Tyler Roquetaillade

"So much on my brain don't know if you can take it"

Nem: Férfi. Határozottan.

Kor: 16 év

Vér: aranyvérű

Születési hely: Shrewsbury, Anglia

Iskola/ház: Mardekár

Munka: Majd egyszer az is lesz.

Családi állapot: El vagyok jegyezve, de egyedülállónak értelmezem magam.

Patrónus: Tigris

Pálca: 14 és ½ hüvelyk hosszú, mogyorófa pálca, sárkányszívizomhúr maggal

Amit szeretnek bennem

Mindent! Na jó, még én sem vagyok ennyire beképzelt, de azért elég jó sok tulajdonságomért szeretnek az emberek. Jó társasági ember vagyok, hamar megtalálom másokkal a közös hangot, főleg a hölgyekkel. Intelligens, intuitív és kitartó vagyok. Ha valamit a fejembe veszek, azt mindenen keresztül elérem, és ha valaki jobban megismer, akkor rájön, hogy nem az elismerésért, hanem a kihívás és önmagam legyőzése érdekében teszek meg mindent az ügy érdekében. Jó a megfigyelőképességem, bármikor lehetek a legjobb barátja az embernek, ha az érdekem úgy kívánja. Ha valakit megszeretek, azért viszont a tűzbe mennék, és bármit hajlandó lennék megtenni érte. Na és persze ki ne hagyjuk, hogy csak úgy vonzom magamhoz a természetes vonzerőmmel az embereket. Vagy az a karizmám? Mindegy is, a lényeg, hogy tökéletes vagyok.

Ami zavar bennem másokat

Elképesztően szélsőséges vagyok. Hol gyöngédség, figyelmesség, előzékenység és megértés, hol pedig agresszivitás és veszélyesség jellemez. Ez sokszor agyára megy a körülöttem lévő embereknek. Nehezen fogadok a bizalmamba bárkit is, nem vagyok az a lelkizős fajta. Sokan azt mondják, hogy flegma és közönyös vagyok bizonyos dolgokban, de igazából a közönyösséget pusztán álarcként húzom magamra, mert sosem fogom kimondani azt a tényt, hogy éppen a lelkembe gázoltak, ami megjegyzem igen csak nehéz, de azért elő-elő szokott fordulni.  Gyűlölöm, ha bárki is a büszkeségemmel játszik. Ha úgy érzem, hogy ez történik, a világ legnehezebb embereként tudok viselkedni.  Mindig a saját utamon járok, a kényszert és a korlátozást nem tűröm., ezzel pedig sokszor megnehezítem a dolgokat a környezetemben.

Életem története

Azt hiszem illene azzal kezdenem, hogy bemutatkozom neked. Helló, Tyler Zale Roquetaillade vagyok, és én leszek a férjed, belátható időn belül, de ezzel nyilván már te is tisztában vagy. Allergiás vagyok a középső nevemre, így azt lehetőleg ne hangoztasd, majd mások előtt, még akkor sem, ha valamivel, majd felidegesítelek, mert irtó ciki. Maradjunk csak a Tylernél. Vagy a Ty-nál, de ez a maximum becézési forma, amit megengedek! Még Neked is. Nyilvánvalóan rögtön tudhatod, hogy milyen neves családból származom, hiszen a Roquetailladek családfája évszázadokra, ha nem évezredekre visszavezethető. Bevallom, hogy ugyan meg kellett tanulnom az egész családfát, de az egyik fülemen be, a másikon kiment az információ, így csak a töredékét jegyeztem meg a rengeteg felmenőnek. Nem is akarlak ezzel nagyon untatni, úgyhogy csak a legfontosabbakat említeném meg.

A legkorábban ismert, és az egyik leghíresebb felmenőm Jean de Roquetaillade, aki alkimistaként szerzett hírnevet magának. Jelentős munkái közé tartozik az, hogy ő fedezte fel az aqua vitae gyógyító hatásait, ami akkoriban igen csak elterjedtté vált. Ezen kívül számos könyvet is írt és jelentős felfedezéseket tett, amivel emberek életét mentette, meg, vagy épp vette el, ez már csak a sikeres vagy sikertelen kísérletezésen múlt. Úgy beszélik, hogy egy időszakban dolgozott még Nicholas Flamellel is, de ezt se megerősíteni, se megcáfolni nem tudom. Az utódai is mind-mind alkímiával foglalkoztak, ez az egy viszont biztos. Volt nem egy, nem kettő ősöm, aki szép eredményeket ért el ezen a területen, ami akárhogy is nézzük figyelemre méltó, de… mint említettem, nem akarok történelem órát tartani. Térjünk rá a nagyszüleimre.

Philibert Roquetaillade, a nagyapám mindig is nagyon büszke volt az aranyvérűségére, és arra, hogy egy gyönyörű, szintén tiszta vérű nőt sikerült elvennie feleségül. Ugyan kényszerházasság volt az övék, de egész jól alakult, Roxane Roquetaillade, leánykori nevén Touchard következetesen szemet hunyt nagyapám minden egyes félrelépéséért, ami valljuk be, nem volt kevés. Nem hiába lett végül a jó öreg Philibertnek a szex a veszte, mert az egyik szeretőjétől elkapott egy szép kis szexuális úton terjedő betegséget, és rövidesen a családi sírkamrában lelt nyugalomra. Nem mondhatnám, hogy engem különösebben megrázott volna az eset, hiszen én akkor még a világra sem jöttem.  A nagymamám, nem esett pánikba, mikor özvegy lett, sokkal rosszabb történt vele. Továbbra is vonzó nő volt, akit körüllihegtek a férfiak, de ő nem házasodott soha újra, helyette az egyetlen fiát nevelgette, aki a Christophe névre hallgatott. Imádta a fiát. Aranyvérű elvben nevelte fel, ahogy az elvárható volt tőle, miközben olyan ragaszkodó szeretettel csüngött rajta, hogy a kívülállók, már azt hihették volna, szerencsétlen Roxane beleőrült a férje elvesztésébe és a fiában is a férjét látta viszont. Hát… van némi igazság ebben a dologban. Mert hiába a sok félrelépés, és egyéb ügyek, a nagymamám bizony szerelmes volt a nagyapámba. Nem tudom, hány éven keresztül szerette önfeláldozóan, az életét feladva, nem is csoda, hogy Philibert halála végül némiképp az őrületbe kergette. Persze erről a családom, nem szívesen beszél, hiszen árt a hírnevünknek. De ami tény, az tény marad.

Anyám családja, már nem volt ennyire bonyolult. Talán az lehet bennük az egyetlen különlegesség, hogy Angliában éltek, szintén makulátlan aranyvérűként a Travers név alatt.  Ó, igen, ugye milyen szerencsés vagy? De visszatérve, apám egy utazása alkalmával ismerte meg a vidám, életörömtől sugárzó Elizabethet. Akit mindenki inkább csak Lizzienek becézett. Az ő szülei is aranyvérűek voltak, ráadásul még barátságosan is fogadták a francia ifjút, aki a lányuk kezére pályázott, főleg mivel rettegtek attól, hogy Lizzie férj nélkül marad. Ugyanis elég nehéz természete volt az anyámnak. A válogatós stílusával, minden kérőt messzire elüldözött, így igazán meglepő volt, hogy apám közeledése hatással volt rá. A Travers szülők pedig mindenáron szerettek volna egy jó házasságot a "borítsuk el a bolygót aranyvérűekkel" című akció keretében. Egyetlen akadályozó tényező volt a frigyükben, mégpedig Roxane,  aki ragaszkodott ugyanis a fiához, így amikor eljegyezte Christophe  az anyámat, hatalmas patáliát csapott. Hisztizett, vázákat tört össze, megkínozta a szeme elé kerülő házimanókat, de semmivel sem tudta jobb belátásra téríteni az apámat, így a házasság megköttetett, a nagymamám legnagyobb bosszúságára. Természetesen nem hagyta békén az ifjú házasokat, még azután sem, hogy úgy döntöttek, hogy inkább Angliába költöznek, sőt ez csak még több fát tett a tűzre. Lizzienek ott tett keresztbe, ahol csak tudott, mindenben kritizálta őt, és habár apám tényleg szerette a feleségét, legtöbbször mégis az édesanyjának hitt. Ezért a szüleim között gyakran voltak veszekedések, és már-már a válás mellett döntöttek volna, amikor megjelentem én az életükben. Egy csapásra kibékültek és lelkesen várták a trónörököst, aki majd tovább viszi a Roquetaillade nevet.

A nagymamám is visszafogta magát, ő is olyannyira vágyott már egy unokára, hogy ez kicsit megszelídítette, és kedvesebben viselkedett Elizabeth-el. De csak addig, amíg meg nem születtem. Újabb viták kezdődtek közöttük, de az örömöt ez sem tudta beárnyékolni, hiszen kisfiúnak születtem, ami hatalmas ünneplést vont maga után. Az a nagy helyzet, hogy borzalmasan el lettem kényeztetve. Mindenki engem babusgatott, hiszen elképesztően aranyos kisbaba voltam, a hatalmas barna szemeimmel és a pár szál sötét hajammal. Lehetetlenség volt nekem ellenállni, bár most is az, és nem is panaszkodhatsz, mert jóképű lesz a férjed. Ha más nem legalább ezzel tudsz, majd dicsekedni a barátnőidnek. Visszatérve a történetre… cseperedtem, nőttem, egyre nagyobb érdeklődéssel tekintettem a világ elé. Mindent amit csak akartam megkaptam, még kérnem sem kellett, mindenki leste a gondolataimat, hogy megtudják mire vágyom a legjobban. A nagymamám velem végtelenül gyengéden, és szeretetteljesen bánt, így próbálva ellensúlyozni azt, hogy nem csak a férjét, hanem már a fiát is elvesztette egy másik nő miatt. Rám kezdte áthárítani a háborodott elméje szüleményeit, amit természetesen anya próbált megakadályozni, több-kevesebb sikerrel.

Viszonylag hamar, már négy éves korom környékén megmutatkozott bennem a varázserő. Izgalmas élmény volt, hiába tudtam, hogy meg fog történni, nem sejthettem, hogy mikor és hogyan fog megjelenni. Egy szép tavaszi napon játszadoztam kint a hatalmas birtokunkon a tó mellett, több vigyázó tekintettel a háttérben. Egy hajót úsztattam a vizen és lelkes kacagásokkal törtem meg a madarak csivitelését. Annyira belemerültem a játékba, hogy nem figyeltem, és belepottyantam a határtalanul mély tóba. Persze a parton rögtön nagy lett a mozgolódás, a dadusom, anya és a nagyi is a lehető leggyorsabban próbálták elérni a tavat, de mire odaértek volna, én már rég kinn voltam újra a parton, teljesen szárazan. Tudom, nem valami különlegesnek számító esemény kellett ahhoz, hogy megmutatkozzon a varázserőm, de hát én személy szerint is különleges vagyok, szóval nem is kell ennél több.

Röpke egy évvel később, derült ki, hogy új gyerek érkezik a házhoz, anya újra terhes lett. Megint csak nagy volt az öröm, bár én nem túlzottan örültem az újabb kis jövevénynek, aki számomra akkor még borzalmasan kicsinek, csúfnak, és hangosnak tűnt. Soha nem felejtem el, hogy mennyire bosszantónak éreztem, amikor az egész kastély a húgom ordításától zengett, és hiába szorítottam dühösen a fejemre a párnámat, a hangot akkor is hallottam. Meg hát ott volt a féltékenység, ami teljesen új érzelem volt számomra. Már nem csak engem patyulgattak, már nem csak nekem lesték minden kívánságomat, ami akkor igenis nagyon bosszantó volt. Séraphinet kezdetben ki nem állhattam és ott próbáltam magamra a figyelmet felkelteni, ahol csak tudtam, bár ez csak ideig-óráig működött.

Egy éves is elmúlt, amikor már kezdtem megkedvelni. Kezdett a kis ráncos garnélarákból emberi alakot ölteni, már olyan gesztusai voltak, amiket én is megértettem, és a legnagyobb megkönnyebbülésemre, már nem ordított fel olyan gyakran. Már volt olyan alkalom, amikor én akartam etetni, sőt, előszeretettel hurcolásztam ide-oda a hatalmas kastélyban, mutogatva neki a kedvenc játékaimat és helyeimet. Séraphine pedig olyan érdeklődő szemekkel nézett rám, hogy komolyan elhittem, ért mindent. Ez a kezdeti ragaszkodás, később csak még erősebb lett. Amikor megkaptam a Roxfortból a levelet, ugyan örültem neki, de közben mégis elfogott a szomorúság, mert itthon kell hagynom a húgomat. Egyedül az vigasztalt, hogy a szünetekben így is láthatom majd.

A fordulópont az idillinek látszó kis életünkben nem is olyan rég következett be. Én a hatodik évemet kezdtem volna el a Roxfortban, Séra pedig az elsőt, csak hogy nyáron nem érkezett neki levél. Ami még kétségbeejtőbb volt, semmilyen mágikus erőt nem mutatott. A szüleim hamar rájöttek, hogy mi történhetett, ahogy én is, Séraphine kvibli. Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy mi fog ezután következni. Apám képtelen volt elviselni azt a szégyent, hogy az egyik gyereke egy nyomorult kvibli, aki nem képes varázsolni, ezért el is határozta, hogy könyörtelenül ki kell vonnia a köztudatból, ha makulátlan családfát akar. Anyám egyetértett vele. Bennem ellentétes érzelmek dúltak. Tudtam, felfogtam, hogy ez a családomnak mekkora szégyen, és hogy nem szabad kiszivárognia, de a szívem… az majd megszakadt arra a gondolatra, hogy a húgomnak milyen élete lesz majd ezután.
A terv ezután hamar életbe lépett.  A nagyvilág úgy tudja, hogy a testvérem egy gyógyíthatatlan betegségben halt meg, még temetést is rendeztünk neki, bár a koporsó üres volt a szertartás alatt. Csak én tudom egyedül, na és persze a családom, hogy Séra még életben van, csak teljesen elrejtőzve él, az egyik vidéki francia birtokunkon, a nagymamám csodálatos társaságát élvezve.  Hogy miért mondom mindezt el neked? Mert tudnod kell! Egyszer a feleségem leszel, és ha nem is leszünk egymásba szerelmesek, azt szeretném, ha legalább annyira bízni tudnánk egymásban, hogy ilyen horderejű titkokat is elmondhassunk a másiknak, úgy, hogy tudjuk, soha nem fog elárulni a másik. Csak akkor fogom átadni neked ezt a levelet, ha úgy érzem, már ilyen viszonyba kerültünk. Remélem kellemes éveket fogunk eltölteni együtt. Most pedig, ha nem haragszol még kihasználom a maradék szabadidőmet pár kalandra…

Ha tükörbe nézek

Sötétbarna, rövid, erős szálú, és természetesen göndör hajjal rendelkezem. Nem szoktam kifejezett stílusban hordani, sőt, nem is igen szoktam foglalkozni vele, nem állok órákig a tükör előtt, hogy tökéletesre belőjem, hanem egyszerűen csak hagyom úgy ahogy van. Hiszen nekem nem kell semmi, amivel tökéletessé tehetném a külsőm, mikor már amúgy is az.

Ezen kívül barna szemek büszke tulajdonosa vagyok, amik mindig olyan hamiskásan csillognak, mintha állandóan valami rosszaságon törném a fejem. Ami általában így is szokott lenni. Ritka az olyan alkalom, mikor nem tudok valakit levenni a lábáról, ha pedig ez előfordul, én csak örülök neki, hiszen imádom a kihívásokat.

183 cm magas vagyok, a súlyomat pedig nem tudnám megmondani, mert folyton változik. Ez a testalkatomon abszolút nem tűnik fel, mert kidolgozott izmok találhatóak rajtam, és egyáltalán nem lehet kövérnek nevezni, hiába is szeretem a hasamat. Ezért a testalkatért persze meg is dolgozok, igaz nem tudatosan.  A kviddics azért sokat dob rajta, azt el kell ismernem.

Ráadásul tipikusan az az alkat vagyok, akinek minden egyes ruhadarab jól áll. A varázslótalártól kezdve, az egyszerű póló-farmer összeállításig tényleg minden. Akkor is jól nézek ki, ha lazára veszem a figurát, és akkor is, ha a komoly öltönyöket öltöm magamra. Nem nagyon szoktam variálni az öltözködésemet sem, reggelente mindig azt veszem fel, ami a kezem ügyébe akad, és ugyan az iskolában egyenruhát kell hordani, gyakran előfordul, hogy elfelejtem felvenni a nyakkendőmet, vagy éppen megkötni azt, esetleg a taláromat hagyom a szekrényben, de van olyan is, hogy tökéletes megjelenéssel masírozok be az órákra. Minden csak a hangulatomtól és a kedvemtől függ.

Családom

Christophe Roquetaillade – Hát ha jellemeznem kéne apámat, akkor csak annyit tudnék rá mondani, hogy gyáva. Nem mondom, hogy rossz a kapcsolatunk, egyszerűen csak nem értjük meg egymást. Ő mindig is az a típus volt, aki a saját érdekeit nézve áll egyik, vagy a másik oldalra, szeret meghúzódni a háttérben, azt vallva, hogy ezzel lehet a legnagyobb biztonságban. Amikor háború dúlt, habár tudott róla, és talán tehetett is volna benne valamit, akkor is inkább a biztonságot választotta helyette. Végül is jobban belegondolva, nem igazán tudnám megkövezni érte, de én biztos, hogy nem tudtam volna tétlenül ülni semmilyen ilyen helyzetben.  

Elizabeth Roquetaillade -  Forrófejű, és eléggé lobbanékony típus, nagyon nehéz természet, de vele azért mégis csak jobban kijövök, mint az apámmal. Általában elvárná tőlem, hogy az életem minden egyes mozzanatáról teljes mértékben beszámoljak, de ezt a szokásomat, már hat éves koromban kinőttem. Néha az az érzésem, hogy még mindig csak egy kisfiúnak lát, akinek még nincsenek rendes, önálló gondolatai, de ezen kívül elég jól kijövünk egymással.

Séraphine Roquetaillade – A húgom, aki elrejtve él a világ elől egy francia vidéki birtokon, a nagymamám felügyelete alatt. Kifejezetten jó kapcsolatom van vele, rendszeresen levelezünk, mindannak ellenére, hogy szégyenfoltként tekint rá az egész családunk. Az aranyvérű neveltetés miatt, nekem is voltak először fenntartásaim, de végül a szívem győzött az eszem felett, és a betanított elvekkel szemben. Tudom, hogy a szüleink is szeretik őt, egyszerűen csak… túlságosan korlátoltak ahhoz, hogy képesek legyenek felvállalni a létezését. A nagymamám mellett nincsen egyszerű dolga, az mindenesetre biztos.

Van egy menyasszonyom, de a kilétét mai napig nem tudom. Ennek nem tudom az okát, talán azért van így, mert a szüleim nem akarják elbízni magukat, vagy egyszerűen csak úgy érzik, hogy sokkal egyszerűbb, ha hagyják, hogy éljem az életem addig, amíg még fiatal vagyok. Sosem kaptam meg a válaszokat, ha kérdeztem.

Védekezek. Nincsenek.

Apróságok

Narancsvirág, ánizs, levendula, borsmenta

A szabadságom elvesztésétől rettegek a legjobban. Mindegy, hogy ez milyen formában történne meg.

Be akarom írni a nevemet a történelemkönyvekbe, hogy örökké fent maradjon az utókor számára.

Szex, Alkímia, Asztronómia, Futás, Kviddics

Legfőképpen az aranyvérűek elvei szerint élem az életem, egész egyszerűen azért, mert ebben nevelkedtem. De nem tartom magamat sem fanatikusnak, sem őrültnek. De bizonyos dolgok, mint az előre elrendezett házasság, és az, hogy megpróbáljuk fenn tartani a családunk hírnevét, az a véremben van.

Nem hátrálnék meg semmilyen harc elől, és bújnék el gyáván, mint ahogy az apám tette egykor.

Sírás, ha a büszkeségembe belegázolnak, titkok

A családom és az, hogy elérjem a céljaimat.

A múlton rágódni.

Kifejezetten jó eredményeket érek el bájitaltanon, asztronómián és számmisztikán, ezen kívül remek kviddics játékos is vagyok.

Talán azt, hogy a húgom ne legyen kvibli.

Híres alkimista leszek, mint ahogy sok ősöm is már előttem, sőt, még annál is jobb leszek.

-

Charlie DePew