Lassan kész állatkertet nyithatnék a Tiltott rengetegben. Igen. Talán belépőjegyet kéne kérnem a vakmerőbbektől egy Rengetegbeli túráért cserébe. Nem is lenne rossz üzlet. Egy újabb vicces módja lehetne, hogyan tartsam el magam. Bőven takarodó után vagyunk. Szerencsére ilyenkor még az a bosszantó Avery is alszik. Remélhetőleg alszik. Az kéne még, hogy ilyenkor se legyen nyugtom tőle. Komolyan zavaró, hogy személyes hobbyként tekint rám valami érthetetlen okból. Pedig megmondtam már neki mennyire értelmetlennek tartom a tárgyát, és amúgy is minden süket dumát, amit nyom. Ne lógjak óráról, ne menjek a Tiltott Rengetegbe, ne cigizzek, ne mutassak be akrobata mutatványokat a csillagvizsgáló toronyban, ne csatangoljak éjjel a folyosókon, ne hanyagoljam el a beadandóim időre való megírását. Mintha egy is rosszabb lett volna kiválónál. Pff... csupa tiltás. Semmi értelme. Egy rakás bla...bla..bla... és bla. Mi történhetne velem? Elrabol egy mumus? Haha. Ha lenne humorérzékem biztosan nevetnék. De mivel nincs... maradjunk is ennyiben. Az ember csak úgy tanul, ha tapasztalatot szerez. Tapasztalatot szerezni meg csak úgy lehet, ha feszegeti a saját határait. Ismétlem a saját határait, nem az iskola bugyuta és értelmetlen szabályait. A talpam alatt a puha friss hó ropogása. Még éjjel is visszatükröződik a legapróbb fény is a csillogó fehér hóról. A csípős szél remélhetőleg mindenkit visszatart az esti sétáktól. Rajtam kívül persze. Összébb húzom magamon a vékony iskolai talárt, melyet egy vastag nálam két számmal nagyobb pulóverre vettem fel. Nem épp télikabát. És nem is véd annyit. De ez legyen a legnagyobb bajom. Mindent meg lehet szokni. A hideget is. A régi kopott bakancsom, ha melegnek nem is mondható, de legalább egy vízhatlanító varázzsal elláttam. Az is valami. Mint valami éjjeli árnyék suhanok át a tó előtt a rengeteg irányába. De megtorpanok egy pillanatra. Még körülnézek nem követ-e valaki? Furcsa gyanakvó érzetem van. Fene. Biztos paranoiás vagyok. Ez is a Zsebpiszok közben tett kirándulásaim miatt van. Végül a thesztrálok karámjának kerítésén vetem át a lábaim. Egy pillanatra felmerül bennem a kérdés minek nekik karám egyáltalán? Tudnak repülni. De nem is foglalkoztat ez túl soká, mert egy fiatal alig 5 hónapos csikó jelenik meg szinte azonnal. - Szia Picur! Hát ez meg? Hoztál nekem vacsorát? De kedves... - nézek rá álmélkodva. Fogalmam sincs honnan szedte azt a döglött menyétet, ami a szájából lóg ki. Ez az első alkalom, hogy ő hoz valamit nekem és nem fordítva. Talán az első vadászata, és úgy gondolta mivel eddig igen sokszor etettem, most ő hoz nekem kései harapnivalót. Megtisztelő. Csak remélem, hogy nem a takarmányraktárba szabadult be, és csinált felfordulást. Mint a múltkor. Azért két hétig büntetésben voltam, és nekem kellett az összes lény alól mindent kiganajozni. Lassan már a ganajszag is hozzám nő, mint a Zsebpiszok köz mocska. Na nem mintha bánnám. Csak jobban oda kéne figyelnem erre a kis gengszterre. Akkor sem szándékosan engedtem be az élésraktárba. (Ahol egyébként nekem se lett volna semmi keresnivalóm... de hát ha olyan cukin tudnak kunyerálni, mégis mit tehettem volna...) Igaz azóta volt egy tanárváltás. Elméletileg. Eddig sajnos nem vettem a fáradságot, hogy betegyem a lábam az órájára. Hazudtam. Nem sajnálom. Én régebb óta vagyok itt. Minden állatot és lényt a birtokon névről ismerek. Mindent tudok róluk. Sokkal többet, mint amit az az új nő tudhat. Néhányat pedig a rengetegben rejtegetek. Azok miatt is felesleges volna bemennem az órára. Tananyag? Haha. A harmadévesen túl vagyok. Sőt a negyed, és ötödévesen is. Pusztán formalitás lesz év végén az RBF vizsga. Tehát ez miatt is felesleges bejárnom. Persze ezt megmondhattam volna annak a jöttment nőnek is, hogy is hívják? Mindegy fura neve van, és nem vettem a fáradságot, hogy megjegyezzem. De nem tettem. Elég ha az RBF-en lát. Addig csak hagyjon szépen békén. Az nekem a legjobb. - Tudod mit, mindjárt csinálok egy kis mágikus tüzet, ami nem füstöl, és megsütjük vacsinak. Szuper lesz, ígérem. A nyers belsőségeket megkaphatod. A sült szín hús meg az enyém. Jó lesz így? Nagyon ügyes vagy.- dicsérem kedvesen. Persze pillanatokon belül ott terem Hadnagy is. A vezér csődör. A büszke apa. Őt is köszöntöm, és vidáman vakarom meg a homlokcsontját. Aztán neki állnék tüzet rakni. Hogy megsüssem a vacsorám. Ami sokkal könnyebb lenne ha Hadnagy és Picur nem akarnának minden áron játszani... Mondja még valaki, hogy a thesztrálok nem játékos, pajkos elkényeztetett lovak. Igaz, az elkényeztetés, és játékra nevelés az én hibám...
„Mindegy, mennyi mindent látott már az ember, a természet nem hajlandó kiszámítható lenni."
Hogy miért voltam ébren ilyen kései órán? Nos, erre számtalan sokkalta szórakoztatóbb, vagy élvezetesebb válaszom is lehetett volna, de az igazság az volt, hogy Cho ebben az időben volt a legaktívabb. Szóval, ha akartam volna, akkor se engedett volna aludni, ezt azonban már megszoktam. Otthon sokkal könnyebb volt a helyzet, miután megkaptam a nagyapámtól, a házat tökéletesen felszereltük apró kijáratokkal, amiken keresztül bárhová mehetett. Leginkább viszont a szabadban szeretett lenni, ahogy most is tettük. Megértettem, valószínűleg bármennyire is kezes, és minden bizonnyal a tenyésztő megesküdne rá, hogy minden pillanatot házban töltött, varázslók között, mióta csak megszületett, mégiscsak egy állat volt. Bár ez sem jelent semmit, én magam is élveztem a szabadban való sétát, csupán az időpontot tettem volna korábbra, vagy épp sokkal, de sokkal későbbre. Persze engem a kutya se kérdezett… - Mit gondolsz, ennünk is kellene valamit, mielőtt visszafekszünk? - Motyogtam magam elé, igazság szerint félig aludtam. Cho elégedetten purrogott, aztán már csak azt láttam, hogy a következő kanyar után rohanásba kezd, majd ahogy követni igyekeztem, már csak a farka bojtját szúrtam ki a fák között. Szívem szerint sírva fakadtam volna, mert úgy véltem, direkt szeretne kiszúrni velem. A murmáncok kifejezetten intelligens lénynek számítottak, ösztöneik is kiválóak, és ha Choból indulok ki, akkor mindenképpen hozzá kell tennem, hogy humorérzékük is van. Vagy csak nagyon hasonlítanak macska rokonaikra, és arra megy ki a játék, hogy engem az őrületbe kergessen. Nem az első sétánk volt, ráadásul korábban körbe vittem a Tiltott rengetegben, hogy ne hasson rá az újdonság varázsával. Azt hiszem, hogy ez igazán feleslegesnek bizonyult ebben az esetben, holott olyan leleményesnek gondoltam, hogy ezzel majd megelőzöm a bajt! Háh, hát nem! Azért nem siettem el a dolgot, lemondó sóhajjal, és szorosabbra húzott kabáttal indultam a szaladó állat után, végtére is kilenc éve mellettem volt, úgy véltem nem ez a pillanat, amikor örökre megszökve búcsút se int. A sötétben aggódhattam volna, bár a Tiltott rengeteg tiltott része véleményem szerint inkább a diákoknak szólt, mint gyakorlott boszorkány, nem éreztem veszélyben magam. Az itt élő lények veszélyesek, amennyiben egy mágus nem tudja, mit kell tennie, én azonban életem nagy részében pontosan azt tanulmányoztam, miként is viselkednek a legendás állatok. - Cho! Ne legyél ilyen, késő van a bújócskához… - Mormogtam, igazság szerint nem akartam kiabálni az erdő közepén, még megzavarnám valamelyik állatot a pihenésben, nekik végülis ez az otthonunk, én pedig csak úgy besétáltam ide. A fülem mögé söpörtem kósza tincseimet, nem szerettem volna világítani, már egészen hozzászokott szemem a sötéthez. Reménykedtem benne, hogy inkább valami ennivaló vonta el Cho figyelmét, nem pedig valami nagyobb állat, mindig elfelejtette, hogy bár nagyobb egy átlagos macskánál, azért nem ő van a tápláléklánc csúcsán. Mondjuk azt is hozzá kell tennem, bár agresszív állatnak tartja a varázslótársadalom a murmáncokat, inkább csak amolyan elijesztési forma náluk a szőrborzolás és fújás. Igazság szerint Cho egy egészen jólnevelt példány, ezért mertem elhozni magammal az iskolába. Előhúztam kabátom zsebéből a pálcámat, majd suhintottam vele. Nem szerettem volna varázsolni, azonban a legelső szökése után követő varázslatot tettem rá, biztos, ami biztos, és úgy tűnt, most jól fog jönni. Ezüstösen derengő apró fény jelent meg szemeim előtt, aztán felvéve Cho alakját a thesztrálok karámja felé indult. Persze, hova máshová is menne, mint bandázni? Gyors léptekkel követtem a fénymacskát, a karámhoz érkezvén azonban úgy tűnt, nem vagyok egyedül a késő esti sétával, és nem a murmáncra gondoltam. Mondjuk ő se volt messzebb, a karám fa korlátján ült, és úgy tűnt, mintha beszélgetést kezdeményezne az egyik fiatalabb állattal. - Khm… - Köszörültem meg a torkom, nem akartam megijeszteni a másik oldalon álló lányt. - Nem fázol? Igazán hideg az este. - Léptem magam is be, majd felemeltem a kezem, hogy megsimogassam az egyik közeledő állatot. Az utóbbi időkben sokat segítettem körülöttük is, a Roxfortnak van az egyik legjobban idomított ménese, talán az egész világon, de sok törődést igényelnek. - Nem akartalak megzavarni, csak Cho nagy csavargó. - Böktem az említett felé, aki figyelemre se méltatott. - A legtöbb diák nem is látja a thesztrálokat, és fogalmuk sincs, mennyire kedves állatok, pedig ha tudnák, micsoda ritkaság az, hogy az iskolában egy egész ménes van! Mit nem adtam volna diákkoromban, hogy nálunk is legyenek. Azt hiszem az állatok felbukkanásával teljes mértékben megszűntem tanár lenni. Minden bizonnyal nem lenne most rám büszke az igazgató asszony, és nem erre leszek a legbüszkébb, de mindig is könnyű volt elterelni a figyelmem. - Ültél már a hátukon? Hatalmas élmény! Sokkal gyorsabbak, mint a legtöbb modern seprű, vagy más szárnyaslófélék, és annyira szépek… - Elemeltem tekintetem az eddig simogatott lényről, és a lányra pillantottam. - Érthetetlen, miért kapott XXXX-es besorolást. - Sóhajtottam.
Szeretem az állatokat. Többnyire ők is engem. Épp ezért nehézkes egy szabályos kör alakú tűzrakóhelyet létrehoznom. Kézzel hordom oda a nagyobb köveket, és rendezem el őket. Kisebb ágakat is kézzel gyűjtöm össze, és alakítom kúp alakba... Vagyis. - Picur! Ez azért nem volt szép. - mondom neki, ahogy a fejével széttúrja az eddigi munkám. Aztán egy érdekes újdonság jelenik meg előbb egy lompos fark, majd egy macskaszerű lény képében. Érdeklődve követi a pillantásom az állatot. Csakhogy az érdekességhez, egy cseppet sem érdekes női hang is vegyül. Ember. Túl nagy kérés volna egy este emberek zaklatása nélkül? Előbb az az agresszív alak, aki nem tiszteli az erdőmet, most mez ez. - Mindent meg lehet szokni. - jegyzem meg arra, hogy hideg van. De a hangom a levegőnél is fagyosabb. Közben azért a pálcám az újonnan felállított tűzifára szegezem, és elmormolom a varázsigét. Az életre kelő pattogó mágikus füst nélküli lángocskák már ontják is az életet adó meleget magukból. - Pedig zavar. A locsogása is. Ő viszont maradhat. - bökök a fejemmel a macskaszerűség felé. A Cho-ként említett csavargó egyáltalán nem zavart. Sőt érdeklődéssel töltött el, bár ennek igyekeztem nem mutatni a jelét. Szerintem nem csak engem, de Picurt és Hadnagyot is érdekelte az újdonság. Előbbi odabaktatott, és az orrával elkezdte játékosan bökdösni a macskaszerűséget, míg utóbbi közelebb lépkedve érdeklődve figyelte a párost. - Ejnye Picur! Ne piszkáld a vendégünket. Ő egy... őő... Ő egy Felis! - vágom ki magam, mert nem is tudom pontosan, hogy Cho micsoda. Ellenben semmi kedvem egy tudatlakondónak megmagyarázni, hogy a Felis megnevezés tulajdonképpen a rendjébe, azon belül a macskafélék családjába tartozó nem latin megnevezése. Latin rendszertanban elég penge vagyok. - Holnapra kiderítem, hogy Felis barátunk micsoda pontosan, és mit szeret, de addig legyetek kedvesek hozzá. - a szavaim egyértelműen a thesztráloknak szólnak. Nem is a kíváncsiskodó, zavaró tényező nőnek. Méghogy ültem-e a hátukon? Minek néz? Még jó hogy. Minden nap, amikor a Roxfortban vagyok, és nem egy mugli intézetben, vagy jobb híján az utcán, vagy a Zsebpiszok közben tengetem az időm. Hadnagy csak nekem engedi meg, hogy megüljem, és erre is hónapok kellettek, mire rávettem. Picur, ő más tészta. Ő kicsi, kíváncsiskodó. Ő még bízik az emberekben. Bármire rávehető. Persze ezt nem kötöm a keleti orrára. Tényleg, miért is van még mindig itt? A hangomban az irányába nem volt sem tisztelet, sem semmi egyéb, amit vélhetően a kultúrájában nagyra értékelnek. Csak azt érzékeltettem, hogy egy felesleges zavaró tényező számomra. Inkább szakszerű mozdulatokkal csapom le a döglött menyét fejét és kezdem el megnyúzni, és kibelezni, hogy vacsora lehessen belőle. Nem túl bőséges, vagy jó vacsora, de valami. Úgy forog a vadászkésem a kezemben, mintha mindig ezt csinálnám.
„Mindegy, mennyi mindent látott már az ember, a természet nem hajlandó kiszámítható lenni."
Válaszára bólintottam, végtére is igaza volt, az emberek különösen jó alkalmazkodó képeséggel rendelkeznek. Bár nem hittem, hogy emiatt indokolt lenne, hogy megfázzon. Számomra ez az idő néha még kellemesnek is hatott, hiszen a hegyekben sokszor hidegebb volt, mint itt a legfagyosabb téli éjszakán. - Azért nem lenne jó, ha megfáznál, mostanában szeszélyes az időjárás. - Tekertem le a sálam, majd felé nyújtottam. - A tűz mellett biztos melegebb lesz, de nem árthat! - Mosolyogtam rá, és igyekeztem végiggondolni, melyik osztályba járhat, azonban egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Arcomról egy percre se fagyott le a mosoly, tekintetem követte mozdulatát Cho felé, és bizonyos szempontból megértettem. A murmánc igazán szép állat volt, ereje teljében, és lehet, hogy magamban sokszor zsörtölődőm vele, de ez inkább amolyan idősházasok közti évődés inkább részünkről. Legalábbis szeretnék ebben hinni… - Ó, biztos vagyok benne, hogy Cho örömmel maradna vacsorára, azonban éjszaka már nem szabad húst ennie, nehogy elcsapja a gyomrát. - Ráztam meg játékosan az ujjam a murmánc felé, és bizonyos voltam benne, dacosan csillogott a szeme. Úgy tűnt, hogy a thesztrálok kifejezetten szimpatikusnak találták Chot, aki szívesen játszott a csikóval. Bár szemem aggódón követte, mert hiába szokta meg, hogy sok állat veszi körbe, mégiscsak egykének számított bizonyos szempontokból. Nagyapával szívesen járta körbe a birtokot, miközben az ilyen-olyan jövevényeket etették, nyugdíjas korára számtalan lénynek adott otthont, azonban inkább csak nagyságos végig vonulásnak tűnt ez, mint valódi érdeklődésnek. - Ő egy murmánc. - Mondtam, kisegítve a találgatást. - Bár nem tévedsz, valóban a macskafélék családjába tartozik, az egyik legintelligensebb a családjában. Legközelebbi rokona a Felis silvestris catus, akikkel sokszor keresztezik is, hogy engedelmesebb, kisebb és háziasabb alfajokat hozzanak létre. Cho mondjuk még a fajtársai között is nagynak számít 70 centis marmagasságával! - Talán dicsekvésnek hangzik, ami nem áll távol mondjuk az igazságtól, különösen büszke voltam a vörösördögre. Sokszor találkoztam előítéletes boszorkánnyal, vagy varázslóval, aki vadállatnak tartotta, holott egyes emberekre köröket vert intelligenciában. Persze, a legtöbbször magam is úgy véltem, a legjobb, ha a természetes környezetükben élhetnek az állatok, az teszi őket igazán boldoggá. Choval kicsit más volt a helyzet, hiszen egy tenyészetből származott, neki azt hiszem mellettem volt már a természetes környezete. Reményeim szerint legalábbis ő maga is így vélte… - Nos, a murmáncok alapvetően ragadozók, így kisebb méretű emlősökkel és madarakkal táplálkoznak, azonban nem vetik meg a növények és csonthéjasgyümölcsök rágcsálását sem. Cho mondjuk odavan a halért, és a tojásért is, no és a muskátdió! Bár abból sem szabad túl sokat ennie, mert teljesen felpörög tőle. Azt hiszem egy hosszabb előadást is képes lettem volna tartani Cho viselkedéséről és mindennapjairól. Amennyire hordozta külső jegyeiben a fajra jellemző típusjegyeket, viselkedése annyira volt eltérő fajtársaitól. Sok mindennek lehet ez természetesen az oka, hogy eleve varázslók között nőtt fel, nem csak megkedvelt egyet, vagy a szüleitől örökölte. - Ne haragudj, de nem emlékszem, melyik osztályba jársz? - Gondoltam egyszerűbb rákérdezni, elvégre sehogy se tudtam rájönni.
Mondtam már, hogy gondjaim vannak az emberekkel való kommunikációban, és a gesztusaik megértésében? Most is csak egy fura értetlenkedő fintort sikerül vágnom a felém nyújtott sál felé. Nem látom át a tett funkcionális logikáját. Ha nekem adja a sálát, akkor megfázhat, és abból semmi haszna sincs. Tehát a tettének sincs semmi értelme. Hacsak nem akar ez is valami hátsó szándéktól vezérelt trükk lenni. Igen. Biztos az lesz. De én nem dőlök be. Túl rég élek az utcán ahhoz, hogy egy sállal meg lehessen vesztegetni. - Akkor vegye fel azt, nehogy megfázzon. - morgok végül rá ennyit, egy harapós citrom barátságosságával. Inkább a vacsora készítésre összpontosítva két megfelelő vastagságú mogyoró ágból nyárs faragásba fogok. Közben azért, bár tüntetőleg nem nézek a nő felé, de érdeklődéssel hallgatom, amit a murmáncról mond. - Javítson ki, ha tévedek, de nekem elég hülye ötletnek tűnik vadmacskával keresztezni, hogy szelídebb utódokat kapjon. Ezen felül a vadmacska több országban is védett fajnak számít, és elég macerás lehet mugli természettudósokkal, és vadőrökkel a nyakadon murmánccal szaporítani egy vadon élő példányt. Én inkább a Felis domesticus bizonyos fajtáival próbálkoznék, bár abban sem vagyok biztos, hogy ezt nem tiltja az 1965-ben hatályba lépett kísérleti keresztezést tiltó törvény. Mit szólsz ehhez Cho? Te párosodnál egy vadmacskával, hogy mulyább, izé engedelmesebb utódaid legyenek? - nézek egy kis komisz mosollyal a macskafélére. Úgy tűnik egész jól egymásra találtak Picurral. Sebaj, legalább utóbbi rosszcsont nem zavar a vacsikészítésben. - Hé Cho! Szereted a menyét belsőséget? - egy kis gonoszkás mosollyal felezem meg a megtisztított menyét belsőségeket a murmánc, és a thesztrál csikó közt. Nem tudom, hogy előbbi szereti-e, de ha nem akkor majd utóbbi elfogyasztja. Ezen ne múljon. A szín húst, pedig a két nyársra tűzöm fel a táskámból előkerült hagymával, és almával. Nem egy nagy vacsora, de már hozzá szoktam. Mindent meg lehet szokni. - Egyikbe, valamelyikbe, amelyikbe kedvem tartja, amikor kedvem tartja. - válaszolom a lehető legszemtelenebb módon arra, hogy melyik osztályba járok. Bár mivel Lestrange prof. néhány napja aláírta az évfolyam lépésre, és előre hozott vizsgákra vonatkozó kérvényem - na az a beszélgetés is megért egy misét...- így igazából még én magam sem tudtam bizonyosan eldönteni, hogy harmad vagy ötöd évesnek számítok-e? Igaz ez nem befolyásolta nagyban az órára járási, vagy nem járási szokásaimat. Minden esetre a taláromon díszelgő címerből, ha elég szemfüles, akkor már a házamat kitalálta. Ha nem így járt. Minden esetre a nőnek elég lenne Lestrange prof.-nak, vagy igazából bármelyik másik tanárnak megemlítenie, hogy éjjel találkozott egy pimasz, vörös lánnyal a rengeteg szélén a karámoknál, és már mindenki tudná, hogy kit kell elő venni. Volt egy olyan érzésem, hogy hamar meg fogja ez a bosszantó nő is tudni. - Muskátdió? Hé, Cho! Tudok egy helyet, ahol pazarul sok muskátdió nő. Ha megszabadítasz Tőle, akkor megmutatom hol. - bökök a fejemmel a nő felé, miközben a murmánccal fogok alkudozásba. Elvégre a gazdája szerint intelligens. Tulajdonképp nem lennék meglepve, ha intelligensebb lenne a gazdájánál. Elég gyakran előfordul, hogy a házi kedvencek okosabbak a gazdinál. Szemmel láthatólag a macskafélét sokkal inkább emberszámba vettem, mint a gazdáját. Arról nem is szólva, hogy az a gonosz gondolat fészkelte be magát az agyamba, hogy ha a murmáncot rászabadítom Rennes tanárnő magán üvegházában fellelhető muskátdióra, akkor egyszerre két tanerőt is kiboríthatok. Hát nem szórakoztató gondolat?
„Mindegy, mennyi mindent látott már az ember, a természet nem hajlandó kiszámítható lenni."
Furcsán néz rám, elrontottam valamit? Nem, biztosan jó sorrendben használtam a szavakat, talán zavarja, hogy a saját sálam? Egy diáknak jobban szüksége van rá, tinédzserként az ember hajlamos azt hinni, semmi sem döntheti le a lábáról, a tüdőgyulladás viszont nem vicc! Nagyon fájdalmas, és hosszú ideig csak a pihenés, meg a gyógyszerek, borzalom! - Ó, én a hegyekben töltöttem életem legtöbb telét, ahhoz képest itt tavaszias az időjárás! - Nevettem, hát csak aggódott, milyen kedves gyerek. Nem is foglalkoztam a tiltakozásával, mivel el volt foglalva, inkább csak a vállára terítettem, az is melegít rajta valamennyit. Először kicsit csodálkozva néztem rá, hogy miért beszél a vadmacskákról, aztán eszembe jutott, hogy minden bizonnyal még egy korábbi könyvből tanulhatta a rendszertant. A régebbi kiadásokban még más neveket használtak, de az újítások már nem két fajról, hanem fajról és alfajról beszélünk. - Akkor kijavítom, mert a Felis silvestris catus a házimacska rendszertani neve, amit néha csak Felis catusnak is neveznek a bohókás biológusok. - Vetettem közbe. - 2003 óta hivatalosan is alfajnak számít a házimacska, így viseli a vadmacska rendszertani nevét az alfaj jelölő névvel együtt. A tanteremben cserélje majd le a könyvét egy újabb kiadásra, jó párat tartok az ajtó melletti nyitott szekrényben, éppen az ilyen kiadásbéli különbségek miatt! - Mondtam lelkesen, úgy tűnt, mint aki szívesen tanul, így biztos voltam vele, hogy az újabb kiadás érdekelni fogja. - Az 1965-ös törvény az új fajok létrehozását tiltja, azonban a murmánc és a házimacska olyan közeli rokonnak számít, mintha az ember a skót logófülűt és a sziámi macskát keresztezné. Persze tenyésztői engedéllyel kell rendelkezni az ilyesféle dolgokhoz, na és az értékesítéshez is! Az emberek gyakran gondolták azt, hogy könnyű pénzt keresni egy szerencsétlen kis állatból, pedig annyi törődést igényeltek, mintha gyereked születne. Ráadásul nem való mindenkinek, amire sok amatőr szaporító egyáltalán nem volt tekintettel, na és a körülmények! Sose volt kedvemrevaló, amikor valaki csak a saját hasznára tudott gondolni, és megszűnt emberségesnek lenni. - Cho már kicsit idős ehhez, és mint pedigrés murmánc, ivartalan kiskora óta. - A felelős állattartás legfőbb ismérve, hogy mindig tudjuk, mely állatnak mire van szüksége. A következő pillanatban viszont olyan hirtelenséggel lobbantam haragra, ahogy kevésszer volt szokásom. Mindig igyekeztem megőrizni a hideg vérem, és alapjáraton egészen barátságos voltam még az idegenekkel is, de Cho egészsége és sértetlensége szent volt! - Nem! - Kiabáltam rá a murmáncra, aki engedelmesen felemelte a belsőségekről a fejét. - Ide! - Nyújtottam a kezem, mire felugrott, amitől kissé meginogtam, de megtartottam. Minden bizonnyal a thesztrálokat is megzavarta a parancsoló hangnem, nem volt szokásom kiabálni. - Tudhatsz akármennyit az állatokról könyvekből, vagy közvetlen tapasztalatból, lehetsz emiatt arrogáns, és magabiztos, de soha, soha ne tegyél ellenkezőleg, ahogy egy gazda mondja! - Hangom már csendesebb volt, azonban még mindig ott vibrált benne a felháborodás. - Képes lennél a saját gőgöd miatt megmérgezni egy ártatlan lényt? Mit akarsz bizonyítani, hogy nem kell az óráimra bejárnod? - Elképzelhetetlen volt számomra, hogy dacból ártsak bárkinek. Mások voltunk, de eddig úgy vettem észre, hogy legalább az állatok iránti érdeklődésünk és szeretetünk hasonló. Mély levegőt vettem, és végigsimítottam Cho vörös bundáján, hogy megnyugodjak. Bizonyosan nem ellene irányult a lány akciója, de attól még megijedtem, hogy valami olyan fog történni, amit egyikünk sem szeretne. Cho volt most a családom, nem tudnám elképzelni, mit tennék, ha megbetegedne. - Éjszaka csak pépeset ehet, vagy egy kis tejet. - Csóváltam a fejem a muskátdió említésére is, miközben továbbra is a murmánc hátát simogattam, aki közben az arcomba igyekezett fejelni a buci kobakjával. - Bocsánat, hogy rád ripakodtam, de azt nem sajnálom, amit mondtam. Vannak dolgok, amit mások jobban tudnak nálad, akkor is, ha “buta felnőttek”, vagy ne adj Merlin, tanárok. Más volt az érték szemléletünk, de ez a különböző közegek miatt volt. Nekem sose okozott gondot, hogy tiszteljek valakit, akkor is, ha épp nem tesz semmi tiszteletre méltót. Európában másképpen működött a rendszer, bár azt nem éreztem, hogy ez lenne a jobb.
Nem értem ezt a sál dolgot. Komolyan nem. Nem voltam elég érthető, hogy nem kell bugyuta sálja? Különben is már megszoktam ezt. Elég fárasztó úgy élni, hogy mindig mindenkiben az aljas hátsó szándékot keresed. De elkerülhetetlen szükség is, mert tapasztalataim szerint ilyen az ember. Kétszínű lény. Mindig van egy aljas megbúvó haszonleső szándék is minden "jó cselekedett mögött". Csak ez esetben még nem jöttem rá mi az. De attól még léteznie kell. - Nem kell az álszenteskedő segítsége. Boldogulok. - dobom vissza a sálat a nőnek. Engem ilyesmivel tuti nem vesz meg. Nem tudom mi a célja ezzel, de nem fogja elérni. S bár valójában érdekel, és megjegyzem amit a macskák rendszertanáról mond, mégsem futja tőlem egy morgásnál többre. - Nincs pénzem új könyvre. Így kénytelen vagyok beérni az elérhető kevéssé pontos és elavult forrásokkal, az új szakkcikekk, ne adj Merlin szakkönyvek helyett. De még így is többet tudok róluk, mint itt bárki. - mutatok végig a thesztrálokon, és a távolabb fekvő hippogriff karámok, és egyéb élőlények irányába. A megemelt hangra, vagy hirtelen reakcóra még csak össze se rezzenek. Inkább Picur az aki most félve mögém húzódik. Hadnagy pedig egyenesen a tanárnő és közém ugrik idegesen fújva, és kapálva a mellső lábával, jelezve kész megvédeni engem, és a csikót. Megingatom a fejem, és odalépek a thesztrállhoz. Gyengéden simítok végig a homlokcsontján, és halkan súgok a fülébe. Egy hosszú pillanatig a homlokcsontja az enyémhez ér, ahogy szinte azonnal megnyugszik, és vele együtt a csikó is. Valami mély és belsőséges kapcsolat mutatkozik meg. Olyan, ami csak évek alatt formálódik ki két lény között. - Nem mérgeztem volna meg. Az állatok jobban tudják mikor mit ehetnek, vagy kell enniük, mint a gazdáik. Jobban is bízhatna Cho ítéletében, különösen ha már nem fiatal. De baj esetére mindig van nálam apróbojtroján főzet. Picurral még megesik néha, hogy nem tudja mit ehet, vagy hol a mennyiségi határ. De még fiatal, épp csak tanulja, miből mennyit szabályait. Hagyni a tapasztalati tanulást jobb módszer, mint a kategorikus tiltás. - rólam sok minden elmondható volt. - A hazug, piti csaló, zsebtolvaj, a Zsebpiszokköz hajléktalan csavargó söpredéke, akiről a társadalom következetesen nem vesz tudomást. - De egy valami biztosan nem. Nem ártanék szánt szándékkal egyetlen állatnak sem. Semmilyen körülmények közt, és semmilyen okból sem. Egy kis tálkát vettem elő a táskámból, és egy cumisüvegben tejet. Eredetileg egy nem rég talált sérült őzgidának szántam, aki a túloldalon elkülönítve volt, amíg ápolták a sérüléseit, hogy aztán vissza lehessen engedni a természetbe. Letekertem a cumis részt, és a tálkába öntöttem kb. a felét, amit Cho elé raktam. A maradékot pedig vissza a táskámba. - Nem kell bizonyítanom senkinek semmit. Nem szorulok rá. Ámbár az tény, hogy nem kell bejárnom az órájára a szín kitűnő átlaghoz. - fura dolog volt az önbecsülésem. Azt valóban nem viselte volna el az egóm, ha csak egyszer is bármire is dicséretes kitűnőnél rosszabb jegyet kaptam volna. Ami meglehetősen fura olyasvalakitől, aki kutyába se veszi saját magát. Egy utolsó jelentéktelen piti alaknak tartottam magam, aki sosem viszi semmire. Az a hajó már rég messze jár, és én lekéstem úgy 8 éves koromban. És mint tudjuk a múlt nem tér vissza. - Nem "buta felnőttek" inkább buta emberiség úgy általánosságban. Igaz én az emberek 99%-nak egyáltalán nem is engednék állatot tartani. A 80 %-kat pedig egyenesen az Azkabanba küldeném, azért amit háziállattartás néven művelnek. Az anyagi haszonszerzésre irányuló tenyésztő telepekről, állatkertekről, cirkuszokról, és ritka védett állatokkal való orgazdaságról már nem is szólva. Tudta, hogy egyesek azért vágják le az orrszarvúak szarvát, és ítélik lassú kínhalálra őket, mert azt gondolják, hogy a szarva potencia növelő? Nevetséges. Ennyi erővel a saját körmeiket is kivághatnák és elfogyaszthatnák. A hatás ugyan az. Vagyis annak a hiánya. De végül is mért hallgatnánk egy olyan senkiházi kölyökre bármiben is, mint én? Mért is akarnánk megmenteni az orrszarvúakat, bálnákat, és temérdek Vöröslistás fajt? Majd az emberek, akik jobban tudják elintézik. Hát szerintem meg Chonak több esze van, mint a Földön élő emberek 99%-nak. - kritikusnak, kiábrándultnak, keserűnek, és végtelenül cinikusnak tűntem? Túlságosan is a koromhoz képest? Igen. Az általános emberutálatom sem tűnt úgy, hogy enyhülni akarna. Ez nem kifejezetten a tanárnőről szólt. Inkább általánosságban annak, hogy képtelen voltam az emberek mindent elpusztító önző viselkedését értelmezni.
„Mindegy, mennyi mindent látott már az ember, a természet nem hajlandó kiszámítható lenni."
