Albus & Lily | don't mess with us

- Lily, jössz már? - toporzékol Jenna a klubhelyiség bejárata előtt türelmetlenül. Nem az ő hibája. Már harmadszor szaladok vissza a hálókörletbe, mert folyton elfelejtek valamit. Imádom, hogy ilyenkor a téli szünidő előtt még lehetőségünk van még egyszer, az évben utoljára, ellátogatni Roxmortsba, mert így tudok plusz még egy-két apróságot venni karácsonyra a szeretteimnek. Ugyanakkor a szünet előtt még muszáj kicsit koncentrálni a beadandókra is, meg az iskolaújság ünnepi számára, meg még egy rakás dologra, és néha azt kívánom, bárcsak létezne valami szuper bájital az agykapacitás növelésére, hogy megkönnyítse ezt az időszakot, mielőtt totál bediliznék. Hmm... talán létezik is ilyen csodaszer, de a tanáraink persze sosem kötnék az orrunkra. Az úgy túl könnyű lenne.

- Tudod mit? Menjetek csak Stacie-vel előre, és majd találkozunk a Három Seprűben, rendben? Csak mert tökre kiment a fejemből, hogy leadjam a beszámolót, amit Gyógynövénytanra készítettem a boszorkányfűről - lengetek meg egy tekercs pergament a barátnőm orra előtt, amit azt imént hoztam le a hálóból, aztán a hónom alá csapom azt, és már rohanok is az üvegházak felé, válaszra sem várva. Szinte érzem, hogy Jenna lyukat fúr a hátamba a morcos tekintetével, aztán valószínűleg a szemét forgatja, amiért feleslegesen várt rám az elmúlt tizenöt-húsz percben, de már legalább nem teszi szóvá.

További bő negyedórával később viszont már meg is érkezem magam is a faluba, és csak az első házakat elérve jut eszembe, hogy a nagy kapkodásban megint csak elfelejtettem valami igencsak fontosat: egyetlen árva knútot sem hoztam magammal. Anélkül meg aligha tudnék ajándékokat venni a barátaimnak, vagy akárcsak egy korsó mézsört inni a Seprűben. Bosszúsan felsóhajtok, de mielőtt el kellene döntenem, hogy visszaforduljak-e, vagy hagyjam az egészet a fenébe, néhány méterrel előrébb megpillantok egy ismerős üstököt.

- Albus! Albus, várj! - lódulok meg ismét tempósan, hogy utolérjem. - Tudnál kölcsönadni egy-két galleont, léci? Este megadom, ha visszatértünk a kastélyba, de elfelejtettem pénzt hozni magammal, és szerettem volna venni pár dolgot Jennáéknak - hadarom el szinte egy szuszra, aztán körülnézek.

- A Szárnyas Vadkanba készültél? - vonom fel aztán a szemöldököm, megtippelve a célállomását, csak mert az van innen a legközelebb, és úgy tűnt, Al épp készült lefordulni a sarkon abba az irányba, mielőtt utána kiáltottam volna. Én csak egy-két alkalommal látogattam el abba a fogadóba, de nem lett a szívem csücske a hely. Gondolom nem véletlen, hogy nem is túl népszerű. Most azonban komolyan elgondolkodom, hogy kivételt tegyek, és bemeneküljek oda pár percre a hideg elől. Az ujjaim máris átfagytak a vastag kesztyű ellenére is. - Scorpiust hol hagytad? - Annyira megszokott látvány őket együtt látni, hogy szinte furcsa, hogy Albus most egyedül van.

Ez az ajándékozásos dolog sosem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. Kitalálni, hogy ki mire vágyott… borzasztó. Nem jósnak készültem, csessze meg! Azoknak vajon könnyebb olyan ajándékot választani? Hiszen láthatják, hogy a másik fél örülni fog-e az ajándéknak, vagy sem… Vagy ez nem így működött? Ahh, mindegy is. Scorpnak kellett valamit vennem, aminek örülhet majd. Lehet egy új könyv lesz. Néha annyit olvas, mint egy Hollóhátas, szóval biztos voltam abban, hogy boldog lesz, ha egy új kötettel gazdagodhat a gyűjteménye. Csak azt kellene tudnom, mi az, amit ne vegyek meg, mert meglehet neki. Ajj, így baromi nehéz ajándékot választani. Az sem segítene a helyzeten, ha velem jött volna, mert úgy meg oda a meglepetés. Ezért bolyongtam egyedül a faluban és jártam a boltokat. Kicsit ideges is voltam már amiatt, hogy nem találtam semmit sem. Ne véletlen volt hát, hogy úgy döntöttem, megiszom valamit. A Három Seprűbe vettem az irányt. Ott mindig finom a vajsör, most sem cserélném le semmi pénzért. Csak hát a számításaimat keresztbe húzták. Már az ajtót alig tudtam kinyitni és beljebb kukucskálva, ezen nem is kellett csodálkoznom. Olyan Tömeg volt bent, hogy már a látványától is elkapott a hányinger. Hogy fért meg annyi ember odabent? Alig lehetett bent levegő. Unottan és bosszúsan vettem hát az irányt a falu másik kocsmája felé. Végszükség esetén jártam csak a Szárnyas Vadkanba. Ez pedig totálisan az volt. Elvégre hideg is volt, szomjas is voltam és fel is adtam egy időre az ajándékkeresést. Már éppen fordultam volna be a sarkon, ha egy ismerős hang nem csapta volna meg a fülem. Behúztam a kéziféket, megfordultam és bevártam a húgom.
– Neked is szia Lulu –mosolyogtam rá a lányra. – Nem hoztam sokat, de mivel úgy sem találtam meg, amit venni akartam, szóval tessék –adtam is át a pénzem nagy részét, amit kihalásztam a zsebemből. Néhány galleont megtartottam magamnak, mert azért inni akartam valamit és pénz nélkül az valahogy nehezen menne.
– Nem kel visszaadnod és ja, oda készültem. A Három Seprű annyira tele volt, hogy az ajtót se tudod rendesen kinyitni. Tudod ki fog órákat várni egy vajsörre. –Én ugyan nem. Biztosan volt olyan őrült, aki nem tágított az ott kapott italtól, de a falu másik kocsmájából is megfelelt az ital. – Valahol a suliban. Neki akartam venni valamit. Ha velem van, úgy nem lenne meglepetés. –Közben intettem a fejemmel, hogy kövessen. Kezdtem átfagyni az egyhelyben való ácsorgástól. – Kérsz valamit inni, vagy rohansz a barátnőidhez? –Ne mondja azt, hogy rossz testvér voltam és nem ajánlottam fel neki a választási lehetőséget. A kocsmát viszont elértük. Nélküle vagy Luluval az oldalamon léptem be és mentem egy üres asztalhoz, hogy aztán rendelhessek a csapostól, aki kijött az asztalhoz.

A gyógynövénytan beadandómmal futkosva keresztül a fél kastélyon azon jár az eszem, hogy vajon lesz-e esélyem egy kicsit is élvezni a téli szünetet mindaz a házi feladat mellett, amiket eddig otthonra kaptunk. Megszokhattuk már, hogy egyes professzorokat nem igazán járja át az ünnepi szellem, vagy csak azt hihetik, hogy jó móka ajándék helyett munkát kapnunk az ünneplés idejére is, de szerintem egyesek a szokottnál is kegyetlenebbek idén. Vagy ez csak amiatt van, mert jövőre már az RBF-re kell készülnünk, és ez csak amolyan ízelítő? Hát mit ne mondjak, nem tetszik az íze. És nem tetszik, hogy most is értékes perceket veszítek, amit sokkal hasznosabban is eltölthetnék, például a barátnőimmel vajsört iszogatva a Három Seprűben, vagy ajándékokra vadászhatnék a bazárban.

Negyedórával később ugyan, mint terveztem, és enyhén átfagyva, de végül megérkezem a faluba, és már eszem ágában sincs visszafordulni, annak ellenére sem, hogy egy vasat sem hoztam magammal, ami nélkül ugye nehéz volna megvalósítani a terveimet. De én bízom benne, hogy az eddigiekkel ellentétben szerencsém lesz, és majd megoldom valahogy. Akárhogy is, annyi biztos, hogy semmiképpen sem mennék vissza anélkül, hogy előbb kicsit felmelegednék. Nem is kell, mert megpillantom a megmentőmet Albus személyében, és ezért magamban gyorsan hálát is adok Merlinnek.  

- Szia – motyogom elmosolyodva, lesütött pilláim alól pillantva fel rá, és közben némi pír futja be a hidegtől félig már szoborrá fagyott arcomat, amiért a kunyerálás közben még köszönni is elfelejtettem neki. Persze testvérek között nem sokat számít a jómodor. De azért mégis.  - Úú, köszi, imádlak! - fogadom el a bátyám pénzét bűntudat nélkül, és süllyesztem azt a zsebembe. Nem mintha büszke lennék rá, hogy kifosztom, hisz szándékomban áll visszafizetni neki, bár úgy látszik, arra nem tart igényt. Mindegy, hát másnem veszek neki is majd még valami apróságot.

- Miért, mit akartál venni? Valami konkrét dolgot, vagy inkább csak nézelődtél? Segíthetek ötletelni, ha szeretnéd... bár egyelőre még én is kicsit tanácstalan vagyok a saját listámmal kapcsolatban... - vonom meg kissé a vállam. Az ajándékvadászat néha tök stresszes tud lenni, de hát az a lényeg, hogy szívből jön, nem? Azt mondják.

- Úgy volt, hogy a Három Seprűben találkozunk a többiekkel, de ha akkora tömeg van, inkább nem sietek - húzom el a szám még a gondolatra is. - Esélyes, hogy meg sem találnám őket. De amilyen hideg van ma, nem is csoda, hogy mindenki fedezékbe vonul – ingatom a fejemet, miközben már Alt követem a Vadkanba. Idebenn azért mégis csak jobb. És még szabad helyek is vannak. Ami itt alapvetően nem meglepő, de a konkurencia zsúfoltságát tekintve az sem ér váratlanul, hogy kivételesen ide is betévedt néhány diák rajtunk kívül is.

- Egy vajsört én is meginnék - veszem le a sálamat, sapkámat és kesztyűmet, amiket a mellettem levő üres székre helyezek, miután helyet foglalunk. És ahogy végül szembe kerülök a bátyámmal, az alsó ajkamat kezdem harapdálni, hogy visszatartsam az előbújni készülő ideges mosolyomat. Van valami, amiről már pár napja beszélni akartam vele, de közben meg túl gyáva voltam, hogy a szeme elé kerüljek. Még magam sem egészen értem, hogy miért. Talán mert ő is gyanúsan csendben volt, és nem keresett engem, hogy kivallasson a történtekről.

- Öhm... - Griffendéleshez képest most sem érzem magam túl bátornak, ahogy a pillantásomat az elszürkült, unalmas mennyezet felé vezetem ahelyett, hogy a szemébe néznék, miközben felvezetem a témát. - Azt hallottam, a gyengélkedőre juttattál egy ötödévest. - Caleb Flintet. Hogy egész pontosak legyünk. De persze tegyünk úgy, mintha ez a név most teljesen lényegtelen volna.

Lulu elfelejtett köszönni és ezt azt hiszem észre is vette, mikor én megtettem. Nem akartam, hogy emiatt rosszul érezze magát, mert tesók voltunk, igazából nem is számít a köszönés. Gyors meg is öleltem, hogy ne legyen emiatt bűntudata.
– Valami könyvet, mert mostanában sokat olvas. Csak bajban vagyok, mert fogalmam sincs, hogy milyen könyveket olvasott már ki, az meg ugye nem játszik, hogy megkérdezem tőle. Vagy majd kitalálok valami mást –vontam meg a vállam. Szerintem amúgy sem sértődne meg, ha nem kapna semmit sem. Ettől még eléggé égő lenne besülni az ajándékkal, akármennyire nem fontos. Rosszul érezném magam miatta… de miért is gondolok most ilyesmire? Olyan fura, megmagyarázhatatlan ez az egész… Tagadhatatlan, hogy Scorp fontos nekem, talán emiatt érzem azt, hogy rosszul neki, ha nem tetszene neki az ajándékom.
– Lassan asztalt kell foglalni, hogy legyen helyed bent. Tényleg annyian vannak, hogy egy gombostűt nem tudnál elejteni… –Arra csak bólogattam, hogy Lulu nem is találná meg a barátnőit, ha betévedne oda és helyeseltem a felvetésére. Nem volt vitás, hideg volt kint. Mindenki menekült előle, aki csak tudott. A Roxfortos diákok meg hülyék lettek volna a cuccaikkal visszamenni a suliba, aztán újra le a faluba. Senki nem akart duplán sétálni. Így aztán azok, kik be akartak tévedni a közkedvelt kocsmába, pórul maradtak. Szerencsére volt egy másik is a faluban, ahova Lulu is velem tartott. Előre mentem, nehogy valami repüljön és eltalálja a tesómat. Itt bármi megtörténhetett, de meglepettségemre, a hely átlagos létszámához mérve, most tömeg volt. Szabad hely viszont még így is akadt bőven. Be is foglaltam egyet, s még levettem a sálam, Lulu már mondta is, hogy mit kér.
– Akkor két vajsört kérnénk, meg egy lángnyelv whiskey-t.
– Elmúltál 17? –Ez a kérdés kicsit szíven ütött. Levettem a kabátom is közben és a csaposra néztem.
– Most tényleg? Eddig nem számított.
– Ohh Albus! Ne haragudj. Már rossz a szemem, már hozom is. –Ez egy kicsit úgy hangzott, mintha törzsvendég lennék itt. Pedig nem voltam az, de a csapost ismertem. Ezért is hoztam nem sokkal később a kért italokat. A whiskeyt le is húztam azonnal. Égette a torkom, de így volt jó. A kellő hatással bírt, hű volt a nevéhez. Mindaddig, még Lulu meg nem szólalt, észre sem vettem, hogy valami nyomasztotta. Harapdálta az alsó ajkát, de nem értettem, hogy mit is szeretne. A kérdésem azonban megelőzte, mert kibukott belőle a téma. Hmm, szóval Caleb a gyengélkedőre került. Ez mondjuk várható volt, azt mondjuk nem tudom, hogy Lulu-t miért is érdekli ennyire a dolog. Úgy is ki fogja bökni.
– És? –A hanglejtésemből leszűrhette azt, hogy ennyivel nem elégedtem meg. Folytatásra akartam bírni, kíváncsi voltam arra, hogy mit hallott. Még azt sem tartottam kizártnak, hogy meglátogatta a nagypofájút. Hmm, vajon mennyire adhatta az ártatlant!?

Mosolyogva fogadom, mikor megölel, és talán egy pillanattal tovább is tartom szorosan magam mellett, mert annnnyiraa fáázooom. De a Szárnyas Vadkan szerencsére nincs túl messze, és mindkettőnk számára hamar egyértelmű lesz, hogy inkább oda vonulnánk be egy kis időre a fulladásig zsúfolt Három Seprű helyett. Egyikünk sem rajong a túl nagy tömegért. Nekem az a fura, hogy egyáltalán létezik olyan, aki igen. Vagy akit nem zavar. Nekem sokszor az jut eszembe, amikor egyszer a városból indultam haza busszal, és fel kellett szállnom az utolsóra, ami tömve volt bulizni indulókkal - vagy fene tudja, miért voltak akkor annyian - aztán függetlenül attól, milyen kicsi vagyok, alig fértem fel, majd a következő megállónál beszorultam az ajtó mögé. Azt hittem, végleg ott maradok. Azóta inkább nem szorongok sehol, ha nem muszáj.

- Hmm... Igen, értem a dilemmád. Nehéz lehet neki olyan ajándékot venni, amije még biztos nincs – jegyzem meg eltűnődve. Lehet, hogy a Malfoyok manapság már nem olyan népszerűek, mint régen, de még mindig az ország, és valószínűleg a fél világ leggazdagabb varázslócsaládja. Scorpiusnak feltételezhetően mindene megvan, és bármit megkaphat, amit csak akar. - Azért egy könyv szerintem mindig jó ajándék - vigyorodom el, és nem hiszem, hogy a megjegyzésem meglepné a bátyámat, hisz mondhatni igazi könyvmoly vagyok. Szerintem kislányként túl gyakran bíztak Hermione gondjaira. - Nos, talán... kaphatna egy könyvkupont, amit beválthat arra, ami neki tetszik. Vagy egy egyedi könyvjelzőt, vagy... bármi olyan egyedi apróságot, amire, ha ránéz, akkor te jutsz eszébe, vagy egy közös kalandotok. Mint a nyári motorozás... De biztos kitalálsz valamit - szorítom meg kissé biztatásképpen a karját, amibe belekarolok, mielőtt bevonulnánk a kocsmába. Míg Albus megrendeli az italokat, én kényelembe helyezem magam, megszabadulva a kabátomtól, amit a székem támlájára terítek. Egész kellemes idebent az idő. Al megérkezik a rendeléssel, és mikor meglátom, hogy whiskyt is hozott magának, először ráncba szalad a homlokom, majd felvonom a szemöldököm. Pláne miután szinte egy kortyban magába is önti.

- Ennyire fáztál? - kérdezem meg egy pimasz vigyorral. Nem mintha be akarnék szólni azután, ami a buliban történt velem... Természetesen arról ő nem tud. Remélem. De a hangulatom persze gyorsan megváltozik, mikor a gondolatmenetem végén ráébredek arra, hogy miről is akartam vele beszélni az elmúlt napokban. Albus pedig kicsit sem könnyíti meg a dolgomat.  

- "És?" Ennyi? - A szemöldökeim ismét magasba szaladnak. Zavarban vagyok ugyan, mert tudom, hogy ciki lesz erről beszélni, de dühös is vagyok az egész miatt, és a bátyám nemtörődöm reakciójától most kicsit még inkább az utóbbi érzelem felé billenek. - Caleb karja eltört, és agyrázkódása is lett, és... azt mondta, miattam támadtál rá. Pedig nem is tudod, hogy igazából mi történt - fonom össze a két karomat magam előtt, és úgy nézek rá, mint ahogy anya szokott nézni, mikor felbosszantjuk. Talán hálásnak kellene lennem, mert így, hogy az érdektelenségével magára haragított, könnyebb volt kiböknöm, amit akartam. Az meg közben fel sem tűnik, hogy nem a vezetéknevén neveztem Flintet.

Volt abban jó is, hogy belém botlott a húgom. Az ajándékválasztási dilemmámra egészen jó ötleteket kaptam tőle. Örülök neki, hogy Lulu legalább kedveli Scorpot, nem úgy, mint mások a családban. Vagyis inkább csak a férfitagok, mert anya is kedveli… szerintem legalábbis. Vagy csak nagyon jól tud titkot tartani.
– Uhm, ezek egész jó ötletek Lulu, köszi. Szerintem maradok a könyvkuponnál és úgy tényleg nem lövök mellé. A motorozás meg… hah, ugye azóta kopogsz minden ajtón, mielőtt bemész valahova? –Sajnálom húgi, nem hagyhattam ki ezt a magas labdát. Muszáj volt lecsapnom. Mind a ketten tudtuk nagyon jól, hogy mire is céloztam ezzel a kérdéssel és vigyorom levakarhatatlan volt az arcomról. Szeretem Lulut, mert a viták legtöbb részében az én oldalamon állt, amiért nagyon is hálás voltam neki. Mégis, nem lennék igazi nagytestvér, ha néhanapján nem piszkáltam volna valamivel.

Az italok kikérése után, nem sokáig tartott a shot tartalma. Pont ezért shot: gyorsan pusztítsd el. Lulu nem is értette, fel is tett egy kérdést, amire csak megvontam a vállam. – Mondhatjuk így is. De az igazság az, hogy szeretem az ízét és itt legalább kiszolgálnak vele, meg finomabb is, mint a Három Seprűben. –Azt nem engedném meg, hogy most megkóstolja, mert Ő valóban fiatal még ehhez. Habár ki tudja. Talán kaphat egyet, még meggondolom. A kérdése viszont gyorsan választ is ad erre, mert egy olyan témát kezdett el boncolgatni, amihez semmi kedvem nem volt. Kicsit erősebben is „csaptam” le a poharat az asztalra és hallgattam, ahogyan Lulu beszél Calebről. Szóval innen fújt a szél. Mégis miért is érdekli ennyire… jah, mert elvileg miatta volt. Vajon érdemes lenne megosztani vele az én szemszögemet is, vagy hagyjam Lulut élni a Caleb által lefestett verzióban? Nagy kérdés ez…
– Ami nincs neki, az nem rázkódhatott meg és örüljön, hogy ennyivel megúszta. –Legközelebb tényleg ki fogom törölni annak a szerencsétlennek az emlékeit, aztán majd pisloghat, mint kákalag a szatyorban. – Volt lehetősége elmondani az igazat és még kedves is voltam vele az elején. Csak nagy volt a pofája és sértegetett is. Jah és nem csak engem, hanem a családjainkat is. Majd szó nélkül hagyom ezt, mi? –Hangom éppenséggel nem volt halk. Most már nagyon is érdekelt, hogy mennyire próbált bemocskolni Caleb a húgom előtt, de ha kiderítettem az egész történetet, nos. Nem lesz neki kegyelem. Reméltem, hogy szépen megfogadta azokat a dolgokat, amiket mondtam neki.

Már-már büszke vagyok magamra, amiért sikerül használható ötletekkel szolgálnom Albusnak, de ez tart úgy nagyjából két egész másodpercig, amíg be nem szól nekem. Aztán élesen szívom be a levegőt, és próbálok felháborodottnak látszani.
- Hé! Ez övön aluli ütés volt, Albi! - mondom megjátszott sértődöttséggel, és nevetek ugyan, de közben érzem, hogy a fülem hegyéig elpirultam. Megint. Mint minden alkalommal, mikor ez a téma szóba kerül, vagy csak felidézem azokat az emlékeket. Természetesen elővigyázatosabb lettem azóta. De úgy tűnik, fél év nem volt elég ahhoz, hogy a történtek kapcsán keletkező zavaromat leküzdjem. És Al ezt pontosan tudja. Ezért is vág ilyen önelégült képet.

De legalább az italaink kikérése kicsit eltereli a szót. Bár szeretnék én is beszólni a bátyámnak valamit azzal, kapcsolatban, hogy milyen könnyen legurít egy pohárnyi lángnyelv whiskyt, de azt hiszem, aligha lenne jogom emiatt belekötni. Ő már idősebb, még egy kicsi, és felnőtt lesz, gondolom megteheti. Aztán meg... megtettem én is, a buliban, bár nem igazán voltam tudatában annak, hogy mit iszom. És ő arról nem is tud. Ami jobb is így. Nem ez az a téma egyébként sem, ami miatt vitába szeretnék szállni vele.

Kicsit zavarban vagyok megint, ahogy felvezetem a Flintes dolgot, egy tincsemmel babrálok, és egy ideig még a tekintetét is kerülöm, de a nemtörődöm válaszától kicsit felmegy bennem a pumpa, és aztán már kevésbé fogom vissza magam. Számon is kérem, de a válasza valahogy nem az, amit vártam.
- Pff... - Néhány hete talán még én is ezt mondtam volna Calebről, hogy nincs agya, ami megrázkódjon. Azóta... nem tudom, pontosan, mi változott, de ezekbe a részletekbe most nem is igazán szeretnék belemászni. Kicsit meglepődöm azon, hogy a bátyám mennyire felemeli a hangját, mintha még dühös lenne Flintre, ezért én egy kicsit visszaveszek, és ezúttal halkabban, nyugodtabban szólalok meg.

- Sértegetett? Mit mondott? - kérdezek vissza, és kicsit elkerekednek a szemeim. Persze a másik mardekáros fiú erre nem tért ki. Mély levegőt veszek. - De igazából te voltál az, aki a saját szobájában támadtál rá, nem igaz? Songer azt mondta... Egyáltalán minek mentél oda? Mire volt jó ez az egész? Ráadásul még fegyvertelen is volt, ezt tudtad? - tárom szét a karomat várakozva pillantva rá. Egyelőre ugyan nem úgy tűnik, hogy Albus nagyon mesélni akarna, és nem szeretném túlzottan feszegetni a határokat, de tényleg jó lenne válaszokat kapni.

Számhoz emelem a saját korsó vajsörömet, mert a beszédtől már kezdek kiszáradni, és éppen kortyolok, amikor a szemem sarkából feltűnik, hogy újabb vendégek érkeznek a Szárnyas Vadkanba, akik nem messze tőlünk foglalnak helyet, majd mintha le sem vennék rólunk a szemeiket, folyton erre pislognak és pusmognak. Talán felismertek bennünket. De az ilyenfajta figyelemtől mindig kissé kényelmetlenül érzem magamat.

Lulu, a kishúgom. Akit szerettem és féltettem. S imádtam szívni a vérét is, mert hát miért is hagytam volna ki az alkalmakat, mikor azok tálcán kínálkoztak előttem? Az ilyen pillanatokért is imádtam, hogy én voltam az idősebb kettőnk közül. A megjátszott sértődött felszín alatt, tudtam nagyon jól, hogy megint zavarba jött és a kijelentése… nos, megint le kéne csapjam? Nem, nem szabad Albi, legyél jó fiú!
– Igen Lulu. Öv alatti dolgokat is láthattál! –Soha! Ha egyszer adja a magaslabdákat, nem tehettem meg azt, hogy ne csapjam le. Éreztem, hogy ebből még inkább bántódás lesz és vagy már lendül is Lulu keze, hogy mellkason csapjon vagy vállon, vagy éppen ott, ahol el tud majd érni. Ezért is léptem kartávolságon kívülre, mielőtt bántalmazott személy lettem volna és csak vigyorogva néztem rá. Majd kap egy ölelést, ha a durci-morci pillanatait elhagyta.

A kocsmában már valamennyire nyugodtabb a kettőnk közötti hangulat. Ez is azt mutatta, hogy mi ketten olyan közel álltunk egymáshoz, mint testvérek, hogy nem tudunk egymásra sokáig haragudni. Szívjuk ugyan a másik vérét, mint a testvérek, de ugyanakkor ott is vagyunk a másiknak, mikor kell. Ha jobban belegondolok, még James mellett is kiállnék, de ezt senkinek nem kellett tudnia. Lulu is max sejthette ezt a felemet és jobb is volt így. A rövid csend, mely most kialakult a húgom és köztem, hamarosan meg is törte a kis vörös. Egy olyan témával, amit nem akartam boncolgatni. A hangom felemelése és a pohár csapkodása ezt nyomatékosítottá tette, mert Lulu halkabbra fogta a dolgot. Jobb is lesz, ha tudja az én szemszögemből is a dolgokat.
– Hogy nincsenek hasra esve, meg félnek is tőlünk. Ez nem is lenne baj, mert annyira nem vettem magamra. Ellenben, mikor anyát a szájára vette. –Nem részleteztem, mert különösebben nem mondott semmit, de jobb az, ha Lulu is tudja, hogy Flint előszeretettel veszi szájára más anyját, ha úgy tartotta kedve. S ha már mocskolódunk, akkor ő se maradjon tiszta a húgom szemében, de nem is nagyon érdekelt. Kellő fenyegetést kapott szerintem ahhoz, hogy ne bántsa meg Lulut a későbbiekben, ha mégis körülötte legyeskedne. – A folyosón is nekimentem volna, ha arról van szó. A szobájából viszont nem tudott menekülni. Amúgy meg hallottam egy pletykát és az igazságtartalmát akartam kideríteni. Te nem voltál sehol, Flint volt kéznél. Tök normálisan tettem fel neki egy kérdést, erre elkezdett arcoskodni. Én megadtam neki a lehetőséget, nem élt vele. Aztán anyut a szájára vette, amit nem hagyhattam megtorlás nélkül. Bárkibe beleállok, aki a családomat a szájára veszi. –Szokták mondani, hogy aki csendes, az nem mindig gyenge. Nos, én úgy vélem, hogy ilyen voltam. Csak akkor csaptam oda, ha nagyon kellett. S akkor, abban a pillanatban kellett is.

Az ajtó nyitódásra fel sem figyeltem. Megszokott volt, hogy egy kocsmába ki-be jártak az emberek. Azonban, mikor Lulu elnézett mellettem, felvont szemöldökkel pillantottam rá, majd fordultam is meg, hogy a vállam felett átnézzek. Minket bámultak és pusmogtak folyamatosan. Vajon Flint csicskái lennének? Nem, ahhoz nem volt túl tökös a srác. Hülye volna, aki követi azt a srácot bármilyen okból is. Visszafordultam inkább Lulu felé és nem tulajdonítottam nekik nagyobb figyelmet, csak ittam a vajsörömből. – Szóval. Mi van közted és Flint között? Miért is pletykálnak rólatok a folyosókon?

- Albus! - csattanok fel felháborodottan a bátyám megjegyzését hallva. - Nem, ez nem igaz. Nem láttam semmit, oké? Semmit! - Az arcom lángol, részben a fellobbanó haragtól, amiért azt az esetet még mindig képes az orrom alá dörgölni, részben a szégyentől, mert még mindig nagyon égőnek találom a történteket. És ő ezzel pontosan tisztában van. - Ez gonosz volt. Hogy tudd: csak azért nem hagylak most faképnél, mert hideg van kint, és mert te fizeted a vajsöröket - nézek rá szúrós szemekkel, mutatóujjammal felé bökve a levegőben. Amúgy persze én sem veszem ezt ennyire véresen komolyan, és ezt ő is tudja, de attól még nem kéne folyton ezzel cikiznie. Mindenesetre egész hamar elengedem a dolgot, hisz a kocsma melegében már, a finom ital ígéretével könnyű engedékenynek lenni. Az megint más kérdés, hogy elő kell hozakodnom Alnek egy másik kicsit kínos témával. De egyszerűen nem hagyhatom teljesen szó nélkül azt, amit közte és Caleb között történt, mert engem is érint. És ha a másik fiúval nincs is közöttünk semmi, a pletykák ellenére sem, azt sem szeretném, hogy ez a dolog később megismétlődjön valakivel, aki esetleg tényleg fontos lesz nekem.

- Hogy mi? Ez a fontos, hogy féljenek tőled? - kerekednek el a szemeim. - Merlinre, Al! Ez valami ilyen mardekáros duma? - ingatom a fejemet hitetlenül. Aztán azért kicsit elnémulok, amikor kiderül, hogy Flint a szájára vette anyánkat. El is fintorodom. Persze erről nem tudtam. Az egész szitut nem értem még mindig. Abban viszont mostanra teljesen biztos vagyok, hogy a történtekkel kapcsolatban mindkettőnek megvan a maga verziója, a maga sérelmei. Természetesen én sem hagynám, hogy anyáról, vagy akármelyik másik családtagomról bárki rosszat mondjon, de azért az sincs rendben, hogy Flint végül a gyengélkedőn végezte. Mélyet sóhajtok. Igazából már a legkevésbé sem tudok a bátyámra haragudni a történtek miatt. Lehet, hogy nem ugyanazt a házat gazdagítjuk szerény személyünkkel, de attól még elég hasonlóak vagyunk, és tudom, hogy ha róla volna szó, és fennállna a lehetősége, hogy őt bánthatná, kihasználhatná egy lány... vagy egy fiú... akkor én sem tennék nagyon másképp.

- Még mindig pletykálnak? Mit hallottál? - kapom fel a fejem kicsit zavartan, amikor a kérdésével kiszakít a gondolataimból. - Nem az van, aminek tűnik. Nincs közöttünk semmi. Ez csak egy félreértés. Kaptam tőle egy doboz csokit, de az csak egy... - Majdnem kimondom, hogy valami buta fogadás volt, de inkább rá harapok a nyelvemre. Nem biztos, hogy Albusnak tetszene, ha megtudná, hogy egy fogadás része voltam, és nem akarok rontani a már amúgy is rossz helyzeten. - Szóval... csak egy félreértés. Tudod, milyenek ez a pletykák a suliban. Valaki kitalálta, hogy smároltam vele, aztán... - megvonom a vállam. - De nem történt semmi ilyen. Nincs semmi. Még csak barátok sem vagyunk. Szerintem. - Tényleg nem tudom, mik vagyunk. Haverok? Lehet, még az is erős. Azt hiszem, kedvelem Calebet, de eddig csak párszor beszéltünk egymással, szóval tényleg nincs miről beszélni.

Hirtelen éles nevetés hangzik fel a szomszédos asztalnál, majd a három srác, akik az imént érkeztek, mind egyszerre állnak fel. Amennyire meg tudom állapítani, talán főiskolás korúnak tűnnek, de lehet még ők is roxfortosok, és esetleg végzősök. Mindenesetre egyik sem ismerős számomra. De a kocsma nem túl világos, ebben a félhomályban nehéz biztosra menni. Mielőtt bármilyen megállapításra juthatnék ezzel kapcsolatban, már közelebb is jönnek, és kérdés nélkül helyet foglalnak a mi asztalunknál. Az egyikük szorosan mellém ül. Kicsit odébb hajolok előle.

- Helló, sziasztok! Ti nem Harry Potter kölykei vagytok véletlenül? De egészen biztosan. Ezt a pofit már határozottan láttam a Reggeli Prófétában - csippenti meg az arcomat az egyikük. - Lyla, ugye? Te meg... várj, már itt van a nyelvemen: Argus? - bök mutatóujjával Albusra. - Vagy James? Amolyan hírességek vagytok, nem igaz? Az én nevem Thomas, ők pedig Jeff és Eddie – int a fejével a másik kettő felé. Kicsit sem tetszik ez nekem.

Nevetni támadt kedvem Lulu kicsattanásán. A lángoló arca tükrözte hajszínét is végre. Mégsem nevettem ki, csak vigyorogtam az egész kialakult helyzeten. Szerencsétlen lány. Ha tudná, hogy meddig fogom még ezzel szekálni… Élete végéig!
– Na szép. Te kis potyaleső. –A hideg még nem is lenne kifogás ahhoz, hogy velem tartson a kocsmába. Ellenben az ingyen pia már csábítóbb szokott lenni mindenki számára. Egye fene, mégis csak a húgomról volt szó, nem hagyhattam szegény megfagyni idekint és meg sem vonhattam tőle a finom vajsört sem. Az majd kellően átmelegíti, ha a pulykaméregtől nem lenne már így is kellően melege.

– Félreérted. Flint mondta, hogy vannak egyesek, akik félnek a családjainktól. Rohadtul nem érdekel, hogy tőlem tartanak-e vagy sem. Én lennék a legboldogabb, ha nem ezt a Merlinverte nevet viselném. –Fintorogva húztam is el a szám a mondat végén. Arra már egyáltalán nem reagáltam, hogy ez valamiféle Mardekáros duma lenne. Szerintem nagyon is jól tudja Lulu is, hogy miken mentem keresztül iskolai éveim kezdetén. Már csak azért is, mert Potter voltam. És Mardekáros. Ki az a hülye, aki magának kívánná ezt az életet önszántából? Még Apa szemeiben is azt láttam minden egyes alkalommal, hogy képtelen ezt megemészteni. Persze minek is foglalkozna velem, mikor ott volt James, a tökéletesség mintapéldája? Potter. Griffendéles. Kviddicsezik. Mintha csak saját magát látná benne, mikor ő is roxforti diák volt. Undorító és még a hányinger is elfogott a gondolataim miatt. Még jó, hogy Lulu itt volt velem és kizökkentett a „Tökéletes Potter férfiak!” világából.

– Hogy belekényszerített egy csókba, hogy megmutassa a sleppjének, hogy neki ez is megy. –Valami ilyesmi és ehhez hasonló foszlányokat kaptam el. Addig a pontig, még Lulu neve el nem hangzott, nem is nagyon érdekelt a dolog. Mert hát az iskola falai között sok minden megtörténik. Csomó kamasz és fiatal felnőtt van a folyosókon. Természetes az, hogy egyesek elkezdenek érzelmeket táplálni a másik iránt vagy buta fogadásokat kötnek egymással. Csak az nem tetszett, hogy Lulu is ilyen vagy ehhez hasonló dolog áldozata lett. – Na látod, megy ez. Flintnek is ennyit kellett volna mondania azonnal az arcoskodás helyett. –De nem. Neki meg kellett mutatnia, hogy milyen nagyfiú tud lenni, ha ki kell állnia magáért. Válogatott módszerekkel tette ezt, de ezzel csak azt érte el, hogy válogatott módszerekkel keserítem meg az életét. Élősködő majom.

Mint azok a tagok, akik később jöttek be a kocsmába és helyet foglaltak tőlünk nem messze. A nevetésük már nem tetszett, de mire reagálni tudtam volna és szólni Lulunak, hogy lépjünk le, már oda is ültek hozzánk. Az egyik túlságosan is közel a húgomhoz. Ő lett a szerencsétlen pedofil a szememben, akit elsőnek takarítok el az útból, ha valamivel próbálkozott. Még jó, hogy a pálcám kéznél volt bármikor.
– Helló, szia, viszlát! –Bár ilyen könnyen menne a lekoppintás, de nem. Ezek nagyon is maradtak. – A James megteszi és sajnálom, de a fogadóóráink nem most vannak. Esetleg visszajöhetnétek úgy soha. Vagy elárulhatnátok, hogy mit szeretnétek, de szólok, hogy nincs sok időtök. A vajsöröm fogytán van és nem fogok még egy korsóval kérni. –Nem tetszett ez a dolog, de azonnal rájuk támadni sem lett volna célszerű. Hárman voltak ellenünk és a húgom épsége volt az első. Remélem gyorsan lelépnek innen és békében hagynak minket.

- Nem vagyok potyaleső, kikérem magamnak! - húzom fel az orrom kicsit dacosan. - Na jó, picit talán. De egyrészt te hívtál meg, másrészt meg most már meg is érdemlem, mert folyton piszkálsz - vonok vállat, és közben nagyon koncentrálok, hogy visszafojtsam a széles vigyoromat, és hogy ne öltsem ki a nyelvemet a bátyámra. Az elég kislányos dolog lenne, még akkor is, ha Albus az idegeimre akar menni a nyáron történtek folytonos felemlegetésével. De tényleg szeretném azt a vajsört, mert hideg van, és mert nem hoztam magammal egy vasat sem Roxmortsba, szóval ezt a békát most muszáj lenyelnem. Különben is, jelenleg van ennél nagyobb problémám is. Vajon Al tisztában van vele, hogy Caleb megtámadásával valószínűleg csak tovább táplálta a buta pletykákat, amik rólunk keringenek a suliban? Mármint... Jenny szerint Estelle Flynch meg volt róla győződve, hogy “Potter azért esett neki Flintnek, mert nem tetszett neki, hogy kikezdett a húgával”. Mintha nem lennénk így is folyton kényelmetlenül sokat a középpontban csak azért, mert vagyunk, akik vagyunk. De ahogy Albus is pont erre a következtetésre jut, és keserűen kifakad, már nem is igazán tudnék vitatkozni vele. Igazából elszomorít... minden alkalommal elszomorít, hogy ennyire utál Potternek lenni. Tudom, hogy miért, megértem... mert nem volt neki egyszerű Mardekárosként, főleg az első roxforti években, és talán mostanra sem lett sokkal könnyebb. Plusz ugye apával is folyton veszekednek, és... Annyiszor kívántam már, hogy bárcsak tehetnék valamit érte. Értük. Hogy könnyebb legyen Albusnak. Hogy jobban megértsék egymást... vagy nem is tudom. De én ehhez kevés vagyok.

- Bocsi... Nem... nem úgy értettem amúgy sem... - vonom meg kissé a vállamat, és közben bűnbánó tekintettel harapdálom az ajkaimat. - Sajnálom, hogy így érzel. Tudom, hogy néha tök szívás Potternek lenni, mardekárosként meg még inkább, de... én azért semmiért nem cserélném le a családunkat - jegyzem meg végül egy aprócska mosollyal. Bár neki ettől valószínűleg nem lesz jobb, és gondolom a legkevésbé sem vigasztalja. Annyira jó lenne, ha apa legalább megpróbálná egy kicsit jobban megérteni őt. Azt hittem, hogy miután Scorpius nálunk töltött egy kis időt a nyáron, majd javulni fog a helyzet, de... hiú ábránd volt. De talán majd idővel. Hisz apa sem rossz ember végül is, csak... Tényleg nem értem, miért van ekkora szakadék közöttük.

- Nem, Flint nem kényszerített bele engem semmibe. Nem tenne olyat. Mármint nem ismerem annyira jól, de nekem nem olyannak tűnik. - Sóhajtok. A többire megint nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Nekem sincs róla semmi fogalmam, hogy miért “arcoskodott” Albusszal ahelyett, hogy egyszerűen csak elmondta volna az igazat. - Lehet, hogy csak... sértőnek találta a feltételezést is, hogy megcsókolta Lily Pottert, illetve, hogy ezt bárki is elhiszi róla – vonok vállat könnyedén... vagy hát próbálok lazának tűnni, és még egy vérszegény mosolyt is megeresztek. Abszolút lehetségesnek tűnik, hogy erről volt szó.

Mielőtt túlzottan belemerülnék magamban ennek a témának a boncolgatásába, inkább közelebb húzom a vajsörömet, és azt kóstolgatom. Aztán eszembe jut valami, amit még nem is mondtam Albusnak. - Öhm... James említette, hogy bevettek a Griffendél kviddics csapatába? Mármint nem csak úgy cserének, hanem januárban a Hugrabug elleni meccsen már pályára is lépek. Tudom, hogy te nem rajongsz úgy a kviddicsért, mint a család többi tagja, csak gondoltam... hátha érdekel... Kicsit izgulok. - Végül is, azt hiszem, ez nem kis dolog, tekintve, hogy évekig két méter magasságban is olyan iszonyú tériszonyom volt, hogy sírva tudtam volna fakadni a rettegéstől. Hiába vagyok Potter... meg Weasley is, én tényleg nem hittem, hogy ez valaha megtörténhet. Aztán most úgy tűnik, hogy mégis.

Nos, valószínűleg Albus szerencséje, hogy még azelőtt, hogy túl lelkesen belemerülnék a részletek elmesélésébe, megzavarnak bennünket. Három srác csatlakozik hozzánk, és őszintén szólva egyik sem tűnik túl szimpatikusnak. Sőt! Pillanatok alatt elérik, hogy kényelmetlenül érezzem magam a társaságukban. Egyébként sem rajongok túlzottan a túl nagy figyelemért idegenektől. Főleg az ilyenektől nem. De Albinak sikerül így is egy apró mosolyt csalnia az arcomra, amikor nem javítja ki a srácokat, és Jamesként mutatkozik be. Szóval én is követem a példáját. - Ühüm... Lyla vagyok. - Haha, még csak nem is illik hozzám ez a név. Annyira mellé lőttek.

- A bátyád mindig ilyen goromba? - kérdezi tőlem a Thomas nevű, állával Albus felé bökve, miközben a fél karját a székem támlájára helyezi úgy, hogy ezzel a mozdulattal egyben át is karol. Ettől viszont a szemeim hatalmasra kerekednek, és még válaszolni is elfelejtek a kérdésére. - Pedig mi csak barátkozni szeretnénk - szólal meg ő újra helyettem, arcán enyhén gúnyos mosoly ül.

Szemeimet forgatva hagytam annyiban a kis monológos vitánkat. De persze mosolyogtam is mellé. Egyáltalán nem úgy szántam neki a potyaleső jelzést, mint ahogyan azt más hinné és reméltem, hogy erre a húgom is rájött. Egyébként is meghívtam volna valamire, mert a testvérem és vele mindig is közelebb álltunk egymáshoz. Talán azért, mert mi voltunk a fiatalabbak? Áhh, mindegy is.

– Nem számít. Ezen már úgy sem lehet változtatni. –Maximum időutazással, amiben meg lehetne akadályozni azt, hogy megszülessek… vagy azt, hogy a Mardekárba osszon a süveg. Régebben sokkal jobban bántott a dolog. Ma már kevésbé érdekel az egész és ezt részben Lulunak is köszönhettem. Mert ő mindig kiállt mellettem, ha arról volt szó. A másik személy meg Scorp volt, aki elsős korom óta a legjobb barátom és akinek fogalmam sincs, hogy mit vehetnék ajándékba. Már az sem tudott lekötni jelenleg, mert a kocsmahangulat elvonta a figyelmem mindenről.

– Akkor sem hiszem, hogy arcoskodással megold mindent. Örüljön, hogy apa nem tud erről. –Zártam is le ennyivel a Flintes témát kettőnk között. Nekem aztán olyan mindegy, hogy Lulu kivel szeretne csókolózni vagy később járni. Mindaddig, ameddig az illetőnek nincs semmilyen sötét és hátsószándéka a húgommal. Meg nem akar nagymenősködni, ha felteszek neki egy kérdést. Flint is megúszhatta volna a dolgot, ha válaszol a kérdésre, de lehet Lulu által felvázolt dolgok miatt nem tette meg. Már mindegy. Az biztos, hogy legközelebb nem egy törött karral ússza meg az a félnótás, ha pofázik.

– Tudod, hogy nem beszélgetek vele, ha nem muszáj. Viszont gratulálok. Remélem nem lesz semmi komolyabb sérülésed. Azt nem ígérem, hogy kimegyek a meccsre, de sok sikert majd hozzá. –A kviddicsben is különc voltam. Mindenki rajongott érte a családban… én nem. Valahogy nem vonzott az egész sport és ez egy kviddicsbolond családban nem szokott túl jó dolog lenni. Az iskolai mérkőzésekre néha-néha kimentem, de nem mindegyikre. Scorp kedvéért voltam ott a házunk meccsein és csak neki szurkoltam. Meg azon a meccsen, amin James elég béna volt és meg is jegyeztem neki ezt. Tőlem szokatlan módon. Mielőtt viszont belemerülhettünk volna a témába, nem várt hívatlan vendégeink lettek. Fogalmam sincs mit szerettek volna, de jobbnak láttam készenlétben tartani a pálcámat. Miután tisztáztuk, hogy ki kicsoda –meghagyva nekik a tudatot, hogy a húgom Lyla én meg James vagyok–, Thomas elég közel merészkedett Luluhoz. Izmaim abban a pillanatban meg is feszültek, ujjaimat pedig szorosabban fűztem a pálcám köré.

– Jah, hogy barátkozni? Akkor kezdhetnéd azzal, hogy leveszed a kezed a húgomról. –Nem illett úgy barátkozást kezdeményezni, hogy minden szó nélkül magához húzza az alanyt, akivel ki akarta alakítani a barátságot. – Mondjuk úgy most végre is hajthatod, mielőtt pépessé teszem az agyad és megetetem a talpnyalóiddal. –Ez a kedvesnek koránt sem nevezhető beszólás, érthető módon egyiknek sem tetszett. Fogalmam sincs melyikük ragadott pálcát és irányította rám… csak lassú volt. Ahogy láttam, hogy emelkedett a székéről, az asztal alól már kapta is a kábítóátkot, ezzel kellően elrepítve a kocsma másik felébe. Eszem ágában sem volt párbajt kezdeményezni itt, de kellően felhúztak hozzá. Reméltem, hogy Lulu vette a lapot és kihasználva a pillanatnyi káoszt, átmászott mellém. Thomas és a másik srác, aki még ébren volt, nem is hagyta annyiban. Már küldték is az átkokat, de az összes egy pajzsbűbájba ütközött. Csak nem az enyémbe. A kocsmáros kipenderítette őket a kocsmából… kis idő múlva meg minket is. Szuper…
– Csodás. Most nem jöhetek ide egy darabig… –Ökölbe is szorult miatta a kezem. Semmi kedvem nem volt a faluban maradni, meg is indultam inkább a suli felé. – Te jól vagy, Lyla?

Albus szemforgatására az orromat ráncolva vágok neki egy fintort, de ez már csak egy kötelező utolsó apró beszúrás a kis tesós civódásunkhoz. Ezeket a dolgokat egyikünk sem gondolja véresen komolyan, és ezt mindketten tudjuk. Pillanatokkal később azonban már amúgy is jobban érdekelnek a bátyámnak a családunkra, a nevünkre tett keserű megjegyzései. És ismét azt kívánom, bááárcsak jobban kijönnének apával. Bárcsak apa jobban megértené őt. Miért ennyire nehéz ez?

- Nem lehet... - hagyom rá kicsit eltűnődve, mert közben felötlik bennem a kérdés, hogy vajon lemondana arról, hogy a testvérem legyen, ha cserébe nem kellene Potternek lennie? Persze tök hülyeség ilyenen gondolkodni, tudom, hisz épp az előbb mondta, hogy ez már így van, változtatni nem tudunk rajta. Viszont én is komolyan gondoltam, amit korábban kijelentettem: a családunk talán nem tökéletes, de nekem akkor is ők az elsők, és sosem cserélném le őket.

- Amúgy szerintem igazából menő, hogy Mardekáros vagy. A Mardekárosok menők. Na jó, nem mind, de... úgy összességében - egészítem ki a mondandómat, mert hirtelen eszembe jut Sebastian Mulciber neve – uhh – de őt, és egy-két kivetélt leszámítva valóban így vélem. Főleg újabban, mert mostanában rájöttem, hogy vannak abban a házban is egész jófej diákok. Persze Flintet most inkább nem említeném újra. Így is szabályosan tátva marad a szám, és kikerekednek a szemeim, amikor vele kapcsolatban Al apát említi. Talán nem annak szánta, de szinte fenyegetésnek hangzottak a szavai. Nem mintha lenne bármi is, amiről apának esetleg tudnia kéne ebben az ügyben... De valahogy mégis egészen ijesztőnek hat még őt is belekeverni.  

- Köszi! Igyekszem majd nem összetörni magam - bólintok, és csak magamban mosolygok azon, amit Jamesről mond. Kettejük kapcsolatát sem igazán értem, bár ők legalább - azt hiszem - csak látszatra utálják egymást, és tudom, hogy igazából bármikor kiállnak egymásért, ha szükséges volna. Bár valahol legbelül azért remélem, hogy ez az egész családra ugyanígy igaz... Na mindegy! Ezen egyébként sem sokat rágódhatok, mert a figyelmemet magukra vonják a srácok, akik csatlakoznak hozzánk. Már elsőre sem tűntek szimpatikusnak, és igazából minden perccel nő az ellenszenvem irántunk. Nem is azért, amit mondanak, hanem azért, ahogyan mondják, és a viselkedésük miatt. Mintha övék lenne a hely, mintha bármit megtehetnének, engedély nélkül ülnek le mellénk, és két pillanattal később már át is karol az egyikük. De látom Albus arcán, hogy ez a helyzet neki sem tetszik. Ami egyrészt megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel, másrészt aggasztó, mert tartok tőle, hogy baj lesz. Lesz is. Nagyon rövid időn belül. Al szavaira a mellettem ülő tekintete pillanatok alatt komorrá, veszélyessé válik, és bár leveszi rólam a kezét, helyette pálcát ránt, ahogy a többiek is. Bennem pedig két érzés viaskodik egyszerre: egyrészt menekülnék, vagy lebújnék az asztal alá, másrészt tudom, hogy nem hagyhatom egyedül a bátyámat a túlerővel szemben. Nem volna túl griffendéles megmozdulás. Úgyhogy végül inkább mögé iszkolok be, de mögötte magam is előhúzom a pálcámat, és az egyik pofátlanra küldök is egy gyors stuport – amit igazából könnyen, túl könnyen, ki is véd. Ám mielőtt még nagyobb baj lenne, és eltalálna valami bennünket abból a sorozatnyi átokból, amivel bennünket céloznak, a kocsmáros érkezik a segítségünkre. Végül pedig, érthető módon, kipenderít mindannyiunkat sorban a Szárnyas Vadkanból.

- Bocsi... - Egy részem tudja, hogy nem én tehetek róla, hogy egy ideig nem jöhetünk ide többet, másrészt viszont tudom azt is, hogy engem védett, szóval... Al morcosságát látva egyszerűen kikívánkozik belőlem egy rövid bocsánatkérés. Aztán a megszólítás miatt hangosan elnevetem magam. - Persze, Argus - szólítom őt én is az elhibázott nevén, csak mert Jamesnek szólítani én tuti nem fogom. - Te visszamész a kastélyba? - torpanok meg, amikor rájövök, merre tart. - Ha nem baj, én inkább megkeresem Jennát és Staciet, és... még el kell költenem a pénzt is, amit adtál - vigyorodom el, de mielőtt megindulnék az ellenkező irányba, még gyorsan megölelem Albit búcsúzásképpen.  

Lulu szavait nem tudtam hova tenni. Menőnek hívta a Mardekárosokat, amit még soha nem hallottam tőle. Vagy beütötte a fejét, vagy valaki felvette az alakját és tökéletesen eljátszotta a húgom, mert ezt nagyon furcsa volt tőle hallani. Vagy csak túlgondoltam az egészet és valóban úgy gondolta a szavakat és csak engem próbált felvidítani. Mindenesetre ezt megjegyeztem, ahogyan a reakcióját is apa említésére. Tőlem ez még inkább félelmetesen hangozhatott. Hiszen jól tudta azt, hogy apa lenne a legutolsó ember, akihez fordultam volna segítségért. Szerintem még mindig nem tudta megemészteni azt, hogy Mardekáros lettem. Hiába mondta azt a peronon még régebben, amit.

– Ne is, mert nem megyek be a gyengélkedőre meglátogatni. –Vagy de, csak így talán jobban fog vigyázni magára a levegőben. Persze tudtam jól, hogy nem csak rajta múlott a dolog. Az ellenfél csapata nem szokott válogatni, hogy kire küldi rá a vasgolyókat, hogy azzal taszítsák le áldozatukat a levegőből. És az sem volt garantált, hogy Lulu csapatában lévő terelők meg tudják majd menteni a gurkók elől. Egyszóval a kviddics veszélyes, szóval vigyázzon magára.
A kocsmában pedig nekem kellett vigyáznom rá. A váratlan vendégeink furcsa barátkozási módszereik nem tetszettek egy cseppet sem. Se szó se átok nélkül nem hagytam, Lulu pedig volt olyan eszes, hogy azonnal mögém rejtőzött. Testemmel védtem és kész voltam minden átkot bekapni, amit nem tudtam volna kivédeni. A kezdetleges párbaj viszont még csírájában el lett fojtva. A kocsmáros mindenkit kipenderített onnan rendbontás miatt. Nem hibáztattam miatta.

– Nem te vagy a hibás. Az a fontos, hogy jól vagy és nem esett bajod Lulu. –Arcomra mosolyt varázsoltam. Ettől még rosszul érintett, hogy egy darabig nem mehettem be a Szárnyas Vadkanba. – Igen, vissza. Majd kitalálom mit vegyek és máskor lejövök. Te meg vigyázz magadra. Ha baj lenne, csak küldj patrónust és jövök. –Szorosan fontam karjaim közé a húgom. Elengedése után pedig visszamentem a kastélyba.