Amikor nyáron megfogadtam magamnak, hogy az idei év teljesen más lesz, akkor nem igazán erre gondoltam. Mégsem tudtam uralkodni az indulataimon, amikor néhány majom kikezdte az öcsémet. Ha engem piszkáltak volna, akkor magasról tettem volna rájuk, de Armin más lapra tartozott. Így is teljesen maga alatt volt, szükségtelennek éreztem a cseszegetését. Természetesen ezt a házam prefektusa másképp gondolta, ugyanis amikor meglátta, hogy az öklöm találkozott annak a seggfejnek az arcával, szinte azonnal büntetőmunkára küldött. Így keveredtem ezen a csodálatosan borongós délutánon a karámok közelébe, ahol már a prefektusom egy másik srác társaságában várt engem. Mivel nem akartam teljesen elutasító lenni, ezért mindkettőnek köszöntem, azonban amikor megálltam a sorstársam mellett, már csak akaratlanul is összefontam magam előtt a karjaimat. − Mivel mindketten megszegtétek a házirendet, és az istállóra ráférne egy kis pucolást, ezért úgy döntöttünk, hogy nektek kell majd kitisztítani a hippogriffek lakhelyét. Ne aggódjatok, a lények jelenleg a kifutójukban vannak, és arra várnak, hogy minél előbb visszatérhessenek a helyükre – vágott bele a feladatunk ismertetésébe a prefektusom bár még mindig nem tudtam elhinni, hogy itt kellett lennem. Mármint, megérdemeltem, ez tény, csupán nem bírtam felfogni, hogy a másikra miért nem szabtak ki büntetést, amikor rászállt az öcsémre. − Gumicsizmát egyébként találtok majd a fal mellett, illetve még ásót is. Akad valahol egy talicska, amibe pedig pakolhattok majd – összeráncolt homlokkal pillantottam először a mellettem álló mardekárosra, aki pontosan úgy nézett ki, mint az összes többi: vélhetően sose kellett kivennie a részét a kétkezi munkából. Mondjuk, ilyen takarítást én sem végeztem, de legalább nem derogált nekem, ha össze kellett koszolnom magam. − Ó, igen. És kérem a pálcáitokat. Nem használhattok varázslatot, viszont ha végeztetek, akkor kopogjatok be a vadőrlakba, ugyanis onnan fogom nézni, hogy nem léptetek-e meg – nyújtotta a kezét a pálcánkért. Szerettem volna ellenkezni, de nagyon jól tudtam, hogy csak rontottam volna a helyzetemen. Helyette egy sóhaj kíséretébe a tenyerébe nyomtam a varázspálcámat, és odaléptem a csizmákhoz, hogy kiválasszam azt, ami a leginkább illeszkedett a lábamra. Nem sikerült természetesen olyat találnom, mert valamiért itt mindenkinek mamut lába lehetett, így minden lépésemnél kicsúszott a sarkam belőle. Amint a prefektus távozott, egyből a partnerem felé fordultam. Mondhatni, leolvastam az arcáról azt a mértékű boldogságot, amely akár az enyémen is tükröződhetett. − Csak essünk túl rajta mielőbb, és annál hamarabb szabadulunk – húztam el a számat, amikor megcsapott az a tipikus ürülékszag, de még most sem bántam meg, hogy kiálltam a testvéremért. − Talán kezdhetnénk a talicska megtalálásával. Nem tudom hogy vagy vele, de én szeretném a szükségesnél jobban felkavarni a szagokat – pásztáztam végig a belső teret. Nem akartam bemutatkozni, hiszen ha egy kicsit is érdekelték a pletykák, a kviddics, vagy az iskolai rovat, akkor úgyis tisztában volt vele, hogy én voltam Lyanna Turpin, akinek az apja állítólag rengeteg pénzt sikkasztott. Egyszerűen csak jobbnak láttam, ha nem mentünk bele semmi személyeskedésbe, hiszen egyikünk sem azért töltötte itt a szabadidejét, mert barátkozni szeretett volna a másikkal.
Renault-nak és az általa okozott tűzesetnek hála a prefektusok figyelme a kelleténél jobban ráméleződött, akkor is gyanakodva tekintettek rám, mikor egyszerűen csak próbáltam egy félreeső ponton, békés körülmények között megírni nővéremnek szánt levelem, anélkül, hogy Mulciber aurájától, s lopott pillantásaitól fekélyes kiütések borítsák testem. Noha már elfogadtam, hogy a srác saját, s mindenki más életét megnehezíti az örökös színjátékával és a vágyával, hogy mindenről tudni akar, akármennyi köze is legyen hozzá, de megbarátkozni ezzel azóta sem tudtam vele. Megtanulhatna végre szelektálni, milyen információt érdemes birtokolni, hisz akármennyire hízelgő az érdeklődése magánbeszélgetéseim felé, de ha hajlandó lenne leszállni a magas lóról, és nyíltan konfrontálódni, ezzel időt spórolva mindkettőnknek, rájöhetne, hogy ha lenne is titkom, vagy részt vennék bármiféle összeesküvésben, azt nem levélben vitatnám meg. Így adódott, hogy szobatársam gyötrelmesen leplezett árgus pillantásától menekülve a birtok egy félreeső helyén kényszerültem megírni a heti jelentésem siralmas roxforti mindennapjaimról. Csupán néhány távoli, elfojtott sikoly próbált szabotálni, melyeket csak elengedtem fülem mellett, hiszen ebben az iskolában mindig történik valami. Azonban öreg hiba volt engedni, hogy lankadjon figyelmem, mert mire észbe kaptam, már egy prefektus akaszkodott rám, követelve, hogy vállaljam a felelősséget. Bármilyen hevesen próbáltam védeni magam, sem észérvekkel, sem fenyegetéssel nem lehetett meggyőzni, olyan könnyedséggel ítélt büntetőmunkára, mintha csak egy koncepciós per áldozata lettem volna, s röhejes módon, az együttműködés teljes hiányáért még pontlevonással is fenyegetett – ezt el is fogadtam, még duplázást is kértem egy anyázásért cserébe. Ha ezt is Mulciber kíváncsiságának vagy az utánam küldött csicskáinak köszönhetem, esetleg a prefektusban is az egyik talpnyalóját üdvözölhetem, tényleg megfojtom álmában! - Használd az agyad, te, Hollóhát szégyene, hogyan tudtam volna megírni egy oldalnyi levelet a birtokon és egy tök másik helyen kifüstölni egy termet? – förmedek rá indulatosan az ítélet helyének szánt istállójában, de szavaim süket fülekre találnak, ahogy egy másik diák közeledik felénk. Hiába próbálok nevet kötni az új tag arcához, nem dereng fel, hogy hívják, szóval valószínűleg nem végzős; csupán egy meccsről rémlik, amint kivégzett pár hugrabugost a gurkóval. Ha ismerkedős hangulatban lennék se lenne lehetőségem megtudakolni, kihez van szerencsém, hisz a prefektus időt nem vesztegetve kezd bele büntetésünk ismertetésébe. Jelenleg nehezen tudnék elképzelni ennél megalázóbb szituációt: mégis hogyan gondolta, hogy a családi hátteremmel teljes beletörődéssel nekiállok takarítani a hippogriffek után? Talán pont ezzel akar imponálni valakinek? Az önéletrajzába is beleírja, hogy arra kényszerített egy Blacket, hogy ganézzon? Mondjuk büszke is lehet magára, a jelenlegi helyzetben ezt már állami kitüntetéssel honorálja Briggs. - Mint már mondtam, nem csináltam semmit – sziszegem foghegyről, még mindig fennakadva a helyzet igazságtalanságán, próbálva visszafogni indulataim. Hiába is kényszerít ebbe a megalázó helyzetbe, akkor sem fogom magamra vállalni a dolgot. – Különben is, nem ezért fizetitek a gondnokot? Vagy csak ilyen alkalmakkor tudtok kettesben enyelegni, ezért rángatsz ide ártatlanokat? – Látszik, hogy nem először csinálja, olyan gyakorlattal engedi el füle mellett a szidalmaim, mint aki erre született. Sosem fogtam még ásót a kezemben, de most is inkább döfném mellkasába, majd a fagyos földbe, hogy elássam a tetemét, mint az istállóban felhalmozódott trágyába. Szinte már sajnálom az állatokat, hogy ebben a mocsokban kell élniük a gondnok miatt, de annyira nem, hogy segítsek is rajtuk. Ismét a büntetőtiszt felé fordulok, ahogy továbbra sem képes befogni a száját, csak jobban hergelve engem. Már a pálcámra is fáj a foga? A másik nem kéne? Mély levegőt veszek, ezzel megpróbálva lehiggadni. - Dugd fel magadnak! – nyomom kezébe pálcám erőteljesen, eleget téve óhajának. Lelkesedésem nem ér fel a lányéhoz, eszemben sincs akár egy lépést is megtenni az említett eszközök felé, helyette továbbra gyakorlom a szemmel verést a srácon. Végre megunja, hogy a jelenlétével borzolja idegeim, s hátat fordítva nekünk a kunyhó felé veszi az irányt. - Jó szórakozást! – kiáltok utána, miközben félig zárt öklöm fel-le mozgatom, félreérthetetlen gesztussal, próbálva inzultálni a prefektust, sajnos ismét eredménytelenül. Végül kettesben maradok a lánnyal a nagy rakás sz*rban. Ajkaimba harapok, ahogy meghallom hozzám intézett szavait, mielőtt még ösztönösen ráförmednék; nem akarok,farok lenni és nekiesni, úgy, hogy ő személy szerint ki sem érdemelte. – Ha az olyan egyszerű lenne… - Bár én sem szeretnék a kelleténél több időt itt tölteni, azt sem hagyhatom, a feladat elvégzésével elismerjem véghez nem vitt bűnömet, valamint vereségem a prefektus ellen. - Bocs, de kénytelen leszek ebben rád támaszkodni, sejtésem sincs, hogy néz ki egy talicska – vallom be kiábrándultan; a szövegkörnyezetből rájöttem, hogy abba kellene pakolnunk, de a neve alapján képtelen vagyok egy eszközhöz kötni. Akár az is lehet, hogy ez egy brit szleng lenne egy olyan tárgyra, amit alapjáraton ismerek, mindenesetre fáj beismerni tudatlanságom. - Mivel érdemelted ki ezt? – kérdezek rá szenvtelenül; túl hamar beletörődött sorsába, szóval úgy sejtem, őt nem csak azért rángatták ide, mert túl szerencsétlenek voltak rátalálni a valódi tettesre.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Vas. Dec. 05, 2021 7:39 pm
Leo & Lyanna
✰ let's get over it✰
Nem igazán érdekelt, hogy büntetést kaptam. Igazán megérdemelte az a srác, aki piszkálni merte az öcsémet, hogy alaposan bemossak neki. Ha pedig ez volt az ára annak, hogy a Chrispy-től tanult mozdulattal eltörtem az orrát a gyereknek, hát Merlinre, igenis megérte. Azonban, ahogy közeledtem a megbeszélt hely felé, az egyre inkább kibontakozó – javarészt egyoldalú – vitából azt szűrtem le, hogy nem egyedül kárhoztattak erre a feladatra, s bizony, amikor meghallottam a házam prefektusával vitatkozó mardekáros szavait, igencsak nehezemre esett elfojtani egy széles vigyort. − Hiába a háztársam, logikát ne keress a cselekedeteiben – fékeztem le a diáktársaim előtt, de a szavaimat javarészt a mardekáros srác felé intéztem, semmint a pofákat vágó háztársam irányába. Szórakoztató volt végignézni a jelenetet, ahogy egy mardekáros vitatkozott egy hollóhátassal, akár novellát is írhattam volna az iskolaújságba erről a szituációról, főként azért, mert a másik házba tartozók nemigen próbáltak érvelni, vagy egyáltalán vitázni másokkal. − Abban sincs logika, hogy még mindig próbálod meggyőzni az igazadról – tettem hozzá valamivel szelídebb mosollyal, hiszen elég volt a prefektusra pillantanom, hogy tudjam: úgyis az lesz, amit ő eltervezett. Azt viszont nehezen álltam meg, hogy kurtán felnevessek, amikor az ismeretlen srác további kérdéseket szegezett ennek a szerencsétlennek, aki szinte süketet játszva elengedte a szavakat a füle mellett. Én valamivel együttműködőbbnek bizonyultam a másiknál, és bár vonakodva ugyan, de különösebb kommentár nélkül nyújtottam át a pálcámat. Ahogy pedig a srác a prefektus után kiáltott, kedvem támadt volna nekem is utána szólni, hogy köszönöm a társaságot, mert így legalább a szarlapátolás közben nem fogok unatkozni. − Hát, attól nem fog eltűnni a mocsok, ha itt állunk, és szemmel verjük abban a reményben, hogy elmászik a Tiltott Rengeteg felé – tártam szét a karjaimat, még mindig vigyorogva, bár esküszöm, nem annak örültem ennyire, hogy ezt a feladatot kaptam, hanem a partnerem bizonyult ennyire szórakoztatónak. − Nos, nekem se közöm volt még hozzájuk, de tudod, az a kerekes izé, amire a sütőtököket is felszokták dobálni – ismertem el én is, hogy életem során egyszer sem használtam még olyat, csupán a fogalomhoz képes voltam egy elnevezést társítani az elmémben. Legalább is, én a vadőrt azzal láttam, amikor a díjnyertes tökjeit szállította, ebből gondoltam, hogy itt is akad valahol egy. − Bemostam egy háztársadnak, mert rászállt az öcsémre – vontam meg a vállamat egykedvűen, ahogy körbepillantottam az istállóban, de bármennyire is meresztettem a szemeimet, sehol nem találtam az emlegetett tárgyat. − Meg lehet, hogy véletlenül eltörtem az orrát. Persze egészen véletlenül – tettem hozzá szórakozottan, bár ezzel koránt sem azt akartam sugallni, hogy félnie kellene tőlem, vagy ilyesmi. Sőt, nem tett semmi rosszat, amivel kivívta a haragomat. − És te? Tényleg rád kentek valamit? – érdeklődtem, ahogy elindultam a karámokat között, hogy végre megleljem azt az átkozott talicskát.
- Ch, látom – vakkantom oda az újonnan érkezőnek kevésbé illemtudón, noha indulataim továbbra sem neki szólnak, hanem háztársának. Mindennek vannak határai, képtelen vagyok elhinni, hogy csupán az ő hülyeségének nincs, még Renault-ba is több értelem szorult. - Tudom, hogy túl hülye ahhoz, hogy felfogja őket, de akkor sem hagyhatom szó nélkül! – noha kezdem feladni, hogy bármiféle reakciót kicsikarjak belőle, szükségem van arra, hogy levezessem rajta feszültségem, az már az ő baja, hogy ezt békésen tűri – nem úgy, mint korábban, mikor az indulataim miatt vont le pontokat a Mardekártól. Szerencsére miután megfosztott minket a pálcáinktól, hamarosan lelép a srác, hagyva, hogy a trágya rontsa a levegőt helyette is, s egyedül maradok a lánnyal, aki már ennyi idő alatt is több értelmet produkált, mint a srác. - De miért is hagynánk, hogy ő nyerjen? Mit tud csinálni velünk, ha nem tüntetjük el, mire megunják egymás társaságát a gondnokkal? Itt tart éjjelre is? Vagy minket is bevisz a kunyhóba? – Az ilyen pillanatok talán megkérdőjelezik, hogy tényleg nem vagyok e annyira sznob, mint a vérmániás – lényegében a rokonságom nagy része -, aki képtelen bármiféle fizikai munkára, viszont itt csupán az elveim és az igazságérzetem gátol; legutóbbi, jogosan elrendelt büntetőmunkám során sem mutattam különösebb ellenállást, viszonylag hamar beletörődtem sorsomba – bár ebben közrejátszhatott, hogy addigra Renault elpusztította az összes agysejtem, szinte vegetációs állapotba taszítva. Szemöldököm felvonva próbálom feldolgozni a lány magyarázatát, próbálva felidézni egy hasonló jelenetet. - Amire a tököket szokták pakolni… és nem a prefektusod arca… - gondolkodom hangosan, még a távollétében is odadöfve a srácnak. Pakolnak rá, kereke van, szóval nem asztal… Talán… - És ugyanúgy tolják, mint őt? Valahogy így – próbálom szemléltetni, magam mellé eresztett karokkal, melyeket előre-hátra mozgatok, keresve a nevét, melyen ismerem - Furik? – ugrik be hirtelen a szó, amit eddig kerestem. Bármennyire is érdekelnek a mugli szerkezetek, az alternatívák, melyekkel a mágia hiányát próbálják kiküszöbölni, ez az eset is bizonyítja, hogy van még mit bepótolnom. A büntetését illető kérdésére adott válaszán halványan elmosolyodom. Bár családunkban én voltam a legkisebb, s lehetőségem sem volt együtt tanulni a testvéreimmel, de ilyen esetben valószínűleg én sem viselkedtem volna másképp, ha valaki rájuk szállna. - Csak véletlen? – döntöm oldalra fejem szórakozottan. – Mondd, hogy legalább a meccsen nem csak véletlen találtad el a hugrásokat, jelenleg nem bírnék el egy újabb csalódást – utalok az idei Hollóhát-Hugrabug meccsre, s tudtára adva, hogy legalább ennyi tudomásom van kilétét illetően. - Elvileg valaki felrobbantott vagy befüstölt egy termet, de nem tudom, mert NEM VOLTAM OTT! – magyarázkodom, a mondandóm végét már kiáltva, a prefektusnak címezve. – Ennek ellenére a nyakamba varrták, mert volt egy incidensem egy fúriafűzzel korábban. Halkan morranok, ahogy elindul, valószínűleg megkeresni a talicskát, azzal kényszerítve engem arra, hogy magam is odasiessek a falhoz, magamhoz ragadva egy csizmát, megkockáztatva, hogy hamarosan lerohadjanak a lábaim a benne rejtőző baktériumoktól. - Most komolyan hozzá akarsz fogni? – sietek utána; továbbra sem jött meg a kedvem ahhoz, hogy nekiálljak takarítani, de túl értelmesnek tűnik ahhoz, hogy ellenszegülve a prefektus akaratának lelépjek, hátrahagyva sorstársamat szó szerint a szarban.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Vas. Dec. 05, 2021 9:16 pm
Leo & Lyanna
✰ let's get over it✰
Szórakoztatónak találtam, ahogy a srác továbbra is háborgott a háztársam miatt. Természetesen jogosnak véltem a kiakadását, hiszen ő nem a legkedvesebb prefektus volt az egész iskolában, és nem is az a személy, akivel egyezkedni lehetett volna. − Akkor viszont ne vele próbálj hadakozni, ha problémád van vele, hanem valamelyik házvezetővel, vagy az igazgatónővel – billentettem oldalra a fejemet, felvetve annak a lehetőségét, hogy inkább egy felnőttel tárgyalja meg, ha problémája akadt, mert itt úgysem fog egyről a kettőre jutni. − Az én esetemben jogosan kiosztott a büntetés – vontam meg a vállamat, utalva arra, hogy vállaltam a felelősséget a tetteimért. Bár továbbra is nehezemre esett nem vigyorogni a hevesen indulatain. − Egyébként meg nem szeretném tudni, hogy mit értesz a megunják egymást társaságát a gondnokkal alatt – ráncoltam össze a homlokomat, mert tényleg ki tudja milyen beteg gondolatai voltak ennek a srácnak. Mármint, pasiból volt. Az unokatesóim óta meg sem kérdőjeleztem a srácokat. − A prefektusom arca inkább hasonlít egy segghez, mint egy tökhöz – tettem hozzá vigyorogva, miközben azon tanakodtunk, hogy hogyan is nézett ki az a bizonyos talicska. Amikor pedig prezentálta, hogy miként szokták használni az eszközt, elnevettem magam. − Furik? – pillantottam rá értetlenül, hiszen ez a szó nem hangzott ismerősen. Lehet, hogy egyébként teljesen ugyanarról beszéltünk, de nekem nem hangzott ismerősen ez a kifejezés. − Nem terveztem olyan erősen megütni, de végsősoron megérdemelte – sóhajtottam fel, bár jobban értékeltem volna, ha ez a sok kis hülye leakadt volna az öcsémről. Így is volt elég baja, nem kellett még neki az a kis csapat, akik lépten-nyomon belekötöttek. − Nem, arra a meccsre készültem – nevettem fel vidáman, azonban nem gondoltam volna, hogy bárki is megjegyzett volna engem a kviddicsteljesítményem miatt. − Hogy-hogy kint voltál a meccsünkön? Érdekel a kviddics?– érdeklődtem felőle, hiszen nem olyannak tűnt, akit pont érdekelne a Hollóhát-Hugrabug mérkőzés. Ettől függetlenül jól esett, hogy emlékezett rám. Kár, hogy én sajnos hiába kutattam az emlékeim között, egyszerűen nem ismertem őt. − És téged hogy hívnak? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen ha már ő ismerte a kilétemet, akkor már én is szerettem volna tudni, hogy miként szólíthatom. − Jól hangzik – feleltem. Kuncogni kezdtem, amiért kiabálni kezdett a vadőrlak irányába. Csupán a fejemet csóváltam, bár tagadhatatlanul jól szórakoztam a stílusán. − Kellemetlen. És a fúriafűzzel mi történt? – kérdezgettem tovább, ahogy elindultam felfedezni a homályos istállót. Különböző vackokat támasztottak a falnak, itt-ott szénarakások álltak, a karámok bűzlöttek a hippogriffek ürülékétől, és még hosszasan sorolhattam volna, hogy mennyi minden lapult egy ilyen kis épületben. − Van jobb ötleted? – lestem hátra a vállam felett, majd hozzátettem: − Meg aztán, mint mondtam, én megérdemlem a büntetést. De ha akarsz, akkor menj. Nem foglak beköpni, ne aggódj. Végsősoron, ha tényleg ártatlan volt, akkor nekem se volt különösebb indokom arra, hogy itt tartsam őt.
- Nem hagyott időt arra, hogy megtegyem, szerintem csak gyorsan le akarta tudni a dolgot és idehozott melléd. – sóhajtom lemondóan. Valószínűleg odakint, az iskola falain kívül sem megy másként, az aurorok csak lecsukják az első gyanús alakot, hogy ezzel javítsanak a eredményességi rátájukon. Noha vitatkoznék azzal, hogy van olyan bűn, amiért ez jogos büntetés lenne, az ő helyzetében valószínűleg én is higgadtabban vállaltam volna a felelősséget. Megszeppenek egy pillanatra reakcióján; ami a szívemen a számon, nem szokásom köntörfalazni, vagy szépíteni mondandóm. Igaz, nem sokakkal állok le beszélgetni, főként nem lányokkal, max a nővéremmel, akit vétek lenne egy csoportba sorolni az itteniekkel, így szinte letaglóz, hogy egyikük arra utal, vissza kellene fognom magam. - Igazából másra gondoltam, de valóban, szerintem is megfelelőbb szó rá a seggarc, mint a tökfej… - pillantok oldalra kínos mosollyal arcomon, megkímélve annak részletezéséről, elképzeléseim szerint mit csinálhatnak ezek kettesben a kunyhóban. De legalább a furik bemutatása nevetésre bírja, mellyel az én feszültségemet is sikerül halványan oldania. Viszont az sajnálatos, hogy így sem jövünk rá, egy dologra gondoltunk, így tovább kell magyarázkodnom. - Tudod, az az egykerekű cucc, aminek a szarvait fogod – Az Amerikában töltött éveimnek hála még manapság is előfordul, hogy nem úgy írok le egy-egy szót, ahogy azt itt szokás, vagy épp, mint ahogy ebben az esetben, fogalmam sincs, mit jelenthetnek bizonyos kifejezések. Igaz, itt talán az is közrejátszik, hogy a varázstalan eszközökkel sem vagyok mindig képben - és gurul, ha tolod – fűzöm hozzá, hátha ezzel közelebb kerülünk a felismeréshez, hogy egy dologról beszélünk. - Így legalább legközelebb biztosan meggondolja, tényleg ki akar e kezdeni vele – próbálom a magam módján nyugtatni, hogy ne érezzen megbánást tette miatt, ami elmondása alapján valóban jogos volt. Nincs mit szégyellni azon, ha egy családtag védelmében eltörsz pár csontot, sőt! - Látszott az ütéseiden, mindegyik tökéletes volt – dicsérem lelkesen; ritkán dobálózok elismerésekkel, de ő valóban kiérdemelte; nem nehéz rájönni, hogy a terelő a kedvenc posztom, mely a meccs végéig képes izgalmas maradni, a többivel ellentétben. Mégis kit érdekel már a tizedik pontszerzés, miközben egy újabb játékos kap egy olyan találatot, ami után biztosan az ispotályban köt ki? - Az igazat megvallva nem annyira, de volt a pályán valaki, akit látni szerettem volna… – Általában elég hamar elengedtem azokat a dolgokat, melyekhez nem volt tehetségem, s mivel pocsék a célzásom, a kviddicset sem erőltettem sokáig. Azt már nem taglalom, hogy ez a személy Renault volt, hisz magam sem tudtam eldönteni, mi vonzott oda inkább: az, hogy lássam, ahogy eltalálják az ellenfél terelői, vagy, -amit már nem vallanék be- az abszurdan szórakoztató szerencsétlenkedése. - Leo – közlöm vele röviden, elgondolkodva azon, megelégszik e ennyi információval, vagy eláruljam a teljes nevem, melyre a többség általában ugyanúgy reagál. „Jaj, nem is tudtam, hogy van még egy Black az iskolában!”, vagy a jobban informáltak „A te testvéred tűnt el?”. Bosszant, hogy túl sokat gondolnak a vezetéknevem mögé, mindenesetre megkockáztatom a dolgot, s a teljes nevemen mutatkozom be – Leo Black. - Renault begyújtott alá egy égő könyvvel, én pedig… fogalmazzunk úgy, hogy hagytam, hogy tovább terjedjen a tűz – felelem szórakozottan. Tény, nem voltam józan ítélőképességem csúcspontján, de az adott körülmények között hogyan tudott volna bárki is értelmes döntéseket hozni? Mire észbe kapok, ő már elindul, így igyekeznem kell a csizma felkapásával, hogy utolérhessem. - Kitalálok valamit – vágom rá sietősen, ahogy odaérek mellé – Nem hagyhatlak csak úgy itt, hogy egyedül kelljen szenvedned – vallom be. Bármennyire is érzem jogtalannak a büntetésem, rosszabbul érezném magam amiatt, hogy leléptem. - Mi lenne, ha megszerezném egyikünk pálcáját, és azzal gyors eltüntetnénk a mocskot? – ajánlom fel hirtelen. Talán nem lesz nehéz állati formában belopózni a kunyhóba, s ha szerencsénk van, letette valahová a srác a pálcákat.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Hétf. Dec. 06, 2021 6:00 pm
Leo & Lyanna
✰ let's get over it✰
− Utólag is tudsz róla panaszkodni. Sőt, a Diákönkormányzat elnöke a háztársam. Ő biztosan nem hagyná mindezt annyiban, akár őt is megkeresheted, ha problémád van, ugyanis nagyon komolyan veszi ezeket – vetettem fel az ötletet, hiszen ha tényleg ennyire rosszul érintette, ahogyan bántak vele, akkor létezett más mód is ennek a szituációnak a megközelítésére. Lynette pedig tényleg halálosan komolyan vett minden aprócseprő ügyet, amellyel hozzáfordultak. Én mondjuk nagyon ritkán folyamodtam hozzá, de amikor gondom akadt, mindig készségesen segített. Ezért is gondoltam azt, hogy ha ez a srác nehezményezte a házam prefektusának a viselkedését, akkor akár egy harciasabb személyt is ráállíthatott az ügyére. − Miért nézel így? – nevettem fel, amikor az arcára kiült a meglepetés. A fenébe is. Rég szórakoztam olyan jól, mint ennek a mardekárosnak a szövegén. − Ne aggódj, nem sokan szeretik. Sőt, eléggé benyalt Bagmannek, szóval még inkább kerülik őt – tettem hozzá, hiszen a szóban forgó illető nekem sem volt a szívem csücske. Néha szerettem volna megküldeni őt egy gurkóval, vagy csak hozzávágni a terelőütőmet, de általában az indulataimat kocogással, vagy a kviddiccsel vezettem le. − Tudom, de hát én is erről beszélek. Talicska – feleltem neki, bár lehet, hogy csak valami hasonlatos eszközről magyaráztunk mindketten. Egy mugliszármazású biztosan jót derült volna a szerencsétlenkedésünkön, s valljuk be, igaza lett volna. − Sajnos, még ez sem tartja vissza őket attól, hogy szekálják – húztam el a számat, amikor az öcsém került szóba. Bármennyire is szerettem és óvtam őt, tisztában voltam vele, hogy neki is voltak hülye szokásai. Csakhogy, ez még nem volt ok arra, hogy lépten-nyomon belekössenek. − Hát, köszönöm – fogadtam el a dicséretet egy szerény, ám zavart mosoly kíséretében, ahogy megérintettem a nyakamat. Nem voltam teljesen elégedett a teljesítményemmel, de úgy gondoltam, hogy bármikor bármiben lehetett fejlődni. − Nyugtass meg, hogy legalább olyasvalakit akartál látni, akit megütöttem – viccelődtem vele egy kicsit, bár kíváncsivá tett, hogy mégis kiért volt képes megjelenni ezen a meccsen. Valaki a házunkból, vagy a Hugrabugból a barátja, netán az ellensége lett volna? − Ugye nem annak a Stuart Blacknek vagy a rokona, aki a Hollóhátban rontotta a levegőt? – vontam fel a szemöldökömet, de minél jobban figyeltem az arcvonásait, annál inkább kizártam ezt a lehetőséget. – Mondjuk, egy kicsit sem hasonlítasz rá. Lehet csak névrokonok vagytok. Emlékeztem arra a srácra. Te jóságos Merlin! Az első két évemben a folyamatos szövegelésétől volt hangos a klubhelyiség. − Mindenesetre örvendek Leo. Lyanna vagyok, Lyanna Turpin – mutatkoztam be én is, bár az elmúlt egy évben nem szívesen ejtettem ki a vezetéknevemet a számon, amióta a Turpin név egyes emberek szájából szitokszóként hangzott el. Mintha egyébként apám olyan ember lenne, aki képes lett volna másokat meglopni… − Várj, várj… Ki az a Renault? És miért gyújtott alá a fúriafűznek? És te miért hagytad neki? – torpantam meg a kezeimet a levegőben lengetve, mert egyszerűen nem értettem, hogy ezt mégis hogyan sikerült kivitelezniük. Azért a fúriafűz felgyújtása egy elég komoly vétség volt, ráadásul még mindig nem tudtam beazonosítani az illetőt, akiről beszélt. − Tényleg nem szükséges voltam már nagyobb… − Szarban. Mondhattam volna, de sajnos ilyen szituációba még nem kerültem. Legalább is, az biztos, hogy nem kellett életem során ürüléket lapátolnom, s bármennyire is vágyott rá a lelkem, hogy megússzam ezt a büntetést, én provokáltam ki. A felvetésre viszont megtorpantam, a mutatóujjammal végigsimítottam az ajkaimon, majd halkabban beszélve közelebb léptem hozzá. − Mire gondolsz? A vadőrlakban nincs egyedül az a szerencsétlen. Semmi esélyünk, ha nem vagy egy szemfényvesztő, vagy nem tudsz pálca nélkül varázsolni. Meg aztán, egy jó elterelés is kellene… − Nem vetettem el élből az ötletét, hiszen én sem bántam volna, ha mihamarabb visszafordulhattunk volna a kastély irányába, kihúzva magamat a lapátolás alól.
- Nem vagyok benne biztos… - fintorodom el kételkedőn; talán igaza van, s az illető valóban tudna tenni valamit az érdekemben, de egészséges bizalmatlanságot táplálok minden efféle szerv irányába, s ha tehetem, inkább megkerülöm őket, minthogy az állóvíz felkavarásával rosszabb helyzetbe sodorjam magam. - Csak ritkán szoktak arra kérni, hogy cenzúrázzam magam – vakarom meg halántékom mutatóujjammal zavaromban; igazából nővérem elég gyakran megteszi ezt, de mégis hogyan venné ki magát, ha elárulnám, azért nem vagyok hozzászokva a finomkodáshoz, mert lányokkal nem igazán szoktam beszélni? Eddig azt sem feltételeztem, hogy ilyen módon is kivételeznem kell velük… - Akkor egyre gondoltunk – felelem megkönnyebbülve. Legalább nem kell még perceket eltöltenünk, azt bizonyítva, mennyi dolog hiányzik még a mugli eszközöket illető tudástáramból. Az már más kérdés, szeretném e hasznosítani ezt a tudást, s a gyakorlatban is megérteni az eszköz működését. - Sajnos nem, viszont Krum tett róla, hogy megkapjam azt, amiért elmentem a meccsre – felelem szórakozottan. Csupán remélni tudom, hogy nem érti félre, s feltételezi, hogy azt a bolgár bánatot akartam látni – bár az talán nagyobb szégyen, ha rájön, valójában ki miatt voltam ott. Stuart Black? Hiába töröm a fejem, merülök el memóriám legmélyebb bugyraiban, nem dereng egy hasonló nevű egyén sem, még a családfáról sem - Fogalmam sincs, ki az illető, annyian vagyunk, hogy néha már magam sem tudom, ki rokon és ki nem… bár a testvéreimmel sem hasonlítunk igazán egymásra… - tűnődöm el. A sötét hajammal talán én tűnök a leginkább Blacknek -a nézeteinket inkább hanyagoljuk-, míg a többiek változó mértékben őrzik a Fontaine vérvonal jegyeit, talán az átható, szúrós tekintet az, melyben tényleg hasonlóságot mutatunk. - Szóval Turpin… - ismétlem el, hangosan tudatosítva magamban, hogy leírva már többször találkoztam nevével, az iskolaújság egyik szerzőjeként, valamint a Reggeli Prófétában is találkoztam egy bizonyos Abraham Turpinnal – remélhetőleg hozzá csak a neve köti. Már nem mintha elítélném érte, nem voltam híve annak, hogy ítéljünk el valakit a rokonsága miatt, amennyiben nem követi annak rossz hagyományait, ugyanakkor kevés helyzetben hoz megkönnyebbülést, ha rácsok mögött talál egy családtagot. – Én is örvendek – fűzöm hozzá halovány mosollyal arcomon, anélkül, hogy tovább firtatnám, honnan ismerős még. - Az a hangos hugrabugos srác, akinek sem a szavai, sem a tettei nem tükröznek bármiféle logikát… Kviddicsezik ő is, szóval ha az iskola falain belül nem is volt hozzá eddig balszerencséd, a pályáról biztosan ismered – bár, szerencsére én sem ismerem ennél jobban, inkább tűnik úgy, hogy már most így is túl sokat tudok róla, inkább utaznék vissza azokba az időkbe, amikor még semmi közöm nem volt hozzá - Felgyújtotta a könyvét, -ne kérdezd miért-, amit annak a fúriafűznek a tövébe dobott, aminek a közelében épp sétálgattam, ami ezért megtámadott minket, nekem pedig eszemben sem volt kockáztatni az életem az amúgy is halálraítélt könyvért, így inkább csak tovább gerjesztettem a lángokat, hogy engedje el, ne ölesse meg magát érte és száradjon az én lelkemen a halála… de ugye a fa is éghető, szóval… – daráltam le tömören, sallangmentesen. Semmi szükség arra, hogy színezzem az esetet, próbálva izgalmassá tenni, vagy épp meggyőzni arról, hogy teljesen megfontolt, racionális döntéseket hoztam azon a bizonyos napon. Bár ezek után valószínűleg megkérdőjelezi épeszűségem, de inkább ez, mint örökös hazudozással fenntartani a látszatát annak, hogy tökéletes vagyok. - Akkor is – felelem dacosan; bár nem óhajtok vitatkozni vele, ugyanakkor eszemben sincs lelépni nélküle, bármivel is próbál meggyőzni arról, hogy ezt kellene tennem. Ez elvi kérdés, melyben semmivel sem tántoríthat el. Egy pillanatra elkalandozik figyelmem, ahogy megérinti ajkait, elgondolkodva azon, ebben a mocskos környezetben meg merném e tenni, de közeledése azonnal visszarángat a valóságba, ösztönösen cinkos mosolyt csalva arcomra azzal, hogy nem zárkózik el a tervtől. - Lopjuk el – adom tudtára nyíltan szándékom - Igazából van, amit pálca nélkül is össze tudok hozni… - döntöm oldalra fejem, nem kötve orrára, miféle varázslatra gondolok, melybe még a nővéremet sem voltam hajlandó beavatni. – Helyzetfüggő, remélhetőleg másban vannak elmerülve – bár vágytam rá, hogy az egymásban szót használjam, visszafogom magam, kérésének eleget téve nem avatom be elképzeléseimbe kettejükről.
The corners of my broken heart will be sharp I will be the one stabbed again anyway
Vendég
Kedd Jan. 04, 2022 12:21 am
Leo & Lyanna
✰ let's get over it✰
− Figyelj, én valamennyire ismerem őt, és csak ajánlani tudom. Tényleg azért van, hogy a panaszainkat valaki meghallgassa, és tegyen, hogy legközelebb ehhez hasonló helyzetek ne fordulhassanak elő – reagáltam, amikor megláttam az arcára kiülő fintort, bár valahol mélyen megértettem őt, hiszen én se szívesen kértem segítséget, pláne nem számomra idegen emberektől. − Ó – pillantottam rá megszeppentem, majd egy apró mosoly kíséretében ingattam a fejemet, miszerint nem arra kértem, hogy cenzúrázza magát, csupán nem akartam belegondolni abba, hogy mi történhetett a vadőrlakban. – Nem szükséges egyébként, ugyanis elég sok időt töltök srácok társaságában. Már, ha éppen társaságban vagyok, ugyebár. De az öcsém, az unokatestvéreim és Chrispy épp elégnek számítottak ahhoz, hogy hozzászokjak az ilyesmihez. − Csupán vizuális típus vagyok – vontam meg a vállamat egykedvűen, utalva arra, hogy tényleg nem akartam belegondolni abba, hogy mi zajlott ilyenkor a vadőrlakba, ahová a prefektus még a pálcáinkkal magával vitte, míg nekünk ezt az istállót kellene kitakarítanunk. − Igen, azt hiszem – bólintottam egyetértően, miután arra jutottunk, hogy más szavakkal ugyan, de ugyanazt a tárgyat próbáltuk leírni, csak nem éppen eredményesen. Talán egy kicsivel könnyebb lett volna, ha közünk lett volna ehhez, de azt hiszem, mindketten eléggé más világokban mozogtunk. − Ó, csak nem leütött valakit? – mosolyodtam el vidáman, hiszen Darianre kifejezetten büszke voltam azon a meccsen, és a mérkőzés után közöltem is vele, hogy az ő lelkén fog száradni a Hollóhát eredményessége. Ahogy azt is hozzátettem, hogy elfelejthette azt, hogy én nyomós indok nélkül kivegyem őt a kezdőcsapatból. − Talán jobb is. Egy szőke srác, aki a Hollóhátba került, és borzasztóan modortalan seggfej volt. Örülök, hogy megszabadultunk tőle, mert halálra terrorizált mindenkit – ingattam a fejemet, hiszen valljuk be, az a srác egy kész katasztrófa volt. Nem elég, hogy ömlött a mocsok a szájából, de mellette úgy az arcodba mászott, hogy egy életre nem felejted el az idióta arcvonásait. Azonban Leo nem ismerte, így talán némileg nyugodtabban viszonyultam hozzá, bár továbbra is tartottam, hogy a név még nem teszi azonossá az egyént a családjával. Talán volt bennem némi félsz, amikor kimondtam a családnevemet, sőt talán egy kicsit bennakadt a levegő is, amelyet csak akkor fújtam ki alig észrevehetően, amikor nem kommentálta a családomat. Összeráncolt homlokkal hallgattam Leo személyleírását, majd amikor felemlegette a kviddicset, szinte egyből összeállt a kép. Kinevettem. Nem tehettem róla, de valaki nagyon az orránál fogva vezethette őt, ha komolyan elhitte, hogy annak a bolond srácnak valóban ez volt a neve. − Nem Renault, hanem René. Csupán Yanovich nem bírta megjegyezni a nevét, amikor idejött, ezért mindennek hívta, ami épp eszébe jutott – takartam el a kézfejemmel a számat, ahogy próbáltam elnyomni a kuncogásomat. Azonban a nevetésem azon nyomban elhalt, amikor a történet könyvgyújtogatással folytatódott, majd még zavartan pillantottam végig rajta, hiszen nem értettem a döntését. − Már ne is haragudj, de nem ez a leglogikusabb megoldás – jelentek meg barázdák a homlokomon, ahogy összeráncoltam azt. Hiszen sokkal egyszerűbb lett volna eloltani a könyvet, esetleg megbénítani a fát egy átokkal. De gerjeszteni a lángokat? Elég nagy butaságnak tűnt. Ahogy utólag már az is, hogy bemostam egyet annak a srácnak, bár továbbra is tartottam magamat ahhoz, hogy megérdemelte azt. Leo ajánlata viszont sokkal több volt, mint csábító, s mivel nekem se volt túl sok kedvem talicskát keresgélni és lapátolni, így nyitott voltam mindenféle javaslatra. − Nocsak, milyen magabiztos valaki – vigyorodtam el, ahogy csípőre tett kezekkel hallgattam, hogy neki varázslatra sem volt szüksége a lopáshoz. − Jól van. És én kellek valamire? Esetleg valami elterelő-hadművelethez? Vagy úgy gondolod, hogy megoldod egyedül? – faggattam a továbbiakról, hiszen ha már ő volt a terv értelmi szerzője, akkor a világ minden kincséért se szerettem volna meggátolni őt a kreatív ötletek kivitelezésében.
− Ó, igen. És kérem a pálcáitokat. Nem használhattok varázslatot, viszont ha végeztetek, akkor kopogjatok be a vadőrlakba, ugyanis onnan fogom nézni, hogy nem léptetek-e meg – nyújtotta a kezét a pálcánkért. Szerettem volna ellenkezni, de nagyon jól tudtam, hogy csak rontottam volna a helyzetemen. Helyette egy sóhaj kíséretébe a tenyerébe nyomtam a varázspálcámat, és odaléptem a csizmákhoz, hogy kiválasszam azt, ami a leginkább illeszkedett a lábamra. Nem sikerült természetesen olyat találnom, mert valamiért itt mindenkinek mamut lába lehetett, így minden lépésemnél kicsúszott a sarkam belőle.
