broken dreams club

Hollófekete hajú, tüzes, éji látomás, alabástromfehér bőrét öltöm magamra ezúttal. Nem hiszem, hogy nehéz lesz elhitetnem velük, hogy ura vagyok a helyzetnek; a szex munkások sztoikus nyugalmával riszáltam magamat gengsztereknek, akiknél volt még egy stuki a nadrágjukon kívül is. Most még csak táncolnom sem kell. Persze, nem most jöttem le a falvédőről: nyilvánvalóan fenntartásokkal fognak kezelni, mint, ahogyan az bevett szokás az idegenekkel szemben az ilyen-, és ehhez rettentően hasonló helyeken. Okosabb is lehettem volna, ravaszabb és megfontoltabb, és akkor már előre odamegyek az egyik (esetleg még soha nem használt) arcommal, és kiszemelek valakit, aki láthatóan sokszor megfordul a környéken, és, akit, még, ha nem is kedvelnek túlságosan, legalább ismerik. És akkor az ő képében jelenhetnék meg ma a Zsebpiszok Közben. De nem a ravaszságomról-, pláne nem a megfontoltságomról vagyok híres, jobb is, ha ennyiben maradunk.
Londonban térültem-fordultam közepette-, vagy Ms. Nott egyik emberétől (már nem is emlékszem tisztán) hallottam erről a helyről. Nem konkrétan erről, ahova betérek, hanem a Közről. Véletlenül sem Charlie-tól, mert ő nem köt az orromra ilyen infókat. Miért is tenne ilyesmit? Amiről nem tudok, oda nem is tudok elmenni. De, ha már a munkaadóm azt a munkát adta, hogy füleljek és hallgatózzak, hát megdolgozok a pénzemért, és közben a háttérből segítek a testvéremnek is, aki meg pont az olyan alakok ellen akar tenni – még, ha mondjuk csak közvetetten is -, akik itt gyaníthatóan megfordulnak, grátiszba meg legurítok pár pohárka brandyt, vagy whiskeyt, esetleg sört. És azt sem tartom kizártnak, hogy a brit mágusoknál is hullik időnként egy kis hó. Kellemeset a hasznossal, ugyebár. Ez így és ebben a formában lehet, hogy egy kicsit álszentül hangzik egy bűnöző szájából, tudom én jól, de én, mentségemre szóljon, soha nem kívántam senki halálát sem, és soha nem érdekelt a vértisztaság kérdése sem. Számomra mindenki eredendően egyenlő, az én szememben egyformák, ahogy a vér színe is egyszerűen vörös. Lehet, hogy én is csak egy piti bűnöző vagyok, világmegváltó álmokat dédelgetve, aki csak azt szerette volna csinálni, amit akart, amikor akart, akivel akart, ahol akart, önző mód a saját szabályai szerint élve, kitörve a hétköznapok dogmatikus szabályrendszeréből. A sors gúnyos mosolya, fricskája volt, hogy éppen egy olyan faszarcú alkalmazottja lettem, mint, amilyen Patrick, aki a szabadság és a gondtalan élet ígéretével mindenféle, mocskos bizniszbe vont bele, mondván, ne félj, cica, kifizetődő biznisz.
Baszki, Albának igaza volt, most már én is úgy érzem magam, mint egy kibaszott titkos ügynök, csak épp nem Liz a királynő nyomában lihegek. Persze, a kémekkel ellentétben én elsősorban jól akarom magamat érezni.
Magas sarkú bokacsizmám élesen koppan a macskaköveken, ahogy megközelítem a nem túl illusztris kocsmát, amihez már vagy tucatnyi hasonlót láttam, nem túl hosszú életem során. Nem akartam túlöltözni, de azért azt is észben tartottam, hogy nem kéjelegni jövök ide. Meglepő módon semmiféle fedősztorit nem találok ki, amíg ideérek, és nem azért, mert nem vagyok kellően kreatív, hanem, mert útközben rájövök: egyrészt, inkább a szórakozás iránti vágy, az ismerősség érzése, a kíváncsiság hajt, semmint a munka, másrészt pedig a hasonszőrűekkel biztosan kevésbé gyanakvóak. Különben is viszket a bőröm a gondolattól, hogy nem lehetek az, aki vagyok. Azt tudom, hogy mit nem fogok mondani: semmi esetre sem menekülök, és nem bujkálok, mert a végén még összeszarják magukat, hogy a nyakukra hozom a bajt, és kidobnak, még mielőtt annyit mondhatnék, egy lángnyelv-whiskeyt szeretnék.
A fentebb említett, sztoikus nyugalommal, hanyag eleganciával belökve magam előtt az ajtót, bőrnaciban, tompa, óarany fényű felsőben, meg a sokat látott-, és megélt bőrdzsekimben – annak rejtett zsebében a pálcámmal - lépek be a kocsmába. Futólag pillantok körbe, és nem úgy tűnik, mintha megzavartam volna valamit, vagy, mintha máris nagy feltűnést keltettem volna a megjelenésemmel. Ahogy a levegőbe szippantok, régről ismerős esszencia tölti ki az orromat: az alkohol szeszpárája, a kintről beszüremkedő füst, a fa jellegzetes illata. Olyan érzés kerít a hatalmába, mintha hazaértem volna, mintha csak LA-ben lennék, vagy Vegasban – ott, ahova egyébként tartozok, ahol most is lennem kellene, ha nem baszok el mindent, egyetlen pálcaintéssel. Vagy kettővel. Vagy harminckettővel.
- Azt tudom, én miért nézek ki ilyen szarul – címzem szavaimat a férfinek, aki mellé szemtelenül begyakorolt mozdulattal csusszanok a bárszékre. – Neked mi a mentséged? – függesztem rá pillantásomat. - Mit kérsz? – kérdezem, a pohara aljában lévő kortyra vonva tekintetemet. Ha válaszol, én is kikérek magamnak egy pohárral. – Én pedig Swott-ot kérek, köszönöm – teszem hozzá, kétes mosolyra feszült, vérvörösre festett ajkakkal. Aztán újra újdonsült partnerem felé fordulok, leplezetlenül és pofátlanul mérem végig.

Persze, áltathatom magamat, hogy csak és kizárólag azért masíroztam be a Közbe, mert az önkéntes igazságszolgáltatás-, és a hivatástudat – haha! - vezet, de ez azért eléggé távol áll a valóságtól. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hogyan kellene elkezdenem ezt az egészet, mert az egy dolog, hogy a pókerasztal fölött, egyenesen egy kétajtós szekrény szemébe nézve-, akinek még pisztolya is volt, szemrebbenés nélkül csaltam el a lapokat, az meg egy egészen más lapra tartozik, hogy kérdezősködnöm és nyomoznom kell mások után. És nyilvánvalón az sem elhanyagolható tényező, hogy Charlie még csak említést sem tett soha a Zsebpiszokról, ezért egyértelműen nem akarta, hogy ide jöjjek, úgyhogy már csak azért is meg akarom nézni magamnak a londoni varázsalvilág melegágyát. Ha Los Angelesben nem is fordultam meg ilyen-, és ehhez rettentően hasonló helyeken, Vegasban már annál inkább, de azt az alvilágot magnixok uralták, és Patrick igazán előkelő helyet foglalt el, a krémek-krémjében. Valószínűleg ezért nem tetszett az embereinek, hogy eltűnt, mert borzasztóan sok szál futott a kezei között, rengeteg, fontos, vagy kevésbé lényeges embert – különféle pozíciókban – rángatott dróton, iszonyatosan sok kontaktja volt, különféle árukkal és csecsebecsékkel. Gyanítom, a drágalátos ex-főnököm nem csak engem, de mást sem avatott be az ügyeibe, olyan mélységekbe, hogy bárki is helyettesíteni tudja őt, és ezért volt ő olyan kibaszottul értékes és fontos láncszem: mert valójában nem is csak egy egyszerű kirakós darabkája volt, hanem egy egészen nagy rendszer origója. És azért Patrick kutyái sem annyira hülyék, hogy ne hozzám kössék az eltűnésének nem annyira rejtélyes esetét – de körülményét annál inkább -, miután a helyi tévés-, és rádiós csatornák mindegyike leadta így vagy úgy az utolsó, szóló fellépésemet a Planetben. Megtehettem volna, ha nagyon akarom, elvehettem volna tőle mindent, ahogyan azt ő is tette, de én csak egyetlen dologtól akartam megfosztani – mára már hiába szánom-bánom, eléggé kicsinek látom az esélyt arra, hogy valaha meglelem, és visszacsinálhatom: a szabadságát. Nem, mintha most, hogy levertem magamról a láncokat és a béklyókat, szabad lennék, mert egy olyan életben, amiben menekülsz, és folyamatosan bujkálsz, mintha csak egy utolsó, rohadt patkány lennél, nem igazi szabadság és élet.
Mire a mocskos, macskaköves, keskeny utcácskára érek, meg is győzöm magam, hogy ez csak egy szelídke-szolidka terepszemle lesz, se több, se kevesebb. Megiszok valamit, még csak beszélgetni sem feltétlenül akarok senkivel sem, de ez már akkor kudarcba fullad, amikor a pulthoz érek, és nem tudom szó nélkül hagyni a férfit, aki-, legalábbis első blikkre, teljesen egyedül üldögél. Le kellene szoknom erről, hogy mindenféle idegen alakok aurájába és magánéletébe belemászok, és ártatlan beszélgetéseket kezdeményezek velük, és elmegyek kétes jellegű találkozókra; úgy volt, hogy nem vonom magamra a figyelmet. Hát, ebben is kurvára megbuktam, mint úgy az életem során a legtöbb dologban, pedig ez tűnik a legegyszerűbb dolognak a világon: elvegyülni és láthatatlannak tűnni.
- Kösz – szemem sarkából nézek rá, és mosolyodok el, pedig, ha tudná, hogy ez csak egy álarc, amit viselni kényszerültem... aztán figyelem, ahogy előveszi a kibaszott zsebéből a tenyérnyi szőrgombócot. Nem lep meg annyira, mint, ahogyan egy normális embert meg kellene lepnie; ahhoz túl sok mindent láttam már. – Jaj, ne – röviden és karcosan nyögve-nevetve forgatom a szemeimet -, csak azt ne – annyira jóban azért nem vagyunk, hogy az orrára kössem: már bőven, sokkal több rosszfiúval volt dolgom, mint az illendő volna. – Az önkéntes macskamentő jobban tetszik – vallom be, miközben kezemet a piszkos vörös cica felé nyújtom, hogy apró, rózsaszín orrát az ujjaimnak nyomja, és gömbölyű fejével nekem dögölőzzön, tekintetemmel pedig a maradék négyet keresem, akik közül az egyik gyaníthatóan a zsebében van, aztán megpillantom a dobozt is. – Faszfejek – simítok végig a kismacska buksiján. – Már nem a cicák, hanem azok, akik kivágták őket – ingatom meg a fejemet. – Nem fejezted be. Szóval? - kíváncsian villan tekintetem, ajkam szegletében mosoly játszadozik. – Legyek én a másik gazdájuk? – teljesen komolynak tűnőn kérdezem, de aztán elmosolyodok, miközben a kölyök megindul felém a pulton, éppen akkor, amikor kikérem a két italt. – Ahogy óhajtod, nem rángatnálak magammal a meggyőződéses alkoholisták közé – vigyorodok el, felvont szemöldökkel, miközben az apró tappancsok már az alkaromnál lépkednek puhán és kíváncsian. Jó szokásomhoz híven meg sem próbálom moderálni magamat, vagy legalább valami filtert rakni az agyam és a szám közé, hogy az, mintegy megszűrje a kibaszott gondolatokat, amik szavakká alakulnak. Aztán, még mielőtt megint valami faszságot mondhatnék, vagy kérdezhetnék, előbb az alátét-, aztán a telt poharak is elénk kerülnek. – Egészségedre, macskamentő! – emelem poharamat koccintásra a kóbor cicák védőszentje felé, hogy aztán az alkoholba kortyolhassak. – De komolyan. Szerződéses cica begyűjtő vagy, vagy csak önkéntes, mert így hozta a sors? – kérdezem, két korty között. Mindennek ellenére végül mégis sikerült megint faszságokat beszélnem.

Ez most egy kicsit másabb, mint az elmúlt években bármikor, bármilyen sekélyes kapcsolatom egy férfivel, ahol-, és amikor is ők választottak ki engem, s nekem esélyem sem volt Patrick meg a szava, a parancsa ellen. Okkal engedelmeskedtem neki, erős motiváció volt, többek között például az, hogy nem akartam meghalni. Márpedig Patrick biztosan megöletett volna az embereivel (hiszen neki nincs elég bátorsága megtenni egy ilyen borzalmas dolgot), ha ellentmondok neki, és eljövök. Pontosan tudta, hogy hol lakom, és azt is tudta, hogy a barátaim hol laknak, mert a kezdetek kezdetén, amikor még tette a szépet, amikor még képes volt elhitetni velem, hogy valóban szeret és fontos vagyok neki, meg akarta ismerni őket is. Kezdetben persze elég volt, hogy a kaszinóban az ő keze alá dolgoztam, mellékesben pedig megengedte, hogy énekeljek az egyik alvilági-, de elit klubjában. Aztán inkább egy rúd mellé-, egy karikára száműzött, vagy úgy csavarta a testemet egy selyembe, ahogy annakidején az ujja köré tekert. Onnantól nem volt megállás a lejtőn: voltak dolgok, amiket egyesek megtehettek velem a megfelelő összegért cserébe, azok az emberek, akiktől még Patrick is tartott, akikkel nem akarta összeakasztani a bajszát, akikkel jobb volt jóban lenni. És, ha ők azt a nőt akarták, a mikrofon-, vagy a rúd mögül, akkor megkapták. Megkaptak.
Az általam ismert titkait, terveit, kapcsolatait vagy egyéb viselt dolgait sosem adtam ki, mert tökéletesen tudatában voltam annak, hogy az semmi jóra nem vezetne, de szerencsére senki sem szegezett kést a torkomnak, vagy fegyvert a homlokomnak. Csak Patrick.
Nem tudom, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt mi változott meg bennem, vagy a világban, hogy megtettem azt, amire egyébként már régóta vágytam, ugyanis akkor már egy ideje dédelgettem a menekülés reményét és lehetőségét. Váratlan ötlet volt, amely szikraként pattant ki az elmémben, ittam egy kicsit, felszívtam egy csík kokót, hátha tompul az ötlet és az érzések – hiszen ez már sokszor működött előtte - kavalkádja, de a felgyülemlett emóciók, indulatok, a szomorúság, a harag, a kihasználtság érzésének elegye, cseppenként dagadt mindent elsöprő tájfunná.
És most van bennem valamiféle megmagyarázhatatlan derű, hogy ezúttal én választottam a férfit, aki lehet, hogy soha nem választana engem az egymás mellett sorakozó, rudak köré csavarodott, feszes tangájú, szépen sminkelt, dekadensen csillogó nők közül.
Mosolyogva, összevont szemöldökkel megingatom a fejem.
- Várj, várj, dereng valami... Hugrabugnak nyájas népe, békés, igazságos, és...? Úgy tűnik, nem figyeltem eléggé mágiatörin – és, persze nem is tegnap végeztem el az Ilvermornyt, arról meg ne is beszéljünk, hogy azóta mennyi szeszt ittam, és mennyi mindent szívtam fel-, el, lőttem, vagy szopogattam. – Egyébként pedig, aki kismacskákat ment, az nem is lehet rosszfiú – itt már suttogóra fogtam, és felé hajolok ültemben, hogy biztosan hallja a szavaimat -, de köztünk marad – ajkam szegletében játszadozó mosollyal kacsintok az ismerős idegenre, miközben az egyik kölyök mostanra már befészkelte magát a karom mellé, arra támaszkodik mellső mancsaival, és elragadtatottan figyeli a fények tompa játékát az üvegeken megcsillanni a pult mögött.
- Gondoltam. Nem véletlenül nem szólt róla nekem senki. Még a végén idejöttem volna – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, mosolyogva kortyolva az italomba. – De úgy tűnik, most az én oldalamra állt a szerencse, és sikerült kifognom az egyetlen, nem faszfejt ezen a környéken – mármint, abban azért megállapodhatunk, hogy, aki cicákat ment szabadidejében, az tényleg nem lehet egy utolsó, mocskos rohadék, nem igaz? – A főbérlőm valószínűleg agyvérzést kapna – gondolok most Charlie-ra, aki nem valószínű, hogy örülne, ha beállítanék egy-két-több cicával az ő lakásába, miközben én csak egy összeszorított fogakkal elviselt, megtűrt személy vagyok nála. – Úgyhogy deal, benne vagyok. Amúgy is... a szerotonin sosem árt – sütöm le pillantásomat, mutatóujjammal simítva végig az apró fejen.
- Rendes nő leszek, tiszteletben tartom az elhatározásodat, és még csak nem is kísértelek meg – ahogy neki sem, úgy nekem sem kenyerem az erőszak. Szeretem, például, az értelmes vitákat, és jó is vagyok bennük, annak dacára is, hogy nem igazán vagyok iskolázott, gyorsan felfogok dolgokat, gyorsan megjegyzem azokat, amik úgy igazán érdekelnek, de az, hogy a véleményemet, vagy a magam igazának hitt tényt lenyomjam más torkán, az nem igazán rám vall, ahogyan az sem, hogy olyasmire kényszerítsek-, vagy késztessek embereket, amit egyébként nem akarnak megtenni.
- Az édesanyám sem volt túl kreatív, amikor azt a nevet választotta nekem, amelyik hónapban születtem – nem tudom, hogy miért bízok meg benne annyira, hogy, miután futólag körbepillantottam, és láttam, hogy a pultos egy haverjával dumál, vagy annak a nőjét fűzi (ilyen messziről nehéz megmondani), és mindenki más is elfoglalt annyira, hogy magasról szarjon kettősünkre, mégis azon a néven mutatkozok be neki, ami valóban az enyém, ami mindig is voltam, a lányét, tele álmokkal és vágyakkal. – June. Örvendek a találkozásnak. Te pedig...? - biccentem kissé jobbra a fejemet, arcát fürkészve.
Egy pillanatra összeszorul a szívem, amikor az elveszett, gazdátlan dolgokról beszél, hiszen én sem vagyok egyéb, csupán egy kalitkából szökött, egykori rabmadár, akinek fogalma sincs róla, hogy mihez kellene kezdenie. Leszámítva a bujkálást és a rejtőzködést persze. De csak mosolygok, mert az jól megy, már begyakoroltam, akkor is, amikor a szívem bordáim alkotta ketrecében vergődik, vagy, mint, amikor darabokra törik, vagy akkor, amikor legszívesebben ordítanék és sírnék.
- Amerikában énekesnő voltam – és ez még csak nem is akkora hazugság, hiszen többet foglalkoztam zenével, különböző bárokban és kocsmákban, mint a színészettel vagy a légtornával valaha. Utóbbiak nem voltak se többek, se kevesebbek időpazarlásnál, és szárnyaszegett, béna próbálkozásoknál azért, hogy legyek valaki. - Nem túl híres – teszem hozzá, még mielőtt megkérdezné, hogy miért nem hallott ezelőtt felőlem. Nem is hallhatott, hiszen még csak a helyi - Los Angelesi, vagy Vegasi - rádióig sem jutottam el, ráadásul a saját dalaimat soha nem adtam elő sem ez előtt, sem ez után. Soha. Azt viszont mégsem mondhatom, hogy éppen menekülök és a volt főnök emberei-, a rendőrség-, meg talán a MACUSA és az aurorparancsnokság elől bujkálok, ugye? Az túl sok kérdést vetne fel, és túl sok – jogos – aggodalomra adna okot, amikbe nem szívesen bonyolódnék bele sem most, sem máskor, ha egyetlen mód van rá. – Levegőváltozás kellett – fűzöm hozzá, a lehető legátlagosabban. – De még én magam sem tudom pontosan, hogy mit fogok csinálni itt. Annyi biztos, hogy, ha hiszed, ha nem, a lehető legmesszebb állok egy sorozatgyilkostól, szervkereskedőtől, végképp sötét varázslótól, de még a Marchettiknek sem dolgozom, és drogot sem osztok.

Szeretem az embereket, mindig is szerettem őket, és néha még engem is meglep, hogy az után a sok szarság után, ami az utóbbi években történt velem, még most is képes vagyok lepacsizni valakivel – bárkivel. Nem kellemes dolog, ha az ember lányát éppen az bassza át, akitől a legkevésbé számítana rá, de persze, ki vagyok én, hogy bárkit is hibáztassak? Elvégre Patrick csak kihasználta a helyzetet, játszadozott velem, én meg hagytam, relatíve hosszú ideig. Tehát én voltam a hülye, tanulhattam is volna belőle, de mégis... van bennem ez az aprócska, idegesítő, hülye szikra, ami még mindig azt mondatja-, és gondoltatja velem, hogy az emberek tulajdonképpen nem mind rosszak, vagy gonoszak, legalábbis eredendően nem. Hiszen most is itt ülök ezzel a férfivel, aki mindennek tűnik, csak nem elvetemültnek a kismacskákkal. És nem, ezúttal biztosan nem tévedhetnek az ösztöneim. Az nem lehetséges.
- Á, igen, tényleg, már emlékszem – erről van itt a szó, kérem szépen. Az a kalap nem osztogatja csak úgy az ilyen jelzőket a Patrick-féle seggfejeknek. – New Yorki csaj vagyok, igen – teszem hozzá. – De sokat voltam LA-ben is – Vegast most kihagynám ebből a felsorolásból, mert az megint csak kérdéseket vetne fel, és valamiért nem igazán akarok hazudni a férfinek. A probléma ezzel csak az, hogy az igazsággal sem akarom letaglózni, és elijeszteni. A testvéremen-, Ms. Notton-, meg pár, új arcon kívül nem sok ismerősöm van itt. Noha, lehet, hogy annyira a férfi sem makulátlan, annak dacára sem, hogy kedves (meg nyájas, békés, igazságos, türelmes és jámbor, mint azt újonnan megtudtam), és az is gyanítható, hogy nem véletlenül, avagy tévedésből tért be ide. – Meg Vegasban is megvetettem a lábamat pár évre – bököm hát ki mégis, mert abban is bízom, hogy bármi, és minden, csak nem auror. – Egyébként én a Thunderbirdbe kerültem annakidején – mosolyodom el a poharam szája fölött, mielőtt belekortyolnék az italomba, másik kezemmel a cica kis testén végigsimítva.
- Szerintem Voldemort önmagán-, és a hatalmon meg az erőn kívül semmit és senkit sem szeretett, aztán... nézd csak meg, mi lett vele – észre sem veszem, hogy kimondom a Sötét Nagyúr nevét, sem akkor, amikor legördült a szó az ajkamról, sem most. Csak akkor, ha az új barátom esetleg rám szól, vagy éppen a közelben ülők felkapták a fejüket és lecsapják a fejemet a poharukat az asztalra, amiért nevén neveztem a varázslót, aki majdnem teljesen és visszafordíthatatlanul tönkretette a brit mágustársadalom életét. Oh, ugyan már! Amerikába is eljutottak a hírek, és annyira nem bolondultam bele a magnixok világába, hogy ne tartsam a fél szememet ott, ahová az egész világ figyelt akkoriban. És még csak nem is egy barlangban éltem, Los Angeles és Las Vegas között félúton. Patricknek is megmondtam: nem vagyok olyan hülye, mint, amilyennek ő – vagy bárki más – gondol.
- Nem szokásom hízelegni – dehogynem, de csak és kizárólag pénzért. Sok pénzért. Egy köteg ötvenesért cserébe korábban még le is térdeltem a nagyhatalmú és fontos emberek előtt, akiknek az a köcsög főnököm eladott. De az már a múlté. – Csak fogadd el, hogy első blikkre-, meg egyébként másodikra sem tűnsz faszfejnek. Kérlek – a szó végén alig észrevehetően lebeg csak a kérdőjel. Megugrandó léceket sem szoktam emberek elé tenni, hiszen senki sem cirkuszi majom, és az élet nem arról szól, hogy minden tökéletes legyen, mert úgy sem lesz az soha semmi. Nagy szavak ezek, és egyben tények is. – Az élet nem egy verseny, legalábbis nem olyan értelemben, hogy jobbnak kell lenned ebben a kocsmában, bármiben, bárkinél, vagy kint, az utcán, vagy London legelőkelőbb negyedében. Az élet arról szól, hogy jobb legyél önmagadnál, annál a verziódnál, aki tegnap-, egy hete-, vagy egy éve voltál – megvonom a vállamat és a poharam tartalmáról a férfire emelem a tekintetemet. – A pia kihozza belőlem a filozófust, és úgy osztogatom az életvezetési tanácsokat, mintha fizetnének érte – sokatmondóan felvonom az egyik szemöldökömet. Mindketten tudjuk, hogy egy kurva vasat sem kapok érte, csak a szám jár.
Aztán valamiféle szerencse folytán a főbérlőkre-, és ezzel egyidejűleg a kedves bátyámra terelődik a szó.
- Az enyém ráadásul mániákusan imádja a rendet, és minden élnek, minden sarokkal találkoznia kell. Rendmániás, azt hiszem. Egy igazi, vérbeli, karót nyelt pöcs – csak azt tudnám, hogy kitől örökölte, mert egyik szülőnk sem ennyire szabályos. Talán az anyám egy fokkal rendszerezettebb, mint az apám, mert ő könyvelő, ő aztán kurvára nem hibázhat, és nem szeret kuplerájban dolgozni, ez tény, de az anyánk sem ennyire elvetemült. – Azért megnézném a képét, ha egy nap meth-labort csinálnék a vendégszobából – a gondolatra kaján vigyor kúszik a képemre.
- Most pedig te hízelegsz – mert, hogy én bizony minden vagyok, csak a rendestől állok kurva messze. Soha nem ítélkezem, ez tény, és igyekszem kedves és nyitott lenni, de nagyon-nagyon sok, rossz és mocskos dolgot tettem életemben. Némelyiket szégyellem, vagy legalábbis nem szívesen beszélek róla, vagy gondolok vissza rá, másokról pedig nagymellénnyel – mert megérdemelték a sorsukat, James Kipling, akihez hozzávágtam egy széket, vagy Patrick, akinek ugyebár ismerjük a sorsát.
- Ahogy óhajtja, Mr. Bertie Ollivander – ravasz rókavigyorra rándul ajkam szeglete, mielőtt kiinnám az utolsó pár kortyot is a poharamból, ami még maradt benne. Kapja be a rokonság. – Valamelyikük pálcakészítő, ha nem tévedek – meg nem mondom, mi volt a neve az ipsének. Valószínűleg nem kellene annyit inni és cuccozni, és emlékeznék ilyen apró-, de jelentőségteljes dolgokra.
- Még nem is hallottál énekelni. Lehet, hogy éppen azért nem vagyok híres, mert üvegrepesztően szar hangom van – nem, természetesen, és ezt bármiféle nagyképűség nélkül állítom. Éppen csak arról van szó, hogy rossz ajtókon kopogtattam eddig, vagy egyszerűen nem akartam betörni a zeneiparba, mert inkább lustán eregetve a füstöt, ültem egy kocsma zongorájánál, vagy egy bárszéken, egy gitárral az ölemben, mert úgy éreztem jól magamat. Néha igazán kezdem azt érezni, és úgy gondolni, hogy talán a rivaldafény mégsem való mindenkinek, bármennyire is vágyok rá. Akárhányszor hiszem azt, hogy már csak egy lépés, vagy egy karnyújtásnyi távolságra van tőlem, olyan, mintha maga a végtelen választana el tőle. Mintha valami az utamba állna, ha éppen nem én magam állok a saját utamban.
- Az ingyen tabik osztásából végül is mi hasznom származna? – sokatmondóan nézek rá, megfogva a kismacskát, hogy a karomban tartsam egy kicsit, úgy cirógatva. Aztán hallgatom, amit mond Bertie, és szerintem azt is látja a képemen, hogy tényleg nem egy barlangban életem eddig a sivatagban, mert mindezekről tudok, bár nem sokat sikerült kisajtolni sem Charlie-ból, sem pedig Ms. Nottból – bár utóbbi készségesebben osztotta az információkat, amikre kíváncsi voltam.
- De egy zendüléshez, felkeléshez, vagy a félőrült szekta ellen irányult, anarchista megmozdulásban látok fantáziát – tűnődök hangosan. – Félre ne értsd, jobb szeretnék kimaradni ebből az egészből, és alapvetően a világbékére hajtok, szeretkezz, ne háborúzz, meg ilyenek, de, ha most kellene oldalt választanom, tudom, hova állnék – elvégre Ms. Nottnak is azért kezdtem el dolgozni, hogy az olyan faszkallantyúk, akik az imént szóba kerültek, és, akiket a testvérem is el akar kapni – még, ha csak közvetetten is -, hűvösre kerüljenek.
- Kösz – elveszem a cigit, és hasonló könnyedséggel csúszok le a bárszékről, mint, ahogyan helyet foglaltam rajta, mielőtt kilépnénk a kocsma elé. – Olyan régen eljöttem már Brooklynból, hogy idáig nem is emlékeztem rá, hogy milyen a hideg – összefogom magam előtt a bőrdzsekit, bal karommal a bent szuszogó kismacskát is tartom. – Hívhatnád Bowie-nak – bökök állammal a vörös bundás kölyök felé, amelyik véletlenül nálam maradt. – És mit érdemes csinálni Londonban? – kérdezem Bertiet, két slukk között. – Tudod, békeidőben, vagy két halálos átok között. Akár magnix helyeken, ha ismersz olyanokat.