Próbáltam elképzelni Adát roxfortos diákként, számkivetett griffendéles kislányként. Könnyebb volt, mint gondoltam. Talán azért, mert most is ordított róla a magány, talán csak a saját tapasztalataim segítettek. De szinte láttam magam előtt, ahogy egyedül üldögél a nagyteremben minden étkezés alatt, egyedül ír házi feladatot, egyedül csinál mindent, mert nem találja a helyét igazán sehol. Tudtam milyen érzés, én sem találtam sehol azt az aprócska szeletet a világban, amit nekem szántak. - Ha belegondolsz, elég nevetséges, hogy néhány köcsög roxforti professzor dönthet az egész életedről. Nincsenek elég jó jegyeid? Nagyszerű, rohadj meg egy kávézóban. Nem vagy elég népszerű? Dögölj meg egyedül. És ha anyád meg apád benyomja a pénzes seggedet az akadémiára, az tök elfogadható, de ha Dolohov segít munkát szerezni, akkor egy hülye kurva vagy. Az élet rohadtul nem fair... - sóhajtottam fel. - Mindig azt hallgattam, hogy hülye vagyok, érjem be kevesebbel, anyámék is folyton ezt szajkózták, hogy ne akarjak többet, mint ami már van. Igazából nem akartam sokat, tényleg. Csak egy normális munkát, egy cuki barátnőt, gyerekeket, egy teljesen átlagos otthont, épp csak egy kicsit többet, mint ami apáméknak volt. A Roxfort után egy barátommal nyitottunk egy varázsvicc boltot az Abszol úton, nagyon jól indult. Szerettem csinálni, amióta megkaptam az első pálcámat, állandóan dolgoztam valamin, tényleg rengeteg ötletem volt, az emberek odáig voltak minden kacatért, amit kitaláltam. Gondoltam, összegyűjtök elég pénzt és talán az Akadémiát is elvégzem, végül is a bájitaltan mindig jól ment, ha más nem is... Aztán a haverom lenyúlt mindent. Megvette az üzlethelyiséget, levédette az ötleteimet a sajátjaként, engem még a közös albinkból is kihajított. Elég szarul esett, de azért próbáltam összekaparni magam. Dolgoztam mindenféle helyen, de folyton közbe jött valami. Lecseréltek egy házimanóra, csődbe ment az üzlet, faszom tudja... Egy idő után egyre nehezebb volt új munkát találni, még egy-egy alkalomra is. A füvet mindig szerettem, azt elismerem, de hát a fene sem gondolta, hogy néhány alkalom után a heroinra is rá fogok kattanni. A főbérlő kibaszott az akkori lakásomból, nem volt munkám, szóval lehúztam néhány hónapot az utcán. Ha akkor valaki azt mondja, hogy majd egyszer egy aurorcsajjal fogok lelkizni és kefélni, azt biztos nagyon kiröhögöm. De ilyenkor mindig rájövök, hogy a jó dolgok teljesen váratlanul érkeznek. Talán most is éppen ide tart a megmentőnk. Ezt csak viccnek szántam, bár határozottan örültem volna egy értünk siető szuperhősnek. A következő mondatára váratlanul felültem a döbbenettől, azonnal a bordáim közé hasított a fájdalom és megszédültem egy pillanatra. - Weasley? Te Lyle Weasley-ről beszélsz? - Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy bármelyik percben megölhetnek minket. Ez annál is sokkal megdöbbentőbb volt. - Te komolyan azt a pasit akarod, aki úgy bánik veled, mint a kutyával? Nézd, Ada, nekem sincs sok önbecsülésem, de azért ez mindennek az alja... Nem állítom, hogy engem kellett volna inkább szeretnie. Álmodni sem mertem ilyesmiről és úgyis elbasztam volna. Mindig az történt. De Weasley... Ada többet érdemelt ennél. Egy normális pasit, aki szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, képes boldoggá tenni...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Jan. 20, 2020 1:43 pm
Pontosan így teltek a napjaim a Roxfortban. Amikor hazamentem, apa mindig megkérdezte, hogy jól szórakoztam-e, én pedig mindig rávágtam, hogy persze, megint szereztem új barátokat, minden évben szereztem újakat, pusztán azért, hogy ne aggódjon értem és ne legyen csalódott sem. Nem tudom, mennyire hitt nekem, utólag visszanézve sütött rólam a magány már akkor is, de legalább nem firtatta. Mindig elmondta, hogy mennyire nagyon büszke rám, annyira, hogy azt én sosem fogom elhinni, és való igaz, nem is hittem el. Hiszen nem volt miért büszke legyen rám. Nem volt jó végighallgatni, hogy hogyan baszódott el az élete, legfőképpen azért, mert nagyon ismerős volt a helyzet. Én szerencsére nem kerültem olyan lehetetlen helyzetbe mint ő, de ugyanúgy megvoltak a magam egyszerű kis álmai családról, gyerekekről, egy munkáról, amit szeretek, és hozzá hasonlóan én is elbuktam ezekben. Egyszerűen nem voltam képes rá, nem volt ember, aki engem szeretett volna és akivel gyerekeink lehettek volna, az álommunka helyett pedig egy kávézóban robotoltam Karenek között. És most még szerencsésnek is mondtam magam, hogy én nem kerültem oda, ahová ő. - Az élet egy kalap szar. De nem szabad feladnod. -Őszintén így gondoltam. Még annyi remény és élni akarás volt benne, ami bennem soha. -Te egy nagyon jó ember vagy, Bertie, akármit láttál és akármit éltél át, még mindig ugyanolyan jó ember vagy. Ha valaki megérdemli azt a kurva cuki barátnőt és csodás gyerekeket, akkor az te vagy. Én tudom, hogy sikerülhet. Te képes vagy ezt is megvalósítani, megvan hozzá mindened. Az eszed is, igen. Lehet, hogy hülyének állítottak be, akinek nincs elég esze hozzá, de ez hülyeség. Merlinre, farkasölőfű-főzeten dolgoztok Harveyval, azért az sokat elmond, hogy ilyen ambícióid vannak. Tudom, hogy menni fog neked. Idegesen felmordultam a reakciójára. Nem is tudom, mi mást vártam tőle, gondolom, semmi jobbat. Igazság szerint teljesen jogos volt a reakciója, még akkor is az lett volna, ha amúgy nem gyűlölné nagyon Weasleyt. - Ne tegyél úgy, mintha ez egy irányítható dolog lenne. -Én is feltornáztam magam ülő helyzetbe, nem volt egy kellemes érzés, de rosszabbra számítottam. -Nagyon sok időt eltöltöttem vele már, tekintettel arra, hogy a társamról beszélünk. Látom rajta, hogy nem egy rossz ember és határozottan láttam, milyen a jobb napjaim. Én sem így terveztem, hidd el, engem még jobban bosszantanak a saját érzéseim, mint azt gondolnád. És gyűlölöm ezt a helyzetet, hihetetlenül gyűlölöm. -Beletúrtam a hajamba és vettem egy mély levegőt. -Egyébként meg nem mindegy? Rühell engem mint a szart, innentől kezdve totál mindegy, hogy mit érzek vagy gondolok.
Nem értettem, Ada hogyan szorulhatott minden társaságnak a peremére. Hiszen ő szerethető volt, nagyon is. Kedves volt, okos, figyelmes, mégis mi kellett még az embereknek? Hogy simuljon bele jobban az elvárt szerepekbe? Egyszerűen nem értettem, de dühített a gondolat, hogy egyedül kellett töltenie ennyi évet, amikor egyáltalán nem szolgált rá. Szar világot éltünk. Még soha, senki nem mondott nekem olyat, amit most Ada. Gyerekkorom óta azt hallgattam, hogy nem vagyok elég jó, érjem be kevesebbel, ne gondoljak magamról túl sokat. Erre neveltek, mert anyámék ezt gondolták a békés, talán nem annyira boldog, de elfogadható élet titkának. Az iskolában folyton csalódást okoztam mindenkinek, nem tanultam elég jól és a barátkozásban sem jeleskedtem. Mostanság mindenki szar embernek tartott, érthető okokból. Nem tudtam, hogyan is kéne reagálnom Ada szavaira, annyira jól esett minden, amit mondott. Még sosem voltam ilyen hálás a sötétségért, mert akármilyen kínos, ki kellett pislognom a szememből néhány meghatódottságtól kicsordult könnycseppet. - És még képes vagy megsértődni, amikor cukinak nevezlek - szipogtam. - Bocs, csak az a kurva kokó, már megint szétcseszte az orromat... Ezúttal nem azért szipogtam úgy, mint egy náthás óvodás, de reméltem, Ada elfogadja ezt a gyenge hazugságot. Biztosan sejtette már, hogy egyáltalán nem voltam olyan kemény pasas, mint amilyennek tűnni szerettem volna, de azért nem szívesen vállaltam fel előtte, hogy itt pityeregtem a meghatottságtól. Nem tudtam ép ésszel felfogni, hogyan szerethette valaki Lyle Weasley-t. Különösen Ada. Úgy bánt vele, mint a kutyával, egy normális szót alig szólt hozzá, állandóan piszkálta, kritizálta, minden ok nélkül. És Adának ez kellett... - Itt nem az a probléma, hogy Weasley egy bunkó. Nyilván az is baj, de mindenkinek szíve joga egy parasztnak lenni. A probléma az, hogy szerinted hozzád ez való. Szerintem Dolohov egy fasz, mert minden politikus az, de azt még őszintén megértem, komolyan, biztos megvan az orosz arisztokrata életérzésnek a maga varázsa és nehezen tudom elképzelni róla, hogy úgy beszélne egy nővel, mint Weasley veled. - Bármikor megölhettek minket és mi komolyan arról vitatkoztunk, milyen pasit érdemelne Ada? - Weasley egy utolsó bunkó, ráadásul totál alkoholista. Nekem jogom van kritizálni ezért és nekem elhiheted, nem akarsz semmit egy függőtől. Alkohol, drog, tök mindegy. Nem csak magadat teszed tönkre vele. Weasley nevezhet engem, aminek akar, de én előbb jönnék le az anyagról, mint ő a piáról... Ha nem utáltam volna annyira Lionelt, őszintén sajnáltam volna. Okkal ivott és nem véletlenül temette maga alá a depresszió. De aki ennyire gyűlöli magát és ennyire sötéten látja a világot, az sosem fog leszokni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Jan. 20, 2020 8:34 pm
Még én magam sem tudtam, hogy pontosan mit várnak el tőlem az emberek. Talán ha tudtam volna, akkor még konformálódom is hozzá, mert éreztem magam annyira magányosnak már, hogy bármit megtettem volna azért, hogy valaki legalább egy kicsit emberként tekintsen rám. Sok ilyen gyenge pillanatom volt már, de végül sosem tettem semmit. Láttam, mennyire felesleges lenne, úgysem segítene és senki nem tudta ennek az ellenkezőjét elhitetni velem. - A kokó, hát persze -mosolyodtam el. Nem kötekedtem vele, kár is lett volna, de még nekem is világos volt, hogy nem a kokaintól szipog. Most egészen biztosan nem. Kinyúltam felé, hogy megsimogassam az arcát. Nem találtam meg első mozdulatra, de legalább nem nyúltam bele a szemébe, úgyhogy annyira nem volt gyászos a mozdulat. Annyira. Nem mondom, eléggé felbosszantott azzal, ahogy próbált kioktatni arról, hogy Weasley mennyire rossz választás lenne nekem. Azt gondolja, hogy én ezzel nem vagyok tisztában? Hogy nem választanék mást helyette, ha ez választás kérdése lenne? Ha az lenne, ő lenne az utolsó, akit szeretni akarnék. De kurvára nem én választottam, ezt csak kaptam a lelki roncs csomaggal, ami születésemkor érkezett velem együtt, hogy boldoggá tegye anyámékat. Vagyis most már engem. - Azt hiszed, hogy én ezt nem tudom? Szerinted nem látom át tökéletesen a helyzetet? De most őszintén, nem teljesen mindegy, hogy kedvelem vagy sem? Meghalt a felesége, mélyebb depresszióban van mint a kibaszott Marianna-árok, otthon pedig négy gyerekről kell gondoskodnia. Ja, és nem mellesleg rühell engem mint a szart. Ezek után kit érdekel, hogy én mit érzek iránta? Előbb látok esélyt rá, hogy a Mágiaügyi Miniszter undorító szakállát simogassam mint hogy bármi közöm legyen bármikor Weasleyhez. Úgyhogy szerintem hagyjuk is a témát... -Nem tudom, mennyi keserűség volt a hangomban, mert nagyon igyekeztem kiölni onnan. Hiszen az érzéseimet is olyan könnyen tudtam jó mélyre elrejteni. És én megvoltam nélküle is, elfogadtam, hogy ez a dolog úgysem lesz másabb annál mint amilyen most és nem keseregtem rajta egyáltalán. De így, hogy szóba került, sokkal rosszabbul éreztem magam.
Inkább nem válaszoltam semmit, nem voltam hajlandó beismerni, hogy itt bőgtem, mint egy kisgyerek, akit az anyja véletlenül elhagyott a boltban. Mindig is könnyebben elsírtam magam, mint az elvárt lett volna egy fiútól, pláne egy férfitől, de nem tudtam ezzel mit kezdeni. Könnyen meghatódtam, az ember ezeket az érzéseket nem igazán képes elnyomni, különösen nem egy ennyire feszült helyzetben. Jól esett az érintése az arcomon, még akkor is, ha először majdnem kinyomta a szememet. Igazából illett volna hozzánk, ha véletlenül ő ejti ma rajtam a legsúlyosabb sebet, ezen az estén bebizonyosodott, milyen balszerencsések voltunk mindketten. - Nem mindegy, mert szenvedsz emiatt és amíg nem lépsz túl rajta, nem fogsz normális kapcsolatot találni. De nem számít, nem az én dolgom. - Nem volt jogom kritizálni Ada életét. Az elmúlt egy hétben hihetetlenül közel éreztem magamhoz, de ettől még semmi közöm nem volt hozzá. Nem voltam a barátja, a pasija végképp nem, csak valaki, akivel közös projektbe kezdett és akivel lefeküdt párszor. Ki voltam én, hogy megmondjam, mi jó neki és mi nem? Ő sem kezdett arról papolni, hogy menjek el elvonóra, keressek normális munkát és hasonló baromságok, amiket a kedves testvéreimtől hallgattam. Éppen annyira lett volna egyszerű megváltoztatnom az életemet, mint Adának puszta akaraterővel nem szeretni valakit. - Ezt ne mondd ki többet. Nem akarom elképzelni, ahogy Maurice Briggs szakállát simogatod, mert ez annyira undorító, hogy mindjárt idehányok tőle. Nem érdekelt a politika, de Briggst én is utáltam. Korrupt disznó, hogy ne gyűlöltem volna? És tényleg undorító volt a szakálla is. Csend telepedett ránk. Ada vállára döntöttem a fejem, kezdett leteríteni a fáradtság. Éppen elég idő eltelt már, hogy a kokain hatása elmúljon és a sok stressz is kezdett kimeríteni. Össze kellett szednem magamat, valamit muszáj volt kitalálnunk, amivel legalább megpróbálhattunk kijutni innen. Magam elé bámultam a sötétben, megfeszítve minden maradék, fáradt idegsejtemet. - Mit gondolsz, mennyire tudsz gyorsan mozogni? Van egy teljesen őrült ötletem... - szólaltam meg néhány perc után. - Ezt eddig elfelejtettem megemlíteni, de amúgy konyítok valamit az animágiához és szerencsére nem egy hörcsög lett belőlem. Az animágiához nem kell pálca. Ha visszajönnek, egyet le tudok teríteni, és ha neked sikerülne megszerezni a pálcáját... Tudom, szinte esélytelen, de jobb, mint csendben várni a halált. Ha valahogy el tudnánk érni, hogy ne jöjjenek be egyszerre mind, csak valamelyik gorilla... akkor akár sikerülhet is. Életem legszarabb, leglehetetlenebb ötlete volt. De nem akartam itt megpusztulni, az életemért rimánkodva és végignézve, ahogy Adát is meggyilkolják, előtte pedig talán mindannyian megerőszakolják és megkínozzák még néhányszor.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Kedd Jan. 21, 2020 12:26 am
Engem aztán egyáltalán nem zavart, hogy elérzékenyült attól, amit mondtam. Sosem kedveltem túlzottan a macsóságot, legalábbis nem akkor, amikor az volt a legfontosabb egy férfi életében. Ha úgy vesszük, Levin is hasonló ember volt, mert ő sem igazán szerette kimutatni az érzéseit, pláne nem a negatívakat, de még a gyerekei iránti szeretetét is nagyon féltve őrizte magának. De legalább nem kellett hallgatnom tőle, hogy mennyire szánalmas, ha egy férfi elérzékenyül és mennyire nem férfi az, akinek érzései vannak. Addig pedig nem érdekelt túlzottan az sem, ha így gondolta, amíg nem híresztelte nyilvánosan. - Jaj, Bertie. Te annyira cuki vagy. -Amióta először volt képe engem lecukizni, azóta vártam a tökéletes alkalmat, hogy visszavágjak neki, ez pedig még a tökéletesnél is tökéletesebb volt. Sajnos azt sejtettem, hogy ő nem fogja annyira a szívére venni ezt a megnevezést mint én, de hát... mit tehetnék? Akkor sem fogom békén hagyni vele. - Túl fogok lépni rajta. Nem lesz nehéz, ha úgyis azt kell hallgatnom, hogy mekkora szar vagyok. -Mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Ha csak erről lett volna szó, akkor egész biztosan nem szerettem volna meg soha. De nem tudtam mást mondani Bertie-nek, ami megnyugtatóbb lett volna. Mindketten tudtuk, hogy amíg együtt dolgozom vele, nagyon kevés esély van rá, hogy bármennyire is túl tudom tenni magam rajta. És elég valószínűtlennek tartottam, hogy a közeljövőben valamelyikünk új társat kapna. - Nem értelek, olyan szexi szakálla van -somolyogtam magamnak a sötétben. -Sokan szívesen csókolgatnák a szakállát. -Én nem tartoztam ezek közé az emberek közé. Nem volt problémám sem a szakállal, sem a borostával, a csupasz arccal sem, de Maurice Briggs elég undorítóan nézett ki, valljuk be. Ösztönösen túrtam a hajába, ahogy a feje a vállamra nehezedett. Még mindig imádtam a haját, olyan puha volt, mintha nyolcféle balzsammal és ápolószerrel kenegette volna magának, pedig egész biztosan nem tette meg. Ennyire még én sem voltam elvetemült. Azért irigykedni nem kicsit irigykedtem. - Álljunk meg egy percre, hogy mi vagy?! Miért nem mondtad el nekem eddig, hogy értesz hozzá? Úgy megnéztelek volna átváltozva... -Igen, csak ez volt az a része, ami engem foglalkoztatott ebből. -De... össze tudom szedni magam. Nagyon szar tervnek tűnik, kész öngyilkosság lesz, de azért egy próbát megér. Jobb, mint ölbe tett kézzel várni a halált.
- Ha a cuki alatt azt érted, hogy eszméletlenül jó pasi, akkor nem is próbálom tagadni. - Sem cuki, sem eszméletlenül jó pasi nem voltam, de ha éppen a halálodat várod szétverve, bezárva egy szobába, akkor egy ilyen gyenge vicc bocsánatos bűnné válik. Azt hiszem. Erősen kételkedtem benne, hogy csak úgy túl fog lépni Weasley-n. Vele kellett töltenie legalább heti öt napot, nehéz elfelejteni, hogy szeretsz valakit, amikor összezárnak vele. Legalábbis úgy sejtettem, hogy ez lehet a helyzet, én még nem tapasztaltam ehhez hasonlót. Voltam már szerelmes, de tényleg halálosan szerelmes, hajlamos voltam túlságosan kötődni a nőkhöz, akik közel kerültek hozzám, de ha nem viszonozták az érzéseimet, legalább nem kellett őket túl gyakran látnom. A szakításaim pedig általában olyan balhésra sikeredtek egy-egy fontosabb kapcsolat után, hogy lehetőségem sem volt megtapasztalni azt a csendes gyötrődést, amint most Ada keresztülmehetett. - Természetesen. Maurice Briggs miatt kezdem megkérdőjelezni a heteroszexualitásomat. - Ha valaki miatt felmerült volna bennem a gondolat, hogy nem a nőket vagy nem csak a nőket szeretem, az biztosan nem a mágiaügyi miniszter lett volna. Egészen idilli lett volna a helyzet, ha Ada nem ebben a szobában túrt volna éppen a hajamba. Bárhol máshol idillibb lett volna. - Nem tudom, általában nem azzal a dumával szoktam nőket ágyba vinni, hogy "szia cica, megkergetnélek, mint egy kutya" vagy mit tudom én. Amúgy tényleg kutyává tudok változni, ami elég hasznos. Ausztrál pásztor, gondolom neked ez mond valamit. - Több hetembe telt kideríteni, hogy mi a Merlin heréjévé sikerült átváltoznom, mire megtaláltam egy könyvtári kutyahatározóban az ausztrál pásztort. - Tudom, hogy szar terv, de jobb ötletem nincsen és nem akarom békésen várni, amíg megölnek mindkettőnket és beletesznek egy zsákba. Nem tettem hozzá, de úgy sejtettem, hogy őt nem ölnék meg. Legalábbis nem rögtön. Még hasznukra válhatott. Én nem, abból a korból már kiöregedtem... A következő pillanatban kattant a zár és valaki lenyomta a kilincset. Azonnal megugrott a pulzusom. Szedd össze magad, Bertie! Erősen koncentráltam, sikerült átváltoznom, már éppen készültem rávetődni a belépő gorillára, amikor... Visszaváltoztam. - Weasley, te mi a faszt keresel itt?
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Kedd Jan. 21, 2020 10:25 am
Az a két idióta & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Lachlan sosem volt normális. De a mindennapi hülyeségei és aközött, hogy beépül egy olyan exkluzív partira, ahol garantáltan meggyilkolják, volt egy hatalmas szakadék, amiről azt gondoltam, még ő sem ugorná át. De megtette. A hét elején megbeszéltük, hogy vesse el ezt az ötletet, őrültség, engedje el az ügyet. Rábólintott és többet nem is beszéltünk róla. Szombat este azonban, miközben éppen szendvicset gyártottam Brutusnak, a monoton kenyérszeletelés közben átfutott az agyamon a gondolat: mi van, ha Lachlan sunnyog? Egész héten furcsán viselkedett, egyrészt gyanúsan jó kedve volt, másrészt szétszórtabbnak láttam, pedig mindig maximálisan a munkájára figyelt. Először elhessegettem a feltételezést, de nem hagyott nyugodni. Áthívtam a szomszéd nőt, hogy vigyázzon Brutusra, majd elhoppanáltam a házához. Tíz percen keresztül dörömböltem az ajtón, de a kutyaugatáson kívül semmilyen életjel nem érkezett bentről. Lachlan nem volt otthon. Valószínűleg nagyon hangosan üvölthettem a tornácon, mert a szomszédban élő idős hölgy kijött a kertbe és kedvesen tájékoztatott róla, hogy "Adácska pár órája elment itthonról, nagyon kicsípte magát. Egy kedves fiatalember mostanában gyakran járt nála, biztos vele találkozik". Kifaggattam arról a kedves fiatalemberről: fekete haj, borosta, szakadt külső, rendszeresen kijárt dohányozni a kertbe, amíg itt tartózkodott és nagyon gyanús alaknak tűnt, bár mindig kedvesen integetett a hölgynek a sövény felett. Ollivander. Egyértelműen Ollivanderrel találkozgatott és volt egy erőteljes tippem, miért. Ahogyan arról is, hova ment az a két kibaszott elmebeteg. Nem a Zsebpiszok közben akartam tölteni a szombat estémet, az életemet kockáztatva csak azért, mert Lachlan hülye volt. De be kellett jutnom arra a bulira, mert szörnyű előérzetem volt. Természetesen nem lehetett csak úgy besétálni, vagy két órát kellett egy sikátorban toporognom, mire végre elindult az első bulizó hazafelé. Kiütöttem egy kábítóátokkal és elvettem a meghívó kártyáját. Bejutottam a bárba, ezzel nem volt gond. Azzal már inkább, hogy Lachlan nem volt semerre, de még Ollivander köcsög képét sem láttam sehol. Politikusok és egyéb befolyásos emberek akadtak minden négyzetméteren, teljesen betépve összegabalyodva egy-egy magatehetetlen nővel, de Ada sehol. A mosdóban elkaptam egy betépett, színes öltönyös hapsit, faggatni kezdtem róla, hogy látta-e Adáékat, de nem akart beszélni. Legalábbis addig nem, amíg párszor bele nem csapkodtam a fejét a csempézett falba, utána egészen véletlenül eszébe jutott, hogy nemrég felvonszolták a galériára a csávót, akitől anyagot vett és mintha egy nő is lett volna vele. A galérián minden szobaajtó csukva volt, az egyik előtt egy gorilla méretű, tetovált varázsló ácsorgott. Az lesz az, ott fogom megtalálni őket. A nagydarab verőember persze felszólított rá, hogy takarodjak innen lefelé, vagy nem kerülök haza egy darabban. Nem tágítottam. Miután sikerült őt is kiütnöm, bevonszoltam az egyik üres szobába, töröltem az emlékeit, elvettem a pálcáját és rázártam az ajtót, gyanús lett volna egy ájult ember a folyosó közepén. Egy pofon egyszerű Alohomorával sikerült feltörnöm a zárat. Lachlan tényleg ott ült a sötét szobában a padlón, egy rusnya kutya vicsorgott mellette, akinek a következő másodpercben már Ollivander ült a helyén szétvert képpel. - Most legszívesebben mindkettőtöket itthagynám megdögleni - közöltem velük. - Emeljétek fel a seggeteket, indulunk. Hányan tudják, hogy itt jártatok? Mindnek törölni kell az emlékeit. Meg akartam tépni mindkettőt. Tudtam, hogy meg is fogom tenni, de előtte egy darabban ki kellett jutnunk innen, ahhoz pedig ők is kellettek. Lépteket hallottam a folyosóról. Odadobtam Lachlannak az előbb ellopott varázspálcát. Nem a sajátja volt, de a semminél jobb. - Akkor most bizonyítsd be, hogy tényleg aurornak való vagy.
- Elég nagy öngól lenne ezt tagadnom, tekintve, hogy hányszor voltál már az ágyamban, úgyhogy inkább nem válaszolok semmit. -Határozottan rossz ötletnek tűnt, mert azonnal lett volna mivel visszavágnia. Úgyhogy nem ellenkeztem, legyen elégedett legalább mielőtt meghalunk. Pontosan tudtam, hogy nem fogom még egy darabig túltenni magam Weasleyn. Nagyon nehéz lett volna úgy, hogy közben együtt kellett dolgoznunk és engem többet látott mint a gyerekeit. De ha eddig sikerült megbirkóznom vele, akkor ezek után sem kell, hogy olyan nagyon nehéz legyen. Valahogy csak sikerülni fog, hiszen sikerülnie kell... Másképp belebolondulok teljesen az egész életembe, még akkor is, ha csoda, hogy eddig nem tettem meg. - Várj, te kutya vagy? Akkor ezért van Toast annyira odáig érted! Én meg hülyére aggódtam magam, hogy valamit elcsesztem a kutyával, rosszul képeztem ki, vagy Imperiust alkalmaztál rajta, pedig egyszerűen csak te is félig kutya vagy. Ó, hogy rohadnál meg, Ollivander... -Igen, mélységesen felháborított, hogy a kutyám odáig volt érte, mégpedig ezért. Más esetben... nos, akkor is kiakadtam volna rajta, de ezt így még rosszabbnak ítéltem meg. Szegény Toast csak a fajtársával akart játszani. Nem akartam többet hozzászólni. Tisztában voltam vele, hogy én nem úsznám meg olyan egyszerűen mint ő. Tudtam, hogy milyen helyre jöttem és ha rosszul sül el, akkor én leszek az, aki sokkal rosszabbul jár. De erre gondolni sem akartam, mert annál gyengébbnek éreztem magam, minél inkább belegondoltam. És most nem lehettem gyenge. Ahogy meghallottam a zár kattanását, elhúzódtam Bertie-től. Övé volt az első támadás lehetősége, de én is készen álltam, hogy megszerezzem az ember pálcáját. Szerencsére erre nem volt szükség, mert a troll helyett a társam állt az ajtóban. Csak döbbenten meredtem rá, fogalmam sem volt, hogy került most ide, hiszen én nem kötöttem az orrára a dolgot és azt hittem, hogy annyiban is hagyta végleg. Azért mérhetetlenül hálás voltam érte, hogy most itt volt. Az első kérdésére sikerült összeszednem magam, addig csak bámultam rá, mint egy idióta. - A főnök, a nagydarab kopasz, aki mindig vele van és három vagy négy kidobó, szerintem a saját testőreik lehetnek -válaszoltam, miközben sikerült álló helyzetbe tornáznom magam. Elkaptam még a levegőben a pálcát, bár nem számítottam rá, hogy így hozzám vág majd egyet. Vajon kitől szerezte? Annyira nem is érdekelt most, legalább kijutunk innen. Intettem Bertie-nek, hogy jöjjön utánunk és követtem ki Weasleyt.
Optimista ember voltam, de ezúttal én sem számítottam felmentőseregre, még egy személyesre sem. Weasley most mégis ott állt az ajtóban, kivont pálcával és meglehetősen dühösen. Érthető, azt hiszem, bárhogy is keveredett ide, biztosan nem akart itt lenni. Bármit megadtam volna érte, hogy nálam is legyen egy varázspálca, de Weasley csak egyet szerzett, azt is ki tudja honnan. Adának adta, ezt cseppet sem bántam, én is biztonságban akartam őt tudni és mégiscsak ő volt az auror, nem én. De azért örültem volna, ha nem Ada és Weasley háta mögé kellett volna bújnom, mint egy védtelen gyereknek, nem szerettem, ha esélyem sem volt megvédeni magam. Az előbb persze csodálatos ötletnek tűnt kutyává változni és megharapni a fogvatartóinkat, de most, hogy már volt egy kicsike esélyünk a túlélésre, annyira mégsem szerettem volna ezt megpróbálni... Követtem őket a folyosóra, ahol éppen kivágódott egy másik ajtó. Kilépett rajta a bár tulaja, a kopasz és a verőembereik. Kellett nekik pár másodperc, amíg felfogták mit is látnak, nyilvánvalóan nem arra számítottak, hogy mi ketten itt fogunk ácsorogni Lionel Weasley társaságában és éppen szökni próbálunk. Még én is alig akartam elhinni, hogy éppen ezt tesszük. Azonnal átkokat kezdtek lődözni felénk, én pálca nélkül nem tehettem mást, csak sután igyekeztem elvetődni előlük. Néhány súrolta a karomat vagy a fejemet, de egyik sem talált el teljesen, épp csak egy apró vágást szereztem valahol a vállam környékén egy kósza kaszaboló átoktól. Weasley vagy Ada, nem láttam melyikük, kiütötte a tulajt, valószínűleg nem véletlenül vette körbe magát testőrökkel, nem tűnt egy párbaj-világbajnoknak. Hasra vetődtem és összeszedtem a földön elgurult varázspálcáját. Szörnyen idegen volt a fogása, hiányzott a saját somfa pálcám, amivel már volt időm összecsiszolódni tizenegy éves korom óta. Most be kellett érnem ezzel. Épp csak ki tudtam védeni az egyik gorilla átkát, a piros fénycsóva visszacsapódott az utolsó pillanatban elsütött Protegoról, egyenesen a nagydarab pasi arcába. Cruciatus lehetett, mert üvöltve elterült. Gyorsan elkábítottam. Még eggyel kevesebb. Bassza meg, talán tényleg túléljük...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Kedd Jan. 21, 2020 5:51 pm
Az a két idióta & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nehezen nyomtam el a késztetést magamban, hogy megragadjam mindkettejüket és az életet is kirázzam belőlük. Hogy lehetett Lachlan ennyire ostoba? Mit gondolt, majd ő lesz a nap hőse, előléptetik és innen egyenes út várja majd az aurorparancsnoki székbe? Egy fán ragadt macska esetét sem kellett még egyedül megoldani, nyilván erre alkalmatlan volt. Ó, bocsánat, talált ő magának partnert... ezt a drogos gecit. Nélkülem meghaltak volna, vajon felfogták ezt egyáltalán a csökkent és szétnarkózott agyukkal? Szarul néztek ki. Ada nehezen mozgott, Cruciatusra gyanakodtam, mert külsérelmi nyomot legfeljebb apró horzsolásokat láttam rajta. A Cruciatus-átok épp elég volt ahhoz, hogy felkelni se akarjon, de ez most nem számított, ha életben akart maradni. Ollivander képe véres volt és ahogy felállt a földről, a bordáit szorongatta. Őt biztosan megverték, nem csoda, ki ne akarta volna betörni a hülye pofáját? Lachlannek adtam a pálcát, Ollivander majd megoldja, ahogy tudja, az ő testi épsége a legkevésbé sem érdekelt. A folyosóra kiérve azonnal felbukkant az elbűvölő csapat, akit Ada is emlegetett: a tulaj, a kopasz és három testőr. Túlerőben voltak, de bíztam a saját képességeimben. Muszáj volt, mert nem terveztem itt megdögleni. Átkok sortüze érkezett felénk, alig győztem hárítani őket és közben vissza is támadni. Nem finomkodtam, a főbenjárók kivételével bevetettem minden durva átkot, ami éppen eszembe jutott. A csata zajait elnyomta a lent üvöltő zene, a bulizók valószínűleg semmit nem vettek észre a galérián zajló eseményekből. Merlinnek hála, mert így is féltem, hogy felülkerekednek rajtunk. A kopasz teljes erőbedobással célozta felém az összes átkát. Kivédtem, támadtam, kivédtem, támadtam és ez így ment valószínűleg perceken keresztül, miközben a testőrökre is figyelnem kellett, mert ők sem kíméltek. A tulaj dőlt ki először, ki tudja melyik átoktól. A kopasz döbbenten kapta abba az irányba a tekintetét, ezt a pillanatnyi gyengeséget használtam ki és egy pálcaintéssel nekicsaptam a falnak. Úgy borult a földre, mint egy marionettbábu, aminek elvágták a zsinórjait. Ollivander megszabadult még egytől. Már csak ketten voltak hátra. Az idő, mint minden párbaj alatt, most is szétfolyt. Nem tudtam eldönteni, hogy öt percen át viaskodtunk vagy fél óráig, az adrenalin eltörölte az időérzékemet. Végül mindenki a földre került, éppen amikor már kezdtem nagyon kifulladni. Régóta nem párbajoztam, és a büdös életben nem vallottam volna be, de hiányzott ez az érzés. - Töröljük az emlékeiket - mutattam a padlón heverő testekre. - Mindent az elmúlt néhány órából, mert ha bármire is emlékeznek, akkor nekünk annyi. Utána kisétálunk innen és mindkettőtöket megölöm, mert ennyire idióta fasz nincs még egy, mint ti ketten. De először az amneziálás. Nehezemre esett nem lelökni őket a galériáról. Nagyon nehezemre. Lehajoltam a kopaszhoz, az ízléstelen zakója zsebéből kilógott két varázspálca. - Gondolom, ez a tiétek - dobtam oda nekik a két pálcát, Lachlanét azonnal felismertem.
Valóban nagyon nehezemre esett felállni a földről, a hirtelen mozdulatra minden tagomba tompa, de erős fájdalom hasított. Nem volt elviselhetetlen és a megint meginduló adrenalin a szervezetemben segített is, hogy ne annyira foglalkozzak vele. Most nem a fájdalom volt az első, hanem a túlélés, majd utána ráérek szenvedni a fájdalomtól, addig nem igazán volt helye. Azért arra nem számítottam, hogy a folyosóra érve azonnal szemtől szemben találom magam a kedves kis bagázzsal, akik az elmúlt órák nyomorát okozták nekünk. Szerettem volna azt gondolni, hogy képesek vagyunk hátulról támadni rájuk és úgy szépen, tisztán elintézni őket, de ez a remény már a gondolat befejezése előtt elszállt azzal, hogy megjelentek előttünk. Gyorsan észbe kaptam és feléjük irányítottam a pálcát, hogy tudjak valamit kezdeni magammal. Elvégre nem bízhattam mindent egyedül Weasleyre, ha már volt pálca a kezemben. Mindig nagyra becsültem a párbajtudásomat, de az most nem szuperált úgy, ahogy én azt megszoktam. Túlságosan fáradt voltam és túlságosan fájtam ahhoz, hogy úgy tartsam a lépést, ahogy kellett volna. Nagyrészt inkább a védelemre koncentráltam, magamat és Bertie-t is próbáltam védeni az átkoktól, de nem voltam túl sikeres benne. Bertie-t több is eltalálta, Merlinnek hála legalább nem telibe és nem tudta megölni senki, de azért nagyon aggódtam érte. Engem szerencsére csak egy talált el a vállamon, az viszont piszkosul fájt. Nem foglalkoztam vele, csak tovább védekeztem és minden erőmmel azon voltam, hogy visszatámadni is tudjak. Nem akarok meghalni és azt sem akarom, hogy Weasley vagy Bertie haljanak meg az orrom előtt. Szívem szerint ott helyben leültem volna és ülve aludtam volna el, amikor az utolsó is elfeküdt a padlón. Fáradt voltam, levegő után kapkodtam és a vállam lüktetett a fájdalomtól és csak aludni akartam, de az még messze volt. Weasley megjegyzésére az eddiginél jobban is elsápadtam és rögtön Bertie-re néztem. A tekintetem szerintem elárulta, hogy a menekülésen gondolkodom és nagyon meg akartam kérdezni, hogy ugye ő is fut velem, ha én is futok, de nem tettem meg. Weasley akkor tényleg a lelket is kiverte volna belőlünk. - Hála az égnek -dobtam el az idegen pálcát, hogy újra a sajátomat foghassam a kezembe. Már ez is megnyugtatott kissé, hogy biztonságban tudhattam és egyáltalán nem sérült meg. Csatlakoztam Weasleyhez, kitöröltük mindegyikük emlékét és a testeket behúztuk abba a szobába, ahonnan mi jöttünk ki nem olyan sokkal korábban. Ennyinek elégnek kell lennie, többet nem tehetünk. És nem is akartam többet tenni. Végre mehettünk ki erről az átkozott helyről, de ez inkább azt érte el, hogy a saját végzetemet éreztem a fejem felett lebegni, és annak a végzetnek nagyon vörös feje volt.
Worst idea ever
Vendég
Kedd Jan. 21, 2020 9:58 pm
Az a két idióta & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Ha lett volna időm és kapacitásom ezen idegeskedni, most biztosan azon pörögtem volna, hogy mennyire kijöttem a rutinból. Mikor párbajoztam utoljára úgy igazán? Rodyval karöltve történt, ebben biztos voltam. Az pedig nem mostanság történt. Miért gondoltam azt, hogy jó ötlet idejönni? A csodával határos, hogy nem öltek meg minket. Egyesével töröltük mindegyik férfi emlékeit. Nem voltam képzett amneziátor, nem is próbálkoztam ennél komolyabb emlékezetmódosító bűbájjal, pedig most kapóra jött volna, ha valaki képes néhány hamis emléket elültetni ezeknek az állatoknak a fejében. Ha szerencsénk van, ennyi éppen elég lesz ahhoz, hogy a buli után ne akarják megkeresni és megölni Adáékat. Talán fogyott annyi drog és alkohol a bulin, hogy annak tudják be a kiesett néhány órát vagy legrosszabb esetben egy riválisuknak, de semmiképp sem egy nyomorult, lecsúszott drogdílernek és Lachlannek... aki bele sem akartam gondolni minek adta ki éppen magát, bár voltak tippjeim. Bevonszoltuk az ájult testeket a szobába, majd a lehető legkisebb feltűnést keltve kisétáltunk a Baziliszkusz Bár épületéből. Mostanra már mindenki annyira be volt állva, hogy talán azt sem vették volna észre, ha áttaposunk rajtuk. Dühösen meneteltem előre a kihalt utcán, a jéghideg éjszakai levegő szúrta a tüdőmet minden belégzésnél, de nem tudtam most ezzel foglalkozni. Megvártam, amíg néhány saroknyira értünk a bártól és csak akkor álltam meg. Megragadtam Ollivander pulóverének a nyakát és nekivágtam a legközelebbi ház falának. Nagyot nyekkent, ahogy a háta a téglának csapódott, hiába próbált szabadulni, alacsonyabb volt nálam, gyengébb és már alaposan összeverték. Esélye sem volt. - Mi a faszt gondoltál, Bertie? Minek hoztad ide, te nyomorult, drogos köcsög? Mire volt ez jó neked? - Kitartóan szorítottam a falhoz, nehezemre esett megállni, hogy ne üssem meg. Pálcát szegeztem a mellkasának, majd hátrafordultam Adához. - Te pedig hogy lehetsz ennyire hülye? Megmondtam, hogy megölnek, ha idejössz, de neked persze játszanod kell a hőst. Mit gondoltál, hogy majd megmented a világot, hirtelen te leszel az év aurorja és előléptetnek vagy mi? Mire számítottál, hogy ezzel a szerencsétlennel majd megoldjátok? Elmondjam neked, hogy miért segített? Mert jó pénzt szakíthatott ezzel a körrel és reménykedett benne, hogy megdughat. Ez egy számító, sunyi kis köcsög, örülj, hogy nem adott el téged is a többi lány közé. Gratulálok, Lachlan, ismét bebizonyítottad mennyire remek auror vagy.
Mondhatjuk, hogy nagyon be voltam szarva. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy mennyivel jobb lett volna Bertie szar tervével megpróbálni a menekülést, mert akkor legalább nem kellett volna Weasleynek itt lennie. Vagy azelőtt kijutottunk volna, hogy ő megjelenne és előadhatnánk neki, hogy minden a legnagyobb rendben ment. Természetesen most már hiába agyaltam ilyeneken, ami megtörtént, az megtörtént. Nem mertem Bertie-re nézni, ahogy elvert kutyaként kullogtunk Weasley után, pedig ott jött közvetlenül mellettem. Pontosan úgy éreztem magam, mint egy tizenéves suhanc, akit az apja rajtakap, hogy engedély nélkül elment bulizni az új pasijával, és végigmegy azon a szégyenteljes sétán hazáig. És a legszomorúbb az egészben? Hogy gyakorlatilag tényleg ez történt és egyrészt tényleg szégyelltem magam azért, hogy a figyelmeztetése ellenére mégis idejöttem, ráadásul még Bertie-t is belekevertem, másrészről viszont most, hogy túléltük és az adrenalin kezdett csökkenni, egyre inkább azt éreztem, hogy megérte. Lehet, hogy majdnem meghaltunk, de olyan információ volt a kezemben, amit másképpen sosem szerezhettem volna meg. Számítanom kellett volna rá, hogy azonnal nekiesik Bertie-nek, hiszen ha már úgyis gyűlölte őt, miért ne verhetné le rajta? De nem akartam, hogy bántsa, így is éppen eleget kapott már, többet is, mint kellett volna. - Engedd el, kérlek, ő nem tehet semmiről... -Most még nyugodt voltam és csendes. Nem tudtam, mennyire fog idővel felidegesíteni, mert neki valamiféle különleges képessége volt, hogy az átlagembereknél hamarabb megtette. Odaléptem hozzá és az ép kezemmel határozottan megragadtam a pálcát tartó karját. Nem húztam el, de nem is akartam, hogy ártson Bertie-nek. -Az én ötletem volt az egész, Bertie-t csak belerángattam magammal. Gondolhatsz bármit a motivációmról és arról, hogy mi járt a fejemben, leszarom. Megérdemlem a lebaszást is. Csak őt hagyd békén, mert nem csinált mást, csak segített nekem és mindent megtett azért, hogy vigyázzon rám. És nem, nem azért csinálta, mert annyira meg akart dugni, akkor már napokkal ezelőtt csődbe ment volna a kis tervem. -Szégyellnem kellett volna? Nem. Nem érdekel, mi a véleménye erről. Így is egy senki vagyok a szemében, úgyhogy teljesen mindegy, mert lejjebb már nincsen. -Egyébként köszönöm, hogy segítettél, komolyan, de megoldottuk volna. Nem kell úgy tenned, mintha érdekelne, mi van velem és mit csinálok. Eddig sem tetted, nem kell a színjáték.
Szabályosan kullogtunk Weasley után az utcán. Az agyamban még kavarogtak a gondolatok, de fizikailag már szörnyen kimerültem. Legszívesebben ledőltem volna egy kapualjba és ott helyben elaludtam volna - a kelleténél gyakrabban csináltam ilyesmit -, de kitartóan raktam egyik lábamat a másik után. Szinte fel sem fogtam, hogy Weasley megállt, csak akkor tudatosult bennem, hogy már nem halad előre, amikor megragadott a pulcsimnál fogva és nekicsapott egy ház falának. Fájdalmasan felnyögtem és próbáltam levakarni magamról, azonban minden próbálkozásom kudarccal végződött. Éreztem a mellkasomnak nyomott varázspálcát. Lehet, hogy a bulit túléltem, de abban már nem volt biztos, hogy Weasley nem tesz el láb alól. - Eressz már el... - Láttam a megvetést a tekintetében, utáltam ezt a látványt. Legszívesebben bemostam volna neki egyet, de alig éreztem erőt hozzá a karjaimban. Csak haza akartam menni és lefeküdni az ágyamba, semmi másra nem vágytam. Adának persze muszáj volt közbeszólnia, nem is ő lett volna, ha csendben marad. Ha hagyta volna, hogy Weasley kidühöngje magát, hamarabb szabadultunk volna. Adának nyilván sikerült csupa olyat mondania, amivel még jobban felhúzhatta Weasley-t. Miért nem tudott hallgatni arról, ami kettőnk között történt? Letagadhatta volna, Weasley-t nem is ez érdekelte igazán, vagyis feltételeztem, hogy nem. Azért valahol a lelkem mélyén nagyon is jól esett, hogy Ada nem akart letagadni. Az évek alatt akadtak nők, akiknek a motivációja mindig rejtély maradt számomra, mert egyszerűen túl normálisak voltak az életembe. Ők sosem vállalták volna fel, hogy bármi közük is volt hozzám. - Igazából senki nem kérte, hogy gyere ide, Weasley, úgyhogy rohadtul semmi jogod számon kérni akármit is. - Csak ennyit fűztem hozzá, úgy éreztem, engem már abban a másodpercben kirekesztettek a vitából, hogy az elkezdődött. Weasley csak a haragját akarta levezetni rajtam, igazából cseppet sem érdekeltem, de inkább engem akart megverni, mint Adának nekiesni. Úgy terveztem, hogy hagyom nekik, hadd meccseljék le egymás között a konfliktust. Ez egészen addig tartott, amíg Lionel újból meg nem szólalt. Nem szerettem verekedni, különösen akkor nem, ha esélytelenként kezdtem. Most mégis úgy ugrottam neki Weasley-nek, mintha legalább az életem múlna rajta...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szer. Jan. 22, 2020 12:30 am
Az a két idióta & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
Nem akartam elengedni Ollivandert. Nem ő érdekelt, felőlem megölethette magát könnyed hétvégi programként, de csak rajta tudtam levezetni a dühömet. Szívesen ütöttem volna addig, amíg áll a lábán, mintha attól jobb lett volna ez a szánalmas helyzet. Magam sem tudtam, mi dühített a leginkább, hiszen túléltük, Lachlan is túlélte, talán hasznos információt is gyűjtött. De nem tudtam ennek örülni, csak arra bírtam gondolni, hogy majdnem megölette magát, hogy ilyen kockázatos akcióra vállalkoztam miatta, amikor négy gyereket neveltem egyedül és hogy... mi a szar, jól értettem, amit mondott? Sok mindent feltételeztem Lachlanről, de azt történetesen nem, hogy képes lenne lefeküdni Bertie Ollivanderrel. A Dolohovval való kapcsolatát is siralmasnak ítéltem meg, hiszen egy gazdag politikusról volt szó, de Dolohovnak legalább megvolt a maga vonzereje, rengeteg nő örömmel omlott volna a karjai közé. Bertie viszont... milyen jó érzésű nő akarna tőle bármit is? Egy szakadt drogos volt, aki a saját anyját is eladta volna néhány grammért. - Hát úgy látom, nem sikerült vigyáznia rád és neked sem magadra. Mégis mi alapján gondoltad, hogy sikerülni fog az ostoba terved? Már akkor halálra volt ítélve, amikor kitaláltad. Megmondtam, erre kerítettél egy idiótát, aki megcsinálta veled, mert képtelen értelmes döntéseket hozni. Nevetséges. - Elengedtem Ollivandert, egyszerűen már nem érdekelt, úgyis alig bírt állva maradni. - Gratulálok, sikerült annál is nagyobb szégyent hoznod az aurorszakmára, mint gondoltam. Te komolyan összefeküdtél ezzel a... ezzel itt? - mutattam megvetően Ollivanderre. - Azt gondoltam, hogy Dolohov alá már nem adhatsz, de neked még ez is sikerült. Na sebaj, majd becsatlakozhatsz a drogbizniszbe, mikor a következő ilyen csodálatos ötletedért kibasznak a Minisztériumból. Mellesleg nagyra értékelném, ha nem csesznéd el a kontaktot az informátoraimmal, mert éppen ribanckodni támad kedved. Komolyan, egy fokkal jobb pasit sem találtál ennél a nyomorultnál? Mi lesz a következő lépcsőfok, közösen belövitek magatokat? Kibaszott romantikus. Lassan belátom, hogy igazából zseniális volt a terved, tényleg, egészen beillettél abba a díszes kis társaságba a bárban. Bertie ellökte magát a faltól és nekem esett, mintha bármi esélye lett volna ebben az állapotban megverni. Elismerem, állta a sarat rendesen, nem tudtam, hogy a mondandómnak melyik részével dühítettem fel ennyire. Úgy sejtettem, Ada becsületét védte, vagyis próbálta védeni, mert neki már rég nem volt olyanja és bármivel sértegettem eddig az évek alatt, azt többnyire ignorálta. Úgy néz ki, ha ribancnak titulálom Lachlant, az már mást hoz ki belőle.
Igazság szerint sosem értettem, hogy Weasley miért gyűlöl engem ennyire és miért érez ekkora megvetést irántam. Nem volt benne semmi logika. Lehet, hogy hoztam szar döntéseket az életben, de nem én voltam az egyetlen és egyébként is, szar döntések terén nem neki kéne ítélkeznie, aki négy gyereket tett félárvává, mert pattogott. Neki volt mit veszítenie, nekem... nekem egy bátyám volt, akit évek óta nem láttam és egy kutyám, akinek Levin mellett mennyei élete lenne, ha megdöglenék. Határozottan láttam egy hatalmas különbséget a kettőnk tettei között. - Közel álltunk hozzá, hogy végigcsináljuk, úgy, ahogy azt megterveztük. Nem volt szar terv, nem volt teljesen szar. De nem is értem, miért magyarázkodom neked. Teljes lelki nyugalommal hagyhattad volna annyiban az egészet, ha kinyírnak engem, legalább megszabadulnál tőlem. Hiszen mindig annyit mondod, hogy mennyire szar társad vagyok, a helyedben még örülnék is a lehetőségnek. Gondolj bele, mennyit szidhatnál a többieknek, biztosan lenne nem egy, akivel csodásan kibeszélhetnél. -Nem tudom, miért kezdtem el baszogatni. Hagynom kellett volna, hogy kitombolja magát, aztán itthagyjon minket a picsába, hazamehessünk Bertie-hez és mindketten alhassunk végre. De nem, valami nem engedte, hogy megtegyem. A következő sértéseire már a szemem sem rebbent, üres tekintettel néztem rá és vártam, hogy befejezze. Nem mondom, hogy nem fájt, belül ismételten összetört bennem valami, mint mindig, amikor ilyen dolgokat így a fejemhez vágott. A szemeimet is szúrták a könnyek, de nem hagytam őket egyáltalán felszínre törni. Nem adhatom meg neki ezt az örömet sem. - Általában nem tanácsos az informátoraidat sértegetni, mert a végén még elfelejtik kinyitni az ajtót, amikor kopogtatsz náluk. Egyébként nem tudom, milyen jobb pasiról beszélsz. Az egyetlen férfi a közelemben te vagy, és már ne haragudj, de egy drogos és egy alkoholista között már nem igen látom az erkölcsi különbséget. Bertie közben nekiesett Weasleynek, ami nem kicsit ijesztett meg. Néhány pillanatnyi sokk után egyszerűen odanyúltam érte és a kapucnijánál fogva hátrarántottam, be magam mögé, nehogy még egyszer egymásnak essenek. Nem volt kérdéses, hogy melyikük fog győztesen kikerülni egy kézitusából, de nem akartam azért megvárni a végeredményt. - Szerintem jobb lenne, ha hazamennél, Weasley -szólaltam meg újra, még mindig görcsösen szorongatva Bertie pulcsiját, nehogy pattogni támadjon kedve. -A fiad már biztosan vár.
Worst idea ever
Vendég
Szer. Jan. 22, 2020 9:53 am
Az a két idióta & Weasley
Look, I consider myself a realist, all right, but in philosophical terms, I'm what's called a pessimist.
- Határozottan ezt kellett volna tennem, mert kurvára nem érte meg értetek kockáztatni akármit is. Legközelebb, ha ilyen remek ötleted támad, egy másodpercig se reménykedj a segítségben. - Hálásnak kellett volna lennie és beismernie, hogy tévedett, hiszen az életemet kockáztattam azért, mert hősködni akart a lehető legostobább tervvel a tarsolyában. Ehhez képest mit csinált? Még neki állt feljebb és ha ez nem lenne elég, itt védte azt a drogos nyomorultat. Ha legalábbb annyi esze lett volna, hogy tényleg csak kihasználja szerencsétlen Ollivandert, de nem, neki meg is kellett szánnia. Legalábbis más logikus magyarázatot nem láttam arra, miért is akarna bármit Bertie Ollivandertől, akitől azt gondoltam, hogy a hideg is kirázta, mikor először bemutattam őket egymásnak. Persze előtte elhordtam Bertie-t mindennek, egy első előtti benyomásként. de ez mellékes. A következő mondatai után nagyon közel álltam hozzá, hogy egyszerűen darabokra átkozzam. Soha nem mondta ki, soha nem beszéltünk nyíltan a problémáimról. Másokkal sem tettem. Szőnyeg alá söpörtem, kerültem a szót és valójában jól esett, hogy ezelőtt Lachlan is így tett. Most mégis kimondta és ráadásul képes volt ehhez a drogos köcsöghöz hasonlítani, mintha bármi hasonlóság lett volna kettőnk között. Nem volt. Kurvára nem. - Tényleg nem látod? Akkor talán itt az ideje, hogy elgondolkodj néhány erkölcsi kérdésen. - Idegesen a zsebembe süllyesztettem a varázspálcámat, mert egyre nagyobb volt rá az inger, hogy valamelyikükre rászegezzem. Félrelöktem Ollivandert, amikor nekem ugrott. Nem volt kedvem már összeverni sem, bármilyen kellemes stresszlevezetésnek is tűnt. Már ennyire sem akartam foglalkozni vele... velük, a kis párosukkal. A gondolattól is hányingerem volt, hogy ezeknek bármi közük lehet egymáshoz. Nem kellett volna zavarnia, hiszen nem volt közöm Lachlan magánéletéhez. De nagyon zavart. - Ne pattogjál. Nem kell a lovagot játszanod, mindketten tudjuk, hogy nem vagy az. Menj haza, lődd be magad, másra úgysem vagy jó. - Csak ennyit vetettem oda Bertie-nek, akit szerencsére Lachlan a kapucnijánál fogva rángatott el a közelemből. - Pontosan ezt fogom tenni, mert tényleg vár. - Nem köszöntem el tőlük, csak eltávolodtam néhány lépést és hoppanáltam. Rég éreztem magam ennyire feldúltnak.
