Fogalmam sincs hogy kerültem ide. Tényleg nem tudom. Ez is Avery hibája. A fene akart elmenni arra a szar Karácsonyi bálra! A fene tudta, hogy ez lesz! A fenébe. Most már mindegy. Elméletileg ma lenne Szent Este, és hát a Karácsony nem olyasmi, amiből túl sok jut egy intézetis jöttment senkinek, mint én. Persze emlékszem én, hogy milyen volt azelőtt. De az a múlt. És túlságosan fáj felidézni, ezért nem is teszem. Valahol még a házat betöltő mézeskalács illat is fáj. Egyre inkább az az érzetem, hogy semmi keresnivalóm itt. Közönséges betolakodó vagyok idegenek házában. Úgy érzem magam mint valami besurranó tolvaj, aki azért jött, hogy ellopja a boldogságot, és meghittséget a karácsonyi otthonukból Rossz ránézni azokra a fotókra. Semmi közöm hozzájuk. Akkor meg minek vagyok mégis itt? Elcsavaroghatnék a Zsebpiszok köz nyirkos, mocskos macskakövein is, mint minden évben. Egyedül. Azóta. Kint a kertben mindent belepett a hó. És a csípős fagy. Amúgy sincs kedvem kimenni. Bogaras szomszédok. Fúúúj. Nem is tudom, hogy lehet így élni. Szerencsére nem is nekem kell. Letelepedem a nappaliba a szőnyegre és az egyik könyvespolcról vett könyvet, történetesen Tolkien: A szilmarilok címűjét kezdem olvasni. Valamelyik, tippre Avery nagy Tolkien és Gyűrűk ura rajongó lehet. Csöngetnek. Biztos megint a flepnis tyúk szemből. Persze hogy az. Kinyitom a bejárati ajtót és felveszek valamiféle gyanakvó pókerarcot. - Jajj, Szerbusz kis drágám! Nincs itt az az elbűvölő ornitológus rokonod? Csak meg szeretném kér... - Utoljára mondom nem a rokonom. Az pedig a postaládán harmadjára is egy Tyto Alba, közismertebb nevén gyöngybagoly. A bagolyalakúak (Strigiformes) rendjébe és a gyöngybagolyfélék (Tytonidae) családjába tartozó faj. Testhossza 33-39 centiméter, szárnyainak fesztávolsága 80-95 centiméter. A szív alakú arcfátyol a gyöngybagolyfélék családjának jellegzetes vonása. A hím és a tojó hasonló. A fiatal madár, mihelyt a pehelytollazatát elhullajtotta a felnőttekhez hasonló. Hasoldala a tollas csüddel együtt ezüstfehér. lábfeje szürkésbarna, csőre rózsaszín. Szemürege sötét rozsdabarna, szeme fekete. A Dél és Nyugat- Európában élő alfaj felnőttje felül meleg sárgásbarna alapon finoman pettyezett, alul tiszta ezüstös fehér. Fejteteje, tarkója, háta, farkcsíkja sárgásbarna, lágy szürke márványozással és sorokban álló fekete pettyekkel. A szárnyfedők hasonlóak, röptében homoksárgának tűnik, farktollai pedig sötétbarnán vonalkázottak. A Közép Európában élő alfaj hasoldala és szárnyalja homoksárga, egyebekben a fehér mellű alfajhoz hasonlít. És ne kérdezze meg még egyszer! Nem viszont látásra! - egyetlen szusszra hadarok el mindent, egy sivatagi kaktusz kedvességével, majd egyszerűen becsapom a kopnyeles orrára az ajtót. Ha még egyszer becsenget én leszúrom, és elásom a hátsó kertben. Na jó nem. Ez viccnek is rossz volna. Már ha lenne humorérzékem. - Ornitológus mi? Legalább hihetőt hazudna...- morranok a megjelenő házvezetőm felé továbbra is egy harapos grapefruitra emlékeztető stilusban a könyvemet lóbálva, épp csak hogy nem vertem ki a kezéből azt a tálca sütit. Szemforgatva lépek vissza a nappaliba, hogy ismét elmerülhessek a könyvemben. Határozottan nem tartozom ilyen furán vidám és idegenül színes környezetbe. Ez olyan idegen és bár sosem vallanám be, de ijesztő nekem. - Szia Kenyér! Menj csak odébb kicsit, hogy elférjek. Úgy okos és szép kutya vagy. Na azért pofán nyaldosni nem kell.- vakargatom meg a corgi nyakát és füle mögötti részt. Aztán hagyom, hogy visszatérjen egy undorítóan színes karácsonyi dísz vidám rágcsálásához. Bár az nem teljesen egyértelmű, hogy a dícseret annak szólt-e, hogy rögtön arrébb ment, hogy leheveredhessem melle, vagy annak hogy egy újabb szerintem fertelmes dísztargyat tett tönkre épp nagy igyekezettel. Az mindenesetre szembetűnő lehet, hogy az állattal mennyire kedvesen, türelmesen és lágyan vagyok képes beszélni. Az emberekkel ellentétben. Szerintem Kenyér jobb társaság, mint az emberek. Ez van. De legalább azt nem mondhatom, hogy a kutyát sem érdeklem.
„A család az életünk horgonya. Ha elveszítjük, elsodródunk." "Elidegenedtem a családomtól, egyedül hajózom az élet vizein. Majd meglátjuk, hol kötök ki."
Vendég
Pént. Jan. 10, 2020 11:10 am
Családi karácsony
Még akkor sem gondoltam rossz ötletnek meghívni Ginát karácsonyra, amikor a viselkedése kezdett határozottan Grincsre, de legalábbis egy morcos walesi zöld sárkányra emlékeztetni. Megmondta, hogy gyűlöli a karácsonyt, amit igyekeztem tiszteletben tartani, de közben meg is győzni róla, hogy ez tulajdonképpen egy szép ünnep. Mert igenis az volt, a legszebb ünnep, ha a megfelelő emberekkel töltöd. Gyerekként, miután kinőttem a "hurrá, ajándék!" életkorból, én sem rajongtam különösebben egyik családi eseményért sem. Nem szerettem összezárva lenni apám kritikus pillantásaival, anyámmal, aki már délelőtt tízkor berúgott a sok bortól, a bigott nagyszülőkkel, a nagybácsikkal és nagynénikkel, akik alig várták, hogy beleköthessenek valamibe. Nem volt meghitt az ünneplés, csak csupa stresszel járt és úgy tekintettem rá, mint egy túlélő túrára. Ha átvészeltem a napot anélkül, hogy féltucatszor sírni támadt kedvem, akkor azt már elkönyvelhettem egy jó karácsonynak. És ez ritkán fordult elő, két Lángnyelv whisky után apám a szokásosnál is nagyobb élvezettel gázolt a lelkembe. Aztán jött Rody és minden megváltozott. Az első közös karácsonyunkon ajándékot sem tudtunk venni egymásnak, annyira le voltunk égve, de mindez nem számított. Boldogok voltunk, szerettük egymást és a szentestének csupán ennyiről kellett szólnia. Érthető, hogy Gina szkeptikus volt az ünnep varázsával kapcsolatban. Nem volt családja, egy intézetben biztosan annyi meghittség sem telepedett a gyerekekre, mintha egy R.A.V.A.Sz. vizsgabizottsággal ültek volna egy asztalhoz. Elveszítette a szüleit, nem tudtam róla, hogy lennének barátai és nincs annál szomorúbb, mint karácsonykor egyedül lenni. Sajnáltam, pontosabban sajnáltuk Rodyval. A roxforti bál után végképp kötelességünknek éreztük, hogy legalább pár napot normális közegben töltsön. Már amennyire a mi kis házunk és a vendégségbe érkező Lestrange-ek annak számítottak. Benny és a felesége, Amelie már enyhén becsípve érkeztek, málhás szamárként cipelve magukkal az ajándékokat. A gyerekek közül csak Isabella és Leo hoppanált velük, azt nem tudták megmondani, hogy Celeste is meglátogat-e minket. Imádtam mindhárom gyereket, bár a legidősebb, Celeste egyre távolodott mindenkitől. Leoról mindig Rody és Benny jutottak eszembe, igazi Lestrange fiú volt és nem csak a jellegzetes külső vonásai árulkodtak erről. Vagány, magabiztos, jó eszű kissrác volt, a családjára jellemző hatalmas egóval. Isabella... ő inkább az anyjára emlékeztetett, kivéve Amelie rendkívül határozott kiállását. Szelídebb volt Amsnél, nem véletlenül találtam meg vele legkönnyebben a közös hangot. Egy katasztrófa voltam a konyhában, Rody éppen csak annyi időre engedte meg, hogy segítsek neki, amíg bevittem a konyhaasztalról egy tál mézeskalácsot a nappaliba. Gina a kanapén feküdt az egyik könyvemmel - az egyik kedvencemmel, imádtam Tolkient! -, Kenyér pedig éppen egy karácsonyfadíszen rágódott, a nyálát a színes díszpárnákra csorgatva. Rá kellett volna szólnom, de tudtam, hogy úgysem hallgatna rám és nem akartam lejáratni magam a fél család előtt. Ezért inkább úgy tettem, mintha nem látnám mennyire rossz... már megint. - Az egy nagyon jó könyv - jegyeztem meg, miután leraktam a nagy tál mézeskalácsot az egyik kicsi asztalra. Kenyér azonnal meglódult felé, de még időben elkaptam és leraktam a földre. Ahhoz már túl rövidek voltak a lábai, hogy onnan is elérje.
Mindig is odáig voltam a karácsonyért, a kedvenc ünnepem volt az összes közül, pedig a Halloween is nagyon erős versenyző a mezőnyben. Csak a karácsony... nos, az sokkal különlegesebb volt mindennél és még én sem igazán tudtam megragadni, hogy miért. Kölyökként csak azért szerettem, mert ajándékokat kaptam, aztán a vacsorából mindig katasztrófát csinálhattam, amikor böfögtető port tettem nagyanyám tányérjába, hánytatóbogyókat kevertem a borsóba és percek alatt elértem, hogy apám már a megölésemen gondolkodjon. Gyerekként minden évben ezt vártam a legjobban. Aztán amikor Richard megjelent az életemben, teljesen már arcot öltött az egész ünnep. Mellette tényleg boldog voltam és már nagyon nem arról szólt, hogy tönkretegyem az estét, hanem hogy jól érezzük magunkat. És persze elképesztően boldog voltam, hogy hatalmas lakomákat készíthetek magunknak és Bennyéknek, ami mindig úgy végződött, hogy Richard gyakorlatilag teherbe esett, legalábbis ránézésre legalább annyit megevett mint egy ikerpár súlya, Benny gyerekei meg úgy gurultak haza. Ez a karácsony sem volt más. Azaz de, más volt, mivel egy emberrel többet vendégeltünk meg. A roxforti bálon történt gyilkosság miatti felfordulás katasztrofális volt, erre nem találok jobb szavakat. Egy ártatlan tizenévesen akarták leverni a dolgot, aztán egy másikon, végül egy szülőn (de hát mit vártam, egyértelmű, hogy Briggsék Dolohovékat akarják bemártani), végül pedig visszatértek az első gyanúsítotthoz. Még mindig folyt a nyomozás, én viszont nem hagytam, hogy Ginát valamiféle őrizet alá vegyék és egy otthonban vagy az utcán kelljen töltenie a karácsonyt. Hatalmas szerencsém volt, hogy Lyle és az új társa is részt vettek a nyomozásban, mert így könnyebben el tudtam intézni, hogy Gina nálunk lehessen az egész szünet alatt, még akkor is, ha ő ennek annyira nem örült. Pedig én esküszöm, hogy csak jót akartam. Most is a nap nagyrészét a konyhában töltöttem, szinte teljesen egyedül, mert Richard bármennyire akart segíteni, nem engedtem neki. A mézeskalácsokért volt egyedül felelős, hogy ne csapjak le rá, mint a sáskák, de azt ő is pontosan tudta, hogy mennyire szeretem azokat a nyomorult sütiket. Aztán meghallottam a csengőt és jóformán mindent eldobva a kezemből siettem ki, hogy én érjek ki először, ne Gina, mert a legutóbb is elüldözött egy szomszédot. Mondjuk ha Gaylord bácsi lett volna, őt nyugodtan elüldözheti, mert az öreg mugli már annyi átkot szórt ránk (mugli átkot, persze), hogy régen a pokolban kéne rohadnunk Richarddal. De sajnos nem ő volt az. Mire kiértem, addigra Gina már a mondandója végére ért és becsapta az ajtót. - Hát... ami azt illeti, azt is hiszik, hogy francia vagyok és nem beszélek angolul, úgyhogy nem igazán tudják, mennyire nem értek a madarakhoz -vakargattam meg a tarkómat, közben szegény nénit sajnáltam, aki remélhetőleg csak sütit akart hozni. Vagy kérni, mindegyik szomszéd az én sütimre pályázott. -Majd szólok Richardnak, hogy magyarázza el nekik, hogy te vagy az új asszisztensem, szerintem simán elhinnék. -Ő legalább értett a madarakhoz, meg úgy tudom, minden állathoz. Én meg kimondtam azt, hogy hon hon bonjour baguette többféle hanglejtéssel és azt hitték, valami nagyon csodálatosat mondtam a baglyokról.
Vendég
Vas. Jan. 12, 2020 2:54 pm
to Family & Gina
Az ilyen jellegű családi események, mint a karácsony nem igazán vonzottak. Sohasem szerettem, amikor a család apraja-nagyja összegyűlt, hisz sokszor minden volt, csak nem őszinte. Nagyapáék a képmutatás bajnokai, arról nem beszélve, hogy a család egy részének a mosolya sem őszinte. Nem úsztam soha meg, hogy a tanulmányaimról faggassanak, mint esetleges leendő Lestrange fiú, akinek példát kell mutatnia mindenkinek. Gyűlöltem világ életemben a megfelelési kényszert és gyűlöltem azt, ha állandóan engem faggatnak. Van egy nővérem és egy húgom is, nem kell állandóan rám telepedni. Sosem értettem, hogy az idősebb generációnak miért fontosabb ennyivel egy fiú unoka, mint egy lány. Apa sem igazán tudott még rá érdemi választ adni, hisz ő viszonylag egyformán szeret minket. Most legalább nem megfelelni megyünk, hanem elengedni magunkat. Emlékszem, eddig minden egyes karácsony Rodneyéknál úgy zajlott, hogy degeszre ettük magunkat aztán jókat terpeszkedtünk az asztal körül vagy a nappaliban. Ilyenkor szokás szerint társaságot is kaptam. Nem értettem sosem, hogy Kenyér miért épp mellém vackolja be magát percekre, de ha csak a lányok rajongását vettem alapul, meg tudtam érteni szegény ebet, hogy menedéket keres. Azért egy kis fülvakarás neki is kijárt tőlem. Kíváncsi leszek, hogy mennyire tetszik majd neki a macska szaga a ruhámon. Bizony, a Roxfortban Olivia macskája gyakran dörgölőzik a lábamhoz vagy ugrik fel az ölembe a nagyteremben, ha olyanja van. Én magam sem értve, miért. Talán mert ha én voltam a soros éjszakai prefektus, akkor gyakorta találtam meg a galádot, akit aztán nem tudtam egész éjszaka levakarni, mi több, amíg a gazdájának vissza nem szolgáltattam. Megnevelhetné már a macskáját. A húgommal bolondozva megy a készülődés mindaddig, amíg meg nem látom, hogy apáék már előre koccintanak. Mindjárt nagykorú leszek, fél év sincs addig, így aztán nagy mellénnyel mentem oda hozzájuk én is kérni. Biztos vagyok benne, hogy tudják, azért én sem csak puncsot nyalogatok, ha úgy adódik. - Boldog karácsonyt! Feltűnően jó kedvvel érkezünk meg, ami már rém is rám fér. A karácsonyi bál óta dilemmában vagyok, amióta csak szóba került, hogy bárki lehet gyanúsított és mivel a gyilkosságot követő napokban teljes felfordulás uralkodott az öltözőben - hisz a kviddics-csapat is elvesztette a kapitányát és egy remek játékosát -, megunva a veszekedést közéjük csaptam, hogy akkor majd én a kezembe veszem a dolgokat. Nem tudom, hogy ezt most konkrétan célzásnak vették, hogy átveszem a stafétát, vagy csak hirtelen elcsitultak, mondván majd teljes létszámmal januárban átbeszéljük ezt még... de kicsit aggaszt, hogy hirtelen hoztam egyedül egy döntést, aminek még megihatom a levét. Történt, ami történt - én személy szerint amúgy is egy nagyképű pöcsnek tartottam Briggst - nem lenne szabad, hogy a csapatra, mi több az egész Mardekárra rányomja a bélyegét. Vagy csak én akarok ennyire tovább lépni, mintha ez így teljesen rendben lenne? Erről még nem is igazán beszéltem senkivel, mert nem tartottam túlságosan jelentősnek... Kenyér zökkent ki, engedve az ugrálós fajtájának csak megvakargatom a buksiját, amíg körbe nem nézek. - Ő mit keres itt? - nézek megütközve Ginára, ahogy megpillantom a lakásban, miután kezet rázok a nagybátyámmal és Richarddal.
Vajon túl nagy kérés lenne egy fejezet elolvasása egy könyvből annélkül hogy hozzám szólnának? Mellesleg néha utálom ha igazam van. - Az. - ennél tömörebben nem tudtam egyetérteni Averyvel, és nem is akartam kommentálni a dolgot. Még a végén beszélgethetnékje lesz, és kiderül, hogy egyforma könyvmolyok vagyunk, és akkor aztán tényleg sose szabadulok meg tőle. Az kéne még... Aztán persze a kedvenc házvezetőm is megjelenik. Igaz először én szóltam hozzá, de a válaszra csak megforgatom a szemem. - Francia? Legalább beszéli a nyelvet? Ha hazudik legalább következetesen. Engem hagyjon ki. Ha magára omlik a hazugsághálója, és az egész utcát amneziálnia kell, akkor abban nem akarok részt venni.- fintorgok. Na nem mintha tudnám, hogyan kell amneziálni egy muglit, de már tudom mit olvasok a legközelebb a könyvtárba... Közben azon gondolkodom, hogy Kenyér napok óta mért rohangászik fel le köztem és Lestrange prof. közt ha egy szobába kerülünk. Fura. Mintha mindez nem lenne elég még több rokon állít be, amitől végképp úgy érzem semmi keresnivalóm itt. - Na ez egy nagyon jó kérdés. Én is szeretném tudni. Nem az én ötletem volt, elhiheted.- nézek épp ugyanolyan megütközötten Leora, mint ő rám. Nem volt titok, hogy nem igazán kedveljük egymást. Valahol őt is a Kyle Briggs féle arrogáns pöcsök közé soroltam. És nem akartam venni a fáradtságot, hogy ennél jobban megismerjem. Talán csak így könnyebb volt utálni. Utálni, mert ő minden volt ami én többé nem lehettem. Prefektus, jó tanuló, jó sportoló, jó esélyel egyetemre mehet majd, és szép jövő várja. Aranyifjú. Én nem remélhettem ilyesmiket. Nagyon rég nem. És ez fájt. Egyszerűen savanyú volt a szőlő. Hiába bizonygatta Avery és Lestrane prof. is az ellenkezőjét. Képtelen voltam hinni nekik. Egyszerűen nem láttam át a hátsó szándékaikat, pedig lennie kellett valami csapdának. Mindig van egy hátsó szándék. A következő pillanatban már Mercutio kilopja Leo zsebéből a pénzét, és hozzám szaladt. Csak azért, hogy miután nekem adja a zsákmányát az én zsebemből kilopja a doboz cigimet, és Leonak adja. Monhatnánk, hogy ügyes csere, de inkább kezdett bosszantó lenni. Mert amióta itt vendégeskedtünk Lestrange prof dolgait hordta nekem, mint pl a karórája, és az enyémeket, pl a kis bicskám neki. Képzelhetitek milyen kínos volt nekem visszacserélni. - Nem vagy vicces. - nézek szigorúan a vadászgörényre. Általánosan kedveltek az állatok, de most nem értettem őket. Se Mercutiot, se Kenyeret. Utóbbi hol Leonál ugrált fülvakarásért, hol nálam, és fél úton kettőnk közt ugatott. Fogalmam sincs mit akart. A beszélt nyelveim repertoárjában nem szerepelt a kutyaugatás. Lehet ők már éreztek, vagy tudtak valamit, amit mi nem. Csak képtelen voltam rájönni. Pedig az állatok megérzése páratlan. Végül egy sóhajtással elengedtem a dolgot, és Leo kezébe nyomtam a pénzét, és elvettem a cigim, visszacsinálva a cserét. Aztán szándékosan meglökve a mardis prefi vállát tüntetőleg vonulok ki a konyhába. Odabent túl nagy a tömeg, és semmi keresnivalóm köztük. A konyhában nekiállok befejezni a vacsorát, hogy hasznossá tegyem magam. Na igen. Ha most látna egy nyomozást végző auror, akkor még azt is bizonyítékként értékelné a bűnösségem mellett a Kyle Briggs gyilkosságban, hogy milyen könnyű szerrel filézek ki egy halat, vagy bontok konyhakészre egy pulykát a késemmel. Pedig ahhoz eskű semmi közöm se volt...
„A család az életünk horgonya. Ha elveszítjük, elsodródunk." "Elidegenedtem a családomtól, egyedül hajózom az élet vizein. Majd meglátjuk, hol kötök ki."
