy tudnám-e marasztalni. - szomorúan sóhajtok, majd csak pár percre kipillantok az ablakon. - Szerinted jó csapatkapitány lennék? - ha most mélyen a szemeimbe néz, meglátja azt a bizonytalanságot, amit nem sokaknak engedek. De neki igen, ő a legtöbb titkomat tudja, ahogy azt is, hogy nagyjából mire gondolhatok. Most is remekül rátapintott a lényegre, bár nem most szerettem volna felhozni neki. - Azt mondták, legyek én...
Nagyon régóta nem éreztem azt, hogy hatalmas tragédia lenne az, ami velem történt. Nehéz volt az első néhány hónap, talán több mint egy év, akár kettő is. Már nem igazán emlékeztem rá, csak egy kisgyerek voltam akkor és hihetetlenül ijesztő egyik napról a másikra elveszíteni szinte egy teljes érzéket. Azóta megtanultam élni vele, már el is felejtettem, milyen hangja volt apának és anyának, és noha ez egy kicsit elszomorított, nem gondoltam úgy, hogy emiatt sajnálnom vagy sajnáltatnom kéne magamat. Sőt, gyűlöltem is, amikor valaki mérhetetlen sajnálattal nézett rám, hogy "jaj, szegény" vagy "én nem tudnék zene nélkül élni". Akadt néhány mondat, amitől a szemeim körbefodultak a koponyámban. Családdal persze más volt, ők nem úgy élték ezt meg mint a többi ember és velük én sem tekintettem ugyanúgy magamra. Az viszont teljesen biztos volt, hogy a siketség bizonyos dolgok esetében túlérzékennyé tett. Nagy, pörgős eseményeknél könnyen túlhevült az agyam, ahogy erőlködött a vizuális információk befogadására. Kemény migrénem tudott lenni egy családi összejövetel után is, ahol több ember szájáról próbáltam egyszerre leolvasni, hogy mi történik, annak érdekében, hogy be tudjak kapcsolódni egy beszélgetésbe. A bál ilyen szempontból még rosszabb volt, de az igazán katasztrofális az utána lévő napokhoz kapcsolódott, amikor kirobbant a haláleset miatti felzendülés. Ott már a stressz is túl erős volt, én pedig elveszítettem a kontrollt magam felett. Nem sokszor borultam ki ennyire, de általában ezen is segített, ha elvonultam néhány órára teljes magányban. - Csak egy egészen kicsit -mosolyogtam vissza rá. Egyáltalán nem volt ijesztő, én akkor sem rémültem volna meg tőle, ha nem lett volna a testvérem. Persze a mostani napok elég okot adtak rajta, hogy mindenki pattanjon mindenre, annyira szét voltunk esve. Jobban mint én. -De megértem, mindenki a gyilkost keresi a másikban, mintha az összes diák ölni akarna. Nem csoda, hogy a kicsik félnek. Gyilkosság a Roxfortban. Nem csak szalagcímnek volt tökéletes, de egy H.P. Lovecraft regénybe is beleillett volna horrorként egy tizenegynéhány éves szemeiben. Én is nagyon megijedtem, mint mindenki más, mert hátborzongató és fájdalmas szembesülni azzal gyerekként, hogy a halál nem csak a nagyiért jön el meg az idős bácsiért, akit mindennap látsz a kávézóban. Nem válaszoltam neki, láttam rajta, hogy nagyon kilátástalannak látja ebben a percben a csapat helyzetét. Az is volt, azt hiszem, egy csapatkapitányt és egy hajtót veszítettek, az nem kevés. Így is nagy volt a káosz, hát még a kviddicsnél... A kérdésére nem válaszoltam azonnal, pár pillanatig csak az arcát fürkésztem, aztán megint elmosolyodtam. - Igen, szerintem nagyon jó csapatkapitány lenne belőled, sokkal jobb, mint amilyen Kyle Briggs volt. Nem véletlenül szeretnének téged, azt hiszem, elegük volt abból, hogy egy felfuvalkodott hólyag vezeti őket és minden stratégiája az, hogy addig üsd, amíg él. Nagyon szuper csapatkapitány lenne belőled, Leo. Lehet, hogy nem vagy teljesen biztos benne, de az még a javadra is válhat, inkább ez, minthogy te is úgy elbízd magad, mint Kyle. Láttad, hogy az hová vezetett, és most nem a halálára gondolok. -Az egyetlen ok, amiért a Mardekár csapata sikeres volt, hogy mindenki félt tőlük, érthető módon. Briggs úgy kalapálta a többi csapat játékosait, mintha ez lenne minden boldogsága. Lehet, az is volt.
Soha semmit nem szorítottam a családom mögé és erre kimondottan büszke vagyok. Nem születtem elsőgyerekek a családba, nem nyomta soha súly a vállam. Ezt kimondottan élveztem, hogy az utat nem én tapostam ki, csak formáltam tovább a magam képére. Igaz, teljesen más érdekelt mindig is mint a nővéremet és ezáltal olyan felületen kellett magamnak kiharcolni a dolgokat, amiket a nővérem sohasem érintett. Bár igazából nem nevezném ezt sem megharcolásnak, sem verítékkel megszerzett dicsőségnek. A szüleim, ha ésszerűnek tűntek az ötleteim, minden óhajomba belementek. Így tanultam meg gitározni, így csináltunk egy kviddicspályát is otthon, mert nekem ez kellett. De ilyen az élet, nem? Apával sok mindenben hasonlítunk, amiben pedig nem, azt örömmel próbálta ki velem és nem merném teljesen állítani, de biztos vagyok benne, hogy kicsit általam újraélte a fiatalkorát. Ezek nagy dolgok, a számomra legalábbis azok. Ahogy az is evidens volt a számomra, hogy egészen másképp rendezkedjünk be a húgom balesete után. Nem volt kérdés a számomra, hogy ezután még jobban odafigyelek rá és ha bármi is kizökkentené őt a belső lelki békéjéből, akkor közbelépek. Na persze, én és a nagy szám. Mert most őszintén fogalmam sincs, hogy mit tehetnék és nem vagyok gondolatolvasó, hogy megkönnyítsem a helyzetet számára. - Tudom, hogy egy seggfej volt, de szerintem senki nem lenne képes ölni a suliban. – legalábbis reménykedek benne, hogy nincsenek annyira elborult elmék, akikkel amúgy össze vagyunk zárva. Még a gondolattól is kiráz a hideg. Egy darabig csak kibámulok az ablakon, miközben végtelen listányi indokot felsorolok magamnak arról, hogy ez miért lenne lehetetlen. Vannak megborult alakok, ez tény, de még belőlük sem néznék ki ilyet. Bár az után, hogy Briggről olyan pletykák kaptak szárnyra, mint hogy megerőszakolt lányokat, őszintén nem tudom. Lehet csak hagyni kellene a dolgot. - Tényleg? – őszinte öröm csillan a szememben, miközben a mosolyom is szélesre vált. Szóval azt mondja, hogy nem lehetetlen voltaképpen. Tudom, bízok én magamba, de igazán, ki ne érezne büszkeséget magában, ha ezt egy rokona is megerősíti? - Hát most már nem azért fognak félni tőlünk, hanem mert kurva nagy taktikusok leszünk. – kezdem lelkesen magyarázni, miközben mintegy tovalibbenő palást, érzem, hogy az eddigi nyomott hangulat kezd lecsusszanni a vállaimról és levegőhöz jutok. Napok óta most először. - Na és kísérletezünk majd valami új sütivel? – karácsonyi mániánk, hogy anyát jól megtréfáljuk egy felfordulással, amit a konyhában okozunk. Legalábbis az elmúlt években így volt és ha mást nem, minket is olyankor jobban összehoz. Jobban, mint a sok rokonlátogatás, aminek se eleje, se vége. - Úgy kihagynám most az összes nagy családi kajálást. Na jó nem, Rodyékhoz menjünk el, tavaly is már ihattam hivatalosan. – mondom persze úgy ezt, hogy tudom, a dolgaim feléről a család idősebbik fele nem is nagyon tud. Ha megtudnák, miféle illegális bulikon veszek részt év közben, miközben azt gondolják, hogy milyen szorgalmasan tanulok, amiért prefektus vagyok. Na jó nem, ennyire apámékat sej ejtették fejre.
