Ha azt gondolná bárki is, hogy valamit tudtam javítani a szánalmas életem még szánalmasabb darabjain, akkor bizony mindenki nagyon-nagyon téved. Én nem gondoltam volna, hogy eltelik lassan egy év úgy, hogy még mindig ügyvédhez járunk a feleségemmel – igen, ebből kitalálhatod, hogy a válás nem sikerült – és a gyermekeim még mindig fütyülnek rám. Ha bárki megkérdezi a kviddics mérkőzéseken, hogy hogyan vagyok – könnyen mondom nekik azt egy kamu mosollyal – ami minden bizonnyal már begyakorolt, mert most már tényleg egyre kevesebb ember veszi észre – hogy „persze, minden a lehető legnagyobb rendben!”. De az igazság valahol nagyon nem itt lehet elásva. Hónapok óta nagyon rosszul érzem magam – és ezen az sem segít, hogy szinte biztos, hogy legalább tizenöt kilótól szabadultam meg. Ami a korábbi aputestet elnézve nem jelentene rossz dolgot, de higgye el nekem mindenki, hogy itt valami más állhat a dolgok mögött. A medimágusok egyelőre nem tudtak mit mondani, leginkább azt, hogy nem találkoztak betegséggel a szervezetemben – bár hogy őszinte legyek, az utolsó vizsgálatom is legalább három hónapja volt. Úgyhogy egyelőre passzolom, mi lehet a helyzet velem. Ebben hasonlítok a legjobb barátomra. Georgie és a közöttem lévő harmonikus, családi viszony nem bomlott meg. Inkább csak én burkolóztam az utóbbi időben a szótlanság homályába, leginkább úgy, hogy az együtt töltött időben is inkább csak rövid szavas válaszokba bonyolódtam. És ez egyáltalán nem azt jelentené, hogy a kapcsolatunk megváltozott volna, sőt! Ez inkább csak azt eredményezte, hogy nem kommunikáltunk egymással annyit. Vagy ha esetleg mégis hosszabbra nyúlt volna a kettőnk beszélgetése, hát az is biztos, hogy az sem a megszokott vicces hangnemben ment. Nem kérdeztem, inkább csak csendben beletörődtem, hogy valami megváltozott. Elvégre negyvenkét évesen nem ciki felnőni, ugye? Az persze eszembe sem jutott volna, hogy teljesen más is állhat a háttérben, mint George és saját magam felnövése, de egyelőre hagyjuk meg a túlgondolást egy teljesen más szinten. Nem is szoktam én ilyeneket csinálni, akkor most miért is teszem amúgy ezt? Félreértés ne essék, nagyon szeretek a gondolataimban elmerülni, de amikor károssá válnak, akkor igyekszem belőlük kilépni. Kívülről biztos mókás látványt nyújthatok, ahogyan legalább tizenötperce járkálok a Fészek előtt fel-alá, magamban hevesen magyarázok, gesztikulálok. Kívülről eléggé mókás lehet az is, hogy olyat csinálok, amit eddig egyébként nem – a muglik által is szívott cigarettát biggyesztem az ajkaim közé. Lassan meg is indulok a bejárat felé, még jóval előtte elnyomom a cigarettát, aztán koppintok az ajtóra. Tudom, hogy hívatlanul, de… – kezdek bele, amint kinyílik az ajtó. De az utóbbi időben nagyon elhanyagoltalak és úgy gondoltam hogy ez nem mehet így tovább. – ellágyulnak a vonásaim, ahogy a szomorúságot átveszi valami teljesen más. Szóval beszélni szeretnék veled, sok mindenről. – sóhajtok egy nagyobbat, de egyelőre nem lépem át a küszöböt.
