Sebastian & Maeve

Az élet elég kegyetlen játékot űzött azokkal, akik nem látták meg a lehetőségeiket, és nem ragadták meg azokat. Én nem ilyen ember voltam. A családom által olyan szintre fejlesztettem bizonyos képességeimet, hogy még azt a Merlin verte Rosiert is elvertem az elmejátékában, ha a helyzet úgy kívánta.
Most azonban csendre volt szükségem. Gondolkozni akartam a következő lépésemen, amellyel előkészítettem a tervemet. Az iskolát hamarosan itt hagyom, de a magvakat, amelyeket szétszórtam, még mindig gondoznom kellett, épp ezért foglalkoztam manapság annyit a fiatalabb, aranyvérű növendékkel, akikben elültettem a felsőbbrendűségünk gondolatát. Már csak hagynom kellett, hogy mindez kiteljesedjék, s amikor meginogni látszottak, akkor ott álltam mellettük, hogy tudják: ez volt a helyes út.
Egy félreeső folyosó, még félreesőbb zugában ültem, számból kilógott a cigaretta, amelyet lusta voltam meggyújtani, ellenben bosszúsan rágcsáltam a végét, miközben az ölemben heverő papírt olvasgattam: levelet kaptam a messzi északról. Cikornyás, elegáns betűit ezer éve ismertem az illetőnek, ahogy azt is tudtam, hogy a német nyelvű szavait ugyan gondosan megválogatta, mégis utalt benne rájuk, hogy fogytán volt az időm. Mintha annyira emlékeztetni kellett volna rá…
Épp a válaszomat fogalmaztam meg gondolatban, amikor meghallottam Maeve hangját. A homlokomat mély barázdák szántották, az elmémen ezernyi forgatókönyv futott végig, hiszen elképzelésem se volt arról, hogy mégis mit akart tőlem ezúttal.
− Maeve… − sóhajtottam fel, miközben az ujjaim közé vettem a levelet, s egy szempillantás alatt lángra lobbantottam. Nem volt szükségem rá, hiszen emlékeztem a tartalmára. A fejemet a hideg falnak vetettem, csupán akkor pillantottam fel, amikor a cigarettaszál a számból az ölembe hullott. Bevallom, imádtam szórakozni vele, de azt már nem tűrtem el, amikor ő hozakodott elő a kis játékaival. Mégis, ahogy játékra invitált, akaratlanul is elmosolyodtam.
− Attól függ, hogy mit szeretnél – emeltem fel a cigarettát, és forgattam az ujjaim közt. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetemet, bár megfordult a fejemben, hogy elcsípem őt, a falhoz nyomon, és egy csókot lopok tőle, de hát… Úriember voltam. Legalább is, látszólag, így tartottam azt a távolságot, amit a családjaink elvártak tőlem. Pedig, ha nem lettek volna az ostoba elvárásaik és az ő ridegsége, akkor már rég a mennyekben érezhette volna magát…
− Az hogy mit látsz, és mi a valóság, az kissé különbözik, kedvesem… Tehát mit szeretnél? − toltam az ajkaim közé a cigarettát, hiszen eszem ágában sem volt úgy ugrani, ahogy ő fütyült. Sem neki, sem másnak nem voltam hajlandó fejet hajtani, s ezt ő is nagyon jól tudta, így hát érdekelt, hogy mégis mivel szeretett volna meggyőzni engem.

− Sokféleképpen lehet mondani egy nevet, és még csak nem is hallottad azt a változatot, amit valóban imádnál – feleltem a családomra jellemző rókavigyorral, de egy pillanatig sem tagadtam, hogy tetszett az elém táruló látvány, és szívesen megragadtam volna az alkalmat egymás szórakoztatására. Mégsem tettem, mert egyrészt nem kívántam magamra haragítani Mr Byrne-t, másrészt pedig ez az iskola túlságosan is behatárolt engem. De nem bántam, tudtam türelmes lenni, hiszen Maeve előbb, vagy utóbb úgyis az enyém lesz majd.
− Nem tartozik senkire a magánlevelezésem, kedvesem – pillantottam fel rá komolyan, bár a levelek elégetését a partijukon történt események óta kezdtem el. Elővigyázatos akartam lenni, hogy az aurorok semmilyen olyan jellegű dolgot ne tudjanak meg se rólam, se az ismerőseimről, amelyek kellemetlenek lehetnének, hiszen biztos voltam benne, hogy azok a szemétládák igenis megfigyeltek minket. Sosem ártott az óvatosság, de nyár óta kétszer is meggondoltam, hogy miket vetettem papírra.
− Lehet te is jobban tennéd, ha odafigyelnél erre – szúrtam még oda, bár fogalmam sincs róla, hogy mik szerepeltek a hazaküldött leveleiben. Bár elfogott a vágy, hogy elfogjam a baglyait, még nem tettem meg. Úgy véltem, erre a szintre jelenleg nem értünk el.
− Miért vagy te ennyire biztos ebben? Kevés dolog van a világon, amit én élvezek – vontam fel a szemöldökömet, bár nem tettem hozzá, hogy mások nyomorba döntése, egy pohár whisky, egy szál cigaretta és jó szex szerepelt a listámon, ezek közül pedig csak az utóbbit tudta volna megadni nekem. Azt pedig nem tette, helyette játszadozott, és próbált az ujjai köré csavarni, amelyet már nem díjaztam annyira. Mármint, értékeltem, hogy kellően eszes volt hozzá, de azt nem, hogy engem próbált meg manipulálni.
Nem olyan meglepő hát, hogy Roxmorts említésére felhorkantottam. Elvégre mi szórakoztató volt abban a helyben?
− Ez miért is lenne jó nekem? Lemenni egy dögunalmas faluba, ahol még unalmasabb emberek fásultak bele a nyomorúságos életükbe… Ez neked hol szórakoztató? – pillantottam rá, ahogy mellém férkőzött. Az orrom megcsapta a parfümjének az illata, a válla hozzáért az enyémhez, s nehezen tudtam megállni, hogy ne érintsem meg.
− És mégis hol tervezel bulit tartani? A prefektusok, a gondnok, a festmények, a szellemek… Mind beköphetnek téged – kötöttem bele a tervébe, ugyanis pontosan tudtam, hogy egy partinak a szervezése mennyi elővigyázatosságot követelt meg ebben az iskolában, de amikor folytatta a kis játékát, hosszasan magamba szívtam levegőt, és engedtem, hogy elvegye tőlem azt a cigarettaszálat. Nem tetszett az ötlete, ahogy az sem, ahogy zsarolni próbált.
− Nagyon jól tudod, hogy ha bárki más próbálná meg, akkor nem úszná meg egyszerű csonttöréssel, de csak rajta… Próbáld meg, mert én nem fogok segíteni, abban is biztos lehetsz – ellenkeztem, már csak azért is, mert ilyen piszkos módszerekkel akart játszani. Ha valóban talált valaki mást helyettem, ám legyen, de akkor tönkre fogom tenni a partiját, és ezt ő is nagyon jól tudta.
Szájhúzva csettintettem a szájában lévő cigaretta irányába, ami abban a másodpercben meg is gyulladt. Előtte már nem tudtam titkolni a képességemet, s nem is akartam. Így is akadt más, amiről még ő sem tudott. A családom mélyen hallgatott a párszaszájúságomról. Viszont azt nem tudtam megállni, hogy amikor kifújta a füstöt, ne hajoljak közelebb hozzá, és szívjam magamba azt.
− Ha segítségemet akarod, akkor remélem tudod, hogy annak ára van. Ingyen nem teszek semmit – dőltem vissza, és söpörtem le a levélmaradványokat. Információkkal és szívességekkel kereskedtem, a fizetség alól pedig a menyasszonyom se húzhatta ki magát.

− Ebben egy percig sem kételkedtem – húzódtak játékos mosolyra az ajkaim, hiszen ismertem már annyira a lányt, hogy tudjam: szerette a játékokat és az évelődést. Ettől függetlenül nem engedhettem meg neki, hogy ő tartsa a kezében a gyeplőt, és kénye-kedve szerint ugráltathasson. Szégyent hoztam volna a családomra, ha engedtem volna egy nő manipulatív játszmáinak.
Ez viszont nem jelentette azt, hogy ne flörtöltem volna, ha úgy tartotta kedvem. A viszonyunk meglehetősen hullámzó volt, a stílusom és viselkedésem nagyfokban múlott rajta. Kimutattam már párszor a fogam fehérét neki és az őt megkörnyékező nyomorultaknak, de jelenleg nem adott okot arra, hogy bunkó legyek vele.
− Nem túl szerencsés helyzetbe kerültünk, szóval mindenképpen légy óvatos – utaltam arra, hogy az iskolában aurorok bukkantak fel, amelyet egyáltalán nem értékeltem. Nem értettem, hogy ezeknek a mocskoknak miért kellett elárasztaniuk az iskolát, bezzeg, ha északon lettünk volna, akkor be se tehették volna a lábukat a birtokra! Az öreglány azonban Bagman közreműködésével mindenre rábólintott, és ezeknek a korrupt köcsögnek köszönhetően jelentősen hátrányba kerültünk.
Maeve szavaira hátradőltem, és vigyorogva bámultam őt, miközben minden erejével azonban volt, hogy elcsavarja a fejemet. Hümmögve mértem végig, majd közelebb hajoltam hozzá, óvatos mozdulattal eltűrtem a hajtincseit, hogy a fülébe suttoghassak: − Csábítóan hangzik. Folytasd még.
Nem a szabályszegés gondolata mozgatta a fantáziámat, hiszen akkor hágtam át a házirendet, amikor lehetőségem adódott rá, azonban a tény, hogy kettesben lehettem vele… Mennyi, de mennyi mindent tehettem volna, ha valóban távol lehettünk volna a kíváncsi tekintetektől.
− Tudok embereket szerezni, akik jeleznének, ha gond lenne. Egy-két prefektussal is jóban vagyok – vontam meg a vállamat, hiszen biztosra vettem, hogy Maisy és Rosier is kisegítettek volna, ha úgy tartotta a kedvük. Az előbbi azért, mert a rokonom volt, az utóbbi pedig azért, mert addig se kellett volna Shelby-vel egy levegőt szívnia.
− Bár engem csupán tánccal igazán nehéz lekötni – tettem hozzá halkan, már-már duruzsolva, miközben a mutatóujjammal végigsimítottam az arcán, ha engedte nekem. Az ilyen partikra hamar ráuntam, valahogy fenn kellett tartania az érdeklődésemet, ha azt akarta, hogy jól érezzem magam a buliján.
− Kiket akarsz megkérni erre a feladatra? – érdeklődtem, hátha ugyanazokra gondoltunk, bár ha nagyon szükséges volt, bármelyik haveromat beállítottam volna őrködni a prefektusok mellé. Természetesen, a kíváncsiságom nem jelentette azt, hogy máris beleegyeztem volna a dologba.
Láttam rajta, hogy élvezettel húzta az agyamat, és érintett meg, de fogalma sem volt róla, hogy mekkora önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy úriember maradjak.
− Nem csak próbálom, mindent uralok – vigyorodtam el büszkén, figyelmen kívül hagyva az előző kérdését, hiszen jobban lekötött az, ahogy elvette tőlem a cigarettámat, és beleszívott. Másnak nem engedtem volna meg ilyen szemtelenséget, de Maeve a menyasszonyom volt. Ráadásul, egészen dögös menyasszony, ami azt illeti.
Magamba szívtam a füstöt, majd egy jóleső morranás kíséretében hunytam le a szemeimet. Csupán akkor pillantottam rá ismét, amikor ismét egy kérdést szegezett nekem. Nem válaszoltam neki, engedtem, hogy az ajkaim közé helyezze a cigarettaszálat, majd amikor megéreztem az ujja érintését, elkaptam a csuklóját. A szabad kezemmel kivettem a cigit a számból, eltartottam a szálat, és közelebb húztam a lányt magamhoz.
− Hogy hagyd abba a játékaidat, mert unalmas ezeket a kreténeket újra és újra helyreigazítani, van fontosabb dolgom is ennél – fújtam ki a füstöt teljesen másik irányba, hogy újból felé forduljak, miközben elengedtem a kezét.
Némán szemléltem a mozdulatait, ahogyan a fejét a vállamra döntötte, vagy ahogy mindkét kezével belém karolt. Éreztem az érintését a kézfejemen, és Merlinre ez a lány nagyon arra hajtott, hogy az őrületbe kergessen.
− Segítek, ha garantálod nekem azt, amit az imént említettem – feleltem közömbösséget színlelve, miközben folytattam a dohányzást.
Nem tápászkodtam fel az ablaktól, nem is toltam el őt magamtól, ugyanis élveztem a közelségét és a játszadozását, annak ellenére, hogy valóban bele akartam őrülni a gondolatba, hogy nem érinthettem meg.

Az ajkaimba haraptam, hogy elfojtsam a nevetésemet. Még szép, hogy folytatást követeltem tőle. Ha már félredobtam az összes csajt azért, mert a menyasszonyommá vált, akkor ennyi igazán kijárt nekem. Sőt, talán értékelhette volna egy kicsit jobban a visszafogott, udvarias tempómat, mert ha másképp tartotta volna a kedvem, akkor már régen a falnak nyomtam volna őt, miközben a nyakát csókolgatnám.
Nyilvánvalóan ez nem történt meg, mert szerettem volna, hogy panaszkodjon a leendő apósomnak, ahogy azt is elkerülném, hogy anyám kioktasson a helyes viselkedésről. Mindkettő… Eléggé kellemetlen lett volna.
− Úgy látom, mesterien értesz ahhoz, hogy miként manipulálj másokat – billentettem oldalra a fejemet, ahogy a mutatóujjammal végigsimítottam az arcán. Az esetek többségében nem hagytam, hogy ilyen könnyedén kihasználjanak, vele most mégis kivételt tettem, mert kíváncsivá tett, hogy vajon meddig ment volna el a kis játékában.
− Akkor szólok majd nekik. – Szólok? Dehogy, utasítani fogom őket, mint a kutyákat, mert nem voltak többek büdös csicskáknál, akik azt csinálták, amit én mondtam, vagy keservesen megbánták. Előbb-utóbb mindenki fejet hajtott nekem. Erre majd Maeve is rádöbben majd, minél több időt tölt az iskolában. Rengeteg időt és energiát fektettem abba, hogy rettegjenek tőlem és a haverjaimtól, ezt pedig nem hagytam elveszni. Fenn kell tartani a magunk uralmát, mert ha nem figyeltünk oda, akkor ezeknek a taknyosoknak kinyílt a csipája, és elkezdtek visszaugatni.
− Úgy legyen – bólintottam ezúttal én. Nem hazudtam abban, hogy könnyen ráuntam másokra, sőt, esetek többségében szívesebben voltam egyedül, mert időnként leterhelő volt az a sok hülyeség, amit mások kiejtettek a szájukon. Szimplán akadtak olyanok is, akik nem ütötték meg a mércét, és két perc után annyira besokalltam tőlük, hogy inkább otthagytam őket. Számítottam arra, hogy Maeve nem tartozik egyetlen kategóriába sem, sőt, mi több, hinni akartam benne, hogy pontosan tudta mi kellett nekem.
− Tudom kik ők, de végtelenül ostobák. Akiket én ismerek, azok pontosan tudják, hogy az eljárás egy ilyen bulinál: mit kell kamuzni, hogyan kell értesíteni minket, ha tanár, vagy prefektus közeledik, miként terelje el azok figyelmét. Lényegében, mindennel rendelkeznek, amivel az a két hülye nem. − Mert akár hiszi, akár nem, de irtó nehéz volt megbízható embereket találni, akik nem csak izomagyú gorillák voltak, hanem ravaszak és leleményesek is.
− Csak azt hiszed – csavartam az ujjam köré az egyik hajtincsét, miközben mosolyogva közelebb hajoltam hozzá. Lehet, hogy látszólag teret hagytam neki, vagy éppen egy olyan illúzióba ringathatta magát, ahol szabad vagyok, de hozzám tartozott. Akár akarta, akár nem, de egy idő után félredobom a színjátékot, és megmutatom neki, hogy bizony, még őt is uraltam.
− Elutasító lennék? – kérdeztem rekedtes hangon, miközben eltartottam a cigarettát, és a tekintetét fürkésztem. Nem, nem voltam elutasító, csupán kettőnk közül én voltam az, aki diktálta a szabályokat, és egyáltalán nem tetszett, amikor ő szórakozni akart velem, vagy másokkal.
− Hidd el, nagyon is nyitott vagyok dolgokra – duruzsoltam a fülébe, csak vélhetően nem ugyanazt akartuk. Mert én birtokba akartam venni őt, Maeve viszont egyértelműen nem akart behódolni az akaratomnak. Pedig biztosan szórakoztatóbb lenne, mint az, ahogy körbetáncoltuk egymást. Nem voltam a lassú közeledés híve, hozzászoktam ahhoz, hogy szinte azonnal megkaptam, amit akartam. Most mégis tartóztatnom kellett magamat, mert az illem, a család úgy kívánta. Pedig, ha szabadjára engedhettem volna a bennem lakó szörnyeteget, az nem csak nekem, akkor Maeve-nek is hatalmas örömet okozott volna. De ő megfosztott minket ettől a gyönyörtől, s nem maradt más, mint a kínzó vágy, amelyre még jobban rájátszott a közeledésével.
Hosszasan a cigarettámba szívtam, lehunytam a szemeimet, és elképzeltem, hogy legszívesebben mit tennék vele ebben a pillanatban. Számtalan kihasználatlan terem akadt a Roxfortban, főleg ezen a szinten, ahol ténylegesen senki nem zavart volna minket.
− Mert az enyém is vagy – nyitottam ki a szemeimet, és pillantottam rá. Szerettem volna hozzátenni, hogy máskülönben bármelyik lánynak szólhatok, akikkel eddig szórakoztam, azonban rövid csókot nyomott a számra. Leejtettem magam mellé a párkányra a cigarettát, ahogy mindkét kezemmel elkaphassam abból a célból, hogy az a csók ne csak pár másodpercig tartson.
− A jó kislányok nem indítanak be, ezt jobb, ha megjegyzed – jelent meg egy féloldalas mosoly az arcomon, amikor elhúzódott tőlem, én pedig elnyomtam a csikket. Már azt hittem, hogy végre történt köztünk valamikor, amikor előhozakodott az ostoba jegygyűrű ötletével.
Bosszúsan, már-már homlokráncolva pillantottam rá, hogy miért kellett ilyen marhasággal elrontania a pillanatot. Kihúztam a kezemet az övéből, majd feltápászkodtam a helyemről, és onnan pillantottam le rá.
− A szüleink biztosan értékelnék, ha az eljegyzési parti előtt gyűrűt kapnál. Ezt velük meccseld le, ha őket nem zavarja, akkor felőlem kaphatsz egy nyavalyás gyűrűt – süllyesztettem a kezeimet a zsebeimbe, hogy előhúzzam a cigarettatartómat. Az ezüstös tokból újabb szálat húztam elő, és az ajkaim közé biggyesztve gyújtottam be. Miután a tartó visszakerült a zsebembe, tettem néhány lépést előre, majd a cigit a számból kivéve Maeve felé fordultam.
− Ha még ma le akarsz érni Roxmortsba, akkor ideje indulni – tettem hozzá határozottan, jómagam pedig elindultam a titkos alagút irányába, hiszen nem értem rá egész nap ilyen baromságokat hallgatni, mint hogy a menyasszonyom jegygyűrűt követelt magának.