Corvus & Zary | Dinner Date

Minden annyira gyorsan történik. Túl gyorsan. És mégsem. Egyrészről... tegnap estig tényleg nem sokat gondolkodtam azon, hogy egyszer majd férjhez megyek, és hogy az az egyszer talán közelebb van, mint gondolnám. Másrészről viszont Corvus Blacknek igaza van. Ahogy azt végül tegnap este el is ismertem neki. Egy Seaver vagyok, ez a név pedig kötelezettségekkel jár. Ha apám nem olyan lenne, amilyen, ha közelebb állnánk egymáshoz, ha képes volna szeretni, és nem csupán egy bábként kezelni a saját lányát, akkor is egy Seaver lennék, és akkor is meg kellene... meg akarnám tenni, amit apám kér, vagy amit elvár tőlem. Tiszteletből, szeretetből, kötelezettségből... mindegy is. Ha anyám élne, valószínűleg ő is ezt várná tőlem. Talán egész más okokból. Talán azért, hogy megvédjen. Én legalábbis szeretek eljátszani ilyen gondolatokkal néha. De ez sem igazán számít. A lényeg az, hogy hamarosan férjhez kell mennem, mert nem hozhatok szégyent apámra, a Seaver névre, és... tulajdonképpen már így is túl sok időt kaptam. Nem egyszerű beismerni, de Corvusnak ebben is igaza volt. A legtöbb aranyvérűt kiházasítják még a húszas évei elejéig, vagy legalább az eljegyzést megejtik addig. Néha még hamarabb is, a tanulmányaik végén. Én pedig már közelebb állok a harminchoz, mint a húszhoz... Mégis mit vártam, nem igaz? Az aranyvérűek világában nem érdemes hiú ábrándok közé ringatni magunkat szerelemről és egyebekről. És a helyzet a mostaninál rosszabb már amúgy sem lehet. Csak jobb. Főleg amíg nekem is van némi beleszólásom a saját jövőmbe... legalább látszólag.  

Az előző esti táncunk után, apám tekintetét látva, ahogy bennünket figyelt, nem sok kétségem maradt afelől, hogy nem volna ellenére, ha Corvus Blackhez adhatna feleségül. Épp ellenkezőleg. Szóval még azelőtt, hogy ő maga felhozhatta volna a témát, és előállt volna nekem a terveivel, közöltem vele, hogy Corvus vacsorázni hívott. És ahogy az várható volt, semmi ellenvetése sem volt a randi ellen. Sőt! A gyomrom közben ugyan kissé görcsbe szorult a gondolatra, hogy ha annak idején ilyen könnyedén rábólintott volna Patrick-re is, az életem valószínűleg ma már nagyon más lenne. De apámnak persze nem lehet elég jó akárki. Most már csak remélhetem, hogy ez az egész működni fog, hogy Corvus és én elég jók leszünk egymásnak.  

Nem tagadom, kicsit elgondolkodtat az is, hogy ő vajon készen áll-e erre? Nemrég veszítette el a kedvesét, és vele együtt a meg nem született gyermeküket is, ami a saját bevallása szerint is rendkívül fájdalmas, nehéz feldolgozni. Összességében nem sok mindent mondott magáról, de ebben az egyben amúgy sem kételkednék. Nyilvánvaló, hogy még gyászol, és csak a családi elvárások miatt próbálna meg továbblépni. Amiért nem hibáztathatom, de azért picit aggódom, hogy ez milyen hatással lehet ránk. Persze ez most még csak egy vacsora, és bár őszinte izgatottsággal és reményekkel várom, próbálom emlékeztetni magamat, hogy legrosszabb esetben is legalább nyerek ezzel egy kis időt apámnál.

A munka nagyrészt eseménytelenül telik, már amennyire egy ispotályban lehetnek eseménytelenek a napok. Egyszer-kétszer eljátszom a gondolattal, hogy elújságoljam egyik-másik kolléganőmnek, hogy este randim lesz, de amint emlékeztetem rá magamat, hogy akkor ennek körülményeiről is beszélnem kellene, máris elvetem a dolgot. Az érzéseim mindezzel kapcsolatban még túl zavarosak ahhoz, hogy könnyedén szavakba tudjam önteni, és úgysem értenék meg. Igazából gyakran érzem ezt. Hogy bár szívesen beszélgetnék valakivel az érzéseimről, magamról, az életemről, de végül mégsem vagyok képes igazán megnyílni, nemigazán látom értelmét. És jól tudom, hogy apám tett ilyenné, mégsem tudok változtatni ezen. Magamon. Vajon, ha férjhez megyek, és megszabadulok az állandó nyomástól, amit apám jelent, képes leszek rá? Megváltozni?

Ahogy közeledik az este, úgy lesz rajtam egyre inkább úrrá az izgatottság. Igyekszem mindennel időben végezni, és jól kihasználni a maradék perceket, hogy felkészülhessek a rám váró randira, mielőtt Corvus megérkezne. Átöltözöm - a megfelelő ruhadarabokat még reggel összeválogattam, és magammal hoztam -, majd egy-két pálcaintéssel felfrissítem magamat, a sminkemet, a hajamat. Két suhintás között viszont rá kell ébrednem, jobban izgulok, mint hittem. Valószínűleg mert már túl rég randiztam utoljára. Vagy mert akkora a tétje ennek a ma estinek? Talán mert úgy érzem, tényleg tudnám őt kedvelni... De nem tetszik, hogy ilyen vagyok. Mint egy reményteli tinilány. Félő, hogy rossz vége lesz, ha túl sokat várok ettől az estétől. És ennek ellenére is izgatott mosoly költözik az arcomra, amikor a St. Mungo előterében az egyik kandallóban felizzik a zöld láng, és Corvus lép ki belőle.

- Mr. Black - üdvözlöm egy kis biccentéssel, és közelebb lépek. - Szia. - Miért... miért vagyok most ennyire zavarban? Nem túl észrevehetően mély levegőt veszek. - Pontosabb vagy, mint Big Ben – jegyzem meg tréfásan, a Westminster-palota toronyórájára utalva, miközben a pillantásom futólag a falon levő órára rebben. A műszakjukat fejező, és a hopp-hálózaton keresztül távozni készülő kollégákból minden pillanatban egyre több lesz körülöttünk, és egyre több kíváncsi tekintetet érzek magunkon. Néhányan intenek is felénk, vagy csak elköszönnek egy szolid bólintással, de amitől enyhe pír szökik az arcomra, azok a kérdő pillantások és a megemelt szemöldökök. - Azt hiszem, mennünk kellene, mielőtt túl zsúfolttá válna a hálózat - jegyzem meg csendesen, Corvus szemeibe nézve.

Átgondoltam a lehetőségeimet. Sokszor. Nincs túl sok. De ahogy apám számára eddig sem volt lényeges szempont, hogy én mit szeretnék, úgy ezután sem lesz, szóval muszáj kihoznom a legtöbbet abból a helyzetből, ami adott. Ha rajtam múlna, nem mennék férjhez. Talán soha. Megelégednék a munkámmal, és a szabadsággal, az önállósággal, amiben eddig nem igazán lehetettt részem, de... aranyvérűnek, Seavernek születve ez sosem volt opció. Valahol mindig tudtam, hogy egyszer férjhez kell majd mennem, és apám alázatos lányából valaki alázatos feleségévé válni, aki tudja, hol a helye, mik a kötelességei a házasságában, a társadalomban, nőként, anyaként. És ha szerencsém van, olyan valakit választ mellém apám, mint Corvus, aki vonzó, karizmatikus, karrierista... és nem pedig egy negyvenes-ötvenes özvegy varázslót, aki nem tesz mást egész nap, mint ül otthon a galleonjain, hisz a családi vagyon miatt megteheti. Corvus Black kisugárzása kicsit ijesztő, egyben izlgalmas, és nem zárom ki a lehetőségét, hogy bele tudnék szeretni. De legalábbis megkedvelni, jól érezni magam vele, jó életet élni mellette. Olyan férfinak tűnik, aki nyilvánvalóan lehet nagyon veszélyes másokra nézve, ha akar, ugyanakkor... apámmal ellentétben... ennek ellenére is, vagy talán épp emiatt, de azt hiszem, tudnám mellette biztonságban érezni magam. Valószínűleg nem véletlenül lett auror.

Izgulok kicsit a randink miatt, de ez nem meglepő, hiszen akár az egész életem is múlhat azon, hogy hogyan alakulnak közöttünk a dolgok. Szinte az utolsó pillanatig dolgoznom kell, de felkészülten jövök a munkába, és minden percet kihasználok, hogy megfelelően ráncba szedjem magamat, mire megérkezik. El kell ismernem, ő is kitesz magáért. Alapvetően nem mondanám, hogy Corvus az esetem – ha egyáltalán van olyan - mégis a lélegzetem is elakad, amikor kilép a kandallóból. Magas, tiszteletet parancsoló alakját, határozott, mégis légies lépteit, magabiztos auráját és a remekbe szabott öltözetét nehéz volna teljesen figyelmen kívül hagyni. Nem tudom tagadni, hogy hatással van rám. Elmosolyodom, amikor csókot lehel a kézfejemre. Sok rosszat lehet mondani az aranyvérű elvekről, de tagadhatatlan, hogy az igazi aranyvérű családok szinte kivétel nélkül kellemes modorú, udvarias varázslókat nevelnek még ma is.

- A pontosság erény. A késés pedig udvariatlanság. Apám is mindig ezt mondja - bólintok egyetértően. Ha módomban áll, erre figyelek is mindig. Azt hiszem, örülök, hogy ezt Corvus is tudja értékelni. Egy pillanatra mindkettőnk tekintete a környezetünkre irányul, és míg engem a ránk szegeződő tekintetek kissé feszélyeznek, az ő arcára egy pimasz mosoly rajzolódik.

- Öhm... Csak nem igazán vagyok hozzászokva a túl nagy figyelemhez – rebben a pillantásom ismét a kollégák felé, aztán vissza az előttem álló férfi arcára. - De úgy tűnik, számodra nem idegen - görbülnek felfelé ajkaim. El is tűnődöm kicsit, hogy Black-ként ez neki vajon már régóta mindennapos volna, vagy esetleg a kitagadásával vált ennyire közismerté? De azt sem tartom kizártnak, hogy a figyelemreméltó kisugárzása teszi, hogy az emberek megfordulnak utána.

Corvus jelzésére a kandallóhoz lépek, megvárom, hogy bejelentse nekem az útirányt, és másodpercekkel később már érkezem is az elegáns étterembe, amit kinézett számunkra. Asztalt is foglaltatott előre, így hamar elénk is lép egy felszolgáló, aki a helyünkre kísér. Corvus továbbra is gáláns úriemberként viselkedik, minden pillanatban, és kár volna tagadni, hogy ez imponál nekem.
- Azt hiszem, mondhatjuk, hogy elég választékos az ízlésem, ha ételről van szó - veszem kézbe az étlapot, de hamar felpillantok róla, amikor meghallom a becenevemet. Ismét mosolyt rajzol vele az arcomra. Tetszik a hangjából kicsengő közvetlenség. - Én limonádét kérnék, és hmm... - tekintetem ezúttal már a pincérnő és az étlap között jár még egy-két pillanatig, amíg megtalálom, amit keresek - … tonhalsteaket bazsalikomos spárgasalátával. Köszönöm szépen - azzal már vissza is szolgáltatom a lapot a nőnek.

- Hallottam már erről az étteremről, de még sosem jártam itt. Nagyon kellemes hely – ismerem el. A színek nagyon elegánsak, ugyanakkor kicsit az jut eszembe róla, hogy a Roxfortban a Griffendélesek klubhelyisége is ilyesmi lehet. A tulajdonosok valószínűleg annak a háznak a tagjai lehettek valamikor.
- Hogy telt a napod? - érdeklődöm, beszélgetést kezdeményezve. Alig huszonnégy órája váltunk el egymástól, elképzelhető, hogy nem sok érdekesség történt vele azóta. Rólam ez most nem mondható el. - Számomra mozgalmasan. Ráadásul megkerestek ma egy igen érdekes ajánlattal is... - idézem fel gondolatban a néhány órával korábbi eseményeket.