You don't know the half of the abuse

Kopogtak az ajtón. Úgy éreztem, mintha a koponyámban, belülről dörömbölnének, kicsi tündérmanók vagy bólintérek. Hasogatott a fejem, fél lábra sántítottam és nem is vettem a fáradságot, hogy megszámoljam, hány farkaskarmolást szereztem az előző éjszakai, teliholdfényes kis kalandomról. Fogalmazzunk úgy, hogy a továbbfejlesztett farkasölőfű-főzet még messze állt a késztől. Kurva messze. Eddie-vel rájöttünk, hogyan lehet csillapítani az átváltozás fájdalmát, de amint a saját receptünket összekevertük az eredeti bájitallal, a farkasösztönök felülkerekedtek. Szinte teljesen elmúlt a kín Eddie elmondása alapján, viszont a farkasölőfű-főzet hatásából semmit nem érzékelt, tökéletesen elveszítette az emberi tudatát. Animágusként mellette maradhattam, de ahogy a mellékelt ábra mutatta, így sem úsztam meg ép bőrrel, amíg próbáltam kordában tartani. Nem panaszkodtam, ő nálam is rosszabb állapotban volt és neki kellett következő hónapban is kísérleti nyulat játszania.
Egyszóval nem örültem a látogatónak, kivételesen nem töltött el boldogsággal az újabb vevő és ezzel együtt a galleonok gondolata, mert az azt jelentette, hogy fel kellett kelnem a kanapémról, odabicegni az ajtóhoz, kinyitni és kiszolgálni valakit néhány gramm anyaggal. Amikor azonban odavánszorogtam, hogy fogadjam a vendégemet, még ennél is rosszabb látvány fogadott. Félreértés ne essék, Ada Lachlan határozottan szép látvány volt, megnéztem volna magam alatt is - nem mintha erre lett volna bármi esély -, de vele általában együtt járt répaszínű barátja, Lionel Weasley is. Azonban bárhogy pislogtam át a válla felett, Weasley-t sehol sem láttam.
- Csak így egyedül? Hűha, zavarba fogok jönni, annyira meghitt így kettesben - csuktam be az ajtót.
Tőlem szokatlan lassúsággal közlekedtem a lakásban, mindig pörögtem, mint egy hiperaktív ötéves, akinek a nagyanyja túltolta a Mindenízű Drazsét. Most óvatosan mozogtam, miközben pusztán rutinból eltüntettem a konyhaasztalról a kiszórt néhány csík anyagot, (amiből a nap folyamán már felszippantottam egy keveset), hiszen Lachlan mégiscsak auror volt, majd egy kupacba rendeztem a kusza betűkkel teleírt papírokat, amin ezerszer átjavított bájitalreceptek szerepeltek. A pulton szokás szerint ott ültek a macskáim, unott tekintettel bámulva a vendégünket.
- Hadd találjam ki: annyira hiányoztam, hogy muszáj volt meglátogatnod. Megértem, sokan vannak ezzel így.

Idegesen felhorkantam. Próbált kemény lenni, de nem tudtam komolyan venni. Nem azért, mert nő volt, ismertem nem egy brutálisan kemény csajt, például Fiona Dolohovot. Egyszerűen csak tudtam, hogy nincs semmi az üres, fenyegető hangsúly mögött. Újonc auror volt, nemrég még feszélyezve ült ennél az asztalnál, mikor Weasley először elrángatta magával. Játszhatta a rossz zsarut, de tudtam, hogy ő nem az.
- Hát ezt most nagyon benézted, édesem. Nem leszek ott azon a bulin. Úgy nézek ki, mint aki gazdag hapsiknak árul egy elitklubban? Jó vicc. És ha tegyük fel, lennének kapcsolataim a bárban, akkor sem  értem, miért segítenék neked bármiben. - Tényleg nem voltam hivatalos a bulira. Mások terítették az anyagot a Baziliszkuszban évek óta, olyanok, akik nálam nagyobb tételben tudtak szállítani. Nem volt ugyanaz a minőség, a mennyiség annak rovására ment, de a többségnek megfelelt az is, csak legyen belőle bőségesen.
Adának háttal pakoltam a szekrényben, mondhatni teljesen céltalanul. Azt akartam, hogy elmenjen a lakásomból, úgy hiányzott nekem ez a beszélgetés, mint egy hippogriff patái a hátam közepére. Fáradt voltam, pihenni szerettem volna és eltölteni legalább egyetlen napot anélkül, hogy vásárra viszem a bőrömet. Különösen úgy, hogy nem láttam semmi ösztönzőt a segítségnyújtásban.
- Tudod mit? Igen, fosok tőlük - fordultam meg ingerülten. - Veled ellentétben én tudom mit csinálnak az ilyen partikon és én a közelébe sem akarok menni, különösen nem veled. Tudod mit csinálnának velem, ha odavinnék egy aurort? Gondolom, nem és nem is érdekel téged, mert kibaszottul senkit nem szokott érdekelni. Ha hősködni akarsz, mert ennyire kurva unalmas az életed, akkor csináld, de engem hagyj ki belőle. Nem vagyok köteles segíteni neked, nem vagyok a házimanótok és kibaszottul elegem van belőle, hogy Weasley-vel úgy kezeltek. Keress egy másik idiótát, aki bejuttat, mert én biztosan nem foglak.
Az esetek többségében vidám, optimista ember benyomását keltettem. Ez most egy kivételes alkalom volt, nem tudtam a szokásos higgadt derűvel fogadni a kérését. Nem a lehetetlensége háborított fel, habár az is hihetetlennek tűnt, sokkal inkább az, hogy szerinte nekem kötelességem lett volna segíteni neki.
Vetettem egy pillantást a fotóra, de gyorsan el is kaptam róla a tekintetem.
- És mégis mit szeretnél csinálni? Leaurorkodsz mindenkit és kimented onnan a lányokat? Elmondjam neked, hogy mi fog történni, ha odamész? Elkapnak, megerőszakolnak, megölnek, majd feldarabolnak és a Temzébe hajítanak. De lehet más lesz a sorrend és közbeiktatnak még néhány mókás dolgot. Nem tudom milyen tündérmesében élsz, de nőj fel végre, senkit nem lehet megmenteni.

- Ezek szerint Weasley is elhajtott. - Nem lepődtem meg, hallottam a történetet Weasley-ről és a feleségéről, érthető, hogy nem akarta megismételni ugyanazt a hibát.
Vártam, hogy tovább keménykedik majd, de nem tette. Nem fenyegetőzött, nem vágott semmit a fejemhez, valószínűleg ő is kezdte felfogni, mennyire lehetetlent kér tőlem. Nem voltam senkinek a jótevője, nagyon nyomós ok kellett rá, hogy az átlagosnál nagyobb veszélybe sodorjam magam. Ada Lachlan nem tudott olyat ígérni, amiért motivációt éreztem rá, hogy bevigyek egy aurort a Baziliszkusz Bár exkluzív bulijára. Nem ijedtem meg a saját árnyékomtól, meg tudtam védeni magam, de azt, hogy éltem, leginkább a természetes önérdekkövetésnek köszönhettem. Segítettem, ha tudtam, mert ettől jobb embernek éreztem magam, azonban volt egy határ, amit Ada most csúnyán át akart lépni.
- Ez nem ilyen egyszerű - ráztam meg a fejem. - Ez nem egy sima parti, ahova bárki besétálhat. Meghívót kell szerezni, nő oda csak akkor teszi be a lábát, ha erőszakkal viszik. Rohadt feltűnő lennél. És tényleg nem kamuzok, engem oda nem hívnak. Mármint... hívhatnának akár, csak nem akarom. Tudnék nekik olyat adni, amiért tárt karokkal várnának, de... nem t'om, nem éri meg. Ha ilyenekkel üzletelsz, akkor onnan nincs kiút, én meg nem akarom életem végéig ezt csinálni. És örülnék annak is, ha az életem vége mondjuk nem most szombaton lenne.
Visszaültem az asztalhoz, a lábam idegesen járt, mármint amelyiket meg tudtam mozdítani komolyabb fájdalom nélkül - köszi, Eddie. Tompának éreztem a gondolataimat a kialvatlanságtól és pont nem volt semmi a szervezetemben, ami elnyomta volna a fáradtságot és felpörgetett volna. Idegesen doboltam az asztalon, addig, amíg Kormi "játékból" rá nem vágott egy hatalmasat a kezemre a karmos mancsával. Kormi egy köcsög volt.
Elvettem az asztalról a fotót, amit Lachlan az előbb az orrom alá tolt. A képen szereplő lány rettentően fiatal volt és látszólag olyan, aki életében be sem tette volna a lábát egy olyan undorító helyre, ahová elhurcolták. Nagyon félhetett most. Eszembe jutott Gina és a többi gyerek, akikre senki sem figyelt. Őket is bármikor elvihették, mert senki sem törődött a sorsukkal.
- Kikísérleteztem egy új cuccot. Még tesztfázisban van, eddig kétszer próbáltam, úgy tűnik, nincs vele gáz. Nem olcsó, de minőségi és más nem árul ilyet rajtam kívül. Akár érdekelheti is őket. De ez csak feltételezés, arra az esetre, ha megpróbálnék segíteni. - Egy idióta állat voltam. El kellett volna zavarnom a picsába, amint kimondta az őrült ötletét, nem a lehetőségeket megtárgyalni vele.
A következő mondatára hitetlenül és gúnyosan kiröhögtem.
- Hát hogyne, szinte barátok vagyunk. Majd csináljunk barátságkarkötőt és szervezzünk pizsipartikat is. Hagyjuk ezt az érzelgős, kamu szart, jó? Ezt még anyám sem kajálná be, pedig ő azt is elhiszi, hogy minisztériumi aktatologató vagyok és rendszeres véradó a Mungóban, attól néz ki úgy a karom. Merlinnek hála nem az ő eszét örököltem, szóval ezt a bullshitelést inkább mellőzd.

A hangja mindenről árulkodott, csak magabiztosságról nem. Érthető, ő maga sem tudta, mibe készül belevágni és engem is belerángatni. Én tudtam, tehát biztos voltam benne, hogy ezt nem egyszerű épségben megúszni, bárhogy is bizonygatja.
Itt nem lehetett minimális kockázatról beszélni. Minimális kockázat az, ha elszívsz egy füves cigit Hisztis Myrtle mosdójában órák után, de bevinni egy aurort a Baziliszkusz bár exkluzív, zárt körű partijára, hogy információkat gyűjtsön fogva tartott lányokról... hát az már egészen más szint. Nem szerettem az ekkora kockázatot, nem volt arányos az esetleges jutalommal, és itt konkrétan egy galleont sem remélhettem a fáradozásaimért. De... de valami mégsem engedte, hogy elzavarjam Lachlant. Nem akartam belekeveredni ebbe, közben mégsem tudtam másra gondolni, csak hogy legközelebb talán nem egy számomra ismeretlen lányt visznek el. Mit csinálnék, ha Ginát dolgoztatnák egy ilyen helyen, mert valami beteg állat éppen egy tizennégy éves kislányt akar magának? A gondolattól is kirázott a hideg és hányingerem lett. Nem szorult belém sok erkölcsi tartás, szinte bármit megtettem, ha elég hasznom származott belőle. Drogot árultam szinte bárkinek, loptam már, rendszeresen vertem be olyanoknak a képét, akik nem akartak időben fizetni és tettem már sok olyan dolgot némi pénzért, amire nem voltam éppen büszke. Nagyon nem. Anyám és apám sírtak volna, ha tudomást szereznek ezekről. De sosem lettem volna képes egy nőt vagy egy gyereket bántani és megviselt, ha mások tették. Sok részeg férjet láttam a környéken, ahogy elverték a feleségüket vagy a gyerekeiket, már azt is gusztustalannak találtam, pedig sehol sem volt ahhoz képest, amit Ada akart megakadályozni.
- Itt csak maximális kockázat van. Még nem mondtam igent, ne éld bele magad, de... ha tegyük fel, szerzek meghívót, akkor komoly terv kell és legfőképpen az, hogy szinte mindent bízz rám. Üvölt rólad, hogy nem illessz ide. Ne vedd sértésnek, de azonnal kiszúrják, hogy amolyan "rendes lány" vagy. - Ez volt a legnagyobb kétely számomra. Nem tudtam elképzelni, hogy képes lenne levetkőzni az auror szerepet. Nem olyan nő volt, mint akik ezekben a klubokban megfordultak.
Ezt bizonyította az arcára költöző pír is, amitől csak még inkább nevethetnékem támadt.
- Te most tényleg elpirultál? Hát ez nagyon cuki. Nem túl gyakran látogatnak meg pirulós csajok. Nagyon édes vagy, tényleg. - Valószínűleg sejtette, hogy ezt még sokszor emlegetni fogom majd neki.

Sokféle nő megfordult mellettem az évek alatt. Drogosok, művészlelkek, hozzám hasonlóan zűrösek és meglepően átlagosak is - igaz, utóbbiak nem is maradtak mellettem sokáig. Ada Lachlan legfeljebb az utolsó kategóriába illett, így a Baziliszkusz Bár különleges partiján olyan feltűnő jelenség lett volna önmagát adva, mint egy valódi baziliszkusz. Nehezen tudtam elképzelni tőle olyan színészi alakítást, amitől bárki is elhitte volna, hogy ő az üresfejű barátnőm, aki minden áron el akart jönni erre a bulira.
- Kezdetnek nem rossz, de továbbra sem tudom elképzelni, hogy hiteles lennél ebben a szerepben. Figyelj, volt már mellettem pár ilyen nő és te egyáltalán nem hasonlítasz rájuk. Rád nézek és nem tudom elképzelni, hogy remegve megtennél bármit két gramm anyagért és nagyjából ennyiből áll az életed. Olyannak tűnsz, aki még kávét is csak egyszer iszik egy nap, nehogy felvigye a vérnyomását. Tudom, hogy mindenki elkönyvelt egy számító ribancnak Dolohov miatt, de én nem vagyok olyan balfasz, hogy el is higgyem. - Szombatig akár kikupálhattam volna, volt esze és nagyon elszántnak tűnt az üggyel kapcsolatban. De a kockázat továbbra is hatalmas volt és semmi sem garantálta, hogy tényleg sikerülne neki a feladat. Épp olyan testidegen lett volna tőle, mintha nekem kellett volna eljátszanom az átlagos, unalmas családapát, aki sört is csak szökőévente egyszer iszik, a felesége fejfájásra hivatkozva mindig lepattintja, a gyerekei pedig gyűlölik a szar szóviccei miatt. - Ha tényleg ennyire komolyan gondolod, ami azt jelenti, hogy ennyire hülye vagy, én meg nálad is hülyébb, akkor van egy ajánlatom. Holnap beszélek a bár tulajával, ismerek ott egy kidobósrácot, majd bemutat neki. Megpróbálok meghívót szerezni. Utána pénz kell, hogy szombatig ipari mennyiségben le tudjam gyártani az árut, ami egy ekkora partira kell. Te pedig szombatig minden nap eljössz ide, olyan arcokat fogsz látni, hogy talán lesz némi elképzelésed róla, mit kell majd eljátszanod. Neked kell pénzt szerezned valahonnan, nekem most nincs annyi, hogy ennyi árut legyártsak. És még valami: most meg kell ígérned, hogy nem fogsz önállóskodni. Leszarom, hogy független, erős nő vagy, tényleg kurvára nem érdekel. Ha élve ki akarsz jönni onnan, márpedig én igen, akkor szombaton egy méterre sem mozdulhatsz tőlem és csak azt csinálhatod, amit előre megbeszélünk. Ha ezt nem tudod megígérni, akkor felejtsd el az egészet.
Nem voltam kontrollmániás barom, pont hidegen hagyott ki mit csinál körülöttem. De ha élve ki akartunk kerülni ebből az öngyilkos vállalkozásból, akkor Adának piócaként kellett rám tapadnia. Én magabiztosan mozogtam ilyen körökben, ő azonban egy tizedmásodperc alatt tönkretehetett mindent.
- Dehogy viszel be. Pedig lenne benne valami egészen romantikus, ha kettesben ülnénk egy kihallgatószobában.

- Adam? Nagyon kreatív. - Nem nevettem, nem volt ebben rohadtul semmi vicces. - Engem "Buzi Bertának" hívtak egy ideig, mert nem volt csajom, amikor már mindenki másnak igen. Úgyhogy lenyúltam Lyle Weasley barátnőjét. Azóta gyűlöl, szerintem elég vicces sztori.
Nem tartoztam az olyan emberek közé, akik szerettek a múlton merengeni. Sok szar történt már velem, habár a roxfortos piszkálódásokat nem soroltam közéjük, valahogy természetes velejárójának tűnt az életnek annyi idősen. Meg hát nehéz is volt néhány cseppet sem vicces, enyhén homofób és szexista gúnynéven keseregni, ha utána húsz évesen utcára kerülsz, rákattansz a drogokra és csinálsz néhány olyan dolgot, amitől egy pszichomedimágus is sírva verné a fejét a falba. Igazából azokon sem törtem a fejemet, nem tudatosan fojtottam el ezeket a dolgokat, egyszerűen csak mindig a jelenben éltem, a tőlem telhető legoptimistább világszemlélettel. Tudtam, hogy az emberek többsége nem ilyen, másokat akár egy életre padlóra tudott küldeni, ha végig bántották őket diákéveik alatt. Ők sem voltak gyengébbek, csak... mások, mint én.
- Nem félek a kutyáktól. Mondhatni egészen kötődöm hozzájuk. - Sosem jegyeztettem be magam animágusként, nagyon kevés ember tudott erről az aprócska tényről és értelemszerűen egyikük sem volt auror. Nem jókedvemben sajátítottam el az animágiát. Pontosabban nem csak amiatt, mert a hasznosságán kívül tényleg érdekelt is. De jól jött, ha gyorsan kereket kellett oldanom valahonnan és eltűnni.
A következő néhány mondatára úgy kaptam fel a fejemet, mint akit áramütés ért. Miafranc... Mindenre számítottam tőle, csak éppen erre nem. Hosszú másodpercekig gyanakvóan méregettem, próbáltam felfedezni az arcán bármi jelét annak, hogy átver. Nem tudtam felmérni, hogy voltak-e hátsó szándékai. De carpe diem, bassza meg, egyszer élünk.
- Jó, ha te mondod... gyakoroljunk. - Azzal olyan lendülettel smároltam le, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Mint azt már említettem, nem szerettem sokat rágódni az élet apró dolgain.

- Komolyan megtettem. Állandóan engem csesztetett, egy idő után meguntam és gondoltam miért is ne, egy próbát megér, legfeljebb beégek. Szóval lenyúltam a barátnőjét, ő meg teljesen kiakadt. Ő és a haverja akkoriban a legmenőbb arcok voltak a Roxfortban, én meg... hát nem, úgyhogy Weasley-nek ez elég nagy pofáraesés volt.
Ennyi év után is elégedettséggel töltött el, hogy akkor sikerült ennyire felhúznom Weasley-t. Ő sikeres volt, mindenki nagy karriert jósolt neki, a kviddicsezés miatt őt és Lestrange-t is imádták a lányok, én pedig... rám ezek közül egyik sem volt igaz. Nem voltam népszerű, senki sem tartott tehetségesnek, a lányok leginkább csak nevettek a vicceimen, de én magam nem érdekeltem őket, amíg álmodozhattak Rody Lestrange izmairól. Tényleg meglepő fordulat volt, mikor Weasley barátnője úgy döntött, inkább engem választ.
- Engem mindenki kedvel. A kutyák különösen, egy-két kivételtől eltekintve. - Egyszer egy csivava nekem ugrott az Abszol úton, mikor kutyaként közlekedtem arrafelé. Elég nevetséges látvány volt, ahogy acsargott a póráz végéről, mintha legalább egy negyvenkilós fenevad lett volna.
Mikor odahajoltam hozzá, bevallom, a képemen csattanó pofonra számítottam vagy legalább arra, hogy ellök magától. Talán, amikor kimondta, ő sem gondolta komolyan az egészet, csak látni akarta, ahogy sikerül mélységesen megdöbbentenie vagy azt remélte, majd engem is zavarba hoz. Utóbbira nyilván esélye sem volt, a döbbenet tényleg nem maradt el, bár csak pár másodpercig tartott. Nem szerettem sokat meditálni a felkínálkozó lehetőségeken, különösen akkor nem, ha a lehetőség egy nő formájában érkezett az életembe. Sosem keveredtem komoly párkapcsolatba, ideig-óráig tartott mindegyik, és sosem izgultam előre azon, hogy mi történik majd a jövőben. Már megszoktam, hogy az emberek nem maradnak meg mellettem, érthető okokból, így berendezkedtem erre az életformára. Átmeneti társas kapcsolatok, pillanatnyi örömök, sok izgalom, nulla stabilitás. Jó volt így. Arról viszont egy másodpercig sem álmodtam, hogy a pillanatnyi örömömet akár Ada Lachlan is okozhatja majd.
Vártam, hogy eltoljon magától és közölje, hogy vége a "gyakorlásnak", de nem ez történt. Nem tudtam volna megmondani, mikor ért hozzám utoljára bárki is ilyen gyengéden, mint ahogyan az ő keze simult az arcomra. Nem ehhez szoktam hozzá.
A szék támlájára támaszkodtam a háta mögött az egyik kezemmel, mert nehezemre esett megtartani a saját súlyomat, és közben egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy "rohadj meg, Harvey, éppen most kellett így elintézned". A másik kezem Ada térdén pihent. Nem tudtam, mit akar tőlem, csak azt, hogy én mit akarok tőle. Most vagy soha, legyél tökös Ollivander, itt a remek alkalom...
- Eddig egészen meggyőző. Ott bent kényelmesebben tudunk gyakorolni - húztam el tőle a fejemet, a résnyire nyitott hálószoba ajtó felé pillantva. Két opció jöhetett szóba: vagy megver vagy lesz egy remek éjszakám. Ha utóbbira akár csak egy kicsi remény is volt, megérte vállalni az elsővel járó kockázatot. Nem mondom, hogy a bakancslistámon szerepelt megfektetni egy aurort, de tetszett a gondolat. De még mennyire kibaszottul tetszett...

- Igazából megérné. Utálom Weasley-t, egy élmény felidegesíteni. - Alapvetően szerettem felhúzni az embereket és nagyon jó érzékkel csináltam. Sokszor előfordult, hogy nem is kellett tudatosan dolgoznom érte, egyszerűen azzal felidegesítettem őket, hogy folyton beszéltem, jellemzően mindenféle viccesnek szánt megjegyzést tettem, amíg végül meg nem vertek. Vagy legalábbis verekedés és párbaj lett a vége, a végkimenetel attól függően változott, hogy mekkora volt az illető, akik szét akarta zúzni a fejemet.
- Véletlenül sem akarom tönkretenni, biztos megfeküdném a hasát.
Sosem okozott gondot belesimulni a spontán helyzetekbe és kihozni belőlük a legjobbat. Az azonban engem is szokatlanul meglepett és a gondolattal sem igazán mertem eljátszani, valószínűleg még tíz perccel ezelőtt sem, hogy egy aurort fogok ágyba vinni. Különösen nem őt. Szép nő volt, okos, a szakmájában valószínűleg nem túl sikeres, ha Weasley mellé osztották, de még így is többet ért az élete az enyémnél. Mikor Weasley először idehozta, előbb gondoltam volna róla, hogy hányingerrel küszködik a puszta találkozástól is, mint hogy egyszer ő fogja összetúrni a hajamat. Talán csak ennyire fontos volt neki ez a nyomozás. Talán nagyon magányos volt, ahogy én is. Talán nem kellett ebbe semmi többet belelátni kémiánál. Felnőtt emberek voltunk, számított ez egyáltalán, amíg mindketten akartuk? Nem hiszem.
A feltétele néhány másodpercre kizökkentett ebből  túlfűtött állapotból, muszáj volt felröhögnöm. Gyűlöltem a szomszédokat és a folyamatos ordítozásukat, minden hangtompító bűbájon sikerült áthatolnia a "kurvaanyádatszétcsapomafejed" kezdetű üvöltéseiknek, igazából meglepett, hogy még nem ölték meg egymást. Persze volt hozzá pofájuk, hogy minden alkalommal dörömböljenek a falon vagy az ajtómon, ha én voltam hangos valamiért.
- Tetszik ez a feltétel, ígérem, sokkal hangosabbak leszünk. - Nem mondtam ki, nem akartam megölni vele a hangulatot, de határozottan kezdtem megkedvelni. Sosem volt olyan, mint a többi auror, akit ismertem, de az eddigiek alapján jobban különbözött tőlük, mint azt valaha is gondoltam. - Előre szólok, tegnap csúnyán elintézett egy vérfarkas. Ne akadj ki. És nem, nem harapott meg. Hagyjuk a részleteket.
Nem beszélgetni akartam. Ebben a négy mondatban lezártnak tekintettem a témát, bár tudtam, hogy Eddie-nek még fogok panaszkodni egy sort emiatt. Adával viszont a tettek mezejére akartam lépni, nem vérfarkasokról és elbaszott bájitalokról beszélni, csak bekeveredni vele a hálószobába, az ágyra teperni és mindenféle gondolkodás nélkül tenni, amit ösztönszinten akartunk mindketten.
Mire bejutottunk a szobámba, Kormi és Cirmi legalább kétszer próbáltak meg sikertelenül kigáncsolni mindkettőnket, pedig nélkülük is éppen eléggé egymásba gabalyodtunk ahhoz, hogy nehézkes legyen a haladás és a tegnap esti sérüléseim sem segítettek a dolgon. A két macska orra előtt vágtam be az ajtót magunk után. A hálószoba éppen akkora volt, hogy elfért benne egy vetetlen ágy, egy régi szekrény és néhány doboz a sarokban, amikben a ruháimon kívül minden személyes holmit tartottam. Hatalmas rendetlenség volt, de ezen akkor sem változtattam volna, ha néhány órával ezelőtt tudom, hogy valaki belép ide. Úgyis széttúrjuk a lepedőt, nem kurva mindegy?

Döbbenten pislogtam rá, nem ilyen fogadtatásra számítottam. Utoljára anyukám szúrt le így, ha nem öltöztem az időjárásnak megfelelően, de az sem most történt utoljára. Mikor nagy ritkán találkoztunk és hallotta a szipogásomat, azért megjegyezte, hogy én folyton megfázom és miért nem vigyázok jobban magamra - tökre nem attól szipogtam, de legalább ezt is elhitte, mint a véradást -, de ezt is egészen óvatosan tette, nem olyan hévvel, mint most Ada.
- Elhagytam a kabátomat pár napja, nem volt más - magyarázkodtam, de nem kellett kétszer mondania, hogy lépjek be a fűtött házba. - Nem kell, jó ez így.
Lehúztam több hónapot az utcán télidőben, azóta nem viselt meg a hideg. Fáztam persze, mint mindenki, jobban szerettem otthon lenni a radiátor mellett, mint kint csúszkálni a jégen, viszont nem is betegedtem meg egy kis fagyoskodástól. Alapvetően, mint mindent az életemben, ezt is elég jól tűrtem. Ahhoz képest, hogy nem szívesen ültem nyugton a seggemen, elég higgadtan fogadtam mindent.
És ha már a meglepő fogadtatásról beszélünk... arra számítottam, hogy több ruha lesz rajta. Azon biztosan senki sem lepődött volna meg, ha én egyszál alsógatyában támolygok ki ajtót nyitni a lakásomban, hogy aztán odalökjek néhány tablettát egy vásárlónak, de Adával valószínűleg egészen más szinten helyezkedtek el a gátlásaink és az elképzeléseink arról, mi illendő. Azt azért nem mondanám, hogy bántam ezt a látványt, hiába láttam ennél tegnap sokkal többet. Mégis azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy az előző este megismétlődhet.
Megpaskoltam a kutya fejét, mintha mi sem lenne természetesebb. Mindig bátran nyúltam az állatokhoz, talán túl bátran is. Egy farmon nőttem fel, a golymókokon kívül voltak terelőkutyáink, macskáink, csirkéink, nyulaink, nem tudtam tartani a legnagyobb jószágtól sem, kiskorom óta belémivódott, hogy ők nem bántanak.
- Inkább foglalkozzunk a lényeggel. - Leakasztottam a vállamról az ütött-kopott hátizsákomat és előtúrtam belőle két színes kártyát. - Szereztem meghívót. Enélkül nem lehet belépni a klub területére, levédik mindenféle bűbájjal.
Felé nyújtottam a két meghívót, hogy megnézhesse őket, nem mintha bármi különleges lett volna bennük.
- Elég lelkesen lecsaptak az árura, nagyon várnak minket. Megígértem nekik, hogy nem zavarsz majd sok vizet, mert annyira nem örültek neki, hogy vendéget is vinni akarok.