Denny & Lynn ~ despite everything, I believe that you are really good at heart

Az órák közötti szüneteimet szívesen töltöttem az Átváltoztatástan Udvaron, hiszen az ott lévő fára könnyűszerrel varázsolhattam egy hintát, amelybe telepedve olvasgathattam. Ritkán akadt erre alkalmam, hiszen az órák után vagy a Diákönkormányzattal kapcsolatos feladataimat láttam el, vagy pedig másokat korrepetáltam. Hétvégénte pedig a Bean There-ben segítettem be Ottonak, így a szoros napirendembe nehezen tudtam beilleszteni egy kis szórakozást.
Most mégis a hintában gubbasztottam, az egyik lábamat felhúztam magam alá, és egy fantasy regényt lapozgattam. Szinte teljesen kizártam a külvilágot magam körül, és elmélyedtem egy titkokkal, rejtélyekkel teli világban, ami néha a zordsága ellenére sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint az, amely valójában körülvett.
Hűvös volt, de nem volt rettentően hideg, s mivel óvatosan ringattam magam a hintában, így nem is fáztam annyira. Nem igazán jöttek a közelembe, és még kevesebben mertek engem olvasás közben zavarni. Nem voltam pedig agresszív, de igen csúnyán tudtam nézni, ha félbe kellett hagynom egy fejezetet. Meg aztán, nem sokan akartak ilyenkor tőlem valamit: néha megpróbált egy-egy barátom kirángatni a komfortzónámból, páran jelezték nekem, hogy a húgom ismét nem bírt magával, vagy korrepetálásról és DÖK-ös dolgokról egyeztettünk, de csak úgy, beszélgetni ritkán kerestek fel.
Épp Kaz Brekker piszkos ügyleteinél tartottam, amikor vitatkozás ütötte meg a fülemet. Homlokráncolva szakítottam el a tekintetemet a nyomtatott betűktől, miközben a mutatóujjamat az aktuális oldalak közé csúsztattam. Nem kellett sokat keresgélnem a hangforrást, ugyanis egy csapat mardekáros a közelemben veszekedett. Méghozzá nem is akármilyen csapat volt… Elsős korom óta megkeserítették az életemet, bár egy-két éve már visszafizetettem nekik a kedvességüket, ha a közelembe mertek jönni.
Arra azonban nem számítottam, hogy Dent kiszúrom a társaságukban, ugyanis úgy tudtam, hogy a Durmstrangba ment cserediáknak. Ilyen hamar ráunt volna arra a helyre, vagy talán túlságosan honvágya volt?
Mindenesetre a könyvemet a táskámba csúsztattam, s lecseréltem a pálcámra, mert ha ők a közelben voltak, az sose jelentett jót. Mégis minél jobban szemléltem őket, annál inkább úgy tűnt, mintha Den vitatkozott volna össze velük. Vajon mi történhetett?
Kíváncsian billentettem oldalra a fejemet, ahogy Den kivált a csapatból, a többiek pedig visszaindultak a kastély irányába. Pár másodpercig szemléltem a fiú távolodó alakját, ahogy a kabátjából előhúzta a cigarettás dobozát, majd rágyújtott.
Lecsusszantam a hintáról, egy pálcaintéssel eltüntettem onnan, majd elindultam Den után. Nem lett volna szabad. Számtalanszor megpróbáltam már értelmet verni a csökött a fejébe, mégis hinni szerettem volna, hogy több volt azoknál a srácoknál. Valami megmagyarázhatatlan dolgot láttam benne, ami miatt újra és újra elfogott a vágy, hogy segíteni akarjak neki.
− Nem is tudtam, hogy visszajöttél – szólaltam meg csendesen a háta mögött, miután köszöntem neki. Az ujjaim még mindig szorosan a pálcám köré fonódtak, bár nem gondoltam volna, hogy egyedül is annyira bántani akart volna. Sőt, tanítottam már egyszer őt is móresre, mégsem akartam, hogy rossz irányba terelődjön ez a beszélgetés.
− Hogy érezted magad a Durmstrangban? – érdeklődtem a hogyléte felől, bár engem maga Merlin sem tudott volna rávenni arra, hogy egyáltalán egy napot is abban az iskolában akarjak tölteni. Ha pedig mégis ilyen bolondság jutott volna eszembe, apa úgyis megtiltotta volna.

A kezeimben pihenő könyv és a hinta, amelyben ücsörögtem, másik világba repített engem. Szinte faltam a sorokat, fordítottam a lapokat a következő oldalra, mert tudni akartam, hogy milyen kalandok várnak rám a továbbiakban. A valóságban sosem kockáztattam, mindig szerettem biztosra menni. Óvatos, átgondolt játékot játszottam, amelyben nem volt helye a hirtelen, logikátlan döntéseknek, de amikor történetekről volt szó, akkor kíváncsivá váltam, és fel akartam fedezni a sorok között megbúvó csodálatos világokat.
Mindebből a világból azonban ismerős hangok zökkentettek ki, s egyáltalán nem értettem a kibontakozó képet. Egyszerre dermedtem le, hiszen bár már megtanultam kezelni ezeket a srácokat, mégis valahol továbbra is féltem tőlük, másrészt viszont, a pálcám után nyúltam, mert tudtam, hogy ha egyszer jönni fognak, akkor meg kell védenem magamat. Volt szerencsém tapasztalni a kedvességüket, ahogyan azt is, hogy ilyen helyzetekben magamra számíthatok. De valamin nagyon összevitatkozhattak, ugyanis Den kivált a társaságból, és ők teljesen másik irányba indultak el.
Annyiban kellett volna hagynom a dolgot, ki kellett volna használnom a pillanatot, hogy eltűnjek, mielőtt mégis meggondolnák magukat, de… Nem ment. Annyi év után továbbra is hinni akartam benne, hogy Den nem egészen olyan, mint amilyennek mutatja magát. A naivitásom miatt pedig gyakran haragudtam magamra, mert olyan helyzetekbe hozott, mint amilyen a mostani is volt.
− Ha arra gondolsz, hogy hiányzott-e a viselkedésed, akkor a válaszom: nem. Ne aggódj, miután elmentél, azután is gondoskodtak rólam – A szavaim halkan, mégis határozottan csengtek. Mégsem volt benne semmi szemrehányás, vagy ellenérzés. Egyszerűen csak tényeket közöltem vele. Nyugodtnak mutattam magam, de a torkomban növekvő gombóc, és a mellkasomat szorongató érzés nem akart szűnni.
Denny viszont a hozzáállásával eléri azt, hogy félretegyem a szorongásomat, és valamivel határozottabban lépjek fel.
− Nem igazán értékelem a szarkazmust, de elnézést kérek, azért mert érdeklődni próbáltam. – Sok minden változott ebben a fél évben, elég sokat gyakoroltam és tanultam egyedül, hogy úgy érezzem, képes legyek vigyázni magamra. Ettől függetlenül a múltbéli emlékek továbbra is szorongást okoztak, de nem annyira, hogy ne próbáljak meg felülkerekedni rajtuk.
− Pedig azt mondják, hogy fent északon sokkal másabb az oktatás, és hogy hasonló mentalitású emberek vannak ott, mint amilyennek te is körülveszed magad. – Vajon mégis miben lehetett másabb a Durmstrang, hogy fél év után otthagyta? Igazán érdekelt volna az az iskola is, de egyrészt nem igazán vettek volna át – nem is nagyon akartam volna olyan diákok közé menni −, másrészt nem is nagyon tudtuk volna finanszírozni azt. De nem zárkóztam el mások történeteitől, hiszen azok alapján lehetett tapasztalatot szerezni.
− Vagy csak te nem látod még a változást – pillantottam körbe, hiszen nem volt itt, nem láthatta, hogy mik történtek az iskolában, amíg távol volt. Többek között azt, hogy DÖK-elnökként az első nagyobb kampányom arra vonatkozott, hogy visszaszorítsuk az iskolai zaklatásokat, vagy legalább is megtaláljuk azokat a diákokat, akik ennek az áldozatai voltak, és segítséget nyújtsunk nekik.
− Természetesen, vannak olyanok, akik képtelenek rá – követtem a pillantását abba az irányba, amelybe a barátai távoztak, majd lassan visszafordultam felé. Továbbra sem mozdultam, nem közeledtem felé, nem is hátráltam tőle, csupán az arcvonásait és a mozdulatait tanulmányoztam magamban csendesen.
− Tudod, én nem vagyok olyan, mint ti – billentem oldalra a fejemet, arra gondolva, hogy pusztán szórakozásból nem bántok senkit. Minden egyes átkot, amit valaha valakire küldtem, önvédelem vagy éppen mások érdekében tettem.
− Ha meg akartalak volna átkozni, különben is már rég megtettem volna. De nem ilyen szándékkal jöttem hozzád, és még pálcára sem lenne szükségem, ha ezt akarnám – tettem el a pálcámat, amely egészen eddig azért volt a kezemben, hogy erőt nyerjek belőle ehhez a beszélgetéshez. Most mégis elraktam, miközben arra utaltam, hogy pálca nélkül is tudnék varázsolni, hiszen folyamatosan gyakorlom.
Megigazítottam a vállamon a táskám pántját, majd az ujjaimat magam előtt összekulcsolva ismét ráemeltem a pillantásomat.
− De ha nem szeretnél beszélni, akkor egy szavadba kerül, és elmegyek. Végül is, ki akarna beszélgetni egy félvérrel, aki a turkálóból szerezte a cuccait, ugyebár? – szúrtam oda neki pontosan azon szavakkal, amikkel illetni szokott. Még mindig fájtak a szavai, hiszen úgy érzem, hogy semmi rosszat nem tettem ellene, mégis bántott a barátaival. Ettől függetlenül nem haragudtam rá. Nem volt értelme haragot táplálnom másik irányába, amikor annyi mindennel foglalkoznom kellett, hogy egyszerűen erre már sem időm, sem pedig energiám nem maradt. Ráadásul, a mai napig nem értettem az indítékait, hogy mivel érdemeltem ki a viselkedését. Csupán szerettem volna érteni, mindez miért történt.

Szerettem volna, ha valaki – mondjuk apa – megjelent volna előttem, és alaposan leszidott volna az ostoba viselkedésem miatt. Mégis mi a csudát vártam én Denarius Lestrange-től? Miért gondoltam akár azt is egy pillanatra, hogy több rejlik a felszín alatt, amikor minden egyes megszólalása és mozdulata ellenszenvet sugárzott az irányomba? Bolond voltam. De még mekkora bolond.
Könnyed csuklómozdulattal hessegettem el a felém tekergő füstöt, miközben azon töprengtem, hogy egy egytől tízig terjedő skálán mégis mennyire volt bölcs beszélgetést kezdeményeznem. Végül arra jutottam, hogy semmire, mégsem voltam az a személy, aki kihátrált a konfliktusokból. Egyre inkább arra döbbentem rá, hogy igenis apám lánya voltam.
− Való igaz. Hiszen, te nem aggódsz senkiért, csakis magadért, nem igaz? – kérdeztem még mindig csendesen, bár azt is szívesen hozzátettem volna, hogy a végén még kezdem azt érezni, hogy azért jött vissza, mert a Durmstrangban talált magának olyan embereket, akikkel szórakozhatott. Mégsem tettem meg, mert nem az volt a célom, hogy bántsam őt, bár akárcsak apu, úgy én is képes voltam rátapintani mások gyengepontjaira.
− Nektek köszönhetően sokkal többre vagyok képes, mint amit kinéztek egy egyszerű kis félvérből – fordítottam oldalra a fejemet, megszakítva ezzel a szemkontaktust. A kezeimet összefontom magam előtt a mellkasomon, miközben a pillantásom ismét körbevándorolt az udvaron. Akaratlanul is beleborzongtam a gondolatba, hogy mennyiszer bántottak indokolatlanul.
− Mert a viselkedésed ellenére szeretném hinni azt, hogy nem vagy rossz ember, csupán pocsékul választasz magadnak barátokat – sóhajtottam fel halkan, ahogy a tekintetem ismét az övét kereste. Leengedtem a védelmemet, és az egyik hajfonatommal kezdtem babrálni, mert ez mindig segített abban, hogy lecsillapítsa a gondolataimat.
− Minden érdekelne, amit tapasztaltál, de leginkább az, hogy te miként érezted magad – álltam a tekintetét, bár akaratlanul is tettem hátra egy lépést, ahogy közelebb lépett hozzám. A hátam az egyik oszlopnak ütközött, és a szívem is olyan vadul dörömbölt a mellkasomban, hogy nehezen tudtam kontrollálni az érzelmeimet, amelyek menekülésre akartak késztetni.
− Ezzel vitatkoznék. Sok számít az egyén kulturális és társadalmi helyzetén, illetve, hogy egy gyerek milyen környezetben nőtt fel – ingattam óvatosan a fejemet, és kicsit megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, ahogy ellépett a közelemből. Még mindig úgy éreztem magam, mintha vékony jégen járnék a közelében. Ez az érzés nyomasztó volt ugyan, de szembe kellett néznem a félelmemmel.
− Vagy csak nem akarnak, mert félnek tőle – bólintottam, egyet értve azzal a gondolattal, hogy sok indoka lehetett annak, hogy valaki miért nem mert változni. A többség félt. Félt a következményektől, a jövőtől, és attól, hogy el kell szakadnia a jól megszokott, kényelmes belső világától.
Továbbra sem mozdultam az oszlop mellől, még akkor sem, amikor ő helyet foglalt a közeli padon. Olyan érzésem támadt, hogy valami nyomasztotta őt, de nem tudtam rájönni, hogy mi lehetett az.
− Minden rosszindulat nélkül, de jobb is a világnak, hogy nem mindenki olyan, mint ti vagytok. És ezt nem azért mondom, mert annyira irigyelném az életeteket, de nem bántok túl jól másokkal. – Engem édesanyám mindig kedvességre intett, és bizony még apát is lepisszegte, ha olyan megjegyzéseket tett. Anya egy borzasztóan jóságos és kedves ember volt, amíg élt, és szeretném, ha a tanításai bennem élnének tovább. A világ legcsodálatosabb személyét ragadták el tőlünk, hiánya a mai napig fáj mindegyikünknek, és soha nem fogom tudni pótolni őt a testvéreim számára, de szeretném azt a sok jóságot visszaadni a környezetemnek, amelyet tőle kaptam.
Ahogy leszegte a fejét, úgy értelmeztem, hogy nem szeretne több időt tölteni a társaságomban, így valóban éppen indulni készültem volna, amikor meghallottam a hangját. Ismét összerezzentem. Bármennyire is igyekeztem keménynek mutatnom magamat, egy kicsit sem voltam az. Így hát lopva hátra lestem a vállam felett, hiszen már rég hátat fordítottam neki.
Finoman összeráncoltam a homlokomat, hiszen nem értettem, hogy mégis miért érdekelte hirtelen annyira a könyvem, de visszafordultam felé. Lassú, óvatos léptekkel közelítettem meg, és ültem le a pad túlsó felére, a lehető legtávolabb tőle. Az ujjaimmal a kőpad szélében kapaszkodtam, majd egy pillanatra lehunytam a szemeimet. Megfordultam a fejemben, hogy a kezébe adom a kötet, hadd olvassa el magának a hátulját, de a könyveim voltak a legnagyobb kincseim, és nem akartam kockáztatni.
− Biztos vagy benne, hogy érdekel? Elvégre, varázstalan a szerző – kérdeztem vissza, és ha tényleg annyira érdekelte a dolog, akkor így folytattam: − Egy – a szerző által – kitalált világban játszódik. Alvilági alakokról szól. A vezetőjük kap egy nagyon csábító ajánlatot, de rájön, hogy egyedül képtelen véghezvinni a feladatát, így az ő csapatáról szól. Nem értem még a végére, így nem tudok sokat mondani róla, de érdekes könyv.
Próbáltam összefoglalni azt, ami a könyv hátoldalán is állt, hiszen nem terveztem elárulni neki semmit a történetből. Ha véletlenül szeretné elolvasni, akkor nem akarom beavatni őt a nagyobb csavarokba. Bár, kicsit kételkedtem benne, hogy egyáltalán érdekelné a dolog.
− Egyébként minden könyvvel így vagyok, ami érdekel – tettem hozzá halkan, ahogy a kezeimet az ölembe ejtettem. Szerintem nálam lelkesebben ember nem lapozta még az Átváltoztatástan könyvet, vagy éppen a Roxfort történetét. Nekem viszont tényleg nem számított, hogy milyen kötetet vettem a kezembe, amíg az messzire repített a valóságtól, és segített kikapcsolódni.
− És… Te szoktál olvasni? – pillantottam rá, hiszen fogalmam se volt arról, hogy mit kérdezhettem volna tőle. Tudtam jól, hogy szerette a kviddicset, elég sokszor megjelentem a Mardekár mérkőzésein csak azért, mert érdekelt a játéka. De nem sokat tudtam róla. – Vagy te is olyan vagy, aki ezt gáznak tartja?

− Tudod, egy kicsit sajnállak téged – billentettem oldalra a fejemet, ahogy ismét végigmértem őt a válasza után. Igazán szomorú lehetett, hogy ennyire csak magával törődött. Talán még a családtagjai voltak azok, akik fontosak számára, esetleg egy-két barát… És azonkívül? Akadt vajon más is? Nekem a családom jelentett mindent, mégis, akinek szüksége volt rám, annak a személynek ott jelen voltam az életében. Még akkor is, ha nem kaptam vissza azt a figyelmet, vagy szeretetet, amit másoknak adtam. Hasonlíthattam volna a többséghez, de nem voltam képes rá. Azzal sutba vágtam volna azt a rengeteg dolgot, amit anyától tanultam el. Azokat az értékeket pedig nem akartam veszni hagyni.
Amikor elfintorodott a megjegyzésem kapcsán, apró mosolyra húzódtak az ajkaim.
− Nem tetszik visszahallani? – érdeklődtem, és egy pillanatra csupán, de mégis úgy éreztem, hogy „felülkerekedtem” rajta. Furcsa volt látni a reakcióját, hiszen arra számítottam, hogy egyet fog érteni velem, vagy éppen további megjegyzéseket tesz. Teszteltem őt, és eddig abszolút nem úgy reagált, mint ahogy vártam.
− Nem az én dolgom megmenteni másokat. Én csupán támasza lehetek azoknak, akik segítségre szorulnak, vagy akik megkérnek, hogy legyek mellettük. Tudtommal egyiket se kérted tőlem – pillantottam rá komolyan, hiszen bármennyire is szerettem volna segíteni neki, vagy legalább is választ kapni a kérdéseimre, nem voltak öngyilkos hajlamaim, és nagyon jól tudtam, hogy már az mit eredményezne, ha minket beszélgetni látnának.
Szerettem volna válaszolni neki, mégis, ahogy az aurámba mászott, képtelen voltam rátalálni a hangomra. Ledermedtem, amikor hozzáért a hajamhoz, s bár szerettem volna elütni a kezét, meg sem moccantam. Egyszerűen nem ment, mintha csak sóbálvány átkot szórtak volna rám. Talán bele is pirulok, amikor megérintette a kezemet. Futó mozdulat volt ugyan, mégis borzasztóan szokatlan.
Csak akkor találok vissza a korábbi, magabiztosabb énemhez, amikor eltávolodott tőlem. Megköszörültem a torkomat, de tudtam, most már felesleges lett volna bármit is lepleznem.
− Erősen kétlem, hogy te lennél rájuk rossz hatással. Lehet, hogy másokkal a bolondját járatod, de én emlékszem még az első alkalomra, amikor megszólítottál, és arra is, hogy akkor kötöttél belém, amikor az állítólagos barátaid megszólaltak a hátad mögött. De kérlek, javíts, ha tévednék. – Biztos voltam a saját igazamban, hiszen ha nem is tisztán, de fel tudtam idézni az eseményeket. Annyira rosszul estek akkor a szavai, hogy megjegyeztem magamnak azt a napot.
− Ha megveted azt, hogy milyen családból származok, vagy milyen értékeket képviselek, az a te egyéni véleményed ugyan, de téged minősít, hogy úgy ítélkezel felettem, hogy nem is ismersz – húztam ki magamat immár kicsit talán a kelleténél is büszkébben, mert a családomat senki nem vehette a szájára, ha pedig valakinek problémája volt a személyemmel, akkor nyugodtan a szemembe mondhatta azt. – Én azok ellenére sem ítélkezem sem feletted, sem a barátaid felett, hogy mit tettetek velem, vagy másokkal.
Az én morális mércémet igencsak kiakasztották a viselkedésükkel, de hinni akartam benne, hogy volt valami mögöttes indok, ami miatt így viselkedtek. Kellett lennie valami magyarázatnak arra, hogy miért tette őket boldoggá az, hogy másokat bántottak.
Ezek után viszont csendesen hallgattam a rövid és tömör élménybeszámolóját az iskoláról. Nem akartam kérdésekkel bombázni őt, főleg úgy, hogy egy olyan téma került szóba, ami sokkal aktuálisabb volt.
− Lehet, hogy igazad van, de én továbbra is hiszek abban, hogy egy ember viselkedése árnyaltabb ennél. Egy áldozatból is lehet bántalmazó, és fordítva. A múltja, a környezeti hatások és a társadalmi nyomás azok a dolgok, amik meghatározzák az egyént. Illetve azt, hogy mennyire erős személyiség. Én is lehetnék olyan, mint ti. Tudod nagyon jól, hogy bármelyik barátodat lefegyverezném még mielőtt kiejthetné az első átkot a száján, mégsem teszem meg, mert nem látom célravezetőnek az erőszakot – vontam meg a vállamat finoman, bár ennek a mozdulatnak köszönhetően a táskám pántja lecsusszant a karomra, így kénytelen voltam megigazítani azt.
− Egy-kettő cserediák. Főként olyanok, akik még mindig köztünk vannak. – Nem mondtam neveket. Nem sok köze volt hozzá, hogy kikkel ismerkedtem, vagy éppen barátkoztam, mégis voltam annyira óvatos, hogy véletlenül se hozzam őket kellemetlen helyzetbe.
− Mert félnek önmaguk lenni – fejeztem be helyette a mondatot nemes egyszerűséggel. – Mit gondolsz, talán én nem látom, vagy hallom, hogy sok ember felé milyen elvárásokat támasztanak? Legyen az szülői, vagy éppen a baráti körből fakadó. Láttam már olyan lányt, aki képtelen volt a tükörbe nézni, mert az édesanyja szerint kövér volt, találkoztam már olyan sráccal is, akinek a mindennapjai rettegésben telnek, mert az édesapja borzasztóan szigorú. Sok-sok emberrel beszélgettem ilyenről, pontosan tudom, hogy milyen terhek nyomják mások vállát, és mennyire félnek megmutatni az igazi arcukat. Pontosan azért, mert az olyan személyek, mint a te baráti társaságod az ilyen sebezhető embereket kiszemelik maguknak.
Továbbra sem nehezteltem rá, csupán rá akartam világítani arra, hogy a világunk, a korosztályunk milyen komoly problémákkal küzdött, és hogy mégis mennyire szomorú volt látni, hogy egyenlőséget hirdetve továbbra is bántjuk azokat a személyeket, akik nem állnak be a sorba.
− Akár az. Vagy csak szimplán ok nélkül nem kötsz bele másokba. – Mert mégis mitől volt jobb az, ha a másik lelki világába tapostunk? Többé tett bennünket? Boldogok voltunk tőle? Nem. Talán egy pillanatra elfelejtette velünk, hogy mi mennyire sebezhetőek voltunk, de szerintem többet ezzel senki nem ért el. Kivéve talán azok, akik valóban komoly mentális problémákkal küzdtek. Számukra elmosódtak a határok.
Arra jutottam, hogy ideje lett volna távoznom, mert ez a beszélgetés nem biztos, hogy olyan irányba indult el, amilyennek szerettem volna. Vele ellentétben én pedig nagyon igyekeztem visszafogni a bántó megjegyzéseimet. Nem mindig sikerült, de próbálkoztam.
Mégis a könyvemmel kapcsolatos érdeklődése megtorpantott. Nem tudtam mit felelhetnék hirtelen, de ha már felhozta a témát, akkor nem akartam megválaszolatlanul hagyni a kérdését.
A padon ülve már nem igazán pillantottam rá, inkább csak a fonattal babráltam, és a szemben lévő falat bámultam, miközben beszéltem a történetemről. Mégis, azzal egy megjegyzésével megakasztotta a belőlem áradó szórengeteget, és megszeppenten pislantottam rá.
− Tudod, ez kezd ijesztő lenni… − Még a pusztán a feltételezéstől kirázott a hideg, hogy azok a srácok figyelték minden mozdulatomat, mielőtt még megátkoztak volna.
− Pedig azt hittem, hogy figyelned kell a rólad alkotott képre. Úgy tudom, az egyik haverod kifejezetten ostobaságnak tartja az olvasást, legalább is, legutoljára ezt mondta, amikor fel akarta gyújtani a tankönyvemet – vontam meg a vállamat, ahogy felidéztem azt a pillanatot, hogy amint kikapta a kötetet a srác a kezemből, addigra már hatalmas kelések borították az arcát. Két dolog volt, ami miatt nagyon tudtam haragudni: ha valaki a családomat támadta, vagy a könyveimet tette tönkre.
− Azok is érdekesek – bólintottam, hiszen nem volt olyan zsáner, amit ne olvastam volna szívesen. Ha a szerző stílusa elég egyedi volt, és érdekes volt az alapkoncepció, akkor akár egy nap alatt is kiolvastam egy hosszabb könyvet. Nyári szünetben néha előfordult, hogy rám kellett szólni, ugyanis mindenhová a könyvvel mentem a házban.
− Mondanám, hogy kölcsönadom, ha érdekel, de bízok benned annyira, hogy rád bízzak ilyesmit. – És bizony, most jöhetett az a gúnyos gondolat, hogy Lynette Weasley-nek a könyvei fontosabbak voltak az életénél, viszont ezzel nem is lőttek volna nagyon mellé.

− Mert olyan toxikus közegben élsz, amilyenben – feleltem szelíden, s hiába láttam azt az apró rándulást, amely fintorba torkollott, mégis igyekeztem megőrizni a higgadtságomat akkor is, ha a családomra tett megjegyzést. – Tudod, néha még akkor is egyedül érezheted magad, ha rengetegen vesznek körül.
A hangom csendesebbé vált, hiszen hiába szerettem a szabadidőmet a családommal tölteni, vagy éppen élveztem a nagy összejöveteleket, sokszor éreztem úgy, hogy elvesztem az unokatestvéreim között, és semmivel nem tudtam kiemelkedni közülük.
− Minden azon múlik, hogy mennyire egészséges a kapcsolatod a téged körül vevőkkel – pillantottam rá, s ugyan nem fejeztem be a mondatot, de közöttünk lebegett a gondolat, miszerint úgy véltem, hogy az állítólagos barátai nagyon rossz irányba húzták őt.
− Valóban ez vagyok, ezt sose tagadtam – bólintottam, és büszkén vállaltam azt, hogy félvérnek születettem, és az elmémet nem ködösítették el olyan elvek, amelyek nemhogy építették, hanem rombolták a társadalmunkat, és csak még nagyobb szakadékot vájt az emberek közé.
− A múltbéli tapasztalatok alapján mégis semmibe voltam nézve a származásom miatt. Vagy talán te csak megjátszottad magad, és titkon nem is osztozol a barátaid véleményén? – Nem kerteltem, nem csomagoltam mézes-mázos szavak mögé a valós gondolataimat, hiszen úgy gondoltam, hogyha én képes voltam őszinte és egyenes kommunikációra, akkor mások is nyugodtan vállalhatták a véleményüket a jelenlétemben. Meg aztán, valahol mégis szerettem volna reménykedni benne, hogy a megérzéseim nem hazudtak, és Denny nem volt olyan elvakult, mint a kedves barátai.
− Nos, ha mégis meggondolnád magad, akkor tudod nagyon jól, hogy hol találsz – zártam le a témát azzal, hogy nyitva tartottam a lehetőségét annak, hogy felkeressen, ha mégis gondja akadt. Könnyű volt engem megtalálni, hiszen szabadidőmben, ha nem a klubhelyiségben, akkor a könyvtárban, a nagyteremben, a Diökönkormányzat termében vagy az átváltoztatástan udvaron tartózkodtam, roxmortsi hétvégéken pedig a Bean There-ben dolgoztam. Nem rendelkeztem olyan képességgel, mint a kisöcsém, akire ha egy pillanatra nem figyeltél oda, akkor olyan könnyedén felszívódott, hogy bottal üthetted a nyomát.
− Nem mondanám annak, hogy olyan mély benyomást tettél rám, csupán minden apróságot megjegyzek – nevettem el magam halkan. Ebben a kijelentésben talán akadt egy picinyke tagadás is, de az igaz volt, hogy valóban képes voltam sok mindent megjegyezni.
− Gyakran még apa is morog olyan dolgok miatt, amiket a szemére vetek, pedig már sok-sok éve történtek – húzódtak nosztalgikus mosolyra az ajkaim, ahogy eszembe jutott, hogy leszidtam nyáron apát, amikor udvariatlan volt a postással, és felhánytorgattam egy hasonló, hét évvel ezelőtti esetet.
− Az, hogy elmondom, hogy mik estek rosszul a viselkedéseddel kapcsolatban, nem gondolom úgy, hogy egyet jelent azzal, hogy ítélkeznék feletted. Most is itt vagyok, beszélgetek veled, és próbálom megérteni, hogy mivel érdemeltem ki a korábbi bánásmódot tőletek – néztem farkasszemet vele, ahogy összeszedtem a bátorságomat, hogy igenis a szemébe mondjam, hogy számtalan alkalommal bántott meg, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy igazságos lett volna a részéről. Mégis nyitottam felé, mert rálátást szerettem volna a történtekre, s talán még nem volt késő ahhoz, hogy rendezzük a viszonyunkat.
− Szóval úgy gondolod, hogy én bármikor is tettem megjegyzést rád, a családodra, vagy a mardekáros társaidra, vagy esetleg beskatulyáztam volna bármelyikőtöket is, akkor kérlek szépen elevenítsd fel előttem is ezt az emléket, mert gondolnám, hogy a múltban bárkivel rosszul bántam volna – tettem csípőre a kezeimet, és vágtam a mondanivalója közepébe, amíg egy pillanatra megállt levegőt venni.
− Továbbá szeretném kiemelni, hogy részemről az évek során semmilyen ellenségeskedés nem állt fenn, ahogy most sem. Lehetséges, hogy te ennyire keretekbe zártnak látod a helyzetedet, de én nem osztom a véleményedet ezzel kapcsolatban. Lehet, hogy nem választhatjuk meg a származásunkat, vagy milyen környezetben növünk fel, de azt igenis megválaszthatjuk, hogy milyen emberekké válunk. A piszkálódásotok jóvoltából én is lehetnék egy bosszúálló ember, aki az alkalmat keresi miként szúrjon ki veletek, én mégis csendben tűrtem sokáig, és most is csak olyan esetekben állok ki magamért, amikor szükséges. Tudod miért, Denny? Mert én úgy döntöttem, hogy nem szeretnék bántani másokat, ha nem muszáj – szerettem volna megértetni velem, hogy ha akadtak is bennem ellenérzések az irányába, azok a korábbi kellemetlen szituációkból adódtak, amelynek köszönhetően néha valóban féltem tőle és a barátaitól, bár mára mindezt igyekeztem levetkőzni.
Érdeklődően ráncoltam össze a szemöldökömet, amikor arra kezdett beszélni, hogy még mindig áldozatnak képzelem magamat. Türelmesen végigvártam a monológját, miközben a hajfonatommal babráltam.
− Nem értem, hogy a múltban, vagy a jelenben mi értelme van az ilyen szintű erőfitogtatásnak, vagy mások porba tiprásának, azzal nem leszel előrébb egyáltalán, de lehetséges, hogy csak én nem látok logikát a ti cselekedeteitekben – vontam meg óvatosan a vállamat, hiszen számomra teljesen abszurd volt másokat bántani azért, hogy én jobbnak, többnek, vagy erősebbnek érezzem magamat.
− Nem szeretnék felvágni, de erősen kétlem, hogy bármelyikük is méltó ellenfelem lehetne – mosolyodtam el, hiszen ha éppen nem uralkodott el rajtam a pánik, akkor igenis kimutattam a fogam fehérét. Nem véletlenül voltam az egyik legjobb diák az évfolyamunkban. Időt és energiát fektettem a varázslatok gyakorlásába, sőt Átváltoztatástanból még külön órákat is vettem.
Mégis, amikor Denny azt mondta, hogy miatta mentek el, és hagytak békén engem, lehervadt a mosoly az arcomról, és őszinte meglepettség tükröződött a tekintetemből.
− Hát… Köszönöm. Ugyan, meg tudtam volna védeni magamat, de hálás vagyok érte – zavarodottságom olyannyira eluralkodott rajtam, hogy bár szerettem volna határozottnak tűnni, a hangom mégis bizonytalanul csengett, a szemeimet pedig lesütöttem, és inkább a cipőinket kezdtem bámulni.
Akkor pillantottam fel ismét, amikor a könyvekről és az olvasásról kezdtünk mesélni. Nem tudtam megállni, hogy ne viszonozzam a mosolyát.
− Való igaz. Egy nagyon menő varázslatot is sikerült kidolgoznom a professzorok segítségével. Szeretnéd látni? – lelkesedtem fel, hiszen hónapokat dolgoztunk rajta, mire sikerült megalkotni azt a varázsigét. Az alapötlet az én fejemből pattant ki, és a Bűbájtan illetve Átváltoztatás professzorunk segítségével pedig sikerült megteremteni azt. Alig vártam, hogy nyáron bemutassam Brutusnak, hogy másképp is lehetett történetet mesélni, mint könyvekből olvasni, bábjátékozni, vagy éppen leültetni a televízió elé.
Nem tudtam megállni, hogy ne kuncognak Denny szavain. Tény és való, szegény McMiller nem tűnt magasan iskolázottnak, és néha igencsak fárasztóak voltak a buta megszólalásai.
− Mondjuk, az én szememben egy könyv felgyújtása szentségtörésnek számít, bár úgy hallottam, hónapokkal ezelőtt Yates-Newmannek sikerült a lángoló mágiatörténelem könyvét a Fúriafűz alá repíteni. Azt hiszem, még a fűz is megsérült miatta, bár csak félfüllel hallottam a történetet… − motyogtam a történetem végét, arra gondolván, hogy Dennyt biztosan nem érdekli, hogy mik történtek abban az időben, amíg távol volt.
− Én nem zárkózok el attól, hogy adjak neked egy esélyt – tartottam vele a szemkontaktust. Lehetséges, hogy pár alkalommal az orra alá dörgölve jeleztem a megbántottságomat, de ez nem jelentette azt, hogy ne élveztem volna a mostani beszélgetésünket. Sőt, talán egy kicsit kezdtem feloldódni mellette. Egy igen kicsit.
A következő kérdésére hirtelen nem tudtam mit felelni, csupán zavarodottan fogtam össze a két fonatomat, és kezdtem velük játszadozni, amíg fejben egy listát készítettem magamnak.
− Hát, nyári szünetben gyakran sütünk-főzünk a bátyámmal. Még anyától örököltük ezt a szenvedélyt, és azt hiszem, az egész családnak jobb, ha nem apa főz ránk – mosolyodtam el halványan. – Félreértés ne essen, nagyon szeretem apát, a világ legjobb apukája, de a konyhában olyan káoszt képes generálni, hogy jobb attól a helyiségtől távoltartani.
Tulajdonképpen Celiát sem engedtem volna be oda, mert féltettem anya dolgait, illetve volt egy olyan megérzésem, hogy pusztán véletlenül képesek lettek volna megmérgezni az egész családot.
− A kisöcsémnek gyakran olvasok meséket, mert ezzel lehet lekötni a legjobban meg persze a babapiskótával, amit olyan mesterien tüntet el, mint a mugli bűvészek az asszisztenseiket… − Az ujjaimat végighúztam az egyik fonaton, ahogy sorra vettem, hogy miket szoktam még csinálni.
− Van egy cicánk, akivel szívesen foglalkozok, amikor kicsi voltam, megpróbáltam trükkökre tanítani, aztán Tristan felvilágosított arról, hogy kutyák és a macskák között van némi különbség. Imádok a családommal társasozni, bár a húgom mindig csalni próbál, de néha van olyan érzésem, hogy apa is… Mániákusan gyűjtöm a különleges bögréket, szinte tele van velük otthon az egyik polc… − A mutatóujjamat az alsó ajkamhoz érintettem, miközben próbáltam kevésbé unalmas dolgokat felsorolni.
− Szeretem bámulni az éjszakai égboltot, mert különlegesnek tartom. Hétvégente pedig Roxmortsban dolgozok az egyik kávézóban, és azt hiszem, Otto megvan elégedve a munkámmal. Ezenkívül néha sakkozok a többiekkel a klubhelyiségben, vagy azon gondolkozok, hogy miként lehetne az iskolát jobb hellyé tenni. Igazából eléggé unalmas vagyok… − fintorodtam el ezúttal én, hiszen a többieknek sokkal érdekesebb hobbijaik voltak. Az egyik háztársam mesélte, hogy ő az apukájával vitorlás versenyeken szokott résztvenni, a másik pedig díjugratni szokott… Hozzájuk képest az én életem elég szürke volt, amit könyvek által töltöttem meg színekkel.
− És te miket szeretsz csinálni a kviddicsen és az olvasáson kívül? – érdeklődtem, hiszen az olvasást maga ismerte be, azt pedig régóta tudtam, hogy a Mardekár csapat tagja volt, elvégre csak azért mentem ki a meccseikre, mert érdekelt a játéka.

Tényleg tiszta szívből szerettem volna megérteni őt, de egyedül nem ment. Szükségem volt arra, hogy ő is belássa, ez így nem volt jó, és el kellett fogadnia a segítséget. Kimondtam hát azt, ami nyilvánvaló volt: szinte ordított az éjszakába a tény, hogy mennyire toxikus emberek vették őt körül. Ez pedig nem feltétlenül volt az ő hibája, és valahol nem is az állítólagos barátaié, hiszen egy gyerek sose magától lesz olyan, amilyen. Viszonoztam hát a pillantását, láttam, hogy szeretett volna mondani valamit, majd inkább becsukta a száját, és elfordította a fejét. Az alsó ajkamba haraptam, miközben azon tanakodtam, hogy mégis mit mondhattam volna neki, amellyel megnyugtathatnám.
Végül zavarodottan, összeráncolt homlokkal figyeltem, ahogy a szavaimat ismételte, majd a száraz nevetése aggasztani kezdett. Ahogy elfordult tőlem, úgy éreztem, hogy tennem kellett volna valamit. Mégsem bírtam egészen addig cselekedni, amíg ismét meg nem szólalt.
Először tétován nyújtottam felé a kezemet, a mozdulat megakadt a levegőben, aztán lélegzetvisszafojtva közelebb csusszantam hozzá, megérintettem a vállát. Röpke pillanat volt ugyan, a tenyerem épphogy ránehezedett a vállára.
− És mégis úgy véled, hogy nincs szükséged a segítségemre? Még mindig úgy hiszed, hogy nem segíthetek neked? – érdeklődtem cseppet sem tolakodóan, lágy hangon, miközben óvatosan visszahúztam a kézfejemet. Fájt ennyire megtörtnek látni, s mondhatott bárki bármit, különös érzékkel találtam meg azokat az embereket, akiket bántott valami. Én magam is összetörtem évekkel ezelőtt legbelül, csupán senki nem mondaná meg rólam.
− Tudod Denny, én úgy vélem, hogy mindez nézőpont kérdése. Számodra, aki teljesen más szemszögből látja az egész helyzetet, lehetséges, hogy nem olyan egyszerű. Elismerem azt is, számomra sokkal letisztultabb és átláthatóbb ez a szituáció. Nem éltem meg mindazt, amit te. Nem nőttem fel olyan közegben, ezek mind tények. De kérlek, ne gondold azt, hogy ne lennék képes az empátiára, vagy ne tudnék hasonulni a te helyzeteddel – vágtam bele óvatosan a mondanivalómba, hiszen továbbra is úgy tartottam, hogy bőven akadt lehetőség arra, hogy egy kicsit mélyebben megértsem a viselkedésének a mozgatórugóit. Nem voltunk ugyanabban a helyzetben, nem is szerettem volna hasonló szituációba keveredni, azonban mindez nem jelentette azt, hogy ne küzdöttünk volna saját problémákkal.
− Ahogy te is mondtad… Nem mindig fér meg könnyen egymás mellett… De ki mondta azt, hogy velünk kapcsolatban így kell lennie? Mégis milyen nagykönyvben írták meg, hogy nekünk rossz viszonyban kell lennünk, azért, mert más társadalmi közegből jöttünk? Vagy ki mondta azt, hogy ne tanulhatnánk egymástól? Szerintem ostobaság a vérkérdés és az ekörüli viták, az előítéletesség. Ha valakit nem kedvelek, akkor azt azért teszem, mert az illető, mint egyén megdolgozott érte – próbáltam rávezetni arra, hogy nem volt kötelező beskatulyázva leélni az életét. Egy másik szemszögből talán neki is egyszerűbb lett volna.
− Valóban nem volt helyes, de ahogy te is mondtad, próbálsz változtatni rajta. Ez pedig már hatalmas előrelépés. – Nem volt könnyű olyasvalakit biztatni, aki nemigen akarta elfogadni a pozitív gondolatokat. Pedig én határozottan, egyre inkább láttam benne valamit, ami talán még csak a felszín alatt rejtőzött, de némi idővel és türelemmel valami csodálatos dologgá fejlődhetett volna benne. Talán őt is gyakrabban láttam volna őszintén mosolyogni.
A beszélgetésünk végül más irányba terelődött. A szavai szinte azonnal nevetésre késztettek, és a fejemet csóválva pillantottam rá.
− Tudod, egy kamaszkorát élő kishúg mellett, nem igazán hatnak a passzív-agresszív szavak. Ha szúrkálódni szeretnél, akkor kicsit jobban oda kell tennem magad. – Valahol még talán szórakoztatott is ez az enyhén gyerekes hozzáállás, legalább is eléggé emlékeztetett a kishúgomra ezzel a viselkedéssel.
− Hatalmas tévedésben élsz, Denny – pillantottam rá immár sokkal komolyabban, még mindig egyenes háttal ülve a padon. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet, pedig a gesztusaiba és a hanglejtésébe egyre több harag vegyült.
− Lehetséges, hogy engem nem kötnek gúzsba francos ősi társadalmi elvárások, de lenéznek engem a származásom miatt, vagy azért, mert félárva vagyok. Hozzátehetném azt is, hogy mennyi lesajnáló pillantást kaptam, amikor a bátyám használt könyveit vettem elő a tanórákon, vagy amíg nem tanultam meg átalakítani a ruháimat, mert a családomnak nem telt arra, hogy újakat vegyenek nekem. Végsősoron engem csak letaszítanak a ranglétra legaljára, mert nem vagyok gazdag, nem vagyok aranyvérű, nem teljes a családom, nem én vagyok a legmenőbb, vagy mert éppen merek önmagam lenni. Hidd el, hogy pontosan tudom milyen az, ha bedobozolnak téged, és nincs nagyon esélyed arra, hogy kitörj onnan – soroltam fel megannyi dolgot, amelyeket ő „nem érhetett meg”, mégis szabadon beszéltem róluk, pedig… Nem is tudtam eldönteni, hogy miért nyíltam meg olyan hirtelen neki ezzel kapcsolatban.
Összerezzentem, amikor felpattant a padról, és ismét cigarettára gyújtott, majd én feltápászkodtam, hogy befejezzem a mondanivalómat.
− Megtanultam együtt élni ezekkel, és őszinte lenni saját magamhoz. Ahogy arra is rájöttem, hogy a saját érdekeim számítanak a legjobban. Annak ellenére, hogy beskatulyáztak, nekem vannak álmaim és ambícióim, amiket senki nem vehet el tőlem. Tudom, hogy borzasztóan nehéz és ijesztő kilépni a megszokottból. Nem várom el tőled, hogy így tegyél, csupán szeretném, ha tudnád, hogy az élet választások sorozatából áll. És ismét tévedsz Denny, én nem várok el tőled semmit, csupán szeretnélek megismerni és megérteni téged. – Végül lezártam a témát, azt hiszem, így is tovább pengettem azt a bizonyos húrt.
− Én pedig értékelem, hogy nem szórtál rám átkot az első alkalommal, amikor hozzád szóltam. Viszont értékelném, ha abbahagynád a weasleyzést, Lestrange. Mi lenne, ha inkább Lynette-nek szólítanál? – mosolyodtam el halványan, hiszen értettem én a piszkálódását, mégis jobban éreztem volna magam, ha a keresztnevemen szólított volna, mint mindenki más. Nem voltunk már kisgyerekek, hogy ezzel a butasággal szórakozzunk.
Nem gondoltam volna, hogy a varázslatom felkeltette volna az érdeklődését, de mivel láttam a kíváncsiságot megcsillanni a tekintetében, így beletúrtam a táskámba, és egy másik regényt vettem elő belőle. Kinyitottam a könyvet, kicsit lapozgattam, majd megálltam egy pontnál, és mosolyogva emeltem fel a pálcámat a magasba.
− Figyelj, és meglátod. – Körkörös mozdulatot végeztem, aztán a könyvlapra böktem a pálcával, amikor kimondtam a varázsigét: − Historia Narrat!
A környezet elhomályosult körülöttünk, egy termet láttunk magunk előtt telistele ajtókkal, és egy szőke, fehér-kék ruhát viselő kislánnyal, aki éppen a közepén álló asztalkára emelt fel egy üvegcsét. A könyvlapjain lévő jelenet megelevenedett, Alice pedig megitta a folyadékot, amely hatására egyre csak zsugorodni kezdett. Mielőtt teljesen összement volna, megszakítottam a varázslatot, a kép szertefoszlott, mi pedig ismét az Átváltoztatástan udvaron álltunk.
− A varázsige segítségével bármekkora részét meg lehet jeleníteni egy történetnek. Sokat gondolkoztam és ügyködtem rajta, aztán a professzorok segítettek létrehozni. Ezzel szeretném majd nyáron lefoglalni a kisöcsémet – magyaráztam Dennynek, hogy mégis mi ihlette a varázsige létrehozatalát, s talán egy kicsit a saját, önző érdekeim is benne voltak, hiszen szerettem volna látni a saját történeteimet is megelevenedni.
Ezt az apró kis közjátékot magunk mögött hagyva azonban megeredt a nyelvem. Fene tudja miért, de egyre jobban feloldódtam a közelében, és csak meséltem és meséltem, amíg rá nem döbbentem, hogy biztosan halálra untattam a fecsegésemmel, és csak udvariasságból mosolygott és nevetett velem. De végül reflektálni kezdett az én hobbijaimra, szóval nem mondhattam akkora butaságot. Azt hiszem…
− Akkor kihívlak egy varázslósakk-párbajra. Lássuk, hogy a hollóhátas kalkuláció, vagy a mardekáros leleményesség fog győzedelmeskedni – mosolyodtam el ismét, miközben igyekeztem elnyomni az izgatottságot a hangomban. A kviddiccsel és az olvasással kapcsolatban nem reagáltam, hiszen nem volt mondanivalóm.
− Nem tartasz attól, hogy elkap valamelyik prefektus, vagy auror? – kíváncsiskodtam, de a durmstrangos élményeit inkább nem akartam most megpiszkálni. Viszont lelkesen hallgattam, ahogy az édesanyjáról mesélte.
− Igen, mi is úgy szoktunk a bátyámmal. Néha kicsit időigényesebb, de én sokkal jobban szeretem, mert úgy érzem, hogy megdolgozok érte, és jó látni, hogy a családom örömmel fogyasztja azt, ami eléjük kerül az asztalra. Egyszer te is kipróbálhatnád. Hidd el, hogy csodálatos érzés. Nem baj, ha elsőre ügyetlen vagy, senki nem született tökéletesnek – javasoltam neki, hogy legközelebb vegye ki ő is a részét, és segítsen az anyukájának. Erre a gondolatra, csupán egyetlen röpke pillanatra ugyan, de megszakadt a szívem, hiszen tudtam, hogy én már soha többé nem ügyködhetek majd együtt anyukámmal a konyhában. Majd amilyen gyorsan is jött ez az érzés, olyan sebes hessegettem el, szenteltem minden figyelmemet Dennynek.
− Biztosan hatalmas lehet az otthonod. Legalább is, a miénkhez képest. Nekünk nincs saját tavunk, de van egy hatalmas fánk, ami alatt én is szívesen olvasgatok – villanyzott fel a gondolat, hogy akadt valami közös bennünk, ami ugyan egy icipici dolognak tűnhetett, de számomra mégis sokat jelentett, mert pontosan ez jelentette azt, hogy teljesen mindegy milyen körülmények között nőttünk fel, mindketten emberek voltunk.
− Magadtól tanultál meg gitározni, vagy tanárod volt? És miért csak magadnak játszol? – zúdítottam rá tucatnyi kérdést, mert élveztem, hogy hosszú évek után végre megtehettem anélkül, hogy bárki is megzavart volna kettőnket. Szerettem volna kiélvezni ezt a pillanatot, mert éreztem a különlegességét.

Annyira szokatlan érzéseket keltett bennem, ahogy vele szemben álltam, és talán csak egy kis időre ugyan, de lebontottuk azokat a falakat magunk körül, amelyeket a társadalom miatt emeltünk fel. Mennyivel egyszerűbb volt egyhúron pendülni valakivel, ha nem voltunk körülöttünk mások, ha nem nyomták a vállunkat elvárások, csupán két egyszerű ember lehettünk, akik nem foglalkoztak a jövővel. Csak sodródtunk az árral, hallgattunk a szívünkre, és aszerint cselekedtünk, amit az súgott nekünk. Legalább is, én így éltem meg ezeket a perceket, miközben a tekintetem összekapcsolódott Dennyével, és próbáltam megtalálni vele a közös hangot.
A szívem talán kihagyott egy ütemet, ahogy a hajamhoz ért, és a fülem mögé simította. Az a mosoly… Az a gyengéd mozdulat… Akaratlanul is viszonoztam a mosolyát, talán kicsit zavartabban, s lehetséges, hogy az arcomra pír ült ki a zavarodottságtól. Forrónak éreztem az arcomat és a mellkasomat, de nem cselekedtem semmit. Nem taszítottam el magamtól, nem ripakodtam rá, azonban határozottan éreztem az űrt, amely a mozdulat után keletkezett bennem.
− Igen, hát… Köszönöm – köszörültem meg a torkomat, és léptem hátrébb lesütött szemekkel, miközben a hajfonatommal kezdtem babrálni. A magabiztosságom rendkívül illékony dolog volt, ilyen egyszerű cselekedetekkel könnyű volt kizökkenteni engem, mégis összeszedtem magam, hogy ismét képes legyek a szemeibe nézni.
− Ellenpéldát tudok mutatni neked. Megmutathatom neked milyen lehet kötöttségek és elvárások nélkül barátkozni valakivel – érveltem amellett, hogy szerintem igenis képes lettem volna segíteni neki. – És kérlek, ne értsd félre, nem szeretnélek választás elé kényszeríteni. Nem akarok nagyobb nyomást helyezni rád, mint ami most van… Úgy gondolom, mindez kezelhető diszkréten is.
Hiszen pontosan jól tudtam, hogy a barátai mit szóltak volna hozzá, ha egy Weasleyvel beszélgetne, vagy barátkozna. Ettől függetlenül szerettem volna nyitva hagyni neki a lehetőséget, hogy ha időt akarna tölteni velem, akkor mindezt megtehetjük a többiek tudta nélkül. Talán kissé lányregényesen hangozhattak ezek a titkos találkozók, − már ha beleegyezett volna −, mégis az ő javát szolgálták volna. Engem nem tudtak volna már mivel bántani. Ő volt az egyetlen, akinek veszítenivalója akadt, azt pedig nyilvánvalóan nem akartam. Ezért is bíztam rá a döntést.
− Miért ne? – kérdeztem vissza, miközben észrevettem azokat a hanyag, kamaszos kijelentéseket, amelyekkel egymás előtt akartuk elfedni, hogy mennyire rosszul voltunk valójában. – Nem gondolom azt, hogy rossz ember lennél. Meg aztán, a megszoktam kijelentéssel pontosan arra utalsz, hogy igenis van problémád, csupán igyekszel úgy viselkedni, mintha nem lenne az valós – mosolyodtam el halványan, miközben úgy éreztem, hogy megfogtam őt.
− Ne feledd, hogy nem McMillerrel beszélgetsz, hanem egy vérbeli hollóhátassal, aki törődik másokkal. Nekem feltűnnek az elejtett szavak mögött rejlő gondolatok – emlékeztettem arra, hogy kicsit más kategória voltam, mint a barátai. Nem tudtam eldönteni, hogy miként alakult ki ez nálam, de annyi időt szenteltem a családomnak, amikor minden darabokra hullott, hogy apa határozottnak tűnő „jól vagyok”-ja, Tristan hebegése és Celia kiabálása mögött meghallottam a segélykiáltásokat, csupán ők nem hallották meg soha az enyémeket. Denny lehet, hogy könnyen lóvá tett másokat, azonban én kicsit más voltam ilyentéren.
− Szerintem csak rossz közegben próbálsz érvényesülni, bár azt elismerem, hogy nem nagyon volt sok lehetőséged – feleltem csendesen, hiszen belegondolva, nekem is elsődlegesen a barátaim a rokonaim soraiból, vagy a háztársaim közül kerültek ki. Ha őt nem vitték más társaságokba, akkor valóban nem volt más választása, csak a korabeli aranyvérű gyerekekkel időt tölteni.
− És mondd csak, ha elhagyod a Roxfortot, utána is ezekkel az emberekkel fogsz foglalkozni, vagy esélyt adsz majd magadnak más társaságokban? – billentettem oldalra a fejemet, hiszen a Roxfortban valóban nem sok esélye volt az embernek ismerkedni, vagy megválasztani, hogy kikkel szeretne időt tölteni, de az Akadémián sokkal jobbak lehettek akár az ő kilátásai is.
Halkan kuncogtam, amikor elfintorodott a hasonlat láttán, hiszen tudtam, hogy Celia is hasonlóképpen tett volna, ha tudta volna, hogy kivel vontam párhuzamot.
− Köszönöm, hogy így gondolod, de nem azért mondtam neked, hogy sajnálj. Mindezeket azért hoztam fel, hogy lásd: senkinek nem volt egyszerű az élete. Lehet, hogy te irigykedve tekintesz ránk, hogy milyen szabadok vagyunk, de ez koránt sincs így. Ahogy néha nekünk is megfordul a fejünkben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne gazdagnak lenni, és bármit megvenni magunknak… Mindennek vannak pozitív és negatív hozadékai – vágtam a szavában, mielőtt még bármit is mondhatott volna, hiszen nem szerettem, ha sajnáltak. Sajnálkoztak eleget az életem során, és nem kértem többet belőle. Sose hajtottam mások szimpátiájára, csupán azt szerettem volna, hogy Denny egy kicsit jobban a dolgok mögé lásson.
Halkan, keserűen felnevettem, amikor rám bökött a cigarettát tartó kezével, és beszélni kezdett. A fejemet ingatva ellenkeztem csak először, majd amikor befejezte, ismét megszólaltam.
− Valóban így gondolod? A családom távolabbi része nem ismer igazán, csak egy vagyok a sok a Weasley közül, abból is a család jelentéktelenebb ágából. Édesapám és a testvéreim előtt pedig nem mutathatom ki, hogy ha rosszul érzem magam, mert nem szeretném, hogy aggódjanak értem. Mert magamra vállaltam azt a feladatot, hogy amikor apu, vagy a bátyám távol van, akkor nyáron én vigyázok a kisebbekre és végzem el a házimunkát, de egyikük sem tudja igazán, hogy néha mennyire nehéz reggelente felkelni, és a tükörbe nézve mosolyt varázsolni az arcomra. Nem Denny, én sem lehetek teljesen vagy éppen mindig az, aki akarok. Való igaz, kevés barátom van, ők azonban elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. De kérlek, ne gondold azt, hogy nem érthetem azokat a dolgokat, amiken keresztül mész. – Mert igenis értettem őket, csak éppen a problémák másféleképpen öltöttek testet, más módon kezeltem őket, s bár felvállaltam mások előtt az összes furcsaságomat és kiálltam a véleményemért, egy valamiben hazudtam másoknak: nem voltam jól. Anya halála óta nem voltam igazán boldog, mert úgy éreztem, hogy jó gyereknek, jó testvérnek, jó pótanyának, jó tanulónak kellett lennem. Meg kellett tennem mindent, hogy ne legyek otthon apa és Tristan terhére, mert szükségük volt minden segítségére, hogy egyben tartsák azt az összedőlni készülő kártyavárat, amelyet akkor a családunknak neveztünk.
− Megértem, hogy neked sem egyszerű. Talán két tűz között lenni még nehezebb is lehet, de előbb-utóbb döntened kell Denny arról, hogy mi a jó neked, mielőtt még teljesen felőrölne. – Csak segíteni akartam neki. Csupán szerettem volna felnyitni a szemét azzal kapcsolatban, hogy nem csupán egyetlen ösvény vezetett előre, hanem számtalan választási lehetősége akadt. Azt is megértettem, hogy amikor valaki ilyen kilátástalannak látta a helyzetét, akkor utána már nehezen találta meg azokat a kis csapásokat, amelyek egy másik ösvénnyé nőhették ki magukat.
− Mert tudod, hogy nincs esélyed? – próbáltam hát elütni a komolyabb téma élét egy kis humorral, bár nem tudtam volna eldönteni, hogy egy esetleges párbaj során vajon melyikünk nyerhetett volna. Nem is kifejezetten érdekelt, csupán ugratni akartam, és oldani a feszültséget, amely belőle áradt.
− Köszönöm – mosolyodtam el, amikor végre hajlandó volt a nevemen szólítani. Ugyan furcsa volt tőle hallani, mégsem zavart. Kellemesebben hangzott, mintha Weasleynek nevezett volna.
− Szerintem nem csak mardekáros, elég sok fiúnak esik nehezére a másikat a keresztnevén szólítani – tettem hozzá a saját gondolatomat, hiszen nem csak mardekárosoktól hallottam ezt, hanem más házak diákjaitól is.
− De velük szemben tartod is a távolságot. Velem szemben nem kell – vontam meg a vállamat, viszont amikor megígérte, hogy igyekszik fejben tartani, hogy a Lynette-et jobban kedveltem, mint a Weasleyt, hálásan pillantottam rá.
Utána pedig izgatottságomban elfeledkeztem mindenről, hiszen még senkinek nem sikerült megmutatnom a varázslatomat, csakis a tanároknak, így lelkesen figyeltem a fiú arcát, amikor kibontakozott előttünk az a bizonyos jelenet. Nem gondoltam volna, hogy ismerte a történetet, de könnyedén elsiklottam a téma felett.
− Köszönöm. Hónapokat dolgoztunk vele, mire rájöttünk, hogy miként lehetne megvalósítani – magyaráztam még mindig kicsit izgatottan. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Brutust le fogja kötni, és addig sem lopja ki a konyhából az összes babapiskótát.
Kuncogni szerettem volna, de a testvéreimről kérdezett, így a nevetésem hamar elhalt, ahogy rápillantottam.
− Három. Egy bátyám, egy húgom és egy öcsém van. – Talán nem voltunk rengetegen, de egyiküket sem cseréltem volna el másokra. Apával karöltve ők voltak a mindeneim. Nem tudtam volna elképzelni az életemet apa hülye viccei, Tristan mackóölelése, Celia fintorai és Brutus ragacsos mancsai nélkül.
Időközben visszasüllyesztettem ezt a könyvet is a táskám mélyére – ugye milyen jó dolog volt a tértágított táska? −, majd miután összehúztam a cipzárt, ismét Dennyre emeltem a tekintetemet.
− Legyen. Legközelebb akkor szerzek egy sakk-készletet – mosolyodtam el kihívóan, hiszen bár rengeteg holmit tartottam magamnál, de sakk-készletekkel még nem rohangáltam. Ennyire még én sem voltam elvetemült, s valahol talán még élveztem a gondolatát az esetleges következő találkozónak.
− Tudod, általában betartom a szabályokat, de amíg másnak nem lesz baja belőle, addig nem érdekel kifejezetten, hogy kik járnak tilosban – vontam meg a vállamat. Próbáltam lazának mutatkozni, pedig a fenébe is… Az a mosoly le tudott volna venni a lábamról. Á, butaságokat beszéltem. Igazán összeszedhettem volna magam, mielőtt még hülyébben kezdtem volna viselkedni.
− Nem tudom, én mindig megtaláltam benne a szórakozást és az örömöt – tűnődtem el csendesen, miközben felidéztem a főzéssel kapcsolatos emlékeimet: a babapiskóta-kutatást, a fakanálba való éneklést, a Brutus által elsózott citromtortát, a pillanatokat, amikor anya tanította nekem a titkos fogásait, vagy amikor a többiekkel a konyha körül lófráltunk, és arra vártunk, hogy mikor kaphattunk a frissen süteményből. Szerintem remek dolog volt a főzés, bár valljuk be, nem túl fiús foglalatosság.
− Engem érdekelne. Mondjuk… Engem mi nem érdekel? – nevettem el magam zavartan. – Mármint, a bátyám például rajzol, és folyamatosan nyaggatom, hogy mutassa meg a legújabb munkáit, szóval… Minden érdekel, amit más hobbiként csinál, és tehetséges benne.
Próbáltam nem túl furának hatni azért, mert nyitott voltam mások tehetségére. Nem voltam irigy – talán egy kicsit −, de mégis olyan élvezettel néztem, hogy mások miket teremtettek meg.
− Természetesen érdekel – vágtam rá szinte azonnal. Ezúttal én voltam az, aki a cigarettafüst ellenére áthidalta a kettőnk között lévő távolságot, és léptem közelebb hozzá. – Kölcsön adjam valamelyik könyvemet?
Nem tudtam, hogy pontosan mire volt szüksége a saját varázslatához, de nagyon kíváncsivá tett. Engem könnyű volt lenyűgözni, a könyvek pedig kifejezetten a gyengepontjaim voltak, de szerintem ez egyáltalán nem volt meglepő.

Megszoktam már, hogy a családtagjaim hozzám értek, sőt a bátyám ölelését kifejezetten szerettem, hiszen az ő békés aurája mindig megnyugtatott engem. Néha olyan jól esett volna, ha még ő is a Roxfort padjait koptathatná egy kicsit, és bármikor odamehettem volna hozzá egy mackóölelésre egy-egy rossz nap után. Tristan remekül értett ahhoz, hogy felvidítson, vagy megvigasztaljon. Ő azonban nem volt itt, nekem egyedül kellett megálljam a helyemet, és egyben vigyáznom Celiára is.
Denny érintése más volt. Zavarba ejtő, de egyáltalán nem kellemetlen. Talán csak egy pillanatra rezzentem össze, lehetséges, hogy ő nem is érzékelt ebből semmit azonkívül, hogy a szokásosnál is jobban kipirultam. Ezt nem tudtam tagadni, éreztem az arcomat elöntő forróságot, s nem képtelen voltam ránézni. Vajon mit olvasott volna ki a tekintetemből, ha nem szakítom meg a szemkontaktust? Egy kicsit én is féltem belegondolni ebbe.
− Így van. – A bólintásomat halk szavak követték, hiszen valamelyest még mindig az iménti események hatása alatt voltam, bár megpróbáltam hamar túllendülni rajta. Így hát valamivel bátrabban, mosolyogva emeltem az arcára a tekintetemet, amikor feltette a kérdését. – Miért ne? Engem nem zavarna.
Ezt valóban így volt. Számomra nem okozott volna gondot, hogy megmutassam neki a másik oldalt, azt, amikor nem kellett attól félned, hogy elítélnek. Persze, akár gondolhatta volna azt is, hogy csak a bizalmába akartam férkőzni, majd jól lejáratva őt mások előtt, de én nem ilyen voltam. Tényleg szerettem volna segíteni neki. Ha pedig ez a titok lett volna az ára, akkor boldogan vállaltam, hiszen nem esett nehezemre másokat magam elé helyezni.
Érezhető volna a bizonytalansága, és abszolút megértettem, hiszen nem lehetett könnyű helyzetben, de talán egy kicsit segíthettem volna neki ebben. Így halvány mosollyal léptem közelebb hozzá, miközben megfogalmaztam a válaszomat.
− Ha nem gondolnám komolyan, akkor fel sem ajánlottam volna. Nem szokásom felelőtlen kijelentéseket tenni – tettem hozzá, hiszen engem is boldoggá tenne, ha végre eláshatnánk a csatabárdot, és egy kicsit mindketten önmagunk lehetnénk. – De, mint mondtam. Ez a döntésed. Nem haragszom meg érte, ha nemet mondasz, viszont szeretném, ha tudnád: az én ajtóm mindig nyitva áll előtted.
Szerintem mindenki megérdemelt egy esélyt. Legalább is, azok biztosan, akik törekedtek a változásra, s benne rengeteg lehetőséget láttam. Némelyik ugyan kiaknázatlan volt még, de ha ő is akarta, akkor fejlődhetett, tanulhatott volna belőle. De az is lehet, hogy képzeltem bele olyat, amelyet nem is volt jelen. Erre ketten, együttes erővel jöhettünk volna rá.
Csupán bólintottam. Nem akartam hosszasan taglalni, hogy nem is lettünk volna emberek, ha nem cipeltük volna az előttünk lévő generációt terheit a sajátunkéval együttvéve. A következő szavait viszont nem hagyhattam kommentálás nélkül.
− Lehet, hogy nincs kedved erről beszélni, vagy éppen félsz ezzel foglalkozni. Teljesen mindegy, hogy mi áll a dolog hátterében, ha nem szeretnéd törődni vele, akkor tiszteletben tartom. – Egyelőre. Ezt inkább csak gondolatban tettem hozzá, mert tényleg nem szerettem volna mindezt ráerőltetni, de talán ő is sejtette, hogy ez nem maradhat örökké így. A változás előbb-utóbb valamilyen formában jelentkezni fog.
− Különös, én szinte lépésről-lépésre tudom, hogy mit szeretnék a jövőben – révedt el a pillantásom az Átváltoztatástan terem bejárata felé. Egyszer szeretnék majd én állni a katedrán, és továbbadni a tudásomat a következő generációnak. Vágyok arra, hogy megmutathassam nekik a mágia sokrétűségét, a csodákat, de egyben óvaintsem őket annak helytelen használatáról. Szigorú, mégis jó tanár szeretnék lenni, aki pontosan tudja, hogy ne untassa a diákjait az óráján. – Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy nem sok barátom marad meg az iskolából. Nem mintha most olyan sok lenne.
Az utolsó szavaimnál visszafordultam Denny felé. Egyáltalán nem bántam, hogy nem voltam népszerű. Jobb szerettem a háttérből segíteni másoknak, csendes társként támogatni azokat, akik igényelték a jelenlétemet. Azonban azt se felejtettem el, hogy a legtöbb iskolás barátság egy idő után mindenképpen megszakadt. Amik nem állták ki az idő próbáját, azoktól akár örökre is elbúcsúzhattál.
− Nos, sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. Kívánom, hogy megtaláld azokat az embereket, akikkel jól érzed majd magad. – Őszintén kívántam, hogy valamelyest megszabaduljon ezektől a terhektől, amelyek a vállát nyomták, hiszen tényleg nem lehetett egyszerű nap mint nap olyan emberek körében lenni, akik megmérgezték az emberi kapcsolataidat.  
Szerettem volna reflektálni a szavaira, magyarázatot fűzni hozzá, de helyette csendben, kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát. Meglepett a bocsánatkérésére, szinte lefagytam tőle, hiszen erre egyáltalán nem számítottam, amikor idegesen beszélni kezdett. Egy újabb halvány mosoly kíséretében hidaltam át a köztünk lévő távolságot, hogy gyengéden megérintsem a karját. Azt akartam elérni, hogy egyenesen a szemembe nézzen, amikor válaszolok neki.
− Bocsánatkérés elfogadva – feleltem neki szelíden, ahogy óvatosan elhúztam az ujjaimat tőle. Hirtelen megannyi érzés öntött el, a meglepettségtől elkezdve a megnyugvásig különböző érzelmek sodortak magukkal, hiszen ténylegesen jól estek a szavai. Talán az elméletem is igaznak bizonyult, miszerint nem volt ő rossz ember, csupán belekerült egy olyan közegbe, amely nem volt jó hatással rá. Szinte felragyogott az arcom, ahogy gondolatban felidéztem az iménti jelenetet. – Úgyhogy ne marcangold magad miatta. Különben is, nektek hála elég sokat tanultam én is.
Végsősoron, a sok fájdalom és megaláztatás mellett megtanultam kiállni magamért és másokért, akik fontosak voltak nekem. Az ő piszkálásuknak hála rengeteg időt és energiát fektettem abba, hogy tényleg egy szép napon tehetséges boszorkány váljon belőlem. Ha ők nem lettek volna, akkor talán nem is tanári pályára akarnék menni. Denny nem is tudta, hogy milyen sokrétűen hagytam nyomot a jellememen, az életemen, de még a jövőképemet illetően is. Persze, borzasztóan rosszul estek a szavaik és a tetteik, de nem voltam az az esetlen kislány, akivel olyan egyszerűen kiszúrhattak. Ezt pedig talán a barátai is tapasztalták.
− Sajnálom, hogy így rád zúdítottam. Egyáltalán nem akartam – kértem bocsánatot, miközben a hajammal kezdtem babrálni. Az igazat megvallva azért egy kicsit örültem neki, hogy egyetértett velem abban, miszerint talán nem is különböztünk annyira. Szerettem volna én is rákérdezni arra, hogy ő milyen terhet cipelt. Az alsó ajkamra finoman ráharapva pillantottam rá, elidőzve az arcán, majd egy halk sóhaj kíséretében elengedtem a témát. Korábban világossá tette számomra, hogy nem szívesen ment volna mélyebben bele ilyen témákba.
Ideje volt hát egy kicsit könnyedebb témákkal előhozakodni, hiszen biztosan így is túl sokszor rágódott ehhez hasonló gondolatokon. Egy kicsit pedig én is hálás voltam azért a lehetőségért, hogy végre fenntartások nélkül tudtunk beszélgetni egymással. Ki tudja, legközelebb mikor adódik erre ismét lehetőség. Halkan felnevettem, amikor egy legyintéssel elengedte a játékos piszkálódásomat-
− Valójában, görcsösen ragaszkodok a szabályok és a napirendem betartásához. De amiről nem tudok, vagy amit nem látok, az nem fáj nekem. Manapság igyekszem inkább a magam dolgával törődni, és csak akkor vagyok ennyire szigorú, ha a húgomról van szó. Merlinre… Rengeteg gondot tud okozni – sóhajtottam fel végül, amikor eszembe jutottak Celia kihágásai. Nem győztem megdorgálni miatta, de akármennyire is próbálkoztam, a húgom zabolázhatatlan volt.
Megráztam a fejemet, amikor a Csillagvizsgálóról kérdezett. Talán egy kicsit értetlenül is pillantottam rá, hiszen nem láttam okát annak, hogy éjjel kint mászkáljak.
− Nem, soha – ingattam a fejemet még válaszadás közben is. – Igazából, örülök, ha tudok aludni.
Zavartan elmosolyodtam, hiszen senkinek nem árultam el, hogy milyen alvászavarokkal és rémálmokkal küzdöttem néha. Az biztos, hogy az állandó tanulás, a külön óráim, mások korrepetálása, a Diákönkormányzat ügyei és a roxmorts-i munkám egyre inkább a végkimerülés felé hajszolt, de egyiket se iktathattam ki az életemből. Kellett a pénz a továbbtanuláshoz, és szükségem volt azokra a különórákra, hogy jobb boszorkány lehessek. Arról nem is beszélve, hogy szerettem volna ezt az iskolát jobb hellyé tenni a következő generáció számára. Túl sok volt a tennivaló és túl kevés idő állt a rendelkezésemre. A fenébe is, néha jól jött volna egy időnyerő.
− Rendben, tényleg nagyon kíváncsi vagyok – derült fel az arcom a gondolatra, hogy hallhatom őt gitározni. Borzasztóan érdekelt, hogy mennyire volt ügyes.
Homlokráncolva figyeltem, ahogy a táskájában kezdett kotorászni, majd egy elnyűtt füzetet húzott elő. Talán az arcomra is kiült a borzalom, hogy mégis mit követett el szerencsétlen füzet, amiért ennyire megviseltté vált. Mégis hangtalanul figyeltem őt, ahogy egy tollat valami a tetejére körmölt, majd a varázsigét magamban memóriázva, kicsit óvatosan hajoltam közelebb. Megszeppenten vettem át tőle a füzetét, és óvatosan nyitottam ki. Ahogy végigpörgettem az oldalakat, döbbenten tapasztaltam, hogy tele voltak betűkkel, mi több, az egész regényt tartalmazták.
− De hát… Hogyan? És én miért nem hallottam erről a varázslatról? – fordultam a fiú felé, és nehezemre esett elrejteni az izgatottságomat. Gyengéden pörgettem végig a lapokat újra és újra, mint aki nem akarta elhinni, hogy ilyen varázsige tényleg létezett.

Képtelen voltam eldönteni, hogy naiv ábrándokat kergettem-e, amiért hinni szerettem volna Dennyben, de úgy éreztem, megérdemelt ő is egy esélyt. Celia biztosan azt mondta, hogy idióta voltam, amiért közeledtem a srác irányába, de volt valami, ami miatt nem hagyott nyugodni vele kapcsolatban. Láttam benne jóságot. Szerintem Denny nem volt olyan rossz ember, mint amilyennek mutatni akarta magát. Ezt a teóriát támasztotta alá a mostani viselkedése is, hiszen egyáltalán nem volt udvariatlan, vagy elutasító, sőt… Épp ellenkezőleg, olyan kellemes volt a társasága, hogy az én kétségeimet és szorongásomat is eloszlatta.
− Ha valamiben bizonytalan vagy velem kapcsolatban, akkor kérdezz nyugodtan – mosolyodtam el szelíden. Valahogy szokatlannak találtam ezt a kicsit bizonytalan hangnemet, de emiatt csak aranyosnak találtam. Tetszett. Határozottan tetszett nekem ez a békésebb légkör, amely most minket körül ölelt. Talán egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen könnyedén harmónia születik közöttünk. Honnan is tudhattuk volna? Én nem mertem megszólítani őt, ő pedig csak akkor szólt hozzám a barátaival, amikor gúnyt űztek belőlem.
− Én? – pislantottam rá szórakozottan, hiszen nem gondoltam volna, hogy visszakérdez, vagy egyáltalán érdekli a téma. Aztán, miközben válaszoltam neki, egyfajta nosztalgikus mozdulattal érintettem meg falat.
− A diákok többsége menekülni szeretne az ódon falak közül. Teher nekik minden, amit az iskola jelent, de én szeretném visszatérni ide. – Itt mosolyogva Denny felé fordultam. Az ujjaimmal a hajfonatommal kezdtem babrálni, amelyet nemrég még ő is megérintett.
− Átváltoztatástan és Bűbájtan tanár leszek. Legfőképpen Átváltoztatástan, az jobban érdekel engem. Ezért is veszek különórák McGonagall igazgatónőtől, amikor ráér. Elég ritka alkalmaknak számítanak, de sokat tanulok tőle. Ő az egyik személy, aki miatt szeretnék visszatérni az iskolába, miután befejeztem a tanulmányaimat – meséltem el neki, hogy elsős korom óta mi volt a szívem vágya. – Úgy gondolom, hogy a mostani oktatással az a baj, hogy túl sok a diák és kevés a professzor. Nincs elég kapacitás arra, hogy érdemben foglalkozzanak a tanulókkal, pedig mivel az év nagyrészét az iskolában töltjük, ezért nekik kellene a leginkább példát mutatni a fiatal generációnak. Ez pedig láthatóan ahhoz eredményez, hogy az iskolában megállíthatatlanok a zaklatások és nem a kisebbek nem látnak jó példákat maguk előtt. Ezen szeretnék változtatni majd.
Épphogy elkezdtem volna belelovallni magam a témába, máris észbe kaptam, és az alsó ajkamba harapva megszakítottam a gondolatmenetemet. Hiszen… Tényleg érdekelte őt, amiről beszéltem? Valóban szerette volna tudni, hogy mit tervezek a jövőmmel? Képtelennek tűnt ez a beszélgetés, s talán ezért is élveztem valamelyest az egészet. Mert meseszerűnek hatott.
Pontosan annyira volt meseszerű, mint a bocsánatkérése. Először meglepett, de ez a meglepettség azonban hamar eloszlott. Azonban nem szerettem volna rázúdítani a problémaimat, sőt, egyáltalán nem terveztem lerohanni őt. Volt elég problémája, hogy a sajátaimat is rápakoljam.
− Ó… Köszönöm – feleltem csendesen. Nem akartam illetlen lenni, és megmondani neki, hogy nem fogom őt a gondjaimmal traktálni, inkább csak megköszöntem a lehetőséget. Arra viszont, hogy barátok lennénk, kicsit felemeltem a fejemet, és rámosolyogtam: − Titkos barátok.
Tettem hozzá szórakozottan. Nem akartam az orra alá dörgölni, inkább játékosan jegyeztem meg mindezt. Ezzel is azt akartam kifejezni, hogy egyáltalán nem bántam a közös kis titkunkat, sőt, inkább cinkostársként tekintettem magunkra.
− A szabályok áthágása nem az én világom. Sokkal inkább betartani szeretem őket – kulcsoltam össze az ujjaimat magam előtt, hiszen Bagman tanfelügyelőnő indokolatlan szabályait leszámítva igenis is fontosnak tartottam a házirendet és annak bizonyos elemeimet. Nem éreztem szükségességét a rendbontásnak, de ez nem jelentette azt, hogy ne keltette volna fel a kíváncsiságomat.
− Mire gondolsz? – ráncoltam össze egy kicsit a homlokomat, miközben tettem közelebb hozzá egy lépést. Vajon ő mivel kezdte a szabályszegések sorozatát? Az is valami apróság volt, vagy valami komolyabb kihágás lehetett? Szerettem volna erről is kifaggatni, de nem akartam minden kérdésemet most és azonnal neki szegezni.
− Valami olyasmi. Tanulás, Diákönkormányzat, különórák, mások korrepetálása, a hétvégi munkám… Túl sok teendő és túl kevés az idő. Néha azt kívánom, bárcsak lenne egy időnyerőm, aztán mindig ráébredek, hogy egy jó időbeosztás felér egy olyan szerkentyűvel. De egyébként évek óta nem alszom jól, már megszoktam – vontam meg óvatosan a vállamat a már jól megszoktam frázis után. Nem tehettem egyebet, mint elfogadni a rémálmaimat és együtt élni velük. Kicsit örültem is neki, hogy másról kezdtünk beszélni, így elterelődött a figyelem az én gondjaimról.
Denny viszont a könyves trükkjével teljesen elvett a lábamról. Olyan érdeklődéssel szorongattam a kezemben a füzetét, mintha az egész világot helyezte volna a tenyerembe.
− Igen, tudom. Korábban is sokszor láttalak már… − zavartan inkább lehajtottam a fejemet, és be sem fejeztem a gondolatot, mert akaratlanul is elszóltam magam annak kapcsán, hogy szoktam őt látni. Számtalan alkalommal tévedt rá a tekintetem akkor, ha nem én kerestem, de abban az esetben is, amikor valóban kíváncsi voltam rá.
− Ez csodálatos! Anyukád is biztosan nagyszerű boszorkány lehet! – lapoztam fel ismét, óvatosan a füzetet, miközben Dennyre lestem. Szegény lapok kicsit elnyűttnek tűntek a sokszori forgatástól, de ez is csak azt bizonyította, hogy tényleg odáig lehetett az olvasásért.
− Mondjuk, én biztosan lennék olyan őrült, hogy az összes könyvet magammal cipeljem. Mondjuk, én csak a kertbe szoktam kiülni. Nekünk nincs tavunk. – Helyette volt egy saját hintám, egy kissé rozzant, régi hintám, amelyet még apa csinált nekem, amikor pici voltam. Attól még szerettem benne ücsörögni és ringatózni, miközben a nyári égbolton bámultam a felhőket.
− Minden könyvtári könyvét? – vontam fel a szemöldökömet, hiszen igen csak felelőtlen dolog lett volna, ha a zárolt részleg köteteit is le lehetne másolni, bár most mégis örültem volna egy könyv elérhetőségének.
Kissé bizonytalanul fordultam először Denny, aztán a füzet irányába, de végül csak nem tudtam ellenállni neki, és felvettem a füzetet a padról, ahová az imént helyeztem le.
− Köszönöm szépen. – Szerettem volna még mondani valamit, kifejezni a hálámat emiatt, de az udvar túlsó oldaláról hangos kiabálás ütötte meg a fülemet. Akaratlanul is összerezzentem, hiszen Denny haverjai tértek vissza. Nyilvánvalóan a fiút keresték, én pedig nagyon-nagyon rosszul helyen voltam.
− Akkor… Valamikor találkozunk. Köszönöm a füzetet, és köszönöm a beszélgetést – érintettem meg mosolyogva a karját, majd gyorsan eltűntem a közeli ajtó mögött, amely a viadukt és a Bájitaltanterem felé vitt. Nem akartam, hogy észrevegyenek bennünket, hiszen akkor a titkos barátságunk elég hamar kitudódott volna. De azt hiszem, nem vettek észre. Eléggé messze voltak még, az oszlopok takarásában állva pedig csak nem voltunk feltűnőek. Ha pedig mégis, akkor Denny hazudhat valamit arról, hogy megbántott, én pedig sírva elszaladtam. Bíztam a kreativitásában, hogy megoldja valahogy, ha mégis megpillantott volna valamelyik barátja.