The Way How I Love My brother | Sebastian & Francesca

Kevesen ismerték ezt az apró zugot, ahová a magamfajta férgek jártak ügyködni a kis terveiken, épp ezért nem rettegtem attól, hogy bárki is rám találhatna. Valójában, nem igazán ismertem a rettegés fogalmát, de számtalan alkalommal láttam csillogni azt más emberek tekintetében. Ilyenkor elfogott egyfajta édesen émelyítő, eltelítő érzés, hogy mindezt én váltottam ki belőlük. Sokan azt vallották, hogy szeretettel bármit el lehetett érni, de én ezt ostobaságnak véltem. A félelem erősebb mozgatórugója volt egy embernek. Az a nyomasztó érzés, hogy az egyén élete forog kockán, ha nem teszi meg azt, amit a nála erősebb fél parancsol neki… Egy idő után minden racionalitást felülírt.
Ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg bennem, ahogy a teremben álltam, háttal az ajtónak, s egy régi, korhadt asztalra apró pengéket, szikéket pakoltam. A balomon lévő ketrecben patkányok zörögtek, marták egymást, a jobb oldalamon pedig felállított egy üstöt, köré pakoltam a hozzávalókat, s a könyvet, amelyből bájitalt akartam főzni. Minden készenállt, csupán friss patkánylépre volt szükségem ahhoz, hogy a főzet hatása tökéletes legyen.
A számból cigaretta lógott, a füstje körülöttem tekergett, csupán akkor maradt mindez abba, amikor a patkányok felé irányítottam azt. Nem akartam még megölni őket, csupán elkábítani, hogy anélkül kiemelhessem az egyiket a ketrecből, hogy megharapnának.
Az egyik kábult patkányt finoman az előttem lévő felületre fektettem, az ujjamat végighúztam az apró testét, miközben az ajkaim mosolyra húzódtak. Tudtam, hogy másodperceken belül a tűzpiros vére beteríti majd az asztalt. A vörös volt az egyik kedvenc színem, ha az tűzzel vagy vérrel kapcsolatos volt.
Nem hallottam meg a kopogtatást. Az egyik kezemmel épp lefogtam a patkányt, a másikkal pedig a szikéért nyúltam, hogy elvághassam az állat torkát. Így amikor meghallottam a húgom hangját, egy pillanatra megállt a kezem a levegőben, félbeszakadt a mozdulat, majd hátra sem pillantva, kivettem a cigarettát a számból, és így szóltam: − Ennél szebb bókot nem is mondhattál volna, Francesca.
Elnyomtam a csikket az asztalon, de még a kirohanása sem volt képes arra, hogy kizökkentsen engem. Miközben ő elhordott engem mindennek, én szemrebbenés nélkül vágtam fel a patkányt, miután a hátára fordítottam.
− És mi van akkor, ha a terveim között szerepelt az, hogy tudomást szerezz róla? – kérdeztem vissza csendesen, miközben lassú, precíz mozdulattal boncoltam fel azt a patkányt. A visítása betöltötte volna a helyiséget, ha korábban nem kábítottam volna el. Így csupán éreztem, ahogy vergődik az kezem alatt, meleg ragacsos vére pedig a bőrömhöz tapadt.
− Személyes sértésnek veszed, hogy a menyasszonyom és a húgom is kurvaként viselkedik, én pedig ezt nem nézem jó szemmel? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy első alkalommal rápillantottam. Ő is tisztában volt vele, hogy a szüleink nem nézték szó szemmel az efféle viselkedést, még a nővérünket is rövid pórázon tartották ilyentéren. Én pedig teljesmértékben egyetértettem – az egyesek szerint konzervatív – nézeteikkel.
− Hidd el, Franc, te nem akarsz az én rossz oldalamra kerülni – sötétült el a tekintetem, hiszen amíg neki csak a szája járt, addig én képes lettem volna cselekedni. – De ha arra vágysz, hogy máglyán égj el, mint a középkori boszorkányok, és a testedet elrejtsem az idők végzetéig a Kamrában, csak tessék – intettem a vértől csöpögő szikével a kezemben, majd ismét a patkány felé fordultam, hogy kiszedjem a belsőségeit.
− Továbbá, azt hiszem már ezerszer megbeszéltük, hogy minket nem szeretniük, hanem félniük kell az embereknek. A szeretet egy roppant haszontalan dolog, amely nem visz előre az életben. Szerinted a szüleink az őket körülvevő szeretet miatt lettek sikeresek? – fűztem hozzá a további megjegyzéseimet. Lehet, hogy neki szüksége volt pozitív visszacsatolásra és imádatra, de majd talán idővel ő is ráébred majd, hogy az ilyen esetekből fakadnak majd a legnagyobb árulások is.
− Pontosan tudom, hogy mit szeret, mik ellen lázad, miért van oda, és természetesen azt is tudom, hogy kétségbeesetten próbál talál magának valaki mást, mert nem tetszik neki a szülei döntése. Az embereknek nincsenek titkaik előttem. Még neked sem – feleltem higgadtan, miközben a patkánylépet átemeltem az apró tálkába. Az ujjaim ragacsosak voltak a vértől, mégsem izgatott túlságosan.
− Miért, szerinted Maeve nem mocskolná be a nevünket a viselkedésével? Meséltek neked egyáltalán arról, hogy miért került át ebbe az iskolába? – emeltem rá a tekintetemet kíváncsian. Tudni akartam, hogy mennyit mondtak el neki a történetből, közben pedig arrébb söpörtem a felkoncolt tetemet.
− Biztos vagyok benne, hogy a szüleink nem bánják azt, hogyha a leendő menyük körmére nézek. Senki nem akarja, hogy ebbe a családba problémás egyedek házasodjanak be, ezt te is jól tudod. – Francesca bármennyire is volt indulatos, engem nem tudott magával rántani. Erre pedig a legegyszerűbb indok az volt, hogy tisztában voltam az igazammal.
− Való igaz. Még nem vagyok olyan pozícióban. Viszont felmerült bennem a kérdés, hogyha ennyire kezelhetetlen, akkor valóban köztünk lenne a helye? – nyúltam a ketrec felé, hiszen az elmúlt hónapokban Maeve igencsak próbára tette a türelmemet, s ennek bizony nem lesz jó vége. Őt illetően nem lesz jó vége, hiszen hiába tartok Mr Byrne haragjától, neki is be kellett látnia, hogy a lányával rengeteg probléma adódott.
− Ugyan, inkább neki kellett volna hálásnak lennie azért, hogy mindent megkaphatott volna, amit csak akart, ő azonban úgy döntött, hogy másokkal akar foglalkozni. Ne próbáld meg védeni őt, hiszen felesleges – markoltam rá a második patkányra, s ahogy a hátára fordítottam, kicsit erőteljesebben mélyesztettem bele a szikét, mit terveztem.
− Mondd csak, ő küldött téged? Vagy megint felhergelted magad valamin, és úgy döntöttél, hogy az egyetlen bátyádon fogod levezetni a felgyűlt stresszt, mert én vagyok az egyetlen, aki meghallgatja a hülyeségeidet? – faggattam tovább, hiszen érdekelt a hirtelen felbukkanásának oka, még annak ellenére is, hogy külsőre ez nem így tűnhetett, hiszen a boncolás még mindig jobban lekötött.

− Nem értem a problémádat. Bájitalfőzéshez ez elkerülhetetlen – feleltem csendesen, miközben még mindig a patkányon pihentettem a pillantásomat. Francesca úgy viselkedett, mintha Bájitaltanon nem kellett volna megérinteni olyan dolgokat, amelyek mások számára talán undorítóak lehetnének.
− Ki tudja, talán a terveim között volt, talán mégsem – válaszom sejtelmesen hangzott, a testvéremre továbbra sem pillantottam rá, mégis nagyon jól tudtam, hogy milyen arcot vághatott. Arra viszont, hogy aggódik a józan eszemért, halkan felnevettem. – Ne aggódj, velem minden rendben. Mindig is rendben volt, mindig is rendben lesz.
Mások talán nem ezt gondolnák. Hányszor, de hányszor vágták a fejemhez: Beteg állat vagy, Mulciber! Ők nem érthetik azt a magasztos, fennkölt gondolkodást, amely alapján éltem az életemet. Szánalmas, földhöz ragadt kis patkányok voltak. Pont olyanok, mint amilyen a kezeim között várta a halálos ítéletét. Az ilyen szennytől meg kellett tisztítanunk a világunkat.
Békésen magyaráztam hát tovább a húgomnak, miközben azzal foglalatoskodtam, hogy az apró állatot felvágjam, és kiszedjem a belsőségeit. Igazán aprólékos, pepecselő munka volt ez, így nem engedhettem meg Francnak, hogy kizökkentsen a sipítoló hangjával.
− Nagyon jól tudod hogyan működik a világunk: egy férfi azt csinál a nőkkel, amit akar, ettől nem lesz leírva, viszont ha egy nő több férfinak is szétteszi a lábát… Nos, tudod te azt – vontam meg a vállamat, s bár hozzátehettem volna, hogy az évek során megválogattam a partnereimet, és példának okáért nem aranyvérű lányt sose vittem ágyba, feleslegesnek tartottam kinyilatkoztatni a nyilvánvalót.
− Akkor gondolj arra, hogyha ellenem, vagy a családunk ellen szegülsz, akkor pokollá teszem az életedet – emeltem rá a pillantásomat, s ezúttal nem volt a hangomban nyoma annak, hogy szórakoznék. Mi nem csak testvérek voltunk, de egyben szövetségesek is. Tettük, amit tennünk kellett, amire neveltek bennünket, s árulóknak nem volt helye köztünk. Az ujjaim közt tartott szikének a pengéje meg-megcsillant a félhomályban, bár jelenleg nem fenyegette semmilyen veszély. Az iskola falai közt sosem ártottam volna neki. Túlságosan is könnyű lett volna visszavezetni a nyomokat hozzám.
− Látod, pontosan ezért nem teszem még meg – forgattam a szikét az ujjaim közt, bár sosem tagadtam, hogy bármikor kész lett volna vért ontani. Engem nem gátoltak olyasféle dolgok, mint amit mások erkölcsnek neveztek. Ha valaki nem érdemelte meg az életet, annak halál járt. Ha pedig nem voltál elég erős és talpraesett, akkor szintén nem várt rád jobb sors. Mindez ilyen egyszerűen működött.
− De ha ennyire halálvágyad van, akkor miért nem teszed meg te magad? Talán gyáva lennél hozzá? – billentettem oldalra a fejemet, ahogy végigmértem a húgomat. Én megtettem volna. Bármikor megtettem volna, ha úgy hozta volna a sors, azonban túlságosan is szerettem magamat ahhoz, hogy véget vessek a saját életemnek. Nekem rengeteg tennivalóm akadt még ezen a világon, nem engedhettem meg magamnak, hogy idő előtt lepihenjek.
A gyávasága után a gyengeségét emeltem ki. Úgy magasodtam fölé a szavaimmal, hogy láttam: kellemetlenül érezte magát. Mindezt magának köszönhette természetesen, így fikarcnyi szánalmat sem éreztem az irányába. Néha emlékeztetnem kellett arra, hogy kik is voltunk mi igazán.
− Akkor emlékezz erre, és tartsd hozzá magad! Az emberek szeretete és rajongása múlandó, addig kedvelnek, amíg elég jó vagy nekik, amíg megfelelsz az elvárásaiknak… Aztán, amint rájönnek, hogy van rossz oldalad, amint nem úgy cselekszel, ahogy ők szeretnék, máris te leszel a szar, a gyűlölnivaló, a köcsög, a semmirekellő senkiházi. Jegyezd meg jól Francesca: Ha azt akarod, hogy szeressenek az emberek, akkor számolj azzal, hogy előbb-utóbb el is fognak árulni! – léptem közelebb hozzá, tekintetemmel az övét keresve. Minden egyes szót lassan, tagolva formáltam meg, hogy egy életre megjegyezze magának: vagy normálisan játszotta az élet nevű játékot, vagy pedig a földbe tiporták.
− Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy minden egyes szavad hazugság, vagy csupán részigazságokat rejt a mondanivalód – csóváltam a fejemet, miközben úgy döntöttem, hogy itt volt az ideje visszatérni a korábbi tevékenységemhez.
− Maeve-nek meg kell tanulnia, hogy nem szórakozhat kedvére velem. Ha azt akarja, hogy jó legyen a kapcsolatunk, akkor ne próbáljon meg manipulálni, ugyanis nem kedvelem, ha játszani akarnak velem – szorítottam rá talán a kelleténél jobban a második patkányra, miközben hallgattam a húgom szavait.
− Nők… Azt hiszed, hogy én vak vagyok? – lestem fel csupán egy pillanatra, mert soha nem ismertem volna el, hogy esetlegesen ő valamit jobban tudhatott nálam.
− Nem terveztem. Nem fogok neki sem könyörögni, sem pedig udvarolni. Ha nem tanul a mostaniból, akkor keményebb eszközökhöz fogok folyamodni. – Én nem terveztem egy olyan férfi lenni, akit a felesége zsinóron rángathatott. Mégis miből gondolta bárki is, hogy uralkodhat felettem? A saját szüleim nem tudták kontrollálni a cselekedeteimet, nem a feleségem fogja megmondani, hogy mit tehetek.
− Nem vagyok impulzív – vontam meg a vállamat, hiszen a rideg kalkulációnak voltam a híve. Leszámítva azokat az eseteket, amikor felment bennem a pumpa, mert a menyasszonyom másokkal mert szórakoznia. Ilyenkor mutattam ki igazán a fogam fehérét. – És semmi közöd hozzá.
Nem terveztem Francescát bármibe beavatni, hiszen tudtam jól, hogy eljárt volna a szája. Azt pedig nem akartam, hogy Maeve egy kicsit is bepillantást nyerjen a gondolkodásmódomba. Azzal előnyhöz juttattam volna.
A patkányba nyúltam. Az apró tálkába pakoltam a lépét, majd ezt a testet is odébb söpörtem. Csettintettem egyet véres ujjaimmal, s az üst alatt fellobbantak a lángok. Hallottam mindeközben Francesca motoszkálását, bár így is meglepetésként ért, amikor megéreztem a mellkasomon az ujjait.
Ha nem róla lett volna szó, talán még élveztem volna is a helyzetet, így viszont homlokráncolva fordítottam oldalra a fejemet, hogy a szemem sarkából elcsíphessem a hajkoronáját.
− Nem unatkozhattál annyira, ha egy lovas hadsereget megszégyenítő lendülettel törtél rám – jegyeztem meg halkan, miközben lettem az asztalra a szikét. Egyedül a mellkasom emelkedését érezhette, de egyáltalán nem mozdultam meg. Nem is érintettem meg a karját, csupán álltam, az előttem heverő bájitalhozzávalókat fürkészve.
− Miért keresed fel a saját baráti körödet? Ne mondd nekem, hogy nincs senki, akinek a társaságában lennél – kérdeztem vissza. Én sem hallottam pletykákat, az iskola egy ideje csendes volt. Semmi számottevő nem történt, így kénytelen voltam a saját kis ügyleteimmel foglalkozni én is.
− Az előző szavaidban talán volt némi igazság, de jelenleg úgy hazudsz, mint a vízfolyás – horkantottam fel jókedélyűen, hiszen ez egyértelműen hazugság volt. Megpróbáltam hát lefejteni magamról a kezeit, majd hozzátettem: − Ha ennyire unatkozol, segíthetsz megfőzni ezt a bájitalt. Vagy felőlem panaszkodhatsz arról is, hogy mennyire nyomorúságos az életedet, csak ne akadályozz a munkámban.

− Ki kell ábrándítsalak, Franc, de az egész élet undorító – vontam meg a vállamat egykedvűen, hiszen ha ennyi felzaklatta az ártatlan kis lelki világát, akkor elképzelni sem mertem, hogy más, ennél kegyetlenebb és gusztustalanabb dolgok mennyire kiboríthatták. Kicsit talán sajnáltam is azért, mert ennyire fennhordta az orrát, és a kényessé meggátolta őt abban, hogy kiteljesedhessen. Kár volt érte.
− Ez így igaz – biccentettem, miközben továbbra is a patkányokkal foglalatoskodtam. Bárki, aki meg merte kérdőjelezni az igazamat, az elég csúnyán megjárta. Nem voltam én kedves, jótét lélek, sőt mitöbb, ragaszkodtam a saját véleményemhez, és szentül hittem benne, hogy tévedhetetlen voltam. Nem csak tévedhetetlen, hanem egy magasabb rangú személy, aki pusztán arra használta a rangján aluliakat, hogy beléjük törölje a lábát, vagy pedig, hogy kihasználja őket. Francesca is hasonlóan cselekedett, de nem volt olyan jó, mint én.
− Őszinte választ szeretnél? – emeltem rá a tekintetemet. Kifejezéstelen arcom eléggé árulkodó volt. Tudtam, hogy a húgomban bőven akadt potenciál, ahogy azt is, hogy nem aknázta ki eléggé a lehetőségeit. Ha a szüleink ezt látnák! Végtelenül szomorúak lennének.
− Ismerlek én téged, mint a rossz pénzt, Francesca, épp ezért jól tudom, hogy milyen játékokat űzöl. Lehet, hogy másokat meg tudsz hülyíteni, de engem nem – böktem az irányába először a kezemben tartott, véres szikével, majd magamra mutattam. Egymás mellett nőttünk fel, ott voltam az első hazugságainál… Megéreztem, ha valami gond volt vele, még akkor is, ha nem tettem érte semmit.
− Olyannak tartalak, akinek ha adódik egy jobb lehetősége, akkor bárkit képes lenne elárulni – néztem a szemeibe, bár tudta jól, hogy én is hasonlóképpen gondolkoztam. Ha valaki feláldozhatóvá vált a szememben, nem voltam rest feláldozni. Miért is lettem volna? Többet értem, mint az a személy.
Inkább hátat fordítottam neki, hiszen eszem ágában sem volt hallgatni azt a sok faszságot, amit összehordott. Komolyan, nem is értettem miért nem lépett még be az idióta kis színjátszósok közé, ott aztán igazán elemében érezhetné magát. Azonban nem tudtam megállni, hogy ne horkantsak fel megvetően, amikor kiemelte, hogy ő volt a szüleink kedvenc gyereke.
− És tegyük hozzá azt is, hogy az első adandó alkalommal kiházasítanak téged, akkora kis kedvenc vagy, hogy a Mulciber-vagyon nagyrészét én fogom örökölni a birtokkal együtt, ugyanis én vagyok az egyetlen férfi, aki tovább viszi a családnevet. Szállj le a magas lóról Franc, és tanulj meg jó kirakatfeleség lenni… − forgattam a szemeimet, bár anyámról sem volt mindez elmondható, mégis olyan mértékben felidegesített, hogy kénytelen voltam az orra alá dörgölni azt, hogy soha nem lesz velem egyenrangú.
− Remélem, most már befejezted, mert rohadtul unalmas volt – morogtam halkan, hiszen annyiszor, de annyiszor hallottam már ezt a történetet, hol tőle, hol Maudtól. Mindketten sokkal többre tartották magukat, mint amennyire valójában képesek voltak. Jó dolog volt az egészséges mértékű egoizmus, csak sajnos ez rájuk nem volt igaz. Jól az orra alá dörgöltem hát a gyengeségeit, csakhogy emlékeztessem rá, hol volt a helye.
− Így legyen, vagy első dolgom lesz nyári szünetben felgyújtani a szobádat a kis kacatjaiddal együtt. – Hatalmas szerencséjére nem mehettem be a lányhálókba, így a gyújtogatással kapcsolatos kis terveimmel várnia kellett, amíg haza nem értünk. Mert bizony, ha tovább hergelt volna, akkor gondolkodás nélkül rágyújtottam volna az egész házat.
Szkeptikusan vontam fel a szemöldökömet, miközben még mindig éreztem a húgom érintését a mellkasomon, vagy ahogy a hátamba szuszogott.
− Azzal nincs semmi baj, ha nem úgy törsz rám, hogy mekkora rohadék vagyok – vontam meg a vállamat, mert valljuk be, normális ember nem rontott rá úgy a testvérére, hogy mekkora egy görény volt.
− Ha van kérdésed, akkor tedd fel – feleltem neki higgadtan, miközben minden figyelmemet a készülő bájitalomnak szenteltem. Főleg azok után, hogy Franc végre elengedett engem, és visszaült a pad tetejére, így sokkal szabadabban mozoghattam.
− Jól van, mesélj csak – vontam meg a vállamat, miközben az üst fölé hajoltam. Még nem forrt fel a víz, így előkészítettem a juharfátyolkát és a többi összetevőt. Valahogy nem tudtam komolyan venni a húgomat, és ennek hangot is adtam, amikor kitört belőlem a röhögés.
− Nem fogok olyan hamar elköltözni, ne aggódj, csak az Akadémiára fogok járni. Szóval mielőtt nekiállnál hatalmas drámázásoknak, nem fogsz olyan könnyen megszabadulni tőlem, sőt akár Roxmortsba is visszanézek majd néha – fordultam vele szemben, és dőltem az asztalnak, amely lehet ugyan még mindig csupa vér volt, de nem izgatott különösebben.