Danet-Fauvel Ház

A családunk nagyon ritkán tudott összeülni, ez leginkább abból adódott, hogy a szüleink Franciaországban éltek, mi pedig Angliában telepedtünk le. Időnként, főleg a nyári szünetekben igyekeztünk hazalátogatni a szülőföldünkre, hogy meglátogassuk a családjainkat, de a munkánk miatt sajnos akadtak évek, amikor ezek a látogatások elmaradtak. Most viszont különleges alkalom közelgett, a szüleim házassági évfordulója, ami bizony most már egy kerek szám volt, s úgy határoztunk a férjemmel, meg a testvéreimmel, hogy meglepjük a szülőket és rendezünk nekik egy kis fogadást, melyen a család, és közelebbi barátok vesznek majd részt. Brice-t emiatt mindenképp hazahívtuk volna hétvégére, tulajdonképp már az igazgatóval is meg volt beszélve, hogy péntek este tegyék fel a gyereket a vonatra, időközben viszont bagolyban küldtek nekem üzenetet, melyben jelezték, hogy Brice nem megfelelően viselkedett, egy iskolatársával szóváltásba keveredett, mi több, még átkot is használt ellene. Nem is akartam hinni a fülemnek, hogy az én Briceom ilyesmit korábban nem csinált.
Aggasztott a dolog, ráadásul még Claude sem ért vissza a munkaútjáról, így vele sem tudtam megosztani az aggodalmamat. Maradt hát a türelem, s a várakozás.
Miután hazahoztam a fiamat, hagytam hogy nyugodtan kipakoljon, meg átöltözzön, nem akartam azonnal lerohanni őt a kérdéseimmel, ezért addig is neki álltam készíteni egy forró teát a konyhában, meg kikészítettem néhány finom teasüteményt is egy tányérra, amiről tudtam, hogy Brice egyik kedvence. A házimanó is szívesen segédkezett, de direkt kértem, hogy nyugodtan menjen a dolgára, vagy pihenjen, mert egy kicsit kettesben akartam maradni a fiammal.
A tea elkészült, töltöttem is két csészébe, majd a nappaliba sétáltam, s lepakoltam mindent az asztalkára, ott vártam a fiamat. Közben az ablakon néztem ki, s azon gondolkodtam, hogy vajon mi is történhetett ott a Roxfortban?
- Drágám, lejössz? Főztem teát - kiabáltam fel egy kis idő után, mikor még mindig nem hallottam a fiam lépteit.

Szerettem hazajárni mindig is. Bármennyire élveztem is az iskolában töltött napokat, vártam a pillanatot, mikor lehetőségem volt ismét átlépni a családi otthon küszöbét. Beszívni a meleg, ismerős illatot, belépni szobám ajtaján, ahol mindig biztonságban éreztem magam, ahova visszavonulhattam, akár örömöt, akár bánatot éreztem.
Most azonban nincs más, amit kevésbé szeretnék, mint találkozni a szüleimmel és jó képet vágni valami hülye családi programon. Szinte már több oldalas listát állítottam össze fejemben arról, miért nem tudok eleget tenni kérésüknek most, tükör előtt gyakoroltam a sajnálkozó fintort és a szemem sarkába rejtett műkönnyeket. Legnagyobb szerencsétlenségemre azonban, egy apró nézeteltérés miatt nem csak hogy kötelezővé tették a hazamenetelt, hanem még hamarabb is meg kellett ejtenem, mint akartam. Pedig igazán semmi olyan se műveltem, ami bárkinek is ártott volna. Oké, megátkoztam azt az idiótát, de nem lett maradandó baja. Olyan megint, mint újkorában. Ezt nyilván igyekeztem az igazgatóval is megértetni, de hajthatatlan volt. Nekem pedig nem hagyott más választást, mint összepakolni cókmókomat és hazamenni, hátha az otthoniak képesek lesznek újfent némi értelmet verni belém. Az ő szavai. Nem az enyémek. Oké, nem teljesen így fogalmazott, de ez volt a lényege.
A kifogás, mindenképpen szeretnék kipakolni kényelmesen, nyer nekem némi időt. Táskámat levágom csak a sarokba, magamat meg az ágyra és fejem karjaim közé temetve fájdalmas sóhajt eresztek meg. Mihez kezdjek most? Bármennyire is szeretném, nem odázhatom el az örökkévalóságig, hogy csatlakoznom kelljen hozzád, bármennyire is nem akarom. Beszélnem kell veled, nem pusztán arról, amit az iskolában tettem, hanem annak okáról is. Nem csak a közvetlenről, a közvetettről is. Ez pedig az utolsó dolog, amit szeretném. Pedig, és ezt el kell hinned nekem, Anya, utálok hazudni neked.
Húzom az időt, ameddig csak tehetem, de amint felcsendül a jól ismert hang már tudom, ideje összeszednem magam és lezavarni a kellemetlen beszélgetést, amilyen hamar csak lehet. Döntésem ellenére mégis olyan lassan vonszolom le magam a lépcsőn, amennyire csak fizikailag lehetséges. Az utolsó fokot elérem persze így is, hiába kívánom, bár örökké tartana a leereszkedés.
- Köszönöm, de nem kérek teát – szusszantom feléd, úgy szuggerálva a padlót, mintha sose láttam volna annál érdekesebbet. Bármennyire is udvariatlan, bármennyire is fáj, képtelen vagyok a szemedbe nézni. Képtelen vagyok rád pillantva eljátszani, minden rendben van. Kérlek, ne is kérd ezt tőlem.
-  Nem térhetnénk a lényegre inkább? Hogy visszamehessek? – hogy kérdésem alatt a szobámat vagy az iskolát érted-e, rád bízom. Nekem amúgy is teljesen mindegy, bármelyikben kiegyeznék most, csak itt ne kelljen lennem.

Fülelve pillantottam a lépcső irányába, de egyelőre még nem hallottam fiam lépteit. Bevallom, egy kicsit kezdtem türelmetlen lenni, ami részben amiatt volt, mert beszélni akartam vele a Roxfortban történtekről, részben meg amiatt, mert már annyira rég tudtam vele együtt lenni, hogy hiányzott. Régebben sok időt töltöttünk együtt, főleg még azelőtt, hogy elment a varázslóiskolába, aztán azóta valahogy csökkentek ezek az együtt töltött alkalmak. Az is igaz, hogy nekem is megszaporodtak a teendőim, sokszor kellett ügyeletet vállalnom a Mungóban, még a nyári szünetekben is, emiatt pedig akadtak napok, amikor Bricenak nélkülöznie kellett a társaságomat. Talán ez volt a baj, lehet, hogy elhanyagolva érezte magát, és emiatt tört ki a botrány ott az iskolában? De hát Brice mindig is egy jól nevelt fiú volt, akkor vajon mi történhetett? Anyai aggodalom lett úrrá rajtam, legbelül őröltek ezek a gondolatok, közben meghallottam a neszeket, s mire újra oldalra fordítottam a fejem, megláttam az én kisfiamat. Persze, nagy volt már, de mondjon bárki bármit, nekem örökké a kisfiam marad.
- Jól van, nem baj - kedves mosoly szökött az arcomra, soha nem voltam vele szemben erőszakos, ha valamit nem kért, akkor nem tukmáltam. Ha kér majd, úgyis tudja, hogy szívesen kiszolgálom. Egy dolog azonban feltűnt, mégpedig az, hogy Brice nem nézett rám, sőt, érződött rajta, hogy nem is szívesen beszélne velem.
- Visszamenni a szobádba? Elég unalmas lenne ott, nem? Meg amúgy is, olyan rég láttuk egymást. Gyere már ide - még mindig mosolyogtam rá, remélve, hogy feloldom benne azt a kis gátat. Még fel is egyenesedtem ültemből, majd széttárt kezekkel léptem hozzá, s jó szorosan magamhoz öleltem, gyengéden simítottam végig a fején.
- Nagyon hiányoztál édesem, úgy örülök, hogy egy kicsit hazajöttél. Papáék is rég láttak már, biztosan örülni fognak neked. És mennyit nőttél! - csak hónapok teltek el, én mégis észrevettem rajta az apró kis változásokat. Álla alá nyúlva, egy picit megemeltem a fejét, ha nem akart rám nézni, s a mosolyom is elhalványodott.
- Mond csak édesem, mi történt a Roxfortban? Az igazgató úr szerint valakit megátkoztál sóbálványátokkal, de ha ezt is tetted, biztosan nyomós indokod volt rá - kérdően néztem rá, de érezhette, hogy nem támadom őt, s nem is ítélem el a tettéért. Először tudni szerettem volna azt, hogy pontosan mi is történt, amiért ennyire felháborodott az iskola vezetősége.

Gyakorlatilag bármilyen helyet el tudnék képzelni, ahol szívesebben lennék, mint itt. Furcsa érzés, hiszen mindig szerettem hazajárni. Nem vagyok már csecsemő és mégis, hiába szeretem az iskolát, alig vártam mindig, hogy visszatérhessek oda, ahol felnőttem, ahol tudom, hogy mindig biztonságban leszek. Most azonban semmit nem érzek abból a kellemes nyugalomból, ami eddig eltöltött. Minden, ami kerülget jelenleg az a feszültség és a vágy, hogy minél hamarabb, minél messzebb legyek innen, mielőtt még olyasmit mondok, amit nem lenne szabad.
Legszívesebben az iskolában maradtam volna, de a választás lehetőségét, egy ostoba csíny miatt kivették a kezemből. Megfordult a fejemben az is, hogy ha már itt kell lennem, legalább a szobámból nem jövök ki, de Anyával nem tehetem meg ezt. Tudom, hogy rám vár odalent, ahogy azt is, előbb vagy utóbb úgyis feljönne értem, ha nem jelenek meg, akkor pedig még azt is el kellene magyaráznom, mi tartott fel.
Sóhajtva vágom hát ki szobám ajtaját és némán fohászkodva Merlinnek azért, hogy minél hamarabb megszabadulhassak az előttem álló kellemetlen helyzettől, lesétálok, vagy inkább ballagok a lépcsőn, mert olyan lassan igyekszem szedni a lábaimat, amennyire csak képes vagyok rá. Örök időkig nem tart persze az út és mire feleszmélek, már lent is vagyok.
Megkönnyebbülten szusszantok válaszodra, abban a reményben, ha már teát nem kérek, végre visszatérhetek a szobámba, de következő kérdéseddel el is vágod ezt.
- Rengeteget kell tanulnom – kifogásom még számomra is erőtlennek tűnik, kicsit se hiszem, hogy téged átverhetlek vele. Mégis meg kellett próbálnom elodázni valahogy a beszélgetést, ami biztosan el fog jönni előbb vagy utóbb. Az ölelést mégse tudom visszautasítani. Halk sóhajjal lépek közelebb hozzád és úgy olvadok karjaid közé, mintha száz éve lett volna, hogy utoljára átélhettem ezt. Ujjaid ismerős súllyal nehezednek tincseimre, ahogy végigsimítasz a fejemen és egy pillanatra ismét gondtalan gyereknek érzem magam.
- Te is hiányoztál nekem – kerülés és titkolózás ide vagy oda, konkrétan hazudni nem fogok neked, habozás nélkül vallom be, bármennyire is igyekeztem megúszni a hazalátogatást, az azért bántott, hogy akkor nem találkozhatok majd veled. – Ugye? Lassan nálad is magasabb leszek – boldog büszkeséggel húzom ki magam, egy pillanatra el is feledkezve minden bajomról, ahogy elégedetten fürdök észrevételedben. Oké, nem nőttem sokat és messze vagyok még tőled, de így is egy lépéssel közelebb kerültem.
Mosolyom azonban rögvest le is olvad arcomról, ahogy ujjaid ezúttal az állam alatt érzem meg. Néhány másodpercig tart csak tiltakozásom, utána engedek inkább a szelíd nyomásnak és felpillantok rá. Arra azonban gondosan ügyelek, hogy tekintetem így is kerülje a tiédét. Még szerencse, hogy szemeimet nem tudod oda szögezni, ahová akarod. Legalábbis azt hiszem.
- Nem történt semmi különös, az Igazgató csak felfújta – néhány lépést hátrálva tőled megrántom vállam, mintha valóban épp csak egy kis apróságról lenne szó és nem valaki megátkozásáról. Talán egy kicsit elvetettem a sulykot, na, nem mintha nem érdemelte volna meg, amit kapott. – Összevesztünk egy kicsit, nem sérült meg senki – maradandóan legalábbis, ezt pedig igazán értékelhetnéd.
- Nem akarok az iskoláról beszélni – elfintorodva rázom meg fejem hevesen, mintha ezzel tényleg megúszhatnám a beszámolót, ami egész biztosan nagyon érdekel téged.
- Inkább arról mesélj, te, hogy vagy? – egyértelműen terelem a témát és egyértelműen rendkívül szánalmas módon, mégis reménykedek benne, hogy ha más nem is, megkönyörülsz rajtam, egy rövid időre legalább.

- Na ne mond édesem, azt hittem, hogy csak hülyéskedni jársz a Roxfortba - játékosan szóltam be a kisfiamnak, miközben végig mosolyogtam, hogy ne vegye rosszindulatúnak szavaimat. Inkább csak oldani akartam a hangulatot, mert láttam rajta, hogy valami nincs rendben, s meglehetősen feszült. Persze, ha így belegondolok, és annyi idős lennék, mint most Ő, és a szüleim azt a hírt kapták volna, hogy rossz fát tettem a tűzre, akkor valószínűleg az én fenekemben is zabszem lenne. Ám Bricenak nem kellett attól tartania, hogy régi normákat előhúzva a sarokból majd kukoricára térdepeltetjük, s szigorú büntetés vár rá. Nem, Claudeal ilyen szempontból meglehetősen modern felfogású szülők voltunk, mindent próbáltunk megbeszélni a gyerekkel, és soha nem vádoltuk Őt. Ha rosszat is tett az iskolában, annak biztosan oka volt. Most viszont rám hárult a feladat - édesapja távollétében - hogy kihúzzam belőle, mi is történt valójában.
Hosszan öleltem magamhoz, nagyon is hiányzott már, s jó volt látni, hogy napról napra mennyit fejlődik és változik Brice. - Nem sok kell hozzá, hogy magad mögött hagyj, és olyan magas legyél, mint az apád - mosolyogva dicsértem, tényleg, ahogy így szemügyre vettem a vonásait, napról napra jobban hasonlított Claude-ra.
- Felfújta? Nos, lehet ebben valami, mert kerek négy oldalon át taglalta, hogy ez mennyire nem helyénvaló lépés volt - szelíd mosoly játszott az arcomon, mintha a fiam cinkostársa lennék, mert valóban, voltak fenntartásaim az igazgatóval szemben, a fiamban meg bíztam, és elhittem, hogy nem volt ez olyan nagy vétség. Mindezek ellenére csak történhetett valami, ha már maga az igazgató írt, s volt is egy sejtésem, hogy ennek mi lehet az oka. - Nem, valóban. Úgy írta az igazgató úr, hogy sóbálványként állt a folyosón az a gyerek…Édesem, ugye tudod, hogy ez nem megoldás a problémákra? - gyengéden végig simítottam az arcán, még akkor is, ha kerülte a tekintetem.
- Szívem…- először tovább akartam firtatni a témát, de aztán rájöttem, hogy talán ezzel meg kellene várnom Claude-ot, s vele is beszélnem Brice-ról. Nem akartam letámadni a gyerekem, annak nem lett volna értelme. Éppen ezért, egy gyengéd mosolyt követően bólintottam.
- Én jól vagyok édesem, remekül megy minden a kórházban, igaz sokszor kell ügyeletet vállalnom, mert az egyik kolléga lebetegedett, de egyébként minden rendben. Csak egy kicsit hiányoztok apával, - mosolyogtam rá, s megint megsimítottam a fejét. Mindezt persze csak addig csináltam, míg rám nem szólt, amit nem is csodáltam volna, hajlamos voltam nagyon anyáskodni, ha ott volt mellettem.
- Ha minden igaz, apád is hazaér este és akkor együtt tudunk majd vacsorázni. Két hete utazott el egy üzleti útra, szóval most nagyon boldog vagyok, hogy mindketten hazajöttök - mondtam teli mosollyal Bricenak, s tovább fürkésztem a vonásait. Valamiért úgy éreztem, hogy titkol előlem valamit. Ez pedig egy kicsit rossz érzéssel töltött el.
- Brice, ugye tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Mi nyomja a szíved? Egy lány van a dologban? - puhatolóztam, mert valahogy csak ki kellett derítenem, hogy miért is történhetett az az összezördülés a Roxfortban. Reméltem, hogy valami kis kamasz panasz, s nem valami komolyabb dologról lehet szó. Mikor kisebb volt, néha csúfolták, de reméltem, hogy ennek már rég vége, nem szívesen lettem volna az anyatigris, aki ráront a Roxfortban a kölykökre.