Az, hogy egész nap a rosszullét kerülgetett, egy elég gyenge kifejezés ahhoz képest, amit éreztem az estére vonatkozóan. Már legalább százszor megbántam, hogy kitaláltam ezt az egész baromságot és nagyon azt éreztem, hogy szívesen visszatáncolnék, de már nem tehettem meg. És nem is igazán akartam. Bertie nagyon sokat áldozott az én hülye tervemért és nem akartam, hogy a végén ő igya meg a levét vagy semmibe vesszen a munkája, amit belefektetett. Mert valóban elég bizarr dolog egy aurort a drogokról tanítani és amúgy is majdnem megverette magát, hogy megszerezze nekünk azokat a meghívókat. Aztán persze ott volt előttem Cora fotója is mint hajtóerő, hogy ne akarjak semmit feladni. Mert nem hagyhattam, hogy ez a szegény lány ilyen sorsra jusson. Az este közeledtével azonban mégis egyre idegesebb lettem, hiába próbáltam tartani magamban a lelket ezekkel és hajtogatni, hogy minden rendben lesz. Olyan mozdulatokkal öltöztem fel abba a kibírhatatlan ruhába, amit amúgy soha más esetben nem vettem volna magamra, mintha a saját temetésemre készülnék. Sminkelni legalább tudtam, éppen annyira, hogy drogosnak nézzek ki tőle és még a hamis tűnyomok is tök jól sikerültek. Merlinre, ha apám ezt látná most, biztosan nagyon csalódott lenne. Mikor végre sikerült összeszednem magam és huszadszorra is megigazítottam a ruhámat, mert annyira idegesített, hogy rajtam van, a Zsebpiszok közbe hoppanáltam, Bertie lakása elé az utcára. Úgy beszéltük meg, hogy ott találkozunk, nehogy véletlenül megfeledkezzünk a feladatunkról és mással akarjuk elütni az időt, mint ahogy az megtörtént nem egyszer a héten. Azért annyira nem bántam. Hideg volt, ezt inkább a lábaim érezték igazán, azokat sajnos nem takarta kabát és biztos voltam benne, hogy mire a bárba érünk, szétfagynak. De persze ma meg is halhatunk, szóval ki nem szarja le a hideget.
Azzal töltöttem a napot, hogy különféle halálnemeket képzeltem el magamnak. Eljátszottam a gondolattal, hogy valaki meggyilkol az utcán, majd elképzeltem, hogy valaki feltöri a zárat a lakásomon, felnyalábolja értéktelen kis ingóságaimat és távozáskor engem is felnégyel. Ízlelgettem a gondolatot, hogy váratlanul túladagolom magam, nem lenne nehéz, ott pihent a szekrényben annyi heroin, amennyi egy hegyi trollt is gond nélkül kinyúvasztott volna. De végül egyik sem történt meg, úgy telt a napom, mint az összes többi, csak végig stresszeltem az este miatt, ahol a fiktív halálomnál sokkal rosszabb végkifejlet is várhatott rám. Képtelen voltam ételt erőszakolni magamba, csak sorozatban szívtam az olcsó cigit és küzdöttem a kényszerrel, hogy valami mással is megpróbáljam enyhíteni a félelmemet. Tisztának kellett maradnom, mert tudtam, hogy Ada nélkülem el fog bukni, végig ébernek kellett maradnom. Hiába éreztem a nap folyamán szükségét a plusz önbizalomnak és vakmerőségnek, ott utóbbi csak ártani fog. Nehezen, de kibírtam, teljesen tiszta maradtam Ada érkezéséig. Nem készülődtem sokat, kettőnk közül nem nekem kellett jól kinéznem. Csak vettem egy forró zuhanyt - közben majdnem elbőgtem magam a tudattól, hogy talán ez lesz az utolsó -, felvettem a nem túl bőséges ruhatáramból a legjobb állapotúnak ítélt gönceimet, megetettem Kormit és Cirmit, majd egy táskába pakoltam minden árut, amit a hét elején megígértem a buli házigazdáinak. Tértágító bűbájt kellett használnom, máshogy nem fért volna el az a rengeteg kábszi a táskában. Ada valóban ott várt az utcán, pedig valahol mélyen reménykedtem benne, hogy beijedt és el sem jött. Az utolsó reményem az volt, hogy meglát, komolyan a szemembe néz, majd megkérdezi, hogy nem megyünk-e fel inkább a lakásomba összetúrni a lepedőt ehelyett az őrültség helyett. De nem kérdezett ilyesmit, csak állt ott dideregve abban a ruhában, amiben mintha nem is önmaga lett volna. - Azta, felülmúltad minden elképzelésemet, tényleg hitelesen nézel ki. - Nem a legjobb dicséret, ha figyelembe vesszük, minek volt hiteles. - Szerintem kettőnk közül rólad előbb hinnék el, hogy totál függő vagy, ami nagy szó. Átkaroltam és együtt elindultunk a Baziliszkusz Bár irányába. Mi a faszért mentem én ebbe bele? Most otthon ülhettem volna, beállva, amíg Kormi a mellkasomon dorombol és számolom a szétfolyó penészfoltokat a plafonon. Ennél még az is jobb lett volna, bassza meg.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Jan. 17, 2020 9:37 am
Ami azt illeti, nekem is megfordult a fejemben, hogy mennyivel jobb és kellemesebb lenne odafent nyikorogtatni az ágyat. A fél karomat adtam volna érte, hogy most ott legyünk és a súlya jólesően nyomjon a matracba, de ez jelenleg csak álom maradt és egy olyan remény, amit nem hagytam volna megvalósulni. Akármennyire is féltem és akármennyi sokkal jobb lehetőség állt előttünk, eltökélt voltam, és nem akartam most meghátrálni. Hiszen már a célegyenesben voltunk, csak annyi kellett, hogy feltűnésmentesen túléljük reggelig. Mégis mennyire lehetett az nehéz? A világ legrosszabb költői kérdése... - Ezt most bóknak veszem, meg is dolgoztam vele -mosolyodtam el halványan, nem túl sok őszinteséggel. Elég nehezen lepleztem a félelmemet, de majd összeszedem magam, mire a bárhoz érünk. Mást nagyon úgysem tehetek, egyébként is csak ott kell eladnom magam igazán. Jó darabig teljes némaságban sétáltunk, a levegő feszült volt, de nem a csend miatt. Mindketten tartottunk attól, ami odabent várhat ránk abban a rohadt bárban. Merlin faszára, nekem miért vannak mindig ilyen világmegváltó ötleteim? Soha többet nem akarok ilyet csinálni. Azért Bertie karja a derekamon adott némi magabiztosságot és nyugalmat. Legalább azt érezhettem, hogy nem vagyok egyedül. - Ha bármi rosszul sülne el, én viszem el a balhét -szólaltam meg hirtelen. -Az én ötletem volt ez az egész, és tudom, hogy már belerángattalak, de akkor sem neked kell megszívnod a végeredményt. Úgyhogy ha bármi szar lesz, én leszek az, akit elkapnak, te pedig mentsd a bőrődet. Kérlek. Nem szeretném, ha a lelkemen száradna ez is. -Azt már valószínűleg nem bírtam volna ki, bár ha úgyis megölnek, akkor igazából teljesen mindegy, mi történik. Valószínűtlen, hogy ebben az esetben lenne időm feldolgozni egy barát halálát, mert lehet, én még előbb halnék meg. Igazából nem is hangzik annyira rosszul... Csak legyen gyors és tiszta, a többi igazából nem érdekel.
- Lényegében bók volt, csak nem a klasszikus értelemben. Úgy néz ki, az egyenruhás csajok jobban bejönnek. - Nem is igazán láttam egyenruhában, mert nem munkaidőben találkoztunk. Mármint nem az ő munkaidejében, az enyém egészen kötetlen volt. Kotyvasztani bármikor tudtam, a vásárlók jöttek és mentek egész nap, ha pedig nem otthon árultam, akkor az biztosan nem esett egybe egy átlagos ember munkabeosztásával, mert mások biztosan nem késő éjszaka és hajnalban dolgoztak, amikor a szórakozóhelyek megteltek drogért sóvárgó emberekkel. Némán sétáltunk egymás mellett, feszültség telepedett kettőnk közé. Eddig nem zavart a közöttünk beálló csend, nem éreztem feszélyezve magam Ada társaságában egyetlen percig sem. Most sem ő volt a probléma, hanem a hely, ahová igyekeztünk. Aztán mégis megszólalt, bár ne tette volna... - Ezt nagyon gyorsan fejezd be, nem vagyok kíváncsi a kurva hőskomplexusodra - szakítottam félbe. - Ha szarba keveredünk, nyilván nem fogok vígan eltáncolni, nem is tudnék. Nem lesz baj, de ha mégis, akkor te kussban maradsz és rám bízod a dolgot. Ne pattogj, jó? Kettőnk közül te vagy a problémás vendég, nem én, csak te keverhetsz minket nagyobb szarba. És én tudom, hogyan kell bánni ezekkel a köcsögökkel. Most az egyszer hagyatkozz rám, jó? Nem állítom, hogy tökéletesen kiismertem őt, de abban biztos voltam, hogy nem szereti másra bízni magát és mindig a saját feje után megy. Ezt izgalmas tulajdonságnak találtam a hét minden napján, kivéve most, amikor az életünk múlhatott rajta. Befordultunk néhány sarkon, a közvilágítás szokás szerint a szar kategóriát sem súrolta. Én már megszoktam, Ada valószínűleg nem ilyen környéken töltötte az estéit. Az elmúlt napokban többször jártam az otthonában, kellemes hely volt, otthonos, rendezett, az utcában a legnagyobb balhé valószínűleg az volt, ha valaki nem takarította össze a piszkot a kutyája után. Sosem mondtam neki, de szerettem nála lenni, ha egy szebb jövőt képzeltem el, mindig ilyen környezetben láttam magam. Éppen csak egyre kisebb esélyt láttam rá, hogy ez valaha is bekövetkezik. - Itt vagyunk - szólaltam meg a kelleténél kevésbé magabiztosan. - Ne csinálj semmi hülyeséget, jó? Maradj mellettem, egy pohár vizet se fogadj el, ha lehetséges és jelezd, ha le akarsz lépni. Vettem egy mély levegőt. Szedd össze magad, Bertie, ne legyél ennyire töketlen. A bejáratnál megállított minket egy troll méretű pasi, ellenőrizte a meghívónkat, mindkettőnket túl alaposan áttaperolt, végül egy morranással kitárta előttünk az ajtót. Bejutottunk a Baziliszkusz Bár exkluzív partijára. Dübörgött a zene, fények villogtak, az asztaloknál és a színes heverőkön férfiak terpeszkedtek, többnek az ölében alul öltözött, fiatal lányok ültek kába tekintettel. Tőlünk nem messze egy szakállas faszi támasztotta a falat, az alkarján ott kígyózott a Sötét Jegy után maradt ocsmány heg, éppen egy húszéves forma, kölyökképű fiúnak magyarázott valamit, el tudtam képzelni mit... Alig egy méterre tizenöt-tizenhat évesnek tűnő kislány ácsorgott, nem mert elhajolni egy neki pofázó hapsitól, aki kínosan ismerős volt, biztos valami politikus lehetett. Felfordult a gyomrom.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Pént. Jan. 17, 2020 10:39 pm
- Valahol megértem, a legtöbb nő az egyenruhás pasikért van odáig. -Tulajdonképpen, ha úgy vesszük, akkor én magam is beleestem ebbe a kategóriába. De erre jelen pillanatban gondolni sem akartam, biztos voltam benne, hogy Lyle most előbb húzna végig a bokámnál fogva egy utcányi forró láván, amiért ilyen ostobaságra adtam a fejem. A szomorú benne az, hogy tökéletesen igaza lenne, ha vitába szállnék vele, ha nem. Nagyon felbosszantott a válasza. Miért nem érti meg, hogy ez egyszerűen nem erről szól? Hogy én nem arra hajtok, hogy pedesztálra emelt hős legyek, amiért feláldozom magam érte, hanem pusztán féltem az életét és mindent meg akarok tenni azért, hogy épségben és egészségben kikerüljön innen? Értettem én, hogy ő mindig abban a hitben élt, hogy senkit nem érdekel, mi van vele, de igazán felfoghatná végre, hogy nekem nagyon is fontos. Az elmúlt napokban sokkal közelebb éreztem magamhoz mint eddig és nem pusztán azért, mert úgy keféltünk mint a nyulak, hanem... nem is igazán tudom hová rakni az érzést. Mindenesetre nem állt szándékomban még eltemetni. Most mégis a számba haraptam és úgy döntöttem, nem kezdek el most vitatkozni vele. Nem akartam így rohanni a vesztünkbe. - Jó, rendben van. Nyugton maradok. -Szerettem volna elhinni, hogy teljesen komolyan gondolom, amit mondok, de nem igazán voltam biztos benne, hogy tényleg be is tudom tartani. De ha szerencsénk lesz, ez úgysem derül majd ki. Nem féltem a sötétben, még egy ilyen helyen sem, mint a Zsebpiszok köz. Otthon rengeteg időt töltöttem el kint éjjelente, persze az egy sokkal rendesebb környék volt, de ha nem is az lett volna, Toast akkor is velem volt mindig. Elsősorban amúgy is miatta jártam ki éjjelente... Itt pedig szintén nem éreztem azt, hogy van mitől félnem, amíg Bertie is velem volt. Egyedül lehet, hogy jobban be lettem volna szarva. - Nem állt szándékomban semmit elfogadni, de rendben van. Végig melletted maradok. -Mielőtt továbbindulhattunk volna, még magamhoz húztam egy hosszú csókra. Úgy éreztem, hogy erre van szükségem ahhoz, hogy sokkal nyugodtabbnak érezzem magam és igazság szerint segített is. Mikor elhúzódtam tőle, még letöröltem egy kevés rúzst az ajkáról, de azért nem az összeset. -Tökéletes, most már muszáj elhinniük, hogy a csajod vagyok. A Bárba belépve az első dolgom volt letörölni a döbbent arckifejezést, ami kiült rám egyetlen másodperc alatt. Tudtam, hogy most nem foglalkozhatok ezzel, bele kellett olvadnom a szerepembe, és abba a döbbenet nem fért bele. Úgyhogy igyekeztem kábának beállítani magam (nem túl sok sikerrel, de legalább idiótának néztem ki, az se rossz), és a lépéseimet is bizonytalanabbá tenni. A kezem továbbra is szorosan kapaszkodott Bertie oldalába. Határozottan nem akartam eltávolodni tőle.
- Én nem kedvelem az egyenruhás pasikat, de ezzel gondolom nem árulok el túl nagy titkot. - Ha a becsületes szakmád szerint kábítószerekkel dílerkedsz, az aurorok nem lesznek a kedvenc embereid a világon. Akkor sem, ha alapvetően nem baszogatnak néhány hasznos információért cserébe. Így is vittek már be birtoklásért és droghasználatért is, szerencsére sosem találtak nálam elég anyagot ahhoz, hogy komolyabb büntetést kapjak. Elégedetten nyugtáztam, hogy tudomásul vette a szavaimat. Nem voltam biztos benne, hogy képes is lesz tartani magát az ígéretéhez, de be kellett érnem ennyivel és reménykedni. Legfőképpen természetesen abban, hogy nem lesz szükség az ígérete betartására, mert nem fogunk semmilyen szarba belekeveredni. Elméletileg meg kellett volna úsznunk. Bemegyünk, váltunk néhány szót a buli szervezőivel, Ada megfigyel minden apró részletet, én végzem a munkámat és eladok minél több drogot a partizóknak, közben Ada megpróbál beszélni a lányokkal és ha valaki hozzászólna az elrabolt csajokon kívül, akkor kimenti magát és eltűnik a mosdóba "belőni magát" - ez lett volna a terv. Gyenge és ingatag, de jobb nem volt. Nem számítottam rá, hogy magához húz majd egy csókra, főleg nem ilyen hosszúra. Én próbáltam kerülni minden érzelgősséget, de nem panaszkodtam persze, hogy is tettem volna, amikor képes lettem volna egész éjszaka ezt csinálni? Vajon ha túléljük ezt az egészet, felém néz bármikor is vagy úgy teszünk majd, mintha az elmúlt egy hét soha meg sem történt volna? Nem kellett volna ezen agyalnom... - Én jobban örülnék, ha ezt az ágyamban folytatnánk, de úgy sejtem, ez nem opció... szóval ja, csodálatos, biztosan elhiszik majd. Az általános vélekedéssel szemben nem rajongtam a szórakozóhelyekért. Idegesített a szar zene alatt lüktető basszus és a bulizók, akik szerint betépni valami rekreációs program. Csak azért mozdultam ki gyakran, mert máskülönben megőrültem volna a lakásom magányától, akkor is, ha ott éreztem magam a legnyugodtabbnak, beállva a szobámban, miközben lemezről szólt a Nirvana és a mellkasomon ott dorombolt valamelyik macska. Ez a hely azonban nem idegesített. Ez elborzasztott, taszított, megrémített, hányingerem lett tőle. Szörnyű előérzetem volt és bármerre néztem, csupa olyan kép fogadott, ami még az én sokat próbált lelkemet is felkavarta. Nem akartam itt lenni, de most már nem volt visszaút. Ne legyél már ennyire puhapöcs, Ollivander... Legszívesebben pofán vágtam volna saját magamat, amiért itt balfaszkodtam. - Gyere, keressük meg a szervezőket. Udvariassági körök vagy mi a tököm. Meg hát maguknak is akarnak az áruból, főleg azért. Ha rendesen beállnak, az csak nekünk kedvez. - Továbbra is Adát átkarolva indultam el a bár másik vége felé, közben túl sok ismerős arc mellett haladtunk el. Az egyik asztalnál ott ült Maurce Briggs öccse is, elégszer láttam már a gusztustalanul elégedett vigyorát ahhoz, hogy felismerjem.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Jan. 18, 2020 12:24 am
- Nem volt túl sok szerencséd velük. Weasleyvel tuti nem. -Az én egyetlen csodás társam úgy gyűlölte őt, mint a szart. Hogy ennek csak és kizárólag az volt az oka, hogy Bertie elhappolt előle egy csajt, vagy más is, azt már nem tudtam, de nem is foglalkoztatott. Rendkívül viccesnek találtam, hogy faszszopó drogos gecinek hívja, még annak ellenére is, hogy én már közelebbi kapcsolatot ápoltam Bertie-vel, de e kivételével nem érdekelt, mi Weasley problémája. Szerettem volna betartani az ígéretemet, ha már megtettem neki, de nagyon nem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog. Persze sokkal fontosabb volt inkább abban reménykedni, hogy ne haljunk meg a picsába, mint azt, hogy ki vigye el a balhét, de a kettő azért egy kicsit összefüggött. Mindegy is, megpróbáltam kitolni a gondolataim közül a különféle sikertelen felvonásokat, amikkel végződhetett volna a színdarab és csak az egyetlen jóra koncentrálni. Nem volt túl hatásos, de igyekeztem. - Nekem is jobban tetszene... Na de majd utána, ha sikerül túlélnünk a ma estét -simítottam meg az arcát, mielőtt teljesen elfordultam volna tőle, hogy bemenjünk ebbe a rohadt kócerájba. Nagyon sok erőfeszítésbe telt nem rosszul lenni néhány látványtól. Gyakorlatilag mindegyiktől. Az egyik nagydarab fickó a kanapékon két nagyon fiatal (egész biztosan fiatalkorú), sírás határán álló lányt utasított különféle dolgokra, amiket egymással kellett művelniük. Egy másiknál csak egy lány volt a pasival, de egész biztosan nem volt ő sem elég idős ahhoz, hogy egy ilyen rossz arcú fazon turkáljon a bugyijában. A pultnál akarata ellenére lőttek be egy velem egykorú lányt, bár szegény nem volt annyira magánál, hogy tényleg ellenkezni tudjon. Felnézve galériát pillantottam meg, körben az egész teremben, tele ajtókkal, amik mind zárva voltak. Sejtettem, mi folyik odabent mögöttük és már a gondolattóll is elfogott a hányinger. Mégis hogyan létezhetnek ilyen emberek? - Szuper ötlet, alig várom, hogy lássam őket. Bizonyára nagyon fogjuk kedvelni egymást. -Ma este még a szarkazmus sem volt az igazi. Ahogy tovább sétáltam, szorosan Bertie mellett, egyre ismerősebb arcokat és neveket jegyezve fel magamnak, kiszúrtam néhány széket a fal mellett. Lányok ültek rajta, olyan korúak, mint Cora. Nem voltak beállva, viszont láttam, hogy reszketnek. Úgy néztek ki, mint akik a saját árverésükre várnak... talán mert éppen az történt. Nem volt nehéz rájönni, hogy ezeket a lányokat lehetett egy szerény, de nem sértő összegért felvinni azokba a galériás szobákba, ahonnan vagy kijönnek, vagy nem.
- Mert Weasley egy pöcs. - Ennyi volt a tömör véleményem Lionel Weasley-ről. Nem érdekelt a személyes kis tragédiája, amit mellesleg csakis magának köszönhetett. Egy paraszt volt velem, már azelőtt is, hogy keresztbe tettem neki, úgy beszélt velem, ahogy más egy utcamacskával sem szokott. Nem tudtak meghatni a személyes problémái, ahogy őt sem érdekelték az enyéim. HA sikerül túlélnünk. Ennyire aggasztó ha szócskát még sosem hallottam korábban, úgy lebegett kettőnk felett, mint egy kibaszott guillotine. Csak az legalább gyorsan végzett volna mindkettőnkkel, ellenben azokkal az állatokkal, akikkel most találkozni készültünk. Ismertem a fajtájukat: csodálatosan haverkodnak veled, amíg ártalmatlannak ítélnek meg, de ha nem tetszik nekik a képed, akkor valószínűleg minimum öt darabban végzed egy szemeteszsákban. Sok mindent láttam már tartalmas életem során és sok mindent megtettem magam is. Találkoztam már prostikkal, láttam, milyen megpusztulni a túladagolástól és azt is megtapasztaltam, hogy milyen reszketve térdelni egy szórakozóhely mocskos férfimosdójának a padlóján egy gazdag pasas előtt, csak hogy ne dögölj éhen és meglegyen a pénzed két gramm anyagra. Ez viszont minden eddiginél undorítóbb volt, még sosem zártak össze ennyi beteg állattal egy helyre és ennyi magatehetetlen áldozattal. Émelyegtem a látványtól, bármerre néztem. A lányok helyére Adát képzeltem és Ginát, hiszen bármelyikük ott lehetett volna. A fiatal fiú helyére, akit most egy ősz hajú faszi taperolt, minden megerőltetés nélkül oda tudtam képzelni a saját húszéves önmagamat. Hányni tudtam volna. - Már sok elbaszott dolgot láttam és tettem, de ez mindennél rosszabb - nyögtem fel, de a következő pillanatban már rendeztem is a vonásaimat. Két férfi tartott felénk, az egyik egy kopasz tetovált, a másik egy vékony, sötét hajú, övé volt a bár. Kezet fogtam velük derűs mosolyt erőltetve az arcomra, ők azonnal viccelődni kezdtek, hogy megérkezett a sztárvendég, majd tettek néhány disznó megjegyzést Adára. Ha nem itt lettünk volna és nem egy testidegen szerepbe kellett volna belesimulnunk, valószínűleg bevertem volna a pofájukat, így csak velük nevettem és én is rögtönöztem néhány olyan kommentet az állítólag barátnőm külsejére és képességeire, amiket egyébként sosem ejtettem volna ki a számon. Meg kellett kedveltetnünk magunkat a két szervezővel, ha élve ki akartunk jutni innen és lehetőleg néhány információval a birtokunkban. Elkísértek minket a bárpulthoz, hogy elsőként csaphassanak le az árura. Nekem fizettek egy sört, Adának is venni akartak valamit, de nem engedtem, azzal az indokkal, hogy "ne itassátok már a nőmet, baszod, nekem is kijár egy jó este". Nem erősködtek, bár főleg csak azért nem, mert odalöktem eléjük egy zacskó kokaint, speedet és egy saját fejlesztésű tablettát. Elégedettnek tűntek, az áron sem hisztiztek, valószínűleg ez nekik apró pénz vol.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Jan. 18, 2020 12:56 pm
- Sajnos tényleg az... -Pedig sokkal több is lehetett volna benne, milliószor több. De valószínűleg azt az oldalát mi már nem fogjuk soha látni és ismerni. Felfordult a gyomrom a látványtól, ami idebent fogadott minket. Sejtettem, hogy borzasztó lesz, tudtam, hogy sokminden nem fog tetszeni, ami ránk vár, de nem éppen erre számítottam. Mint egy óriási, perverz, kaotikus orgia, megfűszerezve keménydrogokkal, erőszakkal és sok esetben gyilkossággal. Mert a nyakamat tettem volna rá, hogy innen több lány megy majd ki zsákban mint "csak" megbecstelenítve. Rosszul voltam, de tartanom kellett magamat. Minden erőmmel arra fókuszáltam, hogy a feladatomat befejezzem, nem pedig arra, hogy mennyire megvisel, amit itt látnom kell. - Nem maradunk itt a szükségesnél tovább. Ezt nagyon nem veszi be a gyomrom -nyeltem egy nagyot, közelebb húzódva Bertie-hez. Nem féltem kifejezetten, legalábbis nem attól, ami körülvett, de az undor mégis annyira erős volt, hogy muszáj volt a nyugalom felé hajtanom. Természetesen nem jártam sikerrel, de hát... meg kellett próbálni. Valahogy túl kellett élnünk a ma estét. Amikor megláttam a bár tulajdonosát, egy pillanatra minden vér kifutott az arcomból. Hát hogy lehetek ennyire hülye?! Én találkoztam vele, itt voltunk bent Weasleyvel nála, megmutattuk neki Cora képét, még beszéltem is hozzá. Merlinre, most meghaltam. Meggyőződésem volt, hogy ez történt. Aztán valahogy csak nem ismert fel. Persze, egészen másképp festhettem, a hajam is, a ruhám is, most ki voltam sminkelve, ráadásul Bertie oldalán jöttem be, Weasleyvel. És biztosan szerencsénkre voltak a gyér fényviszonyok is. Azért színes villogás mellett, totál más külsővel lehet, hogy a saját anyámat nem ismerném fel. Utáltam, ha így beszéltek rólam, vagy bármelyik másik nőről, de most nem pattoghattam ezen. Úgyhogy velük együtt nevetgéltem, mint egy igazi buta liba. Bertie megjegyzését sem vettem magamra, pontosan tudtam, hogy ő is csak belesimul ebbe az ocsmány szerepbe. Amíg Bertie eladta a drogokat az embereknek, addig én szépen körbenéztem, ismét megkeresve a lányokat. Senki nem volt a közelükben, simán oda tudtam volna menni kérdezni párat tőlük. Úgyhogy Bertie-hez fordultam és belecsimpaszkodtam a karjába. - Bébiii, adj még egy keveset, olyan szupcsi lenne a buli tőleee! -Aztán úgy tehetek, mint aki elmegy a mosdóba belőni magát, helyette pedig megpróbál kiszedni valamit a lányokból.
A két pasi leszámolta nekem a pultra a galleonokat. Nem alkudoztak, nem kezdtek el baszakodni, csak fizettek. Ha Ada nem lett volna itt és éppen nem akartam volna iderókázni a borzalomtól, akkor elégedetten raktam volna zsebre azt a pénzt. Sikerült leküzdenem az undoromat, hoztam a laza, vicces Bertie Ollivandert, akit mindenki ismert. Viccelődtem a bár tulajdonosával a szokásos kötekedő stílusban, tulajdonképpen egészen jól szórakoztam volna más körülmények között. Kifizettek, kaptam ingyen sört, egy gyönyörű nő simult hozzám, csak hát... Óvatosan kérdezősködtem a buliról, hogy milyen rendszerességgel tartanak ilyet, mindig ennyi vendéggel, mintha az esetleges üzleti rést látnám ebben az egész orgiában, amit végig kellett most néznem. Pedig csak Adának próbáltam néhány információt kicsikarni ezekből a vadbarmokról, mert ha Ada szólalt volna meg, az kicseszett gyanús lett volna. Ő nem kérdezhetett semmit, legfeljebb azt, hogy merre van a mosdó és hogy táncolunk-e, mert a szerepébe ennyi fért bele. A kopasz pasas bevett egy tablettát, közben végig Adán legeltette a szemeit. Még engem is zavart, képzeltem Adának milyen érzés lehetett. Ekkor csimpaszkodott bele a karomba, olyan hangon szólt hozzám, amit el sem tudtam képzelni tőle. Ha nem akartam volna elájulni az idegességtől, minden bizonnyal a földön fetrengtem volna a röhögéstől ezután. Így viszont csak odalöktem elé a táskából egy kisebb adag heroint, bízva benne, hogy senkit sem izgat majd, ha eltűnik egy kis időre. És hogy Ada sem bassza el, még mindig voltak fenntartásaim a színészi tehetségével kapcsolatban, habár kifejezetten meggyőzően tudott vinnyogni. Megpaskoltam a fenekét, mint egy jó versenylónak, majd a vendéglátóinkhoz fordulva tartottam egy hosszas monológot arról, milyen módon fogja Ada kifizetni azt a néhány grammot választhatóan a hálószobámban vagy itt a mosdóban. A két hapsi persze hangosan felröhögött, nem is érdekelte őket, amíg Ada eltűnt. Elszántan szóval tartottam őket, kiszolgáltam minden bulizót, aki odajött vásárolni, de közben fél szemmel végig Adát figyeltem. Természetesen nem belőni ment magát, most is ott sündörgött a rémült lánycsapat között, nekem pedig úgy kalapált a szívem, hogy szinte alig hallottam a fülemben doboló vértől, amit mondtak nekem. Nem mintha érdekelt volna a sztori arról, hogyan erőszakolt meg valakit. Kifizettettem magamnak még egy sört és panaszkodtam egy sort a fos zenéről. Húztam az időt, Adának már rég vissza kellett volna jönnie, kezdett feltűnő lenni a hiánya. Vagy talán csak nekem volt az és rajtam kívül senkit nem érdekelt a jelenléte. Végül visszatért, jól megjátszott kábasággal és euforikus örömmel. Elkaptam a derekát és az ölembe húztam, mert Mr. Kopasz keze már lendült is felé, hogy megfogdossa. A bártulaj közben kiöntött egy nagyobb adag kokót, szép szabályos csíkokba rendezte és intett nekünk. - Szolgáljátok ki magatokat. - Azt hiszem, őszintén nagylelkű gesztusnak a szánta. A probléma csak az volt, hogy sem nekem, sem pedig Adának (végképp neki nem), nem kellett volna azt ott felszívnia. Ennek ellenére elvettem a feltekert papírt, amit felém nyújtott és felszívtam a port a pultról. Csak Adát hagyják békén, ne erőltessék, kérlek...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Jan. 18, 2020 4:38 pm
Értékeltem Bertie kérdezősködését, így legalább egész biztosan tudtam információt szerezni azokról a dolgokról, amikről kellett, nem csak várhattam, hátha kicsúszik valaki száján valami hasznos. Elraktároztam magamban mindent, amit mondtak és reménykedtem benne, hogy semmit nem fogok elfelejteni ezekből. Én sem voltam túl büszke erre a szóhasználatra és a hanglejtésre, amit használtam, de hát valahogy el kellett adnom magam. Egyáltalán nem éreztem meggyőzőnek a viselkedésemet, akármennyire próbálkoztam, de szerencsére nem is kellett még ennél több. Nem voltak elég józanok ahhoz, hogy észrevegyenek bármit is rajtam. - Meghálálom majd -adtam egy csókot az arcára elégedettséget színlelve, mohón kapva a zacskó után. Elhagytam a pultot, egyenesen a lányok felé indulva, de végig úgy, hogy Bertie is láthasson engem, és én is őt. Minél távolabb kerültem tőle, annál hevesebben vert a szívem és annál jobban féltem a lebukás lehetőségétől. Merlin faszára, miért találtam én ezt ki? Miért nem otthon döngetjük a szomszéd falát? Odasomfordáltam a lányokhoz és azonnal beszélni kezdtem nekik. Segíteni jöttem, nincsen sok időm, nem bukhatok le, ha beszélnek, akkor tudok rajtuk segíteni. Egyetlen szőke lány kivételével az összes pánikszerűen fordult el tőlem, biztosan nagyon féltek az esetleges büntetéstől. A szőke viszont, igaz hezitálva, de lassan és remegősen csak megszólalt. Nem tudott sokat mondani, csak egy címet, amit többször hallott és neveket, amik valószínűleg nem voltak igaziak. Akartam még kérdezni tőle valamit, de hirtelen megéreztem egy kezet a vállamon és egy nagydarab emberrel találtam szemben magam, aki azt kérdezte, hogy mit akarok én a csajoktól. Egy pillanatra lefagytam, itt a vége, most már tényleg meghalok, de aztán rájötten, hogyan próbálhatom meg kihúzni magam. - Hupszika, hihi, csak a mosdót kerestem. Tudod, már nagggyon belőném magam. -Nem voltam biztos benne, hogy teljesen hisz nekem, mert elég gyanakvóan nézett rám, de végül útba igazított. -Jaj, nagyon köszi, macifiú! Elindultam az irányba, amerre mutatott, de egy nagyobb kört megtéve sikerült visszajutnom Bertie mellé. Nem számítottam rá, hogy azonnal az ölébe húz, de nem zavartattam magam. Csak akkor vettem észre a kopasz kezét visszahúzódni a levegőben, amikor már biztosan ültem Bertie ölében. Máris értettem, miért rántott el ennyire hamar onnan, bár nem éreztem azt, hogy ez ennyire fontos lenne. Legfeljebb megint nevetgélek egyet rajta, de legalább nem tűnnénk gyanúsnak. Éreztem az egyre erősödő pánikot, ahogy megláttam a várakozó pillantásokat magamon, hogy miért nem nyúlok a kokainhoz. Most mégis mit mondjak? Hogy nem kérek? Hogy nem szeretem? Ez nem kibaszott babfőzelék. Bassza meg.
Kínos, éveknek tűnő csend telepedett közénk, mintha egy pillanatra a zene lüktető basszusa is elhallgatott volna. Bámultak minket, de főleg Adát, először várakozással telve, aztán értetlenül, majd láttam a dühöt a két férfi tekintetében. Nem tetszett nekik, hogy Ada habozott, nyilvánvalóan gyanús volt az elutasítása. Kapnia kellett volna az alkalmon. Éppen ez volt az a szituáció, amiért előre imádkoztuk, hogy elkerüljük. Talán semmi sem történt volna, ha Ada felszívja azt a csíkot. Talán. De nem tudtam hogyan bírná, ami nekem meg sem kottyant, az vele csúnya dolgokat művelhetett. Bár megeshet, hogy nem csúnyábbakat, mint amit ez a két hapsi és a verőembereik tehettek velünk... De már mindegy volt, éppen elégnek bizonyult ez a pár másodpefc arra, hogy gyanakodni kezdjenek. Szipogtam. Bassza meg, én sem akartam beállni, hiába volt kis mennyiség, amit most felszívtam, akkor sem akartam ezt. Tudtam, hogy perceken belül hatni fog. Betépvé mindig túl sokat pofáztam, túl bátor lettem és erre most semmi szükségünk nem volt. De mégis mit tehettem volna? - Ne basszatok már ki velem, migrénem lesz, annyit locsog tőle... - erőltettem magamra egy mosolyt és egy nyugalmat. Újdonsült barátaink persze nem engedték el a dolgot, elég volt az a fél pillanatnyi rémület Ada arcán ahhoz, hogy tovább erőltessék. Először csak kérték, kedveskedve, komolytalanul. Aztán erőszakosan. - Akadjatok már le róla a picsába - szóltam közbe. - Velem jött, majd én eldöntöm... A mondatot nem tudtam befejezni, mert a kopasz megrangatta a pulóverem nyakát és felrántott a bárszékről. Nem tudtam eldönteni, hogy a pulzusom a félelemtől vagy a hirtelen beütő kokótól ugrott meg. A pasas az arcomba sziszegte, hogy én itt semmit nem döntök el, majd megkérdezte, hogy Ada miért jött velem. Nyeltem egy nagyot. - Olyan, mint egy pióca, nem lehet lerázni. - Nem vették be a hazugságot, a következő pillanatban már be is mosott nekem egyet. Hatalmas szarban voltunk.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Szomb. Jan. 18, 2020 10:42 pm
Fagyottnak éreztem a levegőt és egy végtelen hosszúnak érzett perc erejéig csak a szívem zakatolását hallottam a fülemben. Lázasan kattogott az agyam, hogy mit kéne mondanom vagy tennem most, hogy belekerültünk ebbe a kurva nagy szarba, ami most itt volt. Utólag rájöttem, hogy az lett volna a legegyszerűbb, ha nem agyalok rajta és felszippantom az egészet, aztán valami mondvacsinált indokkal jó hamar lelépünk innen, és ha a szervezetem rosszul reagálna, akkor Bertie-nél azt is át tudom vészelni. De mire ezt végigjátszottam a fejemben, addigra minden mindegy volt. Pillanatok alatt gyanúsak lettünk, vagyis lettem én, elsősorban és most már nem segített volna az sem, ha tényleg felhúzom az egészet. Nem mellesleg azt sem tudtam hogyan kellene, biztosan azonnal észrevették volna, hogy fogalmam sincsen, mit csinálok. Minden olyan simán ment eddig, miért éppen a célegyenesben kellett elbasznom? Elkezdtek nagyon határozottan utasítani, hogy most azonnal szívjam fel azt a kokaint. Rettegtem, nem tudtam, mit tegyek, mert nagyon nem akartam drogozni, de egyszerűen nem adtak választási lehetőséget. Már éppen hezitálva nyúltam volna a drogért, hogy megtegyem, amit akarnak, hátha akkor épségben megússzuk, de elvesztették a türelmüket. Majdnem a földre zúgtam, amikor kirántották alólam Bertie-t, az utolsó pillanatban kapaszkodtam meg a pultban, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat. A mozdulattal persze sikeresen levertem egy-két zacskót és a karom is fehér lett a ráragadó portól. Éppen megfordultam, amikor Bertie megkapta azt a nem kicsi ütést az arcába. - Vedd le róla a kezed! -löktem el tőle ösztönösen kopasz barátunkat, ami a legrosszabb volt, amit ebben a helyzetben tehettem. De nem nézhettem végig, ahogy megverik, gondolkozni pedig megint nem sikerült elsőre. Másodpercek kellettek csak hozzá, hogy a tulaj észbe kapjon, már érezhettem is, ahogy a hajamnál fogva hátrarántja a fejemet, aztán a pálcája hegyét a nyakamon azzal, hogy ne pattogjak, inkább a szám járjon. Jól van. Csak meghalok ma este.
Pontosan ez volt az, amitől előre féltem. Otthon kellett volna maradnunk, most éppen az lehetett volna a legnagyobb problémánk, hogy a szomszédaim dörömbölnek a falon, amiért túl hangosak voltunk, Kormi meg az ajtót kaparja. Ehelyett éppen csöpögött az orromból a vér, Adát pedig lefogta a bár tulaja. A kurva életbe. Kopasz barátunk könnyedén felkent a falra, kétszer akkora volt, mint én. Vergődtem a szorításában, végül sikerült pálcát rántanom, de ezzel csupán annyit sikerült elérnem, hogy egy gyors átokkal leszedtem magamról a kopaszt. Adát esze ágában sem volt elengedni a másik pasinak és mire kettőt pislogtam, már trollméretű kidobófiúk álltak körülöttünk, legalább hárman, a kezükben varázspálcával és biztosan nem azzal a szándékkal, hogy egy ártalmatlan Rictusemprát küldjenek kettőnkre. - Vagy eldobod a pálcád vagy elvágom azt a csinos kis torkát - vetette oda nekem a bártulaj, továbbra is Adát szorongatva. Nem volt más választásom, a földre dobtam a pálcámat, bármennyire is fájt megtenni. Egyre reménytelenebbnek és védtelenebbnek éreztem magam. Persze megpróbálhattam volna a jó öreg "változz kutyává és fuss" trükköt, de egyrészt nem bíztam maximálisan a sikerében, másrészt pedig képtelen voltam itthagyni Adát, mert egy érzelgős hülye fasz voltam. Felvonszoltak minket a galériára, meg sem kíséreltem ellenkezni, felesleges lett volna. Talán jobban jártunk volna a gyors halállal, de világ életemben egy optimista idióta voltam és elég bátorságot sem osztottak nekem ahhoz, hogy nekiálljak szuperhősködni ekkora túlerővel szemben. Nem akartam felmenni arra a kurva galériára. Remegett a térdem, minden eddiginél jobban elfogott a hányinger. Elmaradt a kokain utáni jól ismert súlytalan vidámság, csak a pánik uralkodott el rajtam, úgy éreztem, a szívem ki fog ugrani a helyéről. Hadarni kezdtem, összehordtam mindenféle értelmetlen hülyeséget, bármit, ami segíthetett kijutni innen. - Srácok, ne már... Erre most mi szükség van? Nem történt semmi, én nem is úgy gondoltam... Nem folytathatnánk inkább ott, ahol abbahagytuk? Faszomat már bele, ne rángassatok így, komolyan, most miért kell ezt? - Megállás nélkül beszéltem, természetesen hiába. Felvittek minket az egyik emeleti üres szobába, mindkettőnket a földre lökve. Kaptam egy erős rúgást a bordáim közé, a fájdalomtól olyan hangot adtam ki, mint egy kutya, akinek ráléptek a farkára. Ösztönösen Ada felé húzódtam, mintha bármi esélyem lett volna megvédeni őt.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Jan. 19, 2020 12:50 am
Ahogy a falnak csapta az a randalór testalkatú állat Bertie-t, már lendültem volna előre, hogy valahogy kihúzhassam a szarból, de csak azt értem vele, hogy a fickó a hátam mögött még erősebben szorított és határozottabban szúrta a pálcáját a nyaki verőeremnek. Bármennyire frusztrált is a helyzet, nyugton kellett maradnom, mert mást egyszerűen nem tehettem. - Ne tedd meg! -vágtam rá, de persze teljesen hiába. Bertie nem gondolkodott sokat, azonnal eldobta a pálcáját, a kopasz pedig felszedte utána a földről. Ezzel az egy mozdulattal sikerült elveszítenünk minden jelenleg használható fegyverünket, kivéve az én varázspálcámat, de azt egyelőre nem szándékoztam használni. Kellett valami, ami reményt ad, hogy Bertie valahogy megúszhatja élve. A saját életem nem érdekelt, de az övé nagyon is. Úgy vert a szívem, mintha fizettek volna neki érte, a lábaim remegtek, nehezen szedtem a lépcsőket velük és a légzésem is sokkal gyorsabb volt a normálisnál. Annyi adrenalin zúgott bennem, hogy féltem, leállnak tőle a veséim, feladják a további termelést. Azt hittem, nem félek a haláltól, hiszen sokszor vártam már, hogy álmomban beérjen, de most mégis rettegtem attól, ami rám várt odafent. Ami ránk várt. És minden egyes lépcsőfokkal mintha a hatványaira emelkedett volna ez a félelem. - Hagyjátok őt békén. Nem tud semmit az egészről, minden az én tervem volt, én manipuláltam arra, hogy megtegye nekem. Fogalma sincsen, miről beszél. -Egymás szavába vágva, teljesen egyszerre beszéltünk Bertie-vel, nem mintha érdekelte volna őket bármelyikünk mondandója is. Ajtó nyit, padló arcon köszön. Gyors bemutatkozás volt az emeleti szobától. Kissé bevertem a fejemet és a karomat is, de egyik sem érdekelt igazán. Aztán amikor megláttam, hogy még bele is rúg az egyikük Bertie-be, a többi pedig jön be utána, bizonyára nem boldog szülinapot énekelni, pánikolva húztam elő az addig jól elrejtett pálcámat. A legközelebbit sikerült a szemközti falnak repítenem, de nem volt nagy siker. Pillanatok kelletek csak hozzá, hogy a másik oldalról elhangozzon egy Crucio, a pálcám máris a földre esett és odalett minden védekezési lehetőségünk. Felsikoltottam a fájdalomtól, vergődtem, kapartam a földet, de a kibírhatatlan fájdalom nem akart múlni. Meddig akarja még ezt csinálni? Merlinre, ölne inkább meg.
- Kussolj már be, Merlinre, miért kell ennyi faszságot összehordanod? - próbáltam túlharsogni Adát. - Azt sem tudja mit beszél, ne foglalkozzatok vele. Épp csak az hiányzott, hogy helyettem Adát kezdjék el faggatni arról, mi a francot kerestünk itt, mert egyre nyilvánvalóbbá vált a tulaj számára, hogy nem a drogbiznisz vonzott ide egyikünket sem. Biztos voltam benne, hogy Ada még életében nem kapott egyetlen kiadós verést sem, nemhogy ízelítőt a Cruciatusból. Ha elkezd beszélni, csak hogy szabaduljon a fájdalomtól, akkor nekünk annyi... Ha eze megtudják, hogy ő egy auror, akkor egy gyufásdobozban is elférnek majd a maradványaink néhány óra múlva. Elterültem a szoba padlóján, az arcom alatt szőnyeget éreztem, bár a bordáim közé hasító fájdalom jobban lekötött. Micsoda úri kényelemben volt részünk... Sikerült átvergődnöm az oldalamra, még épp időben ahhoz, hogy végignézzem, amint Ada pálcát rántott. Rossz ötlet volt. Nagyon rossz ötlet. Szinte azonnal földre küldték egy főbenjáróval, úgy borult mellém a padlóra, mint egy odahajított rongybaba. Pánikszerűen pattantam fel, hogy az Adát kínzó pasasra vessem magam, nem bírtam tétlenül nézni, ahogy Ada vergődött és sikított a fájdalomtól. Természetesen rögtön lefogtak, hátra csavarták a karomat és kénytelen voltam bámulni, mint egy tehetetlen idióta, ahogy Ada újra és újra összerándul. - Ki küldött ide, Ollivander? - szegezték nekem a kérdést. Most legyél okos, Bertie. Lázasan kattogott az agyam, próbáltam használható magyarázatot kitalálni, de egyik sem volt elég jó ahhoz, hogy életben tartson minket. - Senki, tényleg csak árulni jöttem, esküszöm - bizonygattam egyre elkeseredettebben. Kaptam egy újabb ütést, a lendülettől lefejeltem az egyik mélyvörösre festett falat. Csillagokat látva tántorogtam, de nem kellett sokáig küzdenem azért, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Vörös fény villant, én pedig zsák krumpli módjára roskadtam össze a Cruciatus-átoktól. Nem most tapasztaltam először, de a kín éppen olyan volt, mint tizenöt évesen Carrowék óráján vagy egy rosszul sikerült üzlet után, amiből alig keveredtem ki élve. Szégyen vagy sem, de úgy bőgtem, mint egy kisgyerek. Nem akartam meghalni, bassza meg, nem halhattam meg itt, éppen most. Még kezdhettem volna valamit az életemmel... Anyám mit fog gondolni, ha egyszer majd előkerülök három darabban egy sikátorban? Aztán az átok végetért. Pihegtem a földön, mint egy madár, aki az ablaküvegnek csapódott. Forgott velem a szoba, zakatolt a szívem, de ébernek éreztem magam. Nem tudtam, hogy a félelem vagy a kokain az oka, de teljesen magamnál voltam, mintha minden idegszálam készenlétben állt volna. Az egyik gorilla újból felemelte a pálcáját, de mielőtt kimondhatta volna, hogy Crucio, megadóan felemeltem a kezem. - Dolohov. Levin Dolohov küldött minket. Briggsről akart információt. - Említettem már, hogy kurva jól tudtam hazudni? - Bármennyit fizet nektek, ha életben hagytok minket. Megvan Dolohov, ugye? Magas, szőke, a negyvenes nők eldobják tőle a bugyijukat és piszkosul gazdag. Többet tud fizetni nektek bármelyik balfasznál, aki eljött ma ide. Két lehetőség létezett: vagy most azonnal megölnek minket vagy megfontolják az ajánlatot. Rohadt veszélyes játékot űztem, de most ez volt minden reményünk.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Jan. 19, 2020 3:15 pm
Soha életemben nem éreztem még ilyen mértékű fájdalmat. Egész eddigi életemben mindig megúsztam még a hasonlót is. Sosem kviddicseztem, így ilyen sérülésem nem volt, gyerekként a bátyámmal akad néhány kisebb balesetünk, de egyik sem komoly. Auror nem voltam túl régóta, úgyhogy nem is annyira meglepő, hogy eddig még senki nem akart megölni. De ezt is el kell kezdeni valamikor, habár nem éppen itt és így akartam. Végig az zakatolt a fejemben, hogy nem akarok meghalni Eddig azt hittem, nem érdekelne, hiszen semmi jó nem volt az életemben, senkit nem érdekeltem, senkinek nem hiányoznék, és boldog sem voltam. Akkor miért lenne rossz a halál? Most mégis annak éreztem. Nem akartam meghalni. Aztán az átok abbamaradt. A fájdalom nem tűnt el, még percekig ott lüktetett minden porcikámban és még a légvétel is úgy fájt, mintha szurkálnák a tüdőmet. Amikor Bertie-t is eltalálta egy Cruciatus, erősebbnek éreztem, bár lehet, ez már egy másfajta fájdalom volt, amit azért éreztem, mert így kellett őt látnom. Felnyögtem, könyörögni akartam, hogy hagyják abba, hogy ne őt bántsák, hanem engem, de nem tudtam egyetlen szót sem kiejteni a számon. Könnyes szemekkel, tehetetlenül néztem a szenvedését, ami úgy éreztem, még a saját fájdalmamnál is rosszabbul érintett. Csend lett. Nem sokáig, alig egy fél percre, de az Bertie-nek bőven elég volt ahhoz, hogy kitaláljon egy szuper hazugságot. A probléma csak az, hogy ha nincsen szerencsénk, az a hazugság még mélyebbre süllyeszt minket. - Bertie, ne -nyögtem fel, ami mint utólag kiderült, nem volt egy rossz ötlet. Egyáltalán nem ez volt a szándékom és a célom vele, de szerintem azt hitték, hogy a reakcióm annak szólt, hogy Bertie elárulta az igazságot. Leeresztették a pálcájukat és összenéztek, majd megint vissza ránk. Néhány nagyon hosszúnak tűnő másodperc alatt átbeszélték a dolgot, úgy, hogy mi ne halljuk, aztán egy szó nélkül otthagytak minket. Ajtó be, zár elfordít. Ablak nem volt a szobában, az egyetlen fényforrás az ajtó aljánál beszűrődő kinti fény volt, egyébként teljes sötétségben voltunk. És innen biztos voltam benne, hogy nem jutunk ki ma. De talán holnap sem egy darabban. Nem tudom, mennyit akarnak agyalni rajtunk, de remélem, sokáig, mert annál nagyobb esélyünk van a túlélésre. Persze még ez is elég csekély. Vettem egy mély, reszketős levegőt és átfordultam a hátamra. - Bertie? Megvagy?
Az egyik gorilla dörmögve megjegyezte, hogy látta Adát a csajokkal beszélgetni, biztosan Briggsről kérdezősködött. A hazugság, amit a pillanat, a félelem és a felszívott kokain hevében sikerült kinyögnöm, kezdett egyre hihetőbbé válni. Meg kellett nyugodnom, hogy a helyzethez mérten tiszta fejjel képes legyek kitalálni valamit. Nem vártam el Adától, hogy menekülőutat találjon nekünk, valószínűleg megbénította a félelem és életében nem került még ehhez hasonló szituációba. Abban sem voltam biztos, hogy képes lesz eszméleténél maradni több percnyi Cruciatus után, én legalábbis az első alkalom után konkrétan elájultam, úgy kellett felpofozniuk Carrow Sötét Varázslatok órája után. Végül mindenféle magyarázat nélkül ránk zárták az ajtót. Még éltünk, a kérdés csak annyi volt, hogy meddig. A hátamon feküdtem, csukott szemmel, a sötétben úgysem láttam volna semmit. Mély levegő, kifúj, mély levegő, kifúj, nyugalom. Fájt minden porcikám, mintha égtek volna a csontjaim, de az agyam mégis zakatolt, képtelen voltam akár csak egy másodpercre is pihentetni. Megtöröltem az arcomat a pulóverem ujjával, nem mintha lett volna ki elől rejtegetni, hogy az előbb még bőgtem a fájdalomtól és a félelemtől. Ledörzsöltem egy keveset az alvadt és friss vérből is, ami az orromból szivárgott. - Igen, jól vagyok. Én nem voltam Cruciatus-szűz. - Nem is én lettem volna, ha nem találok ki egy ilyen idióta kifejezést. - Te is megvagy? Közelebb húzódtam Adához a sötétben és kitapogattam a kezét, majd erőtlenül megszorítottam. - Hát... tényleg inkább az ágyamban kellett volna maradnunk - sóhajtottam fel. - Kitalálok valamit, jó? Kijutunk innen, élve. Csak ne ess pánikba és ne kezdd el magadat okolni, mert ez nem fog segíteni.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Jan. 19, 2020 5:11 pm
- Jól vagyok, azt hiszem. Bár nem érzem a fél testemet, de talán még ez is jobb, mintha érezném. -Fájdalom helyett csak kellemetlen zsibbadást éreztem a talpamtól a fejem tetejéig. Biztosan csak az agyam küzdött így a fájdalom ellen. Nem tudtam volna megmondani, hihetetlenül ködös volt minden, csak az elmém nem. Az teljesen tiszta volt, odafigyelt Bertie-re és az ajtó túloldaláról beszűrődő zajokra is, és nem mellesleg emlékezett a ez elmúlt percek fájdalmaira és rettegésére is. Iszonyú fáradtnak éreztem magam. Szorosan Bertie kezébe kapaszkodtam, mintha ez lenne az egyetlen módja annak, hogy megtartsam a józan ítélőképességemet és ne essek pánikba. Azt gondoltam, hogy még ha rosszul is sül el ez a ma este, akkor is rendben leszek, nyugodt maradok és határozott, aki pontosan tudja, mit kell majd csinálnia és szilárdan tud állni a talpán még egy Cruciatus után is. Elég sokat gondoltam magamról, mert ezek közül egyikre sem voltam képes. - Ezzel már elkéstél -nyeltem egy nagyot. -Nem tudom nem magamat okolni, amikor a kezdetektől fogva az én ötletem volt ez az egész öngyilkos merénylet, és amikor ellenkeztél, még akkor is ragaszkodtam hozzá, hogy belerángassalak a saját hülyeségembe. Most pedig... most is én basztam el, fel kellett volna szívnom azt a kurva kokaint és akkor most már úton lennénk hazafelé és mindketten rendben lennénk, de nem tettem meg, mert beszartam, és ezzel csak azt értem el, hogy téged is bántottak. Én nem akartam neked fájdalmat okozni. -Könnybe lábadt a szemem. Hihetetlenül elkeseredett voltam és ezt még ha akartam, akkor sem tudtam volna leplezni. Ideges mozdulattal töröltem le az arcomról a szökevény könnycseppeket, nem akartam útnak engedni őket. -Bárcsak tényleg ott maradtunk volna nálad.
- Akkor jó, a Cruciatus piszkosul szar. Most a lelkemet is eladnám egy jointért... - jelentettem ki. Jól tűrtem a fájdalmat, magasan volt az ingerküszöböm, de határozottan jól esett volna, ha ellazulhatok egy füves cigivel. Persze nem itt, hanem mondjuk otthon, az ágyamban, Adával. Ehelyett még mindig a padlón reszkettem ezen a leprafészek helyen. Lentről még felszűrődtek a buli zajai, a mellettünk lévő szobákban pedig elképzelni sem akartam, hogy mi történhetett éppen. Végighallgattam Ada siránkozását, bár nem akartam. Én nem okoltam őt semmiért és ha valóban ezek voltak életem utolsó órái, akkor azt nem azzal akartam tölteni, hogy próbálok bűnbakot keresni. Egy ideje már rájöttem, hogy az életben minden rossz dologért csak magunkat okolhatjuk. Kereshettem volna, hogy miért lett belőlem ennyire elcseszett felnőtt férfi, mikor gyerekként tele voltam tervekkel és álmokkal, de a hibát egyedül magamban találhattam meg. Én rontottam el, én hoztam rossz döntéseket és most is csak magamnak köszönhettem, hogy itt voltam - Ezt fejezd be, jó? Nem tehetsz semmiről. Nem kellett volna felszívnod azt a kokót, öt perc múlva kikotyogtál volna mindent. És különben is, téged ismerve fel sem tudtad volna szívni normálisan... - ráztam meg a fejem, habár ő ezt nem láthatta. - Az én döntésem volt, nem beszéltél rá semmire. Tudod mennyire gyűlölöm ezeket a faszkalapokat? Hétközben játsszák a rendes állampolgárt, tökéletes minisztériumi dolgozók, csinos feleség, minimum három cuki kisgyerek, aztán hétvégén fizetnek néhány galleont egy húszéves kissrácnak, hogy szopja le őket a férfimosdóban, jobb esetben csak azt, és ő meg is teszi, mert kurvára nincs más lehetősége és máskülönben éhen döglene vagy hamarabb belepusztulna az elvonási tünetekbe. A következő hétvégén meg itt buliznak elrabolt, bedrogozott lányokkal. És mit csinálnak az aurorok? Semmit. Kettőnkön kívül mindenki leszarja. Furcsán konkrét volt a kifakadásom? Igen. Okkal. Nem érdekelt, dühös voltam, persze nem Adára, ő semmiről nem tehetett. A világra voltam dühös, amiért egyáltalán létezhettek ilyen helyek, szabadon mászkálhattak ilyen emberek és ártatlanok szenvedtek miattuk. - De ne sírj, nem lesz baj. Kitalálok valamit, csak kell egy kis idő. - Hinni akartam benne, hogy tényleg létezett innen kiút, csak meg kellett találnunk. Vagyis találnom, mert úgy láttam, Ada nincs abban az állapotban, hogy képes legyen meghozni bármilyen döntést.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Jan. 19, 2020 7:34 pm
Láttam rajta, hogy ő határozottan jobban tűrte nálam a fájdalmat, ami egyrészt nagy megkönnyebbülést adott, másrészről viszont annál szánalmasabbnak éreztem magam és megalázónak a helyzetet, amibe kerültem. Gyűlöltem a kiszolgáltatottság érzését, azt, hogy gyenge voltam és tehetetlen. Ennél bármi jobb lett volna, csak ne érezném így magamat. Ez nem a kifogásokról szólt. Nem azért mondtam ezt neki, mert azt akartam, hogy mindenért engem hibáztasson és saját magamból csináljak rossz embert, még ha nem is voltam az. Egyszerűen csak ez volt az igazság, amiben én őszintén hittem. Hiszen tényleg én rángattam bele ebbe, nem csak a levegőbe beszéltem vele, és tényleg az én ötletem volt, amiről még a társam is megpróbált lebeszélni. Ha Weasley most itt lenne, egész biztosan sírva kérnék bocsánatot, amiért nem hallgattam rá. - De látod, hogy ketten mire mentünk ezzel. Csak a vakmerőségem miatt vagyunk most itt, azt várva, hogy egy óra múlva halunk meg, vagy majd reggel. Semmi jót nem látok ebben, semmi értelme nem volt és semmi eredménye nem lesz. Teljesen felesleges erőfeszítés volt. Jövő héten ugyanúgy folytatni fogják, csak mi leszük halottak. -Nagyon régóta a pesszimizmus mestere voltam, de ez most csak még rosszabb lett. Rendkívül elkeseredve éreztem magam és nem csak azért, mert a halál árnyékában álltunk. Egyszerűen csak most akart lecsapódni rajtam az elmúlt sok év, talán mind a huszonhét minden fájdalma és bánata. És ezt nem Bertie-nek kellett volna elsírnom, hozzá képest nekem aranyéletem volt. Igaza volt, nem voltam abban az állapotban, hogy gondolkodni tudjak. Valakinek jól fel kellett volna most pofoznia. Közelebb húzódtam hozzá, éreznem kellett magam mellett, még akkor is, ha a mozdulat hihetetlenül fájdalmas volt.
Eddig féltem, azonban most ennek a helyét kezdte átvenni a harag. Ada felidegesített, ilyen még egyszer sem történt korábban. Nehezen lehetett kihozni a sodromból, nem azért, mert olyan bölcs és megfontolt lettem volna, egyszerűen csak hozzászoktam már, hogy az emberek általában irritálóak, önzők és imádnak panaszkodni. Ada nem ilyen volt, most mégis ezt hozta ki belőle a rettegés. - Ada, fogd már be - fakadtam ki. - Befejeznéd a kibaszott önsajnáltatást? Nem miattad vagyunk itt, én is ugyanúgy akartam ezt, mint te. Mert valakinek akarnia kellett. Nem győztél meg semmiről, ha nem akartam volna jönni, akkor nem lennénk itt. De akartam. Minden kibaszott nap végignézem, hogy olyan lányok állnak az utcasarkon, akik épp csak elballagtak a Roxfortból és ilyen undorító faszkalapok viszik haza őket. El tudod képzelni, hogy én miket tettem meg ezeknek a geciknek régen, hogy legyen aznap pár gramm anyagom? Nem, nyilván nem tudod, honnan is tudnád... Elárulom, nem volt jó, rohadt megalázó és undorító volt. Ha ránézek ezekre a szemetekre, akkor azt kívánom, bárcsak laposra verhetném az összeset. Úgyhogy fejezd be a picsogást, mert ez most rohadtul nem arról szól, hogy ki hibázott és mi volt felesleges. Elbasztuk, de legalább próbáltunk valami jót tenni. Ez állt a legközelebb ahhoz, hogy egyszer beverjem a pofájukat. Ideges voltam. Nem Adán kellett volna levezetnem a haragomat, igazából nem érdemelte meg. De nagyon idegesített, hogy próbált magából valamiféle manipulatív dögöt gyártani, aki akaratom ellenére a halálba rángatott. - És ha meg is ölnek minket... engem nem érdekel. Az elmúlt egy hétben végre megint azt éreztem, hogy van értelme annak, amit csinálok. És hogy valakit érdekel mi van velem. Ha most fel is darabolnak, az sem számít, mert ez a néhány nap többet ért az elmúlt tizenhét évnél. Ne tedd tönkre ezzel a hisztivel, kérlek.
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Vas. Jan. 19, 2020 10:36 pm
Nem vártam, hogy rám fog förmedni, soha ezelőtt nem tett ilyesmit. Mindig végtelenül nyugodt és türelmes volt velem, pedig nem lehettem mindig egy egyszerű eset. Most különösen nem voltam az, talán éppen ezzel adtam neki a legjobb okot arra, hogy egyszer végre nekem essen. Mégis eléggé megszeppentem tőle és azonnal elhallgattam. Voltak elképzeléseim arról, hogy miket művelhetett fiatal srácként, aki azt sem tudta, miből vegyen magának egy fél zacskó kekszet, nem hogy még a méltóságát is mindenáron meg akarja tartani. Biztosan nem volt rá lehetősége, hogyan is lett volna? És minden bizonnyal azok, amiket el tudtam képzelni róla, hogy a szükség miatt megtette, meg sem közelítették a valóságot. Szánnom kellett volna vagy sajnálnom ezek miatt, és utóbbi egy kicsit meg is volt bennem, de nem ez volt az elsődleges. Inkább csak többnek láttam hirtelen mint eddig. Persze, mindig is erősnek találtam, sokkal erősebbnek mint a legtöbb embert, akivel a sors összehozott, de ez most adott hozzá valami pluszt. Rossz dolog ezt mondani? Hogy nem szánom, amiért ilyen élete volt? Én nagyon rosszul éreztem magam tőle. - Ne haragudj -szólaltam meg halkan, pár percnyi csend után. -Nem akartalak felbosszantani. -Tényleg nem akartam, eddig egyszer sem állt ilyesmi szándékomban. Weasleyt nagyon sokszor bosszantottam fel, általában akaratom ellenére, de rosszabb napjaimon szándékosan is, viszont ő rá is szolgált erre mindig. Bertie ellenben mindig csak jó volt hozzám. A következő mondatai még az előzőeknél is jobban megdöbbentettek. Nem számítottam rá, hogy neki ennyit jelentett az, ami kialakult közöttünk. Nekem nagyon sokat számított, ez számomra végig egyértelmű volt, de közben meg voltam róla győződve, hogy neki ez is egy ugyanolyan kaland mint a többi, bármilyen más lánnyal maga alatt. De jólesett, hogy nem csak egy voltam a többi közül, Merlinre, de mennyire, hogy jólesett... Ő volt az első, aki így gondolt rám. - Nekem nagyon is sokat számítottál és számítasz még mindig. Ahogyan az elmúlt egy hét is. Nem tudnám megmondani, hogy mikor volt utoljára, hogy boldogan feküdtem volna le aludni és reggel nem a világ legnyomorultabb érzésével keltem fel. Már el is felejtettem, milyen az, de az utóbbi napokban végig ezzel feküdtem és keltem.
Nem akartam, hogy szánjon, el sem tudtam képzelni a szánalomnál gusztustalanabb érzést, amit bárki táplálhatott irántam. Csak annyit szerettem volna, hogy végre felfogja, nem miatta voltam itt, csak és kizárólag magam miatt. Nem lettem volna képes félredobni egy ilyen remek lehetőséget arra, hogy közvetetten, de alaposan kiszúrjak azokkal, akik úgy gondolták bármit megtehetnek. Nem magam miatt, én már régóta nem keseregtem azon, hogy velem mi történt - ha ilyesmiken agyaltam volna szabad perceimben, már valószínűleg megöltem volna magam. Száműztem minden ilyen emléket az agyam egy távoli zugába és próbáltam derűsen látni a legrosszabb helyzeteket is. Viszont voltak, akiknek még tudtak ártani ezek az emberek. Ha csak elképzeltem, hogy legközelebb majd Ginát kapják el, amikor egyedül kószál a Zsebpiszok közben, kirázott a hideg a borzalomtól. Abba bele sem akartam gondolni, hogy most mit tehetnének Adával... - Nem haragszom - ráztam meg a fejem. - Csak ne hibáztasd magadat. Nem gondoltam volna, hogy ebben a nyomorult szituációban bármi megmelengetheti majd a szívemet, de amit mondott, az határozottan ezt tette. Eddig igyekeztem nem is gondolkodni azon, hogy Ada mit érezhetett a közösen eltöltött egy héttel kapcsolatban. Utáltam érzelmeket analizálni, a sajátjaimat különösképpen, mert bármennyire is bizonygattam az ellenkezőjét még magamnak is, a kelleténél sokkal könnyebben kötődtem másokhoz. A legkisebb kedves gesztusért is hajlamos voltam több hálát érezni, mint az egészséges lett volna. Éppen ezért nem is akartam magyarázatot találni Ada viselkedésére, úgy gondoltam, biztosan többet látnék bele, mint ami valójában. Hiszen az, hogy átlagos emberként kezelt, nem egy két lábon járó csődtömegként vagy valamiféle elkerülendő, veszélyes alakként, már önmagában akkora változás volt, hogy biztosan félremagyaráztam volna. Most azonban kimondta, hogy számított neki ez az egy hét, én számítottam neki. - Egyszerűen nem értem, miért vagy ennyire egyedül. Eddig mindig azt gondoltam, hogy tulajdonképpen mindent megtettem érte, hogy elmarjam magam mellől az embereket. De itt vagy te, egyik hibát sem követted el, amit én, és mégis... - Közelebb húzódtam Adához a sötétben, nem voltam hajlandó a Cruciatus és az ütések után maradt fájdalommal foglalkozni. - Még azzal sem vádolhatlak meg, hogy túl válogatós lennél, mert azt hiszem, nem vagyok prémiumkategóriás választás. Kezdtem megnyugodni. Nem töltött el békesség, de mintha a pánik kezdett volna csitulni, kezdte átvenni a helyét a színtiszta tenni akarás. Nem kezdtem el tervekkel bombázni Adát, előbb magamban kellett kitalálnom valamit, bármit, ami működhetett. Mert akármit is mondtam, igazából nem akartam meghalni...
I am one of those melodramatic fools, neurotic to the bone
No doubt about it
Vendég
Hétf. Jan. 20, 2020 12:53 am
Hasonló motivációm voltak a mai nap megtervezésében és kivitelezésében nekem is. Igaz, nem voltak ilyen borzasztó emlékeim, sosem keveredtem hasonló helyzetbe és nem is voltak emberek az életemben, akik miatt aggódnom kellett volna, hogy így járnak. De amikor megláttam Cora fotóját és megtudtam, hogy valószínűleg itt lehet... Valamilyen oknál fogva az olyan hatással volt rám, hogy egyszerűen nem tudtam úgy elengedni az ügyet, ahogy azt Weasley akarta. Nem tudtam szemet hunyni afelett, hogy az a lány, aki a nagymamáját gondozta otthon és tisztességes életet élt, most itt lehet ebben a pokol bugyrában és a halálért rimánkodik. - Igyekszem, csak nem egyszerű -sóhajtottam, de nem ragoztam tovább. Azt akarta, hogy hagyjam abba, úgyhogy abbahagytam, mielőtt még jobban kiakadna rám. Nagyon is számított nekem, még akkor is, ha eddig nem adtam a tudtára. Az ilyesmit mindig nagyon féltem kimondani, akár neki, akár másnak, pedig nála egész biztosan nem lett volna ez a tény veszélyeztető tényező. Biztos voltam benne, hogy ő lenne az utolsó, akinek egyáltalán megfordul a fejében, hogy kihasználja a szeretetemet. - Nagyon különleges tehetségem van hozzá, hogy a rosszat szeressem, amelyiket nem kéne. Roxfortos diákként rajtam röhögtek, mert túl fiús voltam és a kviddics jobban érdekelt másnál és még okos sem voltam annyira, hogy legalább azzal kivívjak némi... nem is tudom, szeretetet? Tiszteletet? Mindegy. Még az akadémiára sem jutottam be, egy kávéházban dolgoztam éveken keresztül. Magányosan. Aztán jött Levin, az egyetlen, aki egy időre feledtetni tudta velem, mennyire egyedül voltam. Kár, hogy a végén a kapcsolatunk volt a legrosszabb döntés, amit valaha meghoztam, mert azóta nem csak magányos vagyok, hanem egy számító kurva is. Úgy pedig elég nehéz nem egyedül lenni, ha az embert az összes munkatársa megveti, semmibe veszi és undorodik tőle. Szánalmas kimondani, de előtted több mint egy évig nem voltam senkivel, semmilyen minőségben. -Az ujjaim az övéivel szórakoztak, mert amióta megfogta a kezemet, én nem voltam hajlandó elengedni. -És az sem segít, hogy még most sem szoktam le arról, hogy rossz embert szeressek. Mert ha van elérhetetlen pasas a világon, akkor Weasley határozottan az. -Nem volt egyszerű ezt kimondani, mert eddig hangosan még sosem ejtettem ki hasonlót sem a számon. Magamnak sem. Egyszerűen nem akartam beismerni, de most már úgyis minden volt. Ha már meghalunk, akkor legalább ne nyomja még ez is a vállamat.
