Az egyszer fent, egyszer lent általános állapot. Már meg sem lepődig senki, ha büntetőmunkán talál. Na igen. Nem lett volna semmi gáz, ha az éjszakai madármegfigyelésembe nem kontárkodik bele az a szadista birtoksértő behatoló. Sajnálatos mód, miatta fel kellett fednem magam, és a kis éjjeli kirándulásom a Tiltott Rengetegbe. Következésképp ezen a szép szombati nap a csípős idő ellenére egész eddig a karámokat ganajoztam. Kézzel. Pálca nélkül. Nem röhög. Nem olyan vicces a rám tapadt szag. De a jó hír, hogy sem a hipogriffemnek, se a fura kék madárnak nem lett komoly maradandó sérülése. Már mindkettő teljesen jól van, és egészséges. Tulajdonképpen most, hogy végeztem ezzel a feladattal is mondhatnám, hogy semmi vágyam sincs egy forró zuhanynál, ami valahol a lista élén van, de előtte azért, ha már így alakult játszanék kicsit. Ezért fogom Hadnagyot a thesztrál csődört, és lelovagoltam vele a tópartra. Remélem a hideg csípős idő elegendő ok, hogy a kastélylakók nagy része bent is maradjon. Nem óhajtok összefutni senkivel. Nincs szükségem csípős megjegyzésekre a szagomról, és a cseppet sem nőies megjelenésemről. A tóparton leszálltam a thesztrálról, és gondtalan kergetőzésbe kezdtem vele. Azok számára, akik nem látják eme fura lényeket valószínű elég fura, idióta látványt nyújthatok, de ez egy cseppet sem érdekel. - Okos vagy Hadnagy! Héé ez nem ér! Négy láb több, mint kettő! - a nevetve magamban beszélésről már nem is szólva. Legalábbis azok számára, akik nem látják a meglehetősen kétes hírű házikedvencem. Márpedig a roxfortosok többsége nem látja őket. De aztán valami felszalad a lábamon, egészen a vállamig. - Szia Mercutio! Mit hoztál? Fél pár bőrkesztyű? Mit kezdjek ezzel? Mindegy, jó lesz valamire. - mondom a vadászgörénynek, és zsebre dugom a zsákmányát, megvakargatva az állat nyakát. Hadnagy némileg féltékenyen kezdte böködni a hátam, mire azért hátranyúltam, és megvakartam a homlokát. Ahogy megnyugodott, egyszerűen odalépek egy a tóra néző padhoz, és felülök a támlájára, amíg a thesztrál szórakozottan bóklászik a környéken. A táskámból pedig rövid időn belül előkerül egy doboz cigi, kiveszem belőle az utolsó szálat, az üres dobozt pedig oda dobom magam elé, mire a vadászgörény rögtön ráveti magát, hogy játsszon a csörgő csomagolóanyaggal. Így egy kis mosollyal gyújtok rá az utolsó cigimre... Mi házirend? Az egy cseppet sem érdekel.
„Az elképzeléstől a tettig hosszú az út. És éppúgy nem lehet a lépést visszavonni, mint a sakkban. Ha minden kockázatot előre lehetne látni, a játszma már nem is volna érdekes.”
Vendég
Vas. Jan. 12, 2020 3:15 pm
to Gina
Néha jó kiszabadulni, sétálni egy nagyot, venni egy lélegzetet és tovább kergetni az álmainkat. Attól függetlenül, hogy egy társasági figura vagyok, néha nekem is szükségem van egy kis magányra, sorba rendezni a gondolataimat, megrázni magam a sok rosszal. Nagy felelősség jár azzal, hogy prefektus vagyok, de a világért sem válnék meg tőle. A szüleim büszkék arra, amit magamtól elérek, hogy a csapatban is játszok és ha olyan van, igen is elverjük az ellenfeleinket. Már csak magam visszaigazolásáért is teszek azért, hogy a legjobbat hozom ki magamból. Már kezd előttem derengeni, mit szeretnék elérni az életben és azt sem adják olyan forrón. De hamar jövök rá, hogy ahová igyekeztem, a pihenő a paddal már foglalt. Lassítok, teszek néhány lépést még, miközben megfordul a fejemben, hogy inkább sarkon fordulok és keresek egy másik helyet. De nem az a fajta ember vagyok, aki megfutamodik, mert brühüm elfoglalták a helyem. Szép innét a kilátás, szeretem ezt a helyet, amikor a farkas alakban kóválygok jobb időkben éjszakánként, akkor is többnyire itt hagyom a cuccaimat. Hacsak nem egy odúba dugom el. Mindegy is, ezt neki nem kell tudnia. Neki, mert közben megismerem azt az idegesítő griffendéles lányt, hogy is hívják, Gina? Ha valamibe nem kontárkodik bele, akkor már sokat mondok. Őt úgy ismertem meg, mint aki mindenbe képes beleártania magát, abba is, amihez semmi köze. Most pedig itt bohóckodik magában, ugrál mint egy bolond. Ezzel vonja igazából magára a figyelmem, mert nem normális, hogy csak úgy a levegőbe hadonásszon. Aztán rájövök, hogy azok igen csak tudatos mozdulatok egy előre megkomponált cselekménysor. Én nem látom, de kezd derengeni, hogy miről van szó. Tanultunk már rég a thesztrálokról, a teremtményeket csak azok látják, akik láttak valakit meghalni. Még csak képről, rajzról láttam őket, a hatalmas kifeszített denevérszárnyakat és a csontvázszerű megjelenésüket. Egyszerre különlegesek és ijesztőek, olyan... nos addig jó, amíg nem látok egyet, nem? - Jó magaddal beszélgetni? - tudom, hogy van kikkel, de az állatok nem fognak válaszolni neki, mondjon erre bármit is. Persze mondom én, aki néha a baglyának magyaráz vagy tíz percen keresztül. Tudom, hogy fontos, ha kontaktban vagyunk az állatainkkal, de nem hagyhattam ki. Nem kell tudnia, hogy tudom mivel állok szemben. - Különben se szemetelj ilyen szenny dolgokkal. - bökök a cigi felé, amit igen hamar kiszúrok, ahogy oda érek hozzá. Persze, közben az én zsebemben is lapul egy, de nem akármilyen... - Milyen vackot szívsz?
Szerettem ezt a helyet. Az egyik kedvencem volt. Tudtam, hogy ezzel feltehetőleg nem vagyok egyedül. Elég valószerűtlen feltevés lett volna. Elvégre szép a kilátás, csend van, és béke. Nincs embertömeg. Ez volt a legjobb része, ha engem kérdeztek. Az állatokkal páratlanul jól kijövök, de az emberek... Mit is mondtam az emberekről? Muszáj volt rögtön idepofátlankodnia egynek. Ráadásul pont ennek itt? A hang forrása felé fordulok, és lassan fújok ki egy adag füstöt. Nem próbálok úgy tenni, mintha nem azt csinálnám amit. Miért tenném? Csak mert prefektus a szentem? Mégis ki a fenét izgat? Engem tuti nem. - A legjobb dolog a világon. Legalább egy intelligens lénnyel beszélgethetek. Magammal. - tudtam mennyire arrogánsan, és beképzelten hangzik ez, de cseppet sem érdekelt. Nem akartam itt Leoval társalogni. Az állataimról, főként a thesztrálokról végképp nem. Ha nem is látja őket, akkor ugyan hogyan is érthetne meg bármit is velük kapcsolatban? - Elvennéd szegény játékát? Te nagyobb görény vagy, mint Ő. Különben sincs közöd hozzá, hogy mit csinálok itt. - nézek két slukk közt a cigisdobozzal vidáman játszadozó vadászgörényre, majd a srácra. - Akármilyen furán is hangzik cigarettának hívják. - nem, nem akartam megmondani, hogy a legolcsóbb, és leggagyibb márka, mert nekem csak erre telik. Persze, ha elég kitartóan figyeli a vadászgörényt, akkor kérdés nélkül is rájöhet erre. A következő pillanatban Leo deréktájt két oldalról lökéseket érezhet magán, ahogy a kíváncsiskodó thesztrálok - mert hogy Hadnagy mellé a kölyke Picur is megérkezett időközben - a srácot vették célba. Hátha van kedve játszani velük. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy rájuk szólok, de vicces volt látni, ahogy taszigálják, bökdösik a fejükkel és a táskáját húzogatják, hátha van benne nekik valami kaja. Így csak simán jót derültem a látványon. Okos állatok ezek. Tudják kit kell kipécézni egy kis játékra... Különben sem akartam elárulni, hogy kikkel áll szemben. Bár ennyiből magától is kitalálhatta. Ha látta őket azért, ha nem, akkor nos azért. Nem bíztam tovább, egyszerűen muszáj volt kiröhögnöm, ahogy Leo az érdeklődés központjába került. Na de kellett neki megzavarnia... Az ő hibája. És igazából már mehetne is a bajba. - Nem akarod megnézni, hogy mondjuk a Mardekár klubhelyiségben ott vagyok-e? - akkor se tettem volna be oda a kis lábujjam se, ha történetesen tudom hol van, és mi az aktuális jelszó. De nem tudtam. Nem is érdekelt. Pusztán csak így akartam közölni, amikor sikerült abbahagynom a kárörvendést, hogy bár a fekete pacik igen érdeklődőek irányába, én csöppet sem, tehát ildomos volna lelépnie.
„Az elképzeléstől a tettig hosszú az út. És éppúgy nem lehet a lépést visszavonni, mint a sakkban. Ha minden kockázatot előre lehetne látni, a játszma már nem is volna érdekes.”
Vendég
Hétf. Feb. 10, 2020 6:56 am
to Gina
Sok mindent tudok elnézni az embereknek, de azt nem, ha valaki direkt gyökér és szándékosan köt bele másokba. Persze, lehet rám ujjal mutogatni, hogy én is ezt teszem, de az enyhe túlzás lenne, hogy túltolom. Ezt a lányt talán egyszer sikerült megviccelnem, akkor is talán kettőt szóltam, mielőtt a mardekárosok többségét otthagyva órára mentem volna. Elképzelhető, hogy szimplán undok vagy még erre is emlékszik. Azt mondják a kiscsajról, hogy okos, mindent meg tud jegyezni. De a viselkedést azt nem tanította meg neki senki, ahogy észreveszem. - Kicsit mintha el lennél szállva magadtól. Szerintem nem fair hencegni, ha tényleg olyan okos vagy, mint mondják. Vagy csak a tudást osztották, amikor sorban álltál, a jómodort nem? - nem fogom fékezni a nyelvem, ha ő sem teszi. Szerintem semmivel sem kötöttem most épp úgy bele, hogy egyből úgy védekezzen, mintha egyből hatan pocskondiáznánk itt. - Mert aztán kidobnád, mi? Lefogadom a görényed csak kijátszaná magát itt aztán úgy elszeleltek, mintha semmi szemetet nem hagynátok magatok után. Szerintem ahhoz túl szép innét a kilátás. - utálom, ha olyan helyen és olyanok randalíroznak, akiknek a jogosultságuk hozzá nulla. Én szeretek itt és most élek prefektusi előjogommal, hogy megdorgáljam őt. Tudtommal még mindig nem teszek semmi lenéző megnyilvánulást. - Nem azt kérdeztem te nagyon okos, hanem a márkáját. Látom, hogy cigi. - én is előveszem az enyém és a számba billentem. Épp gyújtanám meg, amikor meglöknek. Aztán megint, majd végül egészen belejönnek a taszigálásba. Sejtem, hogy mi zajlik, de csak egy darabig tűröm. - Hé, állítsd le a szárnyas lovaidat. Miért engedted ki őket a karámból? - nem látom őket, ez tény, de tudom, hogy itt vannak és azt is, hogy a fiákereket is mindig ők húzzák év elején fel a Roxfortba. Hogy enyhítsek a lökdösődésen, igyekszem megtapintani őket, majd meg is simítom az egyiket. - A helyedben rövidre venném a gúnyolódást, mert még a végén néhány házpontod bánja. Szerintem te sem szeretnéd. - most, hogy már megállok végre a két lábamon, rágyújtok a cigire is. Mélyen szívok belőle, hagyom, hogy a vége alaposan felizzon, majd csak kifújom a füstöt. Jól esik, néha kifejezetten jól esik. - Csak emiatt jöttem, aztán itt sem leszek. Nem sajátíthatod ki ezt a helyet. - figyelmet sem vetve rá csak a tájat kezdem el figyelni.
Mondják, hogy mindent megjegyzek. Ez igaz is. Emlékszem például arra is, amikor Leo egyszer a haverjaival sikeresen "megviccelt". Aztán persze magamra hagyott a hülye haverjaival. Nem volt vicces a végkimenetel. Ezért is tartom egy szemét gyökérnek, aki megérdemli, hogy így is bánjanak vele. - Nem mindenki engedheti meg magának a "jómodor" luxusát. Vagy ha volt is olyanom valaha, pont az olyan gyökerek, mint te meg a haverjaid rég kiölték belőlem. - igen, van pofám emlékeztetni arra az esetre, és hogy ő sem különb a deákné vásznánál. Csak hiszi magáról, hogy olyan tökéletes és kifogástalan a viselkedése. De ha már engem megszól a viselkedésemért, akkor előbb neki is illene tükörbe nézni nem? - Ne magadból indulj ki! Mégis minek nézel te engem?! Soha életemben nem hagytam szemetet sehol, és a kedvedért sem fogom elkezdeni, csak hogy elmondhasd milyen jó prefektus vagy, hogy odafigyelsz a szemetelő diákokra, amikor ez nem igaz. - fordulok felé felháborodva. Igen, még a feltételezés is mélyen sértő. Fogalmam sincs mit gondol ez rólam, de nagyon el van tévedve velem kapcsolatban. - Ha nagyon játszani akarod a mindenható Prefeketust, akkor javaslom a saját házad táján kezdj söprögetni először. Mégis mit gondolsz mitől olyan szép, és szemét mentes itt? Mert valaki... - itt látványosan bökök a saját mellkasomra - minden hajnalban futás közben összeszedi, amit a kis mardekáros haverjaid itt felejtenek nap közben. - világosítom fel. Oké tudom, ez túlzás. Bár minden reggel erre futok, és tényleg összeszedem, ha van valami, de ez közel sem olyan gyakran fordul elő, mint ahogy ebből tűnt, és azt is tudom, hogy nem kizárólag a mardisok szemetelnek. A másik három ház épp ugyanúgy. Csak jól esik szidni a házát, és valamennyire jogosan is. Legalább egynegyed részben. - Nem mindegy az neked? - látom ahogy előveszi a saját cigijét. Kissé meglep vele. Eddig a tökéletes prefektusnak gondoltam, aki minden szabályt betart. Most meg itt cigizne velem??? Ezt nem láttam logikusnak. Aztán a thesztrállok kezdtek játszani Leoval. Bár szerintem ő kevésbé élvezte, mint a fekete pacik. - Hadnagy, Picur! Hagyjátok! Viselkedjetek rendesen. - szólok rájuk, amikor megszánom a srácot, és tényleg abbahagyják a lökdösődést, inkább egymást kezdik kergetni. - Szerintem velem ellentétben ők kedvelnek. Egyébként ha hiszed, ha nem a szárnyas lovaknak ugyanannyi mozgás kell, mint a rendes lovaknak. Kifuttatom, és átmozgatom, aztán lecsutakolom, és megetetem őket. És nem. Nem büntetésből. Azért mert szeretek velük foglalkozni. - tényleg így volt. Szerettem velük lenni. Ugyanolyan furák, és különcök voltak, mint én. A legtöbb ember nem látta meg a szépségüket, és játékosságukat. Az igazi értékeiket, és nem is becsülték őket. Balszerencsét tulajdonítottak nekik, pedig ez ostoba babona volt semmi több. Annyi értelme volt, mint Bertie hallucinációinak, amikor túllőtte magát valami szarral. - Mintha érdekelnének a nevetségesen gyerekes pontjaid. - forgatom meg a szemem. Ha az időd nagy részét a Zsebkoszközben töltöd, és próbálsz életben maradni, esetlegesen kicsit jól járni, némi eladott fűvel, és pár megkopasztott zugkártyással, és az egyetlen hely, ahol meghúzhatod magad egy díler kanapéja, akkor nem a házpontok a legfőbb gondod. - Szerintem amúgy nem csak az én házpontjaim bánnák, ha véletlen erre sétálna Rennes. - biztos voltam benne, hogy nem csak én, de ő is hatalmas bajban lenne. Az a nő hírhedt volt róla, hogy nem kivételezett. Még a saját házával sem. Mindezek ellenére nem szándékoztam feldobni a nőnél. Nem voltam az árulkodós fajta. Magam intéztem az ügyeim. - Nyugi. Én is csak emiatt jöttem. Aztán itt sem vagyok. Ez pedig egy szabad park. - emelem meg a saját cigim, hogy aztán jó mélyen beleszívok, és lassan engedem ki a füstöt. Nem akartam kisajátítani a helyet. Na jó, talán egy kicsit. De ez egy szép hely, érthető, hogy nem csak az én kedvencem.
„Az elképzeléstől a tettig hosszú az út. És éppúgy nem lehet a lépést visszavonni, mint a sakkban. Ha minden kockázatot előre lehetne látni, a játszma már nem is volna érdekes.”
Vendég
Hétf. Feb. 10, 2020 11:16 pm
to Gina
Oké, szóval vázoljuk a szitut. Adott egy lány, aki viselkedésileg egy igazi istencsapása, aki mindig mindenkivel összetűzésbe keveredik, legyen az tanár vagy diák vagy épp bárki más. Annyira hírhedt, hogy még a prefektusok között is egy külön kategóriát üt meg. Mondhatni az élő fába is beleköt, miközben olyan alpárian nyilvánul meg, hogy ez alól még az sem oldozza fel, ha azt mondja magáról, mennyire intelligens. Tévedés, egy intelligens ember nem így viselkedik. Adott a srác, aki igazából nem kezdett el kötekedni, csak erős túlzással csipkelődni, ennek következtében pedig menten közutálata tárgyává vált. Csak hogy bonyolítsunk a helyzeten, ez a srác akkor csípi fülön, amikor épp dohányzik, ergó simán be is köphetné. De nem ezért jöttem ide. Nincs ingerenciám egy hibbant lánnyal hadakozni a semmiről, miközben csak egyértelműen frusztrációját igyekszik levezetni rajtam. Nem az a fajta kölyök vagyok, aki azonnal felveszi a kesztyűt, hanem közömbösen fogadja. - A gyökér, mint én nem ölhette ki, mert egy kezemen meg tudom számolni hányszor volt összetűzásünk és azokból rendre te kötöttél belém. Hogy a háztársaim gúnyolódtak rajtad, én pedig csak nevettem egyikük idióta viccén, nem jelent semmit. - megrázom magam és tovább lépek a témán. Nem tartom magam hibásnak azért, amiért őt bántják, mert ő maga tehet róla. Ha nem lenne olyan fene módon elviselhetetlen, akkor nem kötnének annyian bele. - Akinek nem inge... hallottad ezt a mondást már? - kezdek csalódni, hogy azt a valamire való buksiját nem használja, csak a száját koptatja. Nem tudom én miért is koptatom ezek után az enyémet? Inkább előveszem a dobozt, amiért eredetileg is jöttem, hogy aztán valahogyan a lökdösődés közepébe csöppenjek. Csillapodik a lökdösődés, én pedig ahogy kitapintom az egyik állatot, megpaskolom a... hol is? Mindegy, csak remélem, hogy épp nem kiszúrni készülök a szemét. - Arra pedig ott van a legendás lények gondozása oktató, semmi szükség rá, hogy esetleg megsérüljön valaki. - most már nyugodt szívvel gyújtok rá. Nem értek továbbra sem egyet a szavaival, de látom, hogy egy picikét mintha csillapodna. Vagy elviseli, hogy itt vagyok, vagy elviseli. Más opciót nem igazán adok neki. - Az pedig még mindig nem érdekel, hogy te mennyire nem kedvelsz. Nem jópofizni jöttem. - újabb slukkal borítom el a tüdőmet, hogy aztán bent tartva a füstöt kicsit kiélvezzem a pillanatot. Majd az orromon fújom ki azt. - Nekem aztán mindegy, hogy mi fontos neked. De ezek szerint nem vagy egy nagy csapatjátékos a pirosakkal, ha jól értem. - bármit meg tudok kérdőjelezni, ha akarok, a tanárnővel fenyegetőzés pedig úgy pattog le rólam, mint a gumilabda a falról. - Örülök, hogy eljutottál oda, hogy ne csak köpködj rám, hanem belásd, jogom van nekem is itt lenni. De ha zavar, nézd meg ott vagyok-e a Griffendél klubhelyiségben. - azzal csak nekitámaszkodok a korlátnak ami nem messze van a padtól és elbambulok néhány slukk elszívása közepette.
Lehet hogy a viselkedésem hagy kívánnivalót maga után. De nem is ártok másoknak szándékkal. Nem lelem örömöm a balhéban, akármennyire is tartja magát a téves pletyka. - Az olyan gyökerek, mint te a legrosszabbak. Ha csak nevetsz, és elfordulsz az olyan, mintha nyíltan pártolnád, hogy megalázzanak és megszégyenítsenek másokat. Prefektusként nem kéne szemet hunynod, vagy rosszabb és beállnod a sorba ha ilyen viselkedést látsz. Lehet a csökött agyadig nem jutott el, de ha csak nevetsz, az ugyanúgy fáj valakinek, mintha te magad rúgnál bele, vagy aláznád meg, csak mert nem tudja megvédeni magát. És mindegy, hogy hányszor, vagy milyen gyakran fordul elő. Mert minden alkalommal, amikor megtörténik belegázolsz valaki lelkébe, és megsebzed, anélkül, hogy észrevennéd. - nem tudom mit koptatom a szám. Vélhetően úgysem érti meg miről beszélek. Evégre Mr. népszerű prefektus még sosem volt céltábla, akit ok nélkül aláznak ronggyá. Leginkább csak azért mert kicsi, és nem tudja megvédeni magát. De ha mást nem is, azt elhiheti nekem, hogy pocsék érzés, és nem a fizikai sebek a legrosszabbak. Azokat már rég megszoktam. Lehet, hogy én sem vagyok szent, sőt ritka ultra bunkó, és lekezelő tudok lenni, de talán csak mert az ilyen gyökerek nem értenek másból, mint a saját gyökérségükből. Valahol egész szánalmas, hogy képtelen vagyok egy normális beszélgetésre, mert úgysem értenének meg. Arra hogy akinek nem inge... arra csak szemet forgatok. Nyilván nem akart belém kötni, vagy megsérteni az alaptalan vagdalkozásával. És nyilván csak így akart elnézést kérni a bunkósságáért... - Nem érted. - ingatom meg a fejem, arra hogy a legendás lények gondozása tanárnak kéne gondozni a thesztrállokat. - Oké. Te kviddicsezel igaz? Nos, arról nem sokat tudok. Nem érdekel. De nekem róluk gondoskodni olyan, mint neked a kviddics. Nem várhatod el, hogy jó legyél benne, és a csapatod bízzon benned, ha más ápolja helyetted a seprűd, más jár le helyetted az edzésre, és alapvetően mindent más csinál helyetted. Csak az mögött van érték és eredmény, amire időt és energiát szánsz. Ezért nem elég jó, ha az a nő gondoskodik róluk helyettem. Tudtad, hogy gyorsabban repülnek, mint a legtöbb seprű? Szeretek velük repülni. Nem kedveljük egymást, ezt tiszta sor. Nem is kell. Amúgy sem bírom a felesleges jópofizást. Valójában undorodom tőle. Így hálás vagyok érte, hogy ettől megkímélhetjük egymást. - Csapatjátékos vagyok. Csak nem az emberekkel. - ez igaz is. Az állatokkal sokkal jobban kijövök, mint az emberekkel. A thesztrállokban még sosem csalódtam. Az emberekkel ellentétben. Leo és a beképzelt fajtája újra és újra emlékeztet, hogy mért szeretem az állataim társaságát jobban, mint az emberekét. Kevés kivételtől eltekintve, mint Bertie vagy Ethan.
„Az elképzeléstől a tettig hosszú az út. És éppúgy nem lehet a lépést visszavonni, mint a sakkban. Ha minden kockázatot előre lehetne látni, a játszma már nem is volna érdekes.”
Vendég
Csüt. Ápr. 09, 2020 1:08 pm
to Gina
Miközben hallgatom, elképzelem, hogy megtalálom rajta a némító gombot és megnyomom. Miért nem lehet kikapcsolni ennek a lánynak a beszélőkéjét? Ha csak megszólal, ömlik belőle a keserűség és a szidalom. Nem egy jó kombináció, de miért rajtam vezeti le ezt, amikor nem is szemétkedtem vele? Soha nem esett át a lábamon és az én figyelmem sem rá irányult egyetlen egyszer sem. Ja, hogy prefektusként remek céltábla vagyok? Köszönöm szépen. És még vágjak is jó képet mindahhoz, amit mond? Kínomban csak nevetek. Igen, nevetek, egy felbuggyanó, de inkább megrökönyödő nevetéssel. Mintha csak azt mondtam volna, höh, vagy cöh. Nem mindegy, hogy mit csináltam? - Szerinted rövid távon meg tudom akadályozni a problémádat? Ha kötekednek, tanárhoz kellene fordulnod, hogy segítsenek. Mondjuk a házvezetődhöz. – mert bizony jól ismerem a házvezetőjét, neki van szava és nem veszik a diákok félvállról. Miért tőlem várja most a csodát? Ha csak egyszer is elhárítom a problémáját, attól még az nem fog megoldódni. Nevezhet engem gyökérnek, seggfejnek, szarházinak. - Vagy mondjuk barátkozz olyanokkal, akik megvédenek. Hm? Taktikázni már túl magas neked? – ahelyett, hogy a földhözragadt problémáit ecsetelné, belegondolhatna a helyzetébe. Bár nem ismerem, én csak általánosítok. Vagy azok a fene nagy griffendélesek nem tudják megvédeni csak úgy? Nahát, milyen érdekes. A Mardekárban kiállunk egymásért, ha mást nem mások előtt. - Már miért ne érteném? Egy minden lében kanál lány vagy, Gina. Mindig kötekedsz és sír a szád, mindig mindenhol ott vagy és csodálod, hogy kinevetnek. Ha egy kicsit szerényebb lennél, egy arasznyit, kérlek. – az alázatosságról még nem hallott? Nem kapott olyan nevelést, hogy legalább akkor, amikor kell, be tudja fogni a száját? De oké, adok egy esélyt ennek a magyarázkodásnak. Nem mondhatja el, hogy nem figyelek rá. Csöndben hallgatom, ahogy a kviddicsről hadovál. - Na és a thesztrálokkal mire mész, díjrepülő versenyre? – teszem fel a cípős megjegyzést. Ez egy sport, a sportból profitálni lehet. A példa nem rossz, de nem is jó. Még ha valami állatos hasonlatot is hozna fel. - Ez valóban érdekes. De. Egy lény nem lehet a hobbid. Sem a gondozásuk. Megértem, ha kötődsz hozzájuk, de ha emiatt csak problémát problémára halmozol. Hallottam, hogy sűrűn mész a Rengetegbe is. Az is tiltott, tudtad? – más, hogy most itt ücsörgünk a szélén, ahol biztonságban vagyunk. De ez egy kijelölt pihenőhely. Elszívom a cigit és el is nyomom abban a pillanatban. - Akkor kicsit megtalálhatnád a hangot velük is. Nem nehéz, csak ne úgy nyisd ki a szád, mint eddig. – vállat vonok. Nekem aztán mindegy, hogy mit kezd magával. Talán egy picit visszább vett az arcából, nem tudom.
Mi bajom Leo-val? Hmm... lássuk csak. Népszerű, prefektus, normális családja van, és minden lehetősége adott, hogy tovább tanuljon, és szép normális életet éljen. Közben pedig saját magán kívül senki nyomorát nem látja meg. Tudom, én is ilyen voltam, mielőtt mindettől megfosztottak volna. Valószínűleg örülhetek, ha Bertie mellett valahogy napról-napra eltengődhetek a Zsebpiszok közben a társadalom peremén a híg mocsokban. Olyan emberként, akiről senki nem vesz tudomást. A normális emberek egyszerűen elfordítják a fejüket, ha hozzánk hasonlóval találkoznak. Plusz könnyebb innen utálni, és irigykedni rá, és mindenére, amije van, mintsem jobban megismerni. Könnyebb az előítéletek alapján ellökni mindent, és mindenkit, mintsem engedni, hogy végül megismerjem, és végül úgyis hátba szúrjon pár galleonért. Mert ilyen az ember. Pénzéhes fajta. A pénz a mozgatórúgója mindennek. - Nem rólam, és a problémáimról van szó. Én megvédem magam. De neked prefektusként nem az lenne a dolgod, hogy ha azt látod, hogy a Kyle Briggs féle gyökerek ártatlan alsósokat bántalmaznak ok nélkül, akkor leállítsd őket, ahelyett hogy elfordítod a fejed? Ezért van a jelvényed. Félre nézni könnyű. Helyesen cselekedni nehéz. Ezt hívják felelősségnek. Szerinted minden lében kanál vagyok. Szerintem pedig csak helyetted végzem a dolgod, és védem azokat, akik nem tudják megvédeni saját magukat. - próbálok határozottan rá világítani, hogy nincs igaza. Kinevethet ezért, nem érdekel. De prefektusként igen is az ő feladata lenne fellépni, és segíteni megoldani a problémákat. Nem csak az enyémeket, de minden segítségre szorulóét. Ezért van a jelvénye, amit nem használ csillogó melldíszen kívül semmire. Ahogy a többi sem. Persze ez is egyfajta előítéletes általánosítás a prefektusokról. De szemem azért van. Pontosan tudom, hogy Kyle és a bandája mennyi kisebb gyerek életét teszi tönkre nagy igyekezettel, puszta szórakozásból. Ennek pedig véget kéne már vetni. Viszont a hogyan felvet néhány jelentős problémát. Például, hogy nincs kihez fordulni a problémával. - Na persze. És majd segíteni is fognak? - nevetek fel keserűen, cinikusan. - A legutóbb amikor segítséget kértem ezért, nem voltam egészen 8 éves sem, és végén törött orral, felrepedt szájjal, valószínűleg megrepedt bordákkal, és több sebheggel gazdagodtam, mint amire emlékszem, hála a kedves nevelőtanárok saját kezű "segítségének". Jól megtanultam a leckét. Nem számíthatok segítségre, csak magamtól. - ez a keserű igazság. Nincs aki segítene. Nem bízhatok senkiben, nem hihetek senkinek. Abból mindig baj lesz. Többnyire fájdalmas bajok. Most beszélhetnék neki Ethan-ről. Hogy ő az egyetlen hmm... barátom???? Aki védeni akar. Viszont nem engedhetem neki, hogy velem hozzák összefüggésbe. Nem ronthatok a népszerűségén, és nem keverhetem bajba. Így inkább csak hallgatok a barátkozás felvetésére. Lehetnék szerényebb? Talán, de eddig azzal nem sokra mentem, csak pár pofonnal gazdagodtam a nevelőintézetben. Inkább csak önmagam vagyok. Fura, bizarr dolog az önbizalmam. Egyszerre tartom magam a suli legnagyobb zsenijének, és legjelentéktelenebb, semmire sem jó, még egy darab thesztrál lepénynél is kevesebbet érő senkinek. Na erre varrjon gombot Sigmund Freud... - Képzeld, ha lenne ilyen verseny, és lenne elég pénzem, akkor neveznék rá. Verhetetlenek lennénk Hadnaggyal. Különben meg a te hobbid meg egy seprű szóval... - bökök egy kis mosollyal a thesztrálok felé. - Persze, mint tudjuk még a létező versenyekre sincs elég pénzem. Mint a sakk világbajnokság, vagy lovagló díjugrató versenyek. Na de hát ilyen a sport világa. Gazdag szponzorok nélkül senki vagy. - vonok vállat egy szomorkás mosollyal, és elnyomom a cigimet. Kár. Volt tehetségem hozzá. A sakkhoz, és a lovagláshoz is. Talán utóbbiban nem lettem volna Világbajnok, csak szórakozás volt, de szerettem. De mivel nincs kedvem belemerülni az elillant hírnév, és lehetőségek önsajnálatának mocsarában elmerülni, legfőképpen Leoval nincs kedvem, ezért inkább hátat fordítok, és oda lépkedek a szárnyas pacikhoz. - A Rengeteg az egyetlen hely, ami még még emlékeztet az ártatlan gyermekkorra. Van amiért megéri bajba kerülni. - felszállok Hadnagy hátára. Szabályos lovagló ülésben. - Most már vissza kell vinnem őket. Szóval pá! - lépek le, mielőtt túl kellemetlen fordulatokat vehetne a beszélgetés.
„Az elképzeléstől a tettig hosszú az út. És éppúgy nem lehet a lépést visszavonni, mint a sakkban. Ha minden kockázatot előre lehetne látni, a játszma már nem is volna érdekes.”
