the best thing a father can give his daughter is his time

Kár lenne tagadnom: nagyon egy kicsit elveszettnek érzem magam az iskolában azóta, amióta Emerson gondolt egyet, fogta magát és Angliát választotta az új lakhelyének. Persze, értem én, hogy szüksége volt már egy ilyen fajta változásra, de arról fogalmam sem volt, hogy majd rám is ekkora hatással lesz az egész cserediák dolog. Egyszerűen nem találom az eddig megszokott helyem és nagyon jól is tudom, hogy miért: mert a testvérem, attól függetlenül, hogy mindketten mást kerestünk az iskolán belül és a társaság is, amihez tartoztunk, különbözött azért a másikétól, de mégis egy konkrét, biztos pontja volt az életemnek. Most viszont akkora a távolság kettőnk között - és hiába, azért az időközönkénti levelek sem segítenek sokat -, amit majdhogynem lehetetlenség áthidalni.
Azt azért nem állítom, hogy a szüntelenül mardosó keserű érzés ellenére nem igyekszem az a lány maradni, aki eddig is voltam, pláne, mert nem szeretném, ha apa többet képzelne ebbe az állapotba, mint ami és a testvérem hiányát egyfajta depresszióként értelmezné az esetemben, meg azért azzal is tisztában vagyok, hogy azért neki sem lehet könnyű elfogadni és átélni, hogy az egy szem fia hirtelenjében kilométerekkel arrébb költözött, amíg eddig mindig együtt voltunk mindannyian: ő, a nagyapa, Emerson és én. Éppen ezért és a helyzet normalizása miatt azt teszem inkább, amit alapjáraton is tennék: szorgalmasan tanulok, ahelyett, hogy kiélvezném az utóbbi verseny sikerét, hiszen a következő is útban van már és emellett minden maradék energiámmal a színjátszásra összpontosítok.

- Nem voltál ma a helyzet magaslatán, apa - mosolyogva biccentek a távozó Wampus ház tagjai felé, akik előszeretettel szabotálták a mai átváltozástan órát. - Ezek négyen most nem igazán kíméltek. És az mégcsak nem is kifejezés.
Ugyan apa hozzászokhatott már, hogy vannak egy páran az iskolában, akik - mint minden tanár esetében - igyekeznek minden egyes tanóra alatt az agyára menni, a mai viszont kivételes alkalom volt, mert az egyik srác pont, hogy Emersont említve próbálkozott ezzel. Nincs mese: a gyerekek rendkívül kegyetlenek - vagy csak szimplán idióták és nem látják be, hogy mit okozhatnak azzal, ha előbb beszélnek, mint ahogy gondolkodnának.
Persze, nem féltem én apát, hiszen jól tudom, hogy milyen ember. De azért mégiscsak ott van bennem az az érzés, hogy mi van, ha... Ha ő is csak jól játssza a szerepét, pontosan úgy, mint ahogyan én az enyémet. Végtére is, benne van a vérünkben a színlelés.

Szinte még a légkör is teljesen más volt - nemcsak otthon, hanem az iskolában is, Emerson távozása mindkettőre elég nagy hatással volt. Kicsit olyan volt az egész helyzet, mintha a testvérem nem tanulni ment volna egy másik országba, hanem egész egyszerűen csak eltűnt volna... vagy még rosszabb, amire gondolni sem szabadott, nemhogy véletlen azáltal bevonzani.
Persze teljesen érthető volt, hogy a családnak ilyen nagyon hiányzott, hiszen Emerson volt köztünk az, akinek a jelenlétét mindenki észrevette - nem is nagyon lehetett egyszer sem figyelmen kívül hagyni őt -, éppen ezért most, hogy nem volt már körülöttünk, rendkívül hiányozni kezdett a társasága mindannyiunknak.
Talán az iskolai barátai - vagy inkább csak ismerősei - hiányolták őt a legkevésbé. Nelson ugyebár vele tartott, így nem kellett a legjobb barátja nélkül tovább élnie, de azok közül, akik maradtak és akikkel a folyosókon minduntalan összetalálkoztam pár másodpercre, úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Mondjuk, lehet, hogy csak én vagyok ennyire szentimentális és csak én hiszem, hogyha egyszer én is gondolnék egyet és hirtelenjében magam mögött hagynám az addigi, megszokott életemet, a barátnőim legalább láthatóan hiányolnék a társaságomat - aztán lehet, hogy mégsem így lenne. Mindenesetre az már egyszer biztos, hogy apa és én sem tudtuk egykönnyen túltenni magunkat Emerson távozásán.
És ez a fajta hiány nemcsak az otthoni falak között látszik meg, hanem a tanóra keretein belül is. - Csak érteném, hogy miért ilyenek - sóhajtok fel, miközben megkerülöm az előttem lévő padot és közelebb sétálok a tanári asztalhoz. - Viszont hidd el: a plusz feladatban sem a javítási lehetőséget látnák meg, sokkal inkább feltételeznék azt, hogy a tanórákon kívül is ki szeretnéd őket csinálni. Aztán szerencsétlen apa hallgathatná, hogy milyen álnok és gonosz tanár ő, aki még a diákok szabadidejét sem kíméli, és a többi...
- Komolyan? Nekem nem is írt még csak egy szót sem, kedves tőle - szomorodok el egy másodpercre és már előre meg is tervezem magamban, hogy amint a hálókörletbe érek, írok egy levelet a testvéremnek, amiben kifejezem majd a sérelmemet ezzel kapcsolatban. - Na, de mesélj csak: mi történt a nagy és kies Angliában családunk gyöngyszemével? Mostmár nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogyan boldogul az ismeretlenben - és maradásomat jelezve az édesapám felé az asztalhoz húzok egy széket, hogy helyet foglaljak rajta.