Azt mondták, hogy a karrieremnek rövid úton vége, ha fogyasztok, de valahogy mégis sikerült legurítani egy vodka shotot. Néha úgy érzem, mintha a föld egyszerűen megnyílt volna alattam, és én csak zuhannék magatehetetlenül. Vagy, mintha az életem olyan lenne, mintha minden nap egy borzasztó autóbalesetem volna. Kurvára elbasztam, tudom én jól, de a tudás-, és a beismerés, sajnálatos módon, nem változtat meg semmit, és nem teszi a dolgokat meg nem történtté. Ha visszamennék (az időben is!) Las Vegasba, és visszaváltoztatnám Patrick-et, és elfeledtetném vele ezt az egészet – hogy tönkretettem a házát, hogy elloptam elhoztam pár cuccát, meg némi pénzt, és, persze, a legfontosabbat: hogy átváltoztattam egy giccses köcsöggé vázává -, a problémám egyik része megoldódna. Legalább ő, és a kutyái nem loholnának a nyomomban, meg persze a kékek sem. De a MACUSA igen. És az sem elhanyagolható tényező, hogy gőzöm sincs, hogy ki vette meg a vázává változtatott, ex-főnökömet – csak annyit tudok, hogy Mr. Moon6311 volt a felhasználóneve, és egy csomag automatába kérte a postázást St. Louisba, mert ’éppen arra járt’. Lehet, hogy gyűjtő volt, de az is lehet, hogy műkincs kereskedő, vagy csak egy mezei üzletember, tudja a nem létező faszom, de, hogy a büdös életbe nem találom meg, az olyan biztos, mint, hogy itt állok a pult mögött. Mert, hogy back to the roots, úgy döntöttem, hogy annak ellenére, hogy Ms. Nottnak kezdtem el dolgozni, kell valami más is, fizetés kiegészítésként, és ez egy olyan lehetőség volt, amit megragadtam. Persze ez csak egy próbanap, nem jelent semmit sem, ezzel is tökéletesen tisztában vagyok, de valahol mindent el kell kezdeni, szokták mondani a nálam idősebbek és bölcsebbek. Úgyhogy itt vagyok, egy unalmas, barna hajú nő képében tetszelegve, nadrágkosztümben, fehér blúzban, decens konttyal meg mindennel. És kedves vagyok. És mosolygok. Mint régen, Vegas piroslámpás negyedében – legalább most nem ordítanék legszívesebben. Ez a hely azért valamivel szofisztikáltabb és nívósabb, mint a dekadens tánclokálok, ezért is kell jól viselkednem. Meg, mert egész jó lenne a fizu. Nagy a pörgés a söntés környékén-, és az asztalok között is: még egy sör – de csak mértékkel, csak egy pohárral, de mindketten tudjuk, hogy azt egy másik fogja követni, és igazából tök felesleges finomkodni, de ezek már csak ilyenek -, minőség whiskey és brandy, jéggel, vagy jég nélkül, a mellettem álló srác koktélokat készít, főleg hölgyeknek, ellesem tőle a fortélyokat, nem lehet olyan nehéz, nem igaz? Nálam öregebb bort viszek ki az egyik asztalhoz, amit előzőleg már kinyitottam a pultnál, aztán egy másikhoz pezsgőt, és szemérmetlenül, begyakorolt mozdulattal nyitom ki úgy, hogy épp, hogy csak egy pukkanás hallatsszon, de a dugó ne törje ripityára a csillárt, és ne fúrjon lyukat a plafonba, és végképp ne lője ki senki szemét sem. Pár kedves szót intézek mindenkihez, mert akkor visszajönnek majd, senki sem szereti a bunkó és mogorva felszolgálókat, és még akkor sem szólok egy kurva szót sem, soha, amikor úgy kezdi bárki is a mondandóját – a rendelését, a szíves kérését -, hogy ’lesz egy...’. Szeretem ezt; ahogy az élet pörög, és zajlik, és úgy táncolhatok az emberek alkotta húsmasszában, mintha én is a része lennék, mintha valahová tartoznék, és már nagyon régen megtanultam ezeket a lépéseket, hogy aztán ezekben a helyzetekben mesterien lavírozhassak közöttük, mintha én is egy lennék a színpompás halakhoz hasonló, csillogó, szép, tarka ruhákba öltözött emberek csoportjában. Elfeledteti velem, ha csak egy kis időre is, hogy valójában nem tartozom ide. - Parancsoljon! Önnek mivel szolgálhatok? – lépek vissza az eredeti helyemre, a pult mögé, még mindig a kezemben tartva az ezüst színű tálcát, úgy fordulva a fiatal férfi felé.
ár a nagyvilág, teljesen egyedül. Minden az enyém, azt csinálok, amit akarok, oda megyek, ahová akarok… és fogalmam sincs, mit kéne most tennem. Nem számítottam rá, hogy ennyire bonyolult dolog a függetlenség. Pokoli volt az az albérlet is, mindenhol mocsok volt, ha én nem takarítottam össze, a levetett ruháim nem kerültek maguktól kigőzölve, kivasalva és frissítő szantálfa illatú permettel lefújva a szekrényembe, ha én nem tettem meg. És Merlinre, ez rengeteg munka volt, nem is értettem, a házimanóink hogyan végezték el ugyanezt a munkát otthon. Persze nekik annyiból egyszerűbb volt a helyzet, hogy többen voltak, jóval többen mint én egymagam, és egész életükben ezt csinálták. Én mi voltam? Egy szerencsétlen ifjú, akinek fogalma sem volt, hogyan gondoskodjon saját magáról, mert egészen idáig nem kellett megtennie. És már félúton jár a harminchoz… Nem csoda hát, hogy hamar elfáradtam, de mérhetetlenül. Pedig nem is volt olyan sok tennivalóm mára, csak elmosogatni és rendet rakni a konyhában, de ez egész nap eltartott. Pedig még csak nem is mugli módszerrel próbálkoztam, mert nem vagyok én bolond… De úgy fest, nincsen túl nagy tehetségem a dolgok elrendezéséhez és a megfelelő pakoláshoz. Csodálkozom rajta, hogy nem törtem össze egyetlen tányért sem, ami azt illeti, pedig meglehetősen közel álltam hozzá. Szóval leizzadtam a végére, mérhetetlenül mocskosnak éreztem magam, ezért tettem egy hosszú, két és fél órás szünetet a fürdőszobában, nyugtató füstölőkkel és levendulavízzel az idegekre. Szükségem volt rá, ezt senki sem tagadhatja, hiszen rengeteget dolgoztam azért, hogy a konyha szép legyen. Arra nem is akartam gondolni, hogy a lakás többi része hogyan néz ki, majd azzal foglalkozom holnap. Merlinre, mire a végére érek, kezdhetem is elölről… Hogyan tudnak emberek házimanók nélkül élni? A fürdő elég volt a stressz levezetésére, de utána nem tudtam a lakás többi helyiségének mocskában maradni, a konyhában pedig csak nem tölthettem az estémet. Úgyhogy kimozdultam otthonról, legalább ismerkedhetek olyan emberekkel, akikkel a Rosier kúria falai között sosem találkoztam volna. Lehet, hogy kicsit taszít, ahogy a pórnép él, de most itt lesz a lehetőségem arra, hogy egy kicsit nyitottabb legyek feléjük. Vagy csak nincsen kedvem egyedül maradni. - Nekem? -kérdeztem vissza bizonytalanul, amikor úgy tűnt, hogy a pult mögött álló fiatal hölgy most nekem szenteli a figyelmet. Nem voltam biztos benne, már nem azért, mert valamelyikünk kancsal lett volna - ki is kérem magamnak, tökéletesek a szemeim -, hanem mert olyan sokan voltak ezen a furcsa szagoktól bűzlő helyen. Merlinre, miért ide kellett betalálnom? -Persze, hogy nekem, hiszen rám néz éppen, butaságokat mondok. Egy Manhattan koktélt kérnék, tizennyolc éves Sazerac whiskeyvel és Amarena koktélcseresznyével. Elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcára, hogy rájöjjek, nem kellett volna ezt mondanom. Nagyjából úgy nézett rám, mint egy holdkóros udvari bolondra, amiért ilyet merek kérni tőle. - Vagyis… azt hiszem, egy sima Manhattan is megteszi -erőltettem egy szerencsétlen mosolyt az arcomra. Jaj, kellett nekem kitennem a lábam a bejárati ajtón!
Nem is olyan nehéz, nem igaz? Különben is, ez az első napom, estém, nem gáz az, ha kérek segítséget. Különben sem hiszem, hogy rá fognak jönni, hogy tulajdonképpen nincs is bartender végzettségem, mert, hát, ragadt rám más is a koszon-, meg a poron kívül Vegasban. Nem sok, de kevés, ez tény és való, de azt gondolom, hogy ide éppen elég. Nem is kérdezett senki, semmit, voltaképpen be sem kellett kamuzni az önéletrajzomban, hogy van ilyen jellegű papírom. Első alkalommal csak ennyit mondtak: állj be ide, a pult mögé, és szolgáld ki az embereket. Én meg pont nem az a fajta nő vagyok, aki összeszarja magát, ha valaki esetleg kér egy gin tonikot, vagy vodka-martinit, és nem csak abból áll az estém, hogy sört csapolok, kiviszem az üveges italokat az asztalokhoz, vagy éppenséggel mérnöki pontossággal mérem ki a feleseket, és a whiskeyt, meg a többit. Gyerekjáték. Teljesen fel vagyok pörögve, belecsavarodok a nyüzsgésbe, úszok az árral, és közben mosolygok, és annak a boldog embernek próbálom mutatni magam, aki lenni szeretnék. Nincs ez másképp akkor sem, amikor visszatérek a pult mögé, hogy az újonnan érkező, fiatalnak látszó daliát kiszolgáljam, és, mintha csak egy jó szándékú dzsinn lennék, minden kérését és kívánságát teljesítsem. Ahogyan a nagy könyvben meg van írva. - Igen – bólintok, még mindig mosolyogva, letéve magam mellé a tálcát, minden figyelmemet az úriembernek szentelve, nem foglalkozva a többiekkel, akik már egy ideje itt vannak, és nem ez az első italuk, amit kitöltenék nekik. Nem is a második. Tudom, mert kurva jó az arcmemóriám. És ezt a férfit most látom először az est folyamán. Amikor újra megszólal, a mosolyom csak szélesedik, halkan és röviden nevetek a rádöbbenésén. Persze, nem őt nevetem ki, csupán az őszinte reakciója mosolyogtat meg. – Csupa fül vagyok – teszem hozzá, mielőtt kikérné az italt. Igen. Az italt. Ez így és ebben a formában nem csak egy ital. Energiát sem pazarolok arra, hogy megpróbáljam véka alá rejteni a meglepettségemet: egyik szemöldököm felszaladt a homlokomon, a szemeim meg, valószínűleg, tányérnyi nagyságúra nyíltak ki. Tizennyolc éves whiskey, bassza meg macarena(már most elfelejtettem a nevét)cserkóval – e gondolat nyomán pislantok még csak most. Hát, ilyen biztosan nincs itt, azért ennyire nem elit a hely. Sőt. Semennyire, ami azt illeti. - Akkor legyen egy sima Manhattan, jó? Nem hiszem, hogy ezek az alapanyagok megtalálhatók, pult alól kiásva sem – annyira nem, hogy, mondjuk, Liznek a Királynőnek, vagy valamelyik, nemes rokonának sem. – De minden tőlem telhetőt megteszek az ügy érdekében, hogy a sima Manhattan is iható legyen – kacsintok rá, mielőtt hátat fordítok neki. És, igazából, most jön az a pillanat, amikor minden régi emlékemre szükségem lesz: a whiskey oké, de kell még bele más is. Mi? Amíg gondolkozom, előveszek egy keverőpoharat, mert arra emlékszem, hogy ezt nem annyira szokás rázva készíteni, mert nem lesz szép. Szép, baszd meg, June, hát ki a faszt érdekel, ha azt se tudod, hogy mi a következő lépés? Na, de, ne essünk pánikba. Cseresznye. Pohár. Amíg a keresést kínosan elhúzom, addig gondolkozhatok, és keresés közben kereshetek valamiféle segédanyagot is az egyik szekrényben, vagy fiókban. Aztán bevillan a kibaszott semmiből a vermouth rosso is, de tudom, hogy volt még valami. - Mindjárt kész – trillázom, elhúzva kissé az ’é’ betűt, és, amikor újra elfordulok tőle, előveszem a telefonomat, a lehető legnagyobb szakértelemmel a keverőpohár fölé görnyedve. Újra tizenöt évesnek érzem magam, és, csak az nyugtat meg, hogy ez nem robbanhat fel, mint a legtöbb lötty, amihez hozzáértem bájitaltanon annakidején. - Ön valamiféle szakértő? - kérdezem. - Alkohol szakértő... - fűzöm hozzá, miközben bepötyögöm a telefonom keresőjébe a koktél nevét, hogy kidobja az internet nevű intézmény a receptjét.
lyan kedvesnek tűnt ez a fiatal hölgy, igazán idióta húzás volt tőlem megmutatni, hogy én viszont mennyire kretén vagyok. Valószínűleg már most egy sültbolondnak tart, amikor itt lett volna a lehetőségem, hogy valakivel beszélgessek, aki nem a szüleim egyik… hát, nem igazán nevezném a többi arisztokrata családot barátnak. Legyenek távoli rokonok, úgyis meg lehet oldani, hogy mindegyikükkel kapcsolódást találjunk a családfáinkon. - Ne haragudj, még szoknom kell, hogy nem otthon vagyok. -Ha valamivel ronthattam a helyzetemen, az a tény volt, hogy a harminchoz közel még csak most szabadultam el otthonról, szemmel láthatóan felkészítetlenül az életre. Egyedül az szólt mellettem, hogy reggel megborotválkoztam, szakáll nélkül talán fiatalabbnak tűntem… vagy tudtam hazudni magam. Mindkettővel megelégednék jelenleg. És én voltam hollóhátas, Merlinre. -De biztosan jó lesz így is, nem kételkedem a koktélkészítési tudásodban. A kacsintástól azért kényelmetlenül fészkelődni kezdtem a bárszéken. Hogyan koptatnak le az emberek nőket anélkül, hogy közölnék vele: buzi vagyok? Mert én egész biztosan nem akartam egy random emberrel ezt tudatni, ki tudja, milyen rövid úton jutna vissza apámhoz, aztán dezertálhatnék Kamcsatkába, ha túl akarok élni. Persze mindez feltételes, mert az sem biztos, hogy flörtölni akart, csak én képzeltem be magamnak. Mindenesetre jobb elővigyázatosnak lenni. Annyi ideig kattogtam ezen, hogy észre sem vettem, milyen meglepően hosszú ideig tart egy egyszerű Manhattan koktél elkészítése. Talán még örültem is ennek az elhúzódásnak a lelkem mélyén. - Én, szakértő? -mosolyodtam el akaratlanul is. -Nem, közel sem. Csak egy elkényeztetett arisztokrata vagyok, akinek fogalma sincsen, hogyan élnek a normális emberek. De próbálok tanulni. -Az is elég szarul megy. -Igazából azt sem tudom, mennyibe kerül egy átlagos Manhattan koktél, de biztos nem többtíz galleonba mint azok, amiket én ittam még tavaly is. -Knútoknál csak több, de vajon sarlóknál is? Galleont szedjek elő vagy ezüstérméket?
Ha fegyvert fogtak volna a fejemhez, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk találja kevésbé a helyét. Pedig, higgyen nekem, fogtak már fegyvert a fejemhez, tudom, hogy milyen érzés a fasz fegyvercső rossz oldalán lenni. Szóval itt van ő, aki túl csendes és túl józan ehhez a helyhez, az este ezen órájában. Nem akarok mélyen szántó, filozófiai gondolatokba bonyolódni, vagy ne adja ég, játszani a nagy emberismerőt, de egy kicsit még olyan is, mintha zavarban is lenne. Hogy a hely miatt, miattam, vagy egy kicsit mindkettő miatt, azt nem tudom még csak megsaccolni sem. És akkor itt vagyok én, aki bár úgy tűnik, hogy ura a káosznak, ez nagyobb hazugság aligha lehetne. - Rá se ránts – könnyeden, hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat, és mosolyodok el -, nekem is hozzá kell még szoknom – nem tudom, mire gondol, mert nem igazán hallok ki semmiféle akcentust a hangjából, csak azt tudom, én mire gondolok: nem igazán volt fix pont az életemben korábban sem, legalábbis, így visszatekintve ezt kijelenthetjük, de azért voltak barátaim Amerikában. És volt egy életem is, bármilyen szar is, de arról most ne beszéljünk. Most meg itt vagyok az isten háta mögött egy köpésre, és hiába fogadott be félig-meddig a testvérem, egyedül vagyok, mint a kisujjam. Új utcák, új tömegközlekedési vonalak és számok, és akkor, ha még autóba is ülnék, a másik oldalon kell vezetnem. Ismerőseim is csak futólag akadnak, de mindegyik más arcomat, és más néven ismer. Olyan, mintha Marlena, vagy akár June meg is szűnt volna létezni, mintha csak egy-egy kósza emlékképek volnának, történetek, amiket már rég elfelejtettek, nevek, amiket soha, senki sem jegyzett meg. És akkor még szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nincs tudathasadásom. - Köszi a bizalmat, igyekszem – nem elrontani, és mindent beletenni; gondolom, de ezt már nem teszem hozzá. Ahogyan a fészkelődését sem látom már, mert rég háttal vagyok neki, és úgy kezdek sürögni-forogni a söntés mögött, mint egy kisebb hurrikán. Közben kattog az agyam, forognak a fogaskerekek a fejemben. Csak akkor villannak rá, most éppen kék íriszeim, amikor visszakérdez, én pedig a mosolyát viszonzom. - Meg mertem volna esküdni, hogy az vagy – na, nem, mintha szakértőnek kellene lennie ahhoz, hogy tízenx éves piákat ismerjen, és kifejezetten olyat akarjon inni. Voltaképpen lehet adóellenőr, vagy népegészségügyis is. De nem, baszd meg, ő egy arisztokrata. Rövid, hümmögő hangot hallatok, és felvonom egyik szép ívű szemöldökömet. - Most jön az a rész, hogy nekem tudnom kellene, hogy kell pukedlizni? – tényleg, komolyan kicsúszott a számon a kérdés, de a mosolyomból láthatja, hogy nyilván nem akartam megsérteni, és én magam sem gondolom komolyan a kérdést. Aztán felvillan a telefonom képernyője, amin a weblap megesket rá, hogy elmúltam tizennyolc éves. A kibaszott Angostura bitter. Abból is egyetlen kurva csepp. Éppen a férfi orra előtt cseppentem a koktélba az Angosturát, és, mivel nem felejtettem el, hogy macarena cseresznyével kérte, úgy is kapja. - Általában egyet szokás mellé tenni, de te kettőt kapsz – mondom, miközben már szúrom is fel az apró, ezüstszínű tűre az általános cseresznyéket, hogy a pohár szélére tegyem, megkoronázva a remekművemet. - Ez, kérlek – lélegzetvételnyi szünetet tartok, amíg a pult alól elő nem húzom az itallapot, mint a puskámat. Még csak meg sem próbálom eltitkolni. - Három galleon és nyolc sarló. De ráérsz fizetni, hátha maradnál még egy körre. Bár, ha hinni lehet annak, amit mondasz, és eddig tényleg elefántcsonttoronyban éltél, akkor nem hiszem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb hely a tanulásra – ezt igazából úgy értem, hogy nem szabad egyetlen helyen leragadnia, de az olyan lenne, mintha elküldeném, pedig eszem ágában sincs. – Egyébként Marlena vagyok, csak még nincs névtáblám – mutatok körbe a többi csapos, pultos és pincér felé. – Próbanap, vagy valami olyasmi – vonom meg a vállamat, miközben elkezdem elpakolni a dolgokat, amiket használtam a híres-nevezetes, nem tizenkét éves Sazerac whiskey-ből készült Manhattan elkészítéséhez.
