Amikor először érkeztem Nagy-Brittaniába, olyan volt, mintha egy másik bolygón járnék. Varázslatos, akár a könyvekben, és éppen annyira idegen is. Mondhatnám, hogy ezúttal már rég látott ismerősként tértem vissza, azonban ez közel sem fedné le a valóságot, még mindig újnak hatott minden, ami eme szigetországban fogadott. Szívem szerint keresztül szaladtam volna az utcán, kitárt karokkal, hogy szó szerint befogadjam a látványt, ezt viszont két dolog is erősen akadályozta: a magammal hozott két hatalmas bőrönd, és édesapám szigorú tekintete, amit egy másik kontinensről is magamon éreztem... A Roxfortba vezető utat kifejezetten rövidnek éreztem, bár lehet az izgalom miatt, hiszen új életem első komoly állomásaként tekintettem rá. A fölém tornyosuló ódon falak hívogatóak voltak, akárcsak a mézeskalácsház a mesében, bár emlékeim szerint az itt lakó boszorkányok nem fogyasztanak gyerekeket. Elmosolyodtam, és határozott léptekkel indultam neki, hisz ez lesz egy ideig az otthonom. Aztán felgyorsultak az események, McGalagony igazgatónő bemutatta a tanárokat, és rengeteg információt mondott el a kastéllyal, a tanulókkal és órákkal kapcsolatban. Szerettem volna előkapni egy jegyzetfüzetet, és leírni mindent, mert bár kifejezetten jó voltam abban, hogy megjegyezzek dolgokat, elsősorban arra kellett koncentrálnom, nehogy japánul válaszoljak a kérdéseire. Mire aztán leültem az ágyra, és kiengedtem Chot a hordozójából, csak kavarogtak a szavak a fejemben, mint valami betűleves. Végül úgy döntöttem, hogy a legjobb lesz, ha kipakolom először a könyveimet, és tekercseimet, hiszen hamarosan már órákat kell tartanom, azt pedig felkészületlenül nem lehet! A legtöbb boszorkánnyal és varázslóval ellentétben, legalábbis, akikkel eddig találkoztam, szerettem az ilyesféle dolgokat mágia helyett a saját kezemmel csinálni. A könyvek súlya, bőrkötésének tapintása, az öreg papír illata, mind-mind olyasmi, amit kihagynék, ha egyszerűen a helyükre lebegtetném őket. Aztán már csak az ajtó csapódására lettem figyelmes rendezgetés közben. Ijedten fordultam azonnal abba az irányba, azonban nem valaki érkezett, hanem Cho távozott nemes egyszerűséggel, minden bizonnyal azért, hogy felfedezze magának a helyet. Futólépésben indultam utána, mert bár nem volt veszélyes a diákokra, vagy a tanárokra nézve, most nem otthon voltunk, ahol bármit megtehetett volna. Tudtam, hogy nem juthatott messzire, de úgy tűnt, sokkal jobb kondiban van nálam, mert számtalan folyosón végig száguldottam, még se fedeztem fel egy kósza szőrszálát sem. Aztán feltűnt, hogy a nagy rohanásban csak a fél pár cipőm kaptam fel, így már-már ott tartottam, hogy visszatérek a szobámba, hátha a rakoncátlan murmánc is így tett, mikor megláttam egy bolyhos farkat befordulni az egyik sarkon. Több se kellett, fogókat meghazudtoló sebességgel szökkentem abba az irányba, és lábamról lekapva a félpár lábbelit, máris a bűnös után hajítottam… volna. - Most megvagy! - Lihegtem, és csak ezután döbbentem rá, mekkorát tévedtem. A cipő csalódottan pottyant a földre, mert röppályáját az egyik professzor akadályozta. Szerettem volna szégyenemben a föld alá süllyedni, és szinte láttam a férfi mögött, ahogy Cho kiröhög! - Elnézést kérek professzor! Nem akartam megdobni! - Hajoltam meg egyenes háttal szinte a földig, és igyekeztem rájönni, a számtalan név közül melyiknek kellene beugrania, annyira hasonlóak voltak…
Új kolléga érkezett a Roxfort tanári karába. Attól az aprócska ténytől eltekintve, hogy egy japán nő volt, kifejezetten magamra emlékeztetett professzori pályafutásom legelejéről. Épp ilyen félelemmel vegyes lelkesedéssel álldogáltam a tanári szobában, amíg bemutattak mindenkinek, akiket esetleg nem ismertem volna diákkoromból, szinte elájultam a ténytől, hogy tegeződnöm kell az egykori oktatóimmal és közben csak arra tudtam gondolni, hogyan fogom túlélni életem első mágiatörténet óráját a katedrán. Túlstresszeltem, mint mindent, nagyon jól akartam csinálni. Több év távlatából is emlékeztem az izgatottságra, amit most valószínűleg ez a fiatal nő is érezhetett. Rodyval megállapítottuk, hogy kifejezetten szimpatikus az új munkatársunk. A hivatalos üdvözlés után bevetettem magam az iskola könyvtárába, szükségem volt forrásokra a készülő cikkemhez. A Roxfortban szerencsére száz évre visszamenően fel lehetett lelni a Reggeli Próféta és egyéb jelentősebb újságok minden számát, így nem kellett aggódnom amiatt, hogy nem találom meg, amit keresek. Végigböngésztem a katalógust, kiválogattam az 1930-as években született összes számot, ami kellett a cikkemhez, megalázóan könyörögtem fél órán keresztül a könyvtáros hölgynek, hogy felejtse el a "maximum tíz kölcsönzés, egy darabbal sem több" szabályt, végül addig dicsértem a haját és az új talárját, amíg megenyhült és mindegyik magazint elvihettem. A nagy kupac újsággal indultam neki a hosszú folyosónak, úgy terveztem, lerakom az új szerzeményeimet a Rodyval közös szobánkban, majd elviszem Kenyeret sétálni és közben rágyújtok egy jól megérdemelt cigarettára. Ekkor suhant el előttem egy macskaszerű állat, olyan puhán és hangtalanul, ami lehetetlennek hatott egy ekkora, bojtos fülű, szőrös teremtménytől. Nem lehetett egyszerű macska, ahhoz túl nagy volt - pedig az átlagos házicicák is mindig megverték Kenyeret, képzeltem, ez a jószág mit művelne szegény kutyámmal. Kenyér nem volt túl életképes, hiába bizonygatta Rody mindenkinek, hogy ő kemény marhaterelő kutya... Épp csak feleszméltem a döbbenetből, amikor egy cipő csattant rajtam. Az első gondolatom az volt, hogy biztos Rodyra jött rá megint az öt perc, borzasztóan gyerekesen tudott viselkedni. Azonban nem ő állt velem szemben a folyosón, görnyedezve a röhögéstől és némi bűnbánással a tekintetében, hanem az új kolléga, Sayuri. - Ez a macskának szólt, jól sejtem? - pislogtam döbbenten, még mindig a megsárgult Reggeli Prófétákat szorongatva. - Vagyis macskának tűnt, de lehet nem az volt, én ehhez nem értek... Zavartan átvettem az egyik karomba az újságkötetet, majd a kezemet nyújtottam. Csak a mozdulat közben jöttem rá, hogy talán ez illetlenség volt, nem tudtam, az ő kultúrájában hogyan szokás üdvözölni másokat. Idétlen fejhajtást produkáltam, továbbra is tétován nyújtva a kezemet. - Richard Avery - mutatkoztam be a biztonság kedvéért. Saját magamból indultam ki, én a helyében biztosan nem jegyeztem volna meg mindenki nevét, akit sebtében bemutattak neki a tanáriban. - Mágiatörténetet tanítok.
A teljes megsemmisülés szó is képtelen volt lefesteni a bennem kavargó érzést. Mindig is ügyeltem rá, hogy megbecsült felnőttként gondoljanak rám, olyasvalakire, akire más felnőttek a gyermekeik okítását bízzák. Erre itt álltam a folyosó közepén, kipirult arccal és kifulladva a futástól, mezítláb, amint megsemmisítő dobással igyekeztem leteríteni egy másik professzort! Szinte éreztem édesapám tekintetét, és ahogy a hátam mögött csóválja a fejét, amit csak akkor csinált, ha valamit nagyon, ismétlem, nagyon rosszalt. Ráadásul egyetlen áldozatom, aki a murmánc helyett lett lábbelim martaléka, úgy tűnt, hogy épp valami nagydologra készül. Szemem sarkából éppen csak láttam a számtalan papírt, ami a kezében tornyosult, minden bizonnyal sok munkája van, én pedig ilyen gyermeteg dologgal zavartam most meg! Felegyenesedtem, és zavartan a fülem mögé simítottam egy tincset, hogy így készüljek neki egy sokkal hosszadalmasabb, és megbánással teli bocsánatkérésnek. Annyiszor kellett már ilyet fogalmaznom, hogy gond nélkül tudtam húsz percig is elnézést kérni. - Macska? - Visszakérdezése, és az, hogy semmi jelét nem mutatta a neheztelésnek, seperc alatt zavart össze. - Jajj, nem! Mármint igen, neki szólt, de ő murmánc, nem macska. - Hadartam el, majd mély levegőt vettem, ha azt akarom, hogy mások megértsék, amit mondok, lassabban kell beszélnem. A felém nyújtott kézre pislantottam, majd félrebillentettem fejem, miközben azon töprengtem, ez békülő jobb szeretne-e lenni, vagy meg kell térítenem a benne keletkezett kárt? Egyáltalán mennyi galleon lehet az, ha valaki megdob egy tanárt?! Már-már a fejszámolásnál tartottam, amikor végül leesett, hogy csupán bemutatkozott. Szerettem volna fejbe vágni magam, hiszen egy évet töltöttem már itt, tudhatnám az efféle szokásokat. - Mizuno Sayu… vagyis Sayuri Mizuno! - Ráztam meg barátságos mosoly kíséretében a felém nyújtott kezet. Figyelnem kell a nevek sorrendjére, a diákokon is látom, hogy nem mindig tudják, miképpen illik szólítaniuk, bár engem nem zavart, ha a keresztnevem használták. - Legendás lény vagyok, mármint azt tanítok! Legendás állatokról… - Nos, volt már ennél kínosabb beszélgetésem is, nincs miért csüggednem! - Egyébként jól csinálta a meghajlást is, bár inkább a felsőtestével, derékból, és nem csupán a fejével kell. De ismerősök között ez már kedves üdvözlésnek számít! Kedves dolog volt tőle, hogy próbált úgy köszönni, ahogy nálunk, otthon szokás, és megértettem mennyire idegen tőle, hiszen én se mindig tudtam, mikor mit kellene tennem. Lehajoltam, hogy visszavegyem a cipőmet, és a mozdulat közben jöttem rá, mit kellene tennem Cho visszacsábításához. - Avery Professzor, elnézést, hogy feltartom, miközben láthatóan dolga lenne, de nem tartanak egész véletlenül muskátdiót? - Csillogó szemekkel pislogtam rá, egész lelkes lettem az ötlettől, hogy végre tesztelhettem egy ilyesféle teóriát. - Tudja a murmáncoknak igen jó megérzést tulajdonítanak, miszerint felismerik az alattomos személyeket, de azt kevesen tudják, hogy a szaglása is kiváló! Meg persze látnak a sötétben, de most az a fontos, hogy valószínűleg azonnal odamenne, ahol a muskátdió szagát érezné! - Akár a macskamenta a házimacskákra, olyan hatással volt rá ez a növény. - Egyébként nem veszélyes a diákokra, csak még nem vittem körbe a birtokon, és félek, hogyan reagálna más állatokra. Azt hiszem, kissé elkapattam, ami miatt úgy érzi, mintha legalább randalór méretű lenne. - Vallottam be, szám sarkában még mindig vidám mosollyal. - De tényleg nem akarom feltartani a munkájában!
Tehát murmánc. Próbáltam felidézni mit tanultam a murmáncokról annak idején az LLG órákon, de sajnos csak Hagrid brutális baklövései jutottak eszembe. Ott volt az eset a megvadult durrfarkú szúrcsókokkal, a kákalaggal, aki berántotta az egyik fiút a roxforti tóba, a furkászról pedig ne is beszéljünk, aki megpróbálta kitépni egy lány fülbevalóját és elég csúnya baleset lett belőle. Egyszóval nem tanultam túl sokat legendás lények gondozásából, legfeljebb azt, hogyan kell hatékonyan menekülni előlük. - Látszik, hogy sosem remekeltem igazán a mágikus lények beazonosításában. Nézze el nekem, amolyan bölcsészféle vagyok, nem túl természetközeli szakma. - Szerettem az állatokat, nekem is volt kutyám, bár Kenyér valószínűleg inkább azt gondolta, hogy neki volt két embere, akik házimanóként kiszolgálták. Nem volt túl sikeres az otthoni kutyakiképzés, de hát így szerettük Kenyeret, minden megrágott bútor és pórázon húzás ellenére. Otthon rekordmennyiségű virágot neveltünk Rodyval, pusztán az esztétikai öröm miatt, a cseresznyefánkra pedig valószínűleg büszkébbek voltunk bármilyen karrierbeli sikerünknél. Azt persze nem reklámoztuk, hogy még el is kereszteltük Freddie-nek a Queen frontembere után... Tehát őszintén kedveltem a természetet, éppen csak a könyvtár volt a természetes közegem, a zárt terek, ott mozogtam magabiztosan és ahhoz értettem. Őszinte mosoly költözött az arcomra. Nem az ügyetlenkedése miatt, nem tudtam volna kinevetni, tulajdonképpen lenyűgözőnek találtam, hogy olyan tökéletesen elsajátított a sajátjától egy ennyire különböző nyelvet, hogy még tanítani is képes angolul. Emiatt nem tudtam volna kinevetni, és gyanítottam, hogy az esetlen mondatszerkesztés mögött inkább a zavar áll, amit nálam jobban senki nem érthetett meg. Nem voltam magabiztos ember, még kevésbé a társaság közepe, számomra is stresszel járt az ismerkedés, bár Rody mellett sokat oldódtam az évek alatt. Ő mindenkivel könnyedén megkedveltette magát. A mosoly annak szólt, hogy jól csináltam, legalábbis majdnem jól a japán üdvözlést. Éppen csak halvány olvasmányélményeim voltak a keleti kultúrákkal kapcsolatban, történészként olykor idegen országok történelméhez is elkanyarodtam pusztán tudományos érdeklődésből, de nem ismertem túl jól Ázsiát. - Felüdülés új LLG professzort látni, mikor még én voltam diák, többnyire csak traumatikus élményeket gyűjtöttünk azokon az órákon - jegyeztem meg. - Komolyan? Ez csodálatos. Olvastam néhány könyvet a japán történelemről, de bevallom, nagyon hiányosak az ismereteim a kultúrájukat illetően. De most itt a remek alkalom a tanulásra. Igazából minden alkalom remek volt a tanulásra, csak sokan elszalasztották a lehetőségek többségét. Elméleti ember voltam, információkat gyűjtöttem, amiről csak tudtam és számomra ez örömet okozott. Szerettem tanulni. Kár, hogy az élet gyakorlatias felében már kevésbé találtam a helyemet. De arra ott volt nekem Rody. Meglepetten pislogtam a kérdésére. Először nem értettem, hogyan jön ide a muskátdió és valójában abban sem voltam biztos, honnan lehet olyat szerezni a Roxfort falain belül. - Ez csak egy nagyon gyenge tipp, de talán... talán valamelyik üvegházban. Longbottom professzor valószínűleg nagyobb segítség lenne, az az ő birodalma, de ha szeretné, akkor megpróbálhatok én is segíteni. - Neville minden bizonnyal fél másodperc alatt megmondta volna, honnan lehet muskátdiót szerezni, olyan szeretettel és gonddal nevelgette a növényeket az üvegházakban. Azt már nem akartam hozzátenni az új kolléga lelki békéjének érdekében, hogy valószínűleg Longbottom professzor sírógörcsöt kapna még a gondolattól is, hogy egy murmánc dézsmálja a muskátdiókat. - Nem tart fel, tényleg. És higgye el, átérzem a problémát, van egy borzasztóan neveletlen, folyton szökős kutyám. A diákok szeretik, amikor meglóg, általában valamelyik klubhelyiségben köt ki és simogatásért kuncsorog, de nekem az idegeimen táncol vele...
Igazából sose zavart, hogy mások kevésbé, vagy semennyire sem lelkesedtek ugyanazon dolgokért, mint én magam. Végtére is ettől annyira különbözőek az emberek, még ha varázslatos lényekről beszéltünk is, ez egyeseknek hétköznapi volt. Jó lett volna, ha ugyanolyan szemmel néznek ezekre az állatokra, ahogy én tudtam, vagy csak megközelítenék, de épp ezen igyekeztem a tanítással! Ha megfelelően ismerik meg, nem alakulnak ki olyan tévhitek, hogy a thesztrálok balszerencsét hoznak arra, aki meglátja őket. - Ugyan, nem szükséges magyarázkodnia! Biztos vagyok benne, hogyha ön kérdezne bele a mágiatörténelembe, én se feltétlenül tudnék egyből, vagy épp megfelelően válaszolni. Javarészt azért is, mert egészen eltérő volt az itteni oktatási rendszer, és csak általánosságban tanultam az angol mágiatörténetről. Bár érdekes volt, de éppen elég volt megtanulni a japánt, főként olyan atyai elvárások mellett, ami szerint szégyen a saját történelmét nem ismerni az embernek. Mondjuk ebben volt valami, hiszen a tudatlanság miatt lehet csak olyan hibát újra elkövetni, amit már a múltban megtettünk. - Egyébként talán nem is gondolja, azonban a régi könyvtárak számtalan helyen rejthetnek legendás lényeket! Vagy nem annyira legendásakat, csupán aprókat! Arról nem is beszélve, hogy számtalan könyv, és tanulmány témája voltak, bár az olvasmányokat mindig jól meg kellett válogatni. Tény, hogy ez minden érdeklődési területre igaz, sajnos manapság szinte bárki publikálhat, akinek van elég tőkéje a kiadatásra, és nem is mindig ért a témához. Érthetetlen, és akkor még az interneten fellelhető furcsaságokról nem beszélt az ember! Ott bárki írhat bármit, legyen bármekkora sületlenség is. - Valóban? Meglehet ezért tűnt el sok információ, az ember szívesebben emlékszik olyasmire, amihez pozitív dolgokat kapcsol! - Vagy olyasvalaki kérdezte ki az anyagról, mint például édesapám. Elmosolyodtam, sose haragudtam érte, hiszen azt jelentette, hogy nagyon is érdekli, miképpen szerepelek az iskolában. Számomra természetes volt, hogy keményen kell tanulni, ha boszorkánnyá akar válni az ember lánya, hiszen ezt láttam az idősebb testvéreimtől is. Az itteni szabályok egészen rugalmasak voltak az otthoniakhoz képest, és még az ember talárja se árulta el, ha valami olyat tett, ami ezekbe ütközik. - Kedves, hogy ezt mondja, azonban én legalább annyira keveset tudok az angol kultúráról, mint fordítva. - Emeltem tiltakozóan a kezem, mindenki nagyon barátságos volt, és segítőkész, éppen ezért könnyebben ment a beilleszkedés, mint mikor diák voltam. - Szeretné, ha japán történelemről tanítanám? - Bukott ki belőlem a kérdés, hogy jól értettem-e, vagy megint a nyelvtanommal lett volna valami? Kicsit furcsa kérésnek tűnt ez egy tanártól, bár sokan gondolták úgy, hogy olyasvalakitől a legjobb tanulni, aki autentikus. Végtére is tanár lennék, ha nem a tárgyamról van szó, akkor se kell megfutamodnom, de igazság szerint a diákok kérdéseitől kevésbé tartok, mint mondjuk egy felnőttétől. Tényleg teljes bizonyossággal tudnék válaszolni, anélkül, hogy kétségeim támadnának? Hiszen abban is kételkedem, hogy kételkednék-e? Ez nem túl jó kezdet… - Tényleg lehet ott? Nagyon megköszönném, még egyáltalán nem ismerem ki magam, és szégyellem, de fogalmam sincs, melyikük is Longbottom proffeszor… - Sütöttem le tekintetem zavartan, pedig rémlett a neve, de az arca valahogy nem volt meg. - Nem? Ez esetben segítek cipekedni, bizonyosan szükségünk lesz minden végtagunkra. - Nyújtottam a kezem, hogy átvegyek párdarabot az újságokból. - Nahát, milyen fajta? - Kérdeztem csillogó szemekkel, az állatok mindig lenyűgöztek. - Cho egyébként kifejezetten jólnevelt, sok mindent megért, és nagyon kedves a mágusokkal, egyszerűen csak megszokta, hogy bárhová mehet. Otthon a birtokon bárhová mehetett, de ott mindenki ismerte, pontosan tudták, hogyan kell kezelni. - Biztos voltam benne, hogy a hasa után megy, így kicsit megnyugtatott, hogy a férfi tudja, merre tarthat. - Szóval, merre kellene ezeket vinni?
