sztönösen a fejemet védtem, mikor a nálam legalább két fejjel magasabb griffendéles fiú a földre lökött. A hátamat és a könyökömet így is beütöttem, ahogy elterültem a folyosó kőpadlóján, esélyem sem volt talpon maradni, sokkal erősebbek voltak nálam. Fel akartam kelni a földről, de nem engedték, az egyikük a cipőjével nyomott vissza, úgy éreztem magam, mint egy tehetetlen, apró bogár, akit az emberek kedvük szerint eltaposhattak. Hiába tanultuk meg Lestrange professzortól a lefegyverző bűbájt az illegális párbajszakkörön, hiába olvastam csúnya rontásokról és átkokról a könyvtárban, tudtam, hogy most esélyem sincs. Nem ért semmit a szakkör, a könyvek, a Black név, egyedül voltam három sokkal erősebb és idősebb fiú ellen, mégis mit tehettem volna? Megfordult a fejemben, hogy segítségért kiáltok, hátha meghallja valamelyik tanár vagy a gondnok, de nem tettem, nem adhattam meg nekik még ezt az örömöt is, hogy utána röhögve mesélhessék mindenkinek, milyen gyáva kis pisis Regulus Black. - Hagyjatok békén, ezt nagyon megbánjátok! - próbáltam félresöpörni az egyenruhámon mocskos cipőnyomot hagyó lábat a közelemből, persze semmit sem értem el vele. Felkapták a földre zuhant iskolatáskámat és a hideg kőre borították belőle minden holmimat, a tankönyvek hangosan puffantak, a színes ceruzáim szanaszét szóródtak, a tintásüvegem darabokra tört, egy kevés belőle elszínezte a ruhám ujját, Anya csomagja - amit az előbb hoztam el a Bagolyházból - az egyik fiú kezében kötött ki, letépte róla a papírt, az édességeket a zsebébe tömte, a borítékba zárt levelet pedig széttépte és az arcomba szórta. Összeszorítottam a szám, nem akartam előttük sírni. Sikerült felkelnem a földről és előrántottam a talárom zsebéből a varázspálcámat, nem hagyhattam, hogy mindenemet tönkretegyék, de újból ellöktek, a pálcát pedig kirepítették a kezemből, kis szikrákat szórva végigpattogott a földön. - Na, mi van, kis szaros, itt már nem akkora a pofád, mint a kviddicspályán? - röhögtek ki. - Rugdaljuk össze egy kicsit, hátha elmegy a kedve a kviddicstől... Letaglózott a félelem, biztos voltam benne, hogy esélyem sem lesz ellenük, könnyedén darabokra is törhettek volna akár, tanárnak vagy tulajdonképpen bárkinek, aki megvédhetett volna, nyoma sem volt a közelben. Elkezdhettem volna fenyegetőzni, de megszólalni sem mertem és talán csak még jobban feldühítettem volna őket. Bele kellet törődnöm, hogy meg fognak verni... Apáék ezt nem tudhatták meg és Leta sem, halálra aggódta volna magát... Becsuktam a szemem, hogy legalább ne lássam, amit tenni készültek, azonban a várt rúgások és ütések elmaradtak - ehelyett egy nagyon ismerős hang ütötte meg a fülemet, a szívem pedig hatalmasat dobbant a megkönnyebbüléstől. Sebastian! Legszívesebben tapsoltam és biztattam volna Sebastiant és a barátait, miközben felmosták a padlót a griffendéles bandával, de még mindig túlságosan lesokkolt az elmúlt néhány perc, így csak feszülten figyeltem a jelenetet, majd a sietve menekülő alakokat. Reméltem, hogy a mardekáros fiúk tényleg laposra verik és csúnyán elátkozzák őket. Kettesben maradtunk Sebastiannal a hirtelen csendessé vált folyosón. Felém nyújtotta a kezét, én pedig habozás nélkül elfogadtam - csak most tudatosult bennem, hogy mennyire fájt a karom, ahol ráestem. - Hát... nekem nincs igazán csapatom, akikkel erősebb lehetnék. - Ott volt persze Leta és most már Ronan is a Roxfortba járt, de azért mégsem voltunk olyanok, mint Sebastian és a bandája, akiktől mindenki félt az iskolában. - Nem tudom, szerintem azért, mert megvertük a Griffendélt kviddicsben. Pedig nem is csaltunk és az ő terelőik utaznak direkt rám, tisztára hülyék... Szomorúan jártattam végig a tekintetem a folyosóra ömlött cuccaimon, a tinta mostanra eláztatta szinte az összes tankönyvemet. - Köszi, hogy segítettél. Meg akartam átkozni őket, de nem sikerült, ez nem olyan volt, mint amikor Lestrange professzorral gyakorolunk... Ott mindig jól megy, de ez más... - Felemeltem a földről az egyik sötét foltokkal tarkított kötetet. Használhatatlan volt, de biztos létezett olyan bűbáj, ami eltüntette róla a tintát... azt hiszem. Lennie kellett ilyennek, mert nem írhattam meg Anyáéknak, hogy minden könyvem tönkrement, akkor kéretlen kérdéseket tettek volna fel, azt pedig nem akartam. - Lehet abba kéne hagynom a kviddicset, előtte kevesebbet piszkáltak és Bagman is azóta szállt rám.
em értettem, Sebastian miről beszélt. Mármint félreértés ne essék, nem voltam hülye, felfogtam a szavai értelmét, csupán a valóságtartalmukat nem láttam. Nekem csapatot építeni? Amit én vezetnék? És hogy erre a személyiségem alkalmas? Vártam, hogy Mulciber arcára gúnyos mosoly üljön ki és hangosan nevessen rajtam, de ez nem történt meg. Nem, mert Sebastian ezt halálosan komolyan gondolta. - Nem hiszem, hogy ez működne - ráztam meg a fejem. - Én nem vagyok igazán, hogy is mondjam... nem vagyok népszerű, érted? Ne érts félre, tudom, hogy jobb vagyok náluk, és ezen az sem változtat, ha kinéznek maguk közül. De attól még ezek a tények, és hidd el, Sebastian, nem senki nem akarna a "csapatomban" lenni. Mulciber menő volt, úgy képzeltem, hogy már elsősként kiskirályként járkált a Roxfort folyosóin, nyomában a bandájával. Mégis ki mert volna ujjat húzni Sebastiannal? Elég volt ránézni... A tetoválásai, a szájából lógó cigaretta, a nagydarab barátai, amilyen erővel tudta suhogtatni a terelőütőjét, az egész stílusa... De én nem ilyen voltam. Én csak szerettem volna jó jegyeket kapni, szakkörökre járni, évfolyamelső lenni és azzal a pár emberrel tölteni az időmet, akiket a barátaimnak nevezhettem. Másféle ambícióim voltak, de... de mi van, ha Sebastian járta a helyes utat? Mi van akkor, ha a hozzánk hasonlók csak így tudtak érvényesülni, falkába verődve és ellenállva? - Komolyan elintéznéd őket a kedvemért? - Meg sem próbáltam leplezni az arcomra kiülő, őszinte, hálával vegyes örömöt. Egy csepp bűntudatot sem éreztem, pedig tudtam mi vár azokra, akiket Sebastian és a bandája elintéz. Megérdemelték, ők hozták a saját fejükre a bajt, ha egy harmadikossal szemben akkora keményfiúk voltak, hát legyenek azok a mardekáros ganggel is... - Ezt hogy érted? Mármint hogyan tudnál segíteni? - ráncoltam a homlokom. - Úgy érted, hogy... hogy esetleg tanítanál nekem pár trükköt? Alig bírtam türtőztetni magam, a hangom egy-egy pillanatra megremegett a rosszul elfojtott izgalomtól. Bele sem mertem gondolni, milyen menő dolgokat taníthatott volna nekem Mulciber. Vajon mutatott volna durva átkokat? Rontásokat, amivel bárkit a gyengélkedőre küldhettem volna? Vagy olyan védőbűbájt, ami kifogott volna minden zaklatón? Vagy talán olyan trükkök voltak a tarsolyában, amit én harmadéves fejjel még elképzelni sem tudtam? Merlinkém, de jó is lenne! - Nem vagyok gyenge - vágtam rá ingerülten, noha a haragom egyáltalán nem Sebastianra irányult. Tudtam, hogy igaza volt, tudtam, hogy ha visszalépnék, akkor mindenki rajtam röhögne és egy gyáva taknyos kölyöknek tartanának, szégyent hoznék a Black névre (mintha az önmagában nem lett volna elég szégyen, hogy ma sokadszorra földbe döngöltek olyanok, akik kevesebbet értek a házimanónk kisujjánál is) és beigazolódna az a sok minden, amit a fejemhez vágtak. De én nem voltam olyan bátor, mint Regulus Arcturus Black. Nem dacoltam úgy mindenkivel, mint Sirius Orion Black. Nem voltam olyan tekintélyt parancsoló, mint a nagyapám. És olyan erős sem, mint Cassie. - De én mégis mit tehetnék? Senkit sem érdekel, hogy mit gondolok, engem senki nem vesz komolyan. És már elegem van belőle, hogy folyton rám szállnak és otthon hazudnom kell, mert a szüleim szíve összetörne, ha ezt megtudnák. Én egyáltalán nem így képzeltem el a Roxfortot... Reménykedve néztem a Sebastian kezében tartott könyvekre, de a szavai csak még mélyebbre taszították az amúgy sem rózsás kedvemet. - Azért megpróbálnád? Nem baj, ha nem sikerül, de egy próbát megér. Benne voltak a könyvekben a beadandóim és az órai jegyzeteim, a professzorok nagyon mérgesek lennének miatta.
