Hát a franc gondolta volna, hogy ezen a hétvégén képes leszek elcipelni a seggemet egészen Edinburgh-ig, de mégis itt vagyok és kopogó lépteim bizony egyenesen a kedvenc Travers rokonom lakása felé visznek. Na jó, mindegyik a kedvencem, ha éppen engedi, hogy egy időre becsövezzek hozzá. Na most Ozzy engedte és nekem ez nagyon kényelmes volt. Elvégre mégsem lakhattam a Bacchusban sulikezdésig... na, de persze jóféle ‘ráérünk még’ hozzáállással hagytam az utolsó pillanatra a pakolást és így egy csomó cuccom itt maradt. Szóval jelentem jöttem összeszedni a kacatokat, megszabadulhatsz a szexi női ruháktól Ozzy! Sétálásom közben észrevétlen könnyedséggel csempészek egy szál cigit a számba, hogy aztán egy elegáns és persze muglik elől kulturáltan elrejtett kézmozdulattal gyújtsam meg a cigit a számban. Basszameg, hogy mennyire élvezem, hogy ehhez se pálcát, se gyújtót nem kell előkotornom. Talán Morgannak tényleg igaza volt anno és megérte, megéri fejleszteni ezt a képességet. Kényelmesre lassítom a lépteim ahogy közel érek a lakáshoz és még az utcán ráérősen elszívom ezt a szálat, mielőtt olyan ninás intenzitással tapadnék rá a csengőre, hogy a szomszédok biztos ezerszer megbánják, hogy Ozzy megengedte, hogy nála lógjak. - Ozzzzzzzyyyy!! Nyisd már ki! Akármennyire is meg akarod tartani a csipkés melltartóimat, szólnék, hogy szükségem van rájuk - horkantva röhögök fel a kiabálásom végére. Azt hiszem azóta sem tanultam meg kulturáltan viselkedni. De hát... mit tehetek én róla, ha anélkül is észrevesznek, hogy kiabálnék. Kisöprök pár sötét tincset az arcomból, ahogy nekidőlök a falnak az ajtó mellett. Lehet, hogy nincs itthon? Akkor kurvára fölöslegesen jöttem ide. Biztos vagyok benne, hogy a fekete csipkeharisnyám itt van, márpedig arra szükségem lenne ma este. Vagy holnap? Meg kell néznem, hogy mikorra is megyek a Bacchusba.
Nagyon sokat ügyködtem azon, hogy elnyerjem a figyelmét, de amióta egyre biztosabb, hogy férjhez megy úgy döntöttem nem piszkálom Őt annyit, mint régebben. Nem vonom fel magamra a figyelmét. Szerintem mindketten jobban járunk. Most is csak azért mentem el a művészboltba, mert szükségem volt néhány alap színre, ami pont elfogyott, mert mindig szét kevergettem őket a palettán, hogy valami frappáns színárnyalatot hozhassak ki belőle. Magam miatt. Nem miatta. Nem reméltem azt, hogy esetleg találkozhatom vele. Ugyan! Na jó, talán egy kicsit, azt gondoltam, hogy ez esetleg megtörténhet és szembe nézhetek vele esetleg utoljára. Ki tudja ezt előre megmondani? A bevásárlózacskóval a kezemben hoppanáltam a lakásom elé, amikor megpillantottam az ajtóm előtt Nina-t. Nem tudom mióta állhatott itt, de szerintem ha rajta múlott volna akkor már régen bent is lenne a lakásban. Azt hiszem elég tiszteletreméltó, hogy nem odabent várt és ijesztett rám. Az elég gáz lett volna, egyrészt halálra rémítene és valószínűleg ráküldenék valami rontást, hogy mozdulni se tudjon, másrészt még jó, hogy idekint volt. – Nina? – kérdőn felvontam a szemöldökömet, amikor mellé értem. – Nem számítottam rád. – jegyzem meg halkan. Persze nincs feldúlva a lakásom, nem is nagyon van rendetlenség odabent, szóval egyszerűen csak meglepett egy kicsit. Ez nem jelenti azt, hogy ne örülnék a váratlan látogatásának. – A holmijaidért jöttél? Úgy vannak ahogyan hagytad őket. – kinyitom a lakás ajtaját és előre engedem őt. Már ismeri a járást, elég jól ami azt illeti, szóval nem kell pesztrálnom őt és vezetnem, mint valami vak kis gyereket. – A szépségápoló készletedet mondjuk bevittem a szobádba, nem akartam, hogy összekeveredjenek máséval és esetleg lába kelljen valaminek tévedésből. – mert vásárolnom kellett volna helyette másikat neki, azt meg inkább nem akartam, elvégre ő tudja miket szeret, nem én. Tévedésből sem akartam volna valami szar minőségi cuccot vásárolni neki, ami ne tetszene. – Milyen volt ez az időszakod? – ez volt az a bizonyos, hogy vagy kérdés, csak egy kicsit másképp.
Fogalmam sincs, hogy mióta állok itt, de azt hiszem éppen a betörök a lakásba és a hagyom a fenébe az egészet között lehetek, mikor Ozzy végre megérkezik. Ellököm magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam és szélesedő vigyorral nézek a rokonra. - Na végre! - érkezik az első reakcióm, mert pontosan időben hoppanált ide. Még éppen azelőtt, hogy lelépek vagy valami maradandót alkotok az ajtón. - Ja bocs, az kimaradt, hogy meglepetés! - forgatom meg a szemeimet, miközben közelebb lépve egy-egy puszit nyomok Ozzy mindkét arcára. - Ahhhhaa, szükségem lenne néhány kacatra, ami itt maradt - bólintok nagyot, majd már beljebb is lépek az ajtón. Mondanám, hogy remélem, hogy nem zavarták a ruháim, de hát... nem nagyon izgat az sem, ha igen, csak ki ne dobja őket. Mondjuk ha ilyen tervei lennének, az már kifejezetten felkeltené a figyelmemet. Beljebb megyek a lakásba, nem ismeretlen előttem a tér, így hamar be is nyitok a keresett ajtón, hogy elkezdjek kutakodni a ruhák között. - Igen, azt látom, hogy itt van, köszi - szólok ki, majd megragadom a nesszeszert, amiben a sminkek meg egyéb női kis piperék vannak. Eddig még nem volt érkezésem megszabadítani tőle Ozzyt, de ezt most igyekszem pótolni. - Összekeveredjen máséval? Na igen? Szóval gyakran akad hölgylátogatód? - kukkantok ki a szobából egy cinkos vigyort villantva a Travers unokatesóra. - Talán valamiről lemaradtam, máris beköltöztettél valakit a helyemre? - valószínű inkább, hogy maga mellé szerez valakit, de hát akkor se hagyhatom ki a cseppnyi féltékeny élt a hangomból. - Áhh.. ne is kérdezd. A Roxfort hidegebb, mint emlékeztem - fintorodok el az iskola említésére. Nyilván szeretek a Mardekárban kuksolni, de akkor is jól esett ez az olasz napsütéses időszak. Micsoda ellentmondás, hogy mindkettőért tudok rajongani. - Szóval zsúfolt volt, meg minden, de azért nem rossz visszatérni. Mondataim végére azért egy őszinte mosoly is kúszik az ajkaimra, mert le se tagadhatnám, hogy szeretem Angliát, az összes hűvős, esős, depis napjával együtt. Legalább annyira, mint a napsütötte mediterránt. Jól megférnek egymás mellett, csak lehessek itt is, ott is. - Na de ne terelj, ki a nő?
Nem akartam megzavarni a látogatását ezért, amint lehetett utat is engedtem neki, hogy azt tegye, amiért jött. Remélem nem akar káoszt okozni, mert azt nem hiszem, hogy tolerálni tudnám most. Vagyis ezt mondom, de nyilvánvalóan másképpen fogok tenni, mert az ember a rokonával mégis egy kicsit elnézőbb. Talán ez így rendben is van. – Nem számítottam erre a meglepetésre. – vallom be csendesen, mert tényleg meglepett. De szerencsére nem a rossz értelemben lepett meg, hanem valahogy, valamikor számítani lehetett az érkezésére, csak nem lehetett tudni pontosan, hogy mikor, elvégre Nina-ról volt szó, akkor jelent meg amikor akart ott ahol szívesen és nem szívesen látták. Hogy én melyik helyzetben voltam szerintem az nem kérdés tárgya. Egy kicsit féltettem őt, mert a húgom mellett úgy tekintettem rá is, mintha az lenne, nem csak egy sima unokatestvér. – Amire szükséged van azt nyugodtan elviheted, hogyha nem viszed el az egészet az sem gond. – jegyzem még meg. Aztán úgy döntök, hogy lepakolom a dolgaimat a bejárati folyosón lévő szekrényre, amiben minden kis apróságnak van helye a maga nemében. Ilyen a cérnás részleg is, amit csak a rend kedvéért alakítottam ki, többnyire mással vannak tele a fiókok. Az egyikbe gondolkodás nélkül be is seperem a festékes tubusokat. – Nem kell túl gondolnod. – mentegetőztem, egyből, nyilván, pedig neki talán pont nem kellene, mert megért anélkül is, hogy kimondhatnám valójában mi is a helyzet. – Mármint tényleg nem, már akármi is volt véget ért. Örülök, hogy itt vagy amúgy és jobban érzed magad. – elfogadtam, hogy nem minden alakulhat úgy ahogyan azt én szeretném. Éppen ezért mondtam le róla. Van amiért egy életen át is harcolhatunk, de sosem lesz a miénk, ez pontosan ilyen volt. De megerősített abban, hogy megtanuljak elengedni személyeket az életemből. Mindketten jól fogunk járni vele. – Csak egy futó kaland volt, semmi különös, már vége van, tényleg. – magyarázkodom, mert nem akarom elmondani az illető nevét csak annyit, hogy ki is volt ő nekem. – Az egyik fiatalabb de nálam idősebb prof.-fal, már nem olyan lényeges, hogy mit tanít, mert férjhez ment és most gondolom még nászúton lehetnek. – de nem is nagyon érdekel. Csak egy kicsit zavar, ha erre gondolok, de már kezdem elengedni a dolgot, tényleg.
