Időpont: December 22 Helyszín: Salem, MA, Amerikai Egyesült Államok
Nelsonnal karöltve pakoltunk össze a téli szünetre, hogy haza térjünk családainkhoz. A karácsonyt otthon töltjük, majd január első hetében kerülünk vissza Roxfortba. Jó...kicsit előbb léptünk le, kikérőt és igazolást kaptam. Nelson is, nem maradhat ki a buliból. Apámat kértem meg erre a kis feladatra, de arra nem gondoltam hogy 2 nappal előtte el is engednek minket. Szóval meglepetés leszek otthon. Megbeszéltük, hogy majd össze dugjuk a fejünket pár napra, átugorhat...mondjuk ehhez engedély sem kell számára, tárt karokkal várva van mindig. Apám csak akkor nem bírja a fejét, mikor miatta kerülök slamasztikába, de amúgy elég jól kedveli. No de vissza térve a téli szünetre... segítséggel érkeztem hőn szeretett városomba, majdnem otthonom elé, így egy kis séta is bele fér ebbe az egészbe. Minusz egy fok, szóval téli kabát, sapka, bakancs van rajtam, no meg egy nagy táska a cuccaimnak. A szomszédainknál csend van, nincs mászkálás, szinte üres mindenhol minden. Nagyapa vajon hogy boldogul a kutyámmal? Az ajtó előtt megállok, letörlöm a sáros talpamat, majd benyitok, persze csendesen és még az ajtót is becsukom magam után. Halkan levetkőzök, a kabátomat a fogasra akasztom, a sapkámat annak ujjába gyömszölöm, majd a lábbelimet is lerugom magamról, a táska pedig a fogas alá kerül...majd kipakolom. Egyszer. Lépteim halkak, nagyon nagy a csend a kúriában, pedig olyan délelőtt 10 lehet...van itthon valaki? - Halihó. Van itthon valaki? - kiáltom el magam, hátha üdvözöl valaki nagy örömében.
Megkértem apát, hogy legyünk résen, mert Emerson akármikor megérkezhet csak idő kérdése. Ezért ideiglenesen haza hoztam Degora-t, hogy ő is élvezhesse az igazi gazdája hazatérését. Így legalább a fiam is meggyőződhet arról, hogy a kutya jó kezekben van és rendesen van ápolva. Igaz amikor haza került nem igazán értettem, mire fel ez a nagy hacacáré a kutya miatt, de végül is, megcsináltam ami az Emerson által írt „helyes gondozási és útmutatási pontokban” szerepelt. – Szerinted változni fog valamit, ha viszont látjuk őt? – nyilván nem fog Degora erre a kérdésre választ adni nekem, de a törődést és a kutyakaját szívesen fogadta. Nem mertem ezt egy jelnek venni. Eddig se tudtam rendesen megbüntetni – soha nem is nagyon akartam – kiabálni is csak akkor kiabáltam vele, amikor nem hallgatott az ész érvekre.
Még nem tettem túl magam teljesen a reggeli kávén sem, amikor a bejáratnál valami szöszölés-féle nem hangzott el. Nem igazán akartam nagy hangsúlyt fektetni rá, mert még félig azon voltam, hogy jobban felébredjek. Akármennyi is legyen az idő, ha nem tanítási időszakról van szó, akkor hajlamos vagyok tovább fent maradni, mint szoktam és annak megvan a maga következménye, amitől bebúbozhatnékom támad. Viszont Degora ennél életrevalóbb volt, egyből a bejárathoz sietett, miután Emerson – mert ő neszelt odakint – meg szólalt. Ott lehetett öröm és bánat egyaránt! Lefogadom, hogy olyan örömtáncot lejtettek együtt, amit le kellett volna videózni és későbbre megtartani. – Emerson, fiam! Ezt a meglepetést! – leteszem a kávés bögrét a bejáratnál lévő bútor tetejére. – Hát hazajöttél. Azt hitted nincs itthon senki? – automatikusan összeborzolom a haját, tudom, hogy ki nem állhatja, de ezzel mindig azt próbálom jelezni neki, hogy eljött az idő a hajvágásra, de ugye sosem veszi a lapot. – Emmaline mindjárt itt lesz. – nem mondtam el nyilván, hogy hol van a nővére, legyen már ennyi meglepetése neki is.
Vendég
Kedd Dec. 07, 2021 7:51 pm
to the Morton's
Talán ez volt az első olyan téli szünet, amit egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy várok-e vagy sem. Egyrészről nagyon nem szerettem volna Emerson nélkül tölteni azt a pár napot sem, ami az ünnepekig még hátra volt, másrészről viszont nem is lehettem volna izgatottabb amiatt, hogy találkozhatok a nagyanyámmal, akiről annyi mindent hallottam már papától és akiről bár egészen sokáig azt hitte mindenki - nagyapán és rajtam kívül -, hogy halott, végre-valahára visszatért közénk az idő fogságának karmaiból. Apa meg… hát, nem is tudom. Egyre furcsább mostanában, éppen ezért egyáltalán nem vártam el tőle, hogy ez a karácsony legalább csak kicsit is olyan ünnep legyen a család számára, mint amit már az évek alatt megszokhattunk. Éppen ezért kettős érzésekkel együtt léptem át a ház küszöbét, amikor véget ért az évre az iskola és inkább a szomszédban lakó barátnőmhöz menekültem - naponta kétszer. Persze a hiányt, amit a testvérem távolléte okozott nem enyhítette a lányos időtöltés és a kíváncsiságomat se sikerült annyira leküzdenem a mama iránt, hogy ne traktáljam apát állandóan vacsora közben azzal, hogy mesélje el újra és újra a kettejük találkozását - de azért igyekeztem. Viszont a mai nap érzékenyebb voltam, mint általában szoktam lenni - ezért inkább apa lelki egyensúlyát figyelembe véve elmentem a közeli nagyáruházba, hogy beszerezzem a család utolsó karácsonyi ajándékait.
- Mi ez a nagy - és abban a pillanatban, ahogy belépek az ajtón nemcsak apát és Degorát, de Emersont is meglátom. A kezdeti meglepettség után egész hamar észbe kapok és a szatyrokat a padlóra dobva máris szaladok felé, hogy teljes erővel a nyakába ugorjak - meg egyúttal talán a kutyáéba is. - Azt hittem, hogy csak később érsz haza - túrom össze a haját, mert tudom, hogy azt aztán utálja és mivel nem szólt, hogy előbb érkezik, ezért most meg is érdemli a szénakazalt a feje tetején. - Te tudtál erről, apa? Összehúzott szempárral állok meg édesapámmal szemben, miután lefejtettem magam Emersonról. Ha csak én nem tudtam a korai érkezésről, kicsit mérges leszek…
Időpont: December 22 Helyszín: Salem, MA, Amerikai Egyesült Államok
A kutyám itthon léte és sajátos üdvözlése mosolyt csalt a képemre. Farokcsóválása, halk nyűszítése és a nyálas puszik...ez mind mind Degorára vall. Apám viszontlátása viszont kellemes feltöltés volt számomra. Szeptember rég volt már, a levelezést ódivatúan űztűk, ám az nem volt kielégítő semmilyen mód. A személyes találkozás a legjobb. Mint ez. A hajam szétszedése sosem volt kedvenc, most sem az, ahogy a hajvágás gondolata sem merült még fel bennem. Más már megnyírt volna rég, ám nem engedek a 24-ből. - Csend volt. Túl nagy. Mi másra gondolhattam volna? - azt hittem nincs itthon senki? Honnan tudnám hogy kinek merre van dolga épp? Míg itthon voltam, mindig tudtam, mára azt sem tudom hogy mennyi az idő pontosan. Vissza kell rázódnom, bár hamarosan úgyis vissza megyek. Emmaline érkezése is mosolyt csal arcomra, a holmik puffanása a padlón már kevésbé mosolyogtató, ám az ne legyen az én dolgom majd össze szedni. A testvérem ölelése viszonozásra talál, ám mikor már a hajamat ő is szétszedi, szépen finoman odébb tessékelem. Családban marad, de nem engedek még mindig. Nem nem! - Úgy volt, de támadt egy jobb ötlet is. - ami persze nem igaz, de apát nincs módomban beárulni, míg ő úgy nem dönt elkotyogja. Átteszem a kezem a húgom vállára, ekképp húzva magamhoz, hogy vállaink koccanjanak. - Szóval? Panaszkodni mertél hogy kevesebb levelet kapsz, mint apa? Melyikünk akkor a nagyobb gyerek? - csintalankodok, majd el is húzom a közeléből magam, mielőtt kapnám az íveket. Széles mosolyom letagadhatatlan. Itthon vagyok, úgy is érzem magam. - Na szóval! - csapom össze a 2 tenyerem, össze dörzsölöm. - Morton család! Készülődésre fel! - ám a gyomrom korogni kezd, elég hangosan, hogy talán a szomszéd is hallhatja elég rendesen, így a fejem is elvörösödik. Ne már! - Remélem a szobámba nem lépett be senki! - a senki alatt mindenkit értek, leginkább a húgom, tiltott övezett mindenki számára. Se a Tata, se apa, se senki...csak Degora, de ő a legöregebbnél volt. A táskámhoz lépek, kotorászok benne, de aztán jobb döntést hozok, nem veszek ki semmit, legyen meglepetés. Ott hagyok mindent, még mindig, majd később. Majd megkapja mindenki a maga apróságát... - Na és össze írtátok mi lesz a kaja? Vagy megy a 17 féle menün a vitatkozás? - ez az ami sosem változik.
