Biztosan megkérhettem volna valakit a munkahelyemről, hogy segítsen a költözködéssel, de az azt jelentette volna, hogy órákon keresztül erőltetnem kell a beszélgetést valakivel, aki minden bizonnyal öt perc után az idegeimre ment volna. Arra jutottam, hogy a dobozokkal való szenvedés nem nagy ár cserébe a békéért – mágiát nem használhattam, lévén fényes nappal volt, és tele volt muglikkal az utca. Persze a hatodik telepakolt doboz becipelése után (egy egyszerű bűbájjal könnyen elintéztem, hogy minden beleférjen az amúgy normál méretű kocsimba) kezdtem rájönni, hogy valószínűleg nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint azt eredetileg gondoltam, és ezen az sem segített, hogy az istenverte macska, akit megpróbáltam bezárni a nappaliba, minden egyes alkalommal úgy kezdett kifele iszkolni, mintha a fogvatartója lennék, nem pedig az, aki eteti. A kilencedik doboz és Pikachu folytonos próbálkozásai után rájöttem, hogy bármilyen keményen is edzünk minden nap aurorként, erre semmi nem készíthet fel. Aztán elértük a pontot, ahol elkezdtem megkérdőjelezni, tényleg olyan jó formában vagyok-e, mint gondoltam, és lám, pont amikor ideáig eljutottam, Pikachu egy óvatlan pillanatban kislisszolt a lábam és az ajtófélfa között, és versenyló módjára kirohant az ajtón. Ösztönösen megpróbáltam feltartani a lábammal, de a nehéz dobozzal a kezemben ettől csak elveszettem az egyensúlyom, és bár mindent megtettem, hogy megmentsem a tartalmát, végül pár pillanat szenvedés után elejtettem és minden a padlóra borult. Két másodpercig néma csöndben bámultam a kiborult dolgaimra, aztán vettem egy mély levegőt, és megfordultam, hogy Pikachu után menjek, aki azóta valószínűleg már a szomszéd városban volt. Ahogy azonban kiléptem az ajtón, szemtanújává váltam, ahogy egy nőhöz rohant, aki távolról ismerősnek tűnt ugyan, de hirtelen meg nem mondtam volna, honnan, ám legnagyobb meglepetésemre a macska meg sem próbálta meggyilkolni a nőt. Sőt, a lábához dörgölőzött. Elképedve – ezt az arckifejezésem nem, csak a szemem mutatta – bámultam a szürreális jelenetet, ahogy Pikachu dorombolni kezdett. - Szeretnél felvilágosítani arról, mit tettél a macskámmal?
Life is what happens to us while we are making other plans...
Mély sóhajjal húztam összébb magamon a könnyű kabátot, alig két nappal ezelőtt kaptam egy új, egészen könnyűnek tűnő feladatot, bár azért nem vettem kevésbé komolyan, mint a korábbiakat. De ezúttal még sem egy jól őrzött birtokról, vagy alvilági kapcsolatokkal rendelkező egyénről volt szó, így a megközelítése a célpontnak némileg egyszerűbbnek bizonyult. Az újonnan “belakott” bérlakásomban gyorsan átlapoztam néhány kapott információt, majd azzal a lendülettel el is égettem. Szerettem mindennek magam utána járni, az volt a biztos, és alapos, sose voltam a bizalmaskodó alkat, plusz emberek volnánk, akik hibáznak, és ha az életem kockáztatom, szívesebben halok meg a magam hibájából, mint más hanyagsága miatt. Nem, mintha arra készülnék, hogy idejekorán távozzak erről a világról, viszont nem árt ezt sem számításba venni. A környéket jártam éppen körbe, tegnap már követtem néhány helyre, azonban tudnom kellett, hol vághatok le egy-egy sarkot, vagy merre a legjobb a menekülési útvonal. Ezt persze térképen is megnéztem már, de azok nem jelzik, mennyire forgalmas egy hely, vagy milyen kisebb-nagyobb akadályok adódhattak. Volt még pár napom, hogy minden részletet megtervezzek, a legkisebb buktatóra is felkészülve. Amire viszont egyáltalán nem számítottam, az a legrosszabb ember felbukkanása. Mármint őszintén szólva nem a személye ellen volt kifogásom, egyáltalán nem ismertem, és igazán nem is kívántam mélyebb ismeretséget kötni vele, egy egyszerű auror volt, akit nem rég helyeztek át. Első pillantásra megismertem, ahogy felbukkant a ház ajtajában, nem sokkal azután, hogy azon kiszaladt volna egy macska, akiről meg kell mondjam, sokkal kellemesebb társaságnak tűnt a férfinél. Lehajoltam, hogy a lábamhoz dörgölőző állatot megsimogassam, és ezzel legalább néhány másodpercnyi időt nyerjek, amíg kigondolok valamit. Nem kellene itt lennie, a környéken egyetlen munkatársam, sőt még csak Minisztériumi dolgozó sem élt, erre gondosan ügyeltem, még a személyzetet is átnéztem. Akkor mit keres itt? Talán csak látogatóba jött… macskával? - Mit tettem vele? - Emeltem fel a hálásan bújó jószágot, és megvakargattam a füle tövét. - Gondolom… érzi rajtam a gyógynövények illatát. Talán. - Semleges téma, nem kell tudnia, hogy pontosan tudom, kicsoda, hátha meg sem ismer. Az aurorok nagy része nem vesz tudomást a technikusokról, nekik elég, ha megkapják a válaszokat a kérdéseikre, mindegy, hogy kitől. Sose éreztem ezért haragot, vagy csalódottságot, láthatatlannak lenni kiváltság, sok lehetőséget ad az ember kezébe. Megpróbáltam barátságos mosolyt erőltetni az arcomra, majd felé nyújtottam a macskáját, bár az állat nem pont úgy nézett ki, mint aki szívesen tart vele. Mondanám, hogy ez aggodalommal töltött el, hisz az állatok elég jó ember ismerők, azonban velem sem épp élete választásán volt túl szegényke…
