a fine wine dine! oh wait.
Amikor jött a levél a keresztlányomtól, akkor nem igazán gondoltam volna, hogy a helyzet egy doxipukkanásnyi idő alatt a feje tetejére fog állni. Csak úgy álltam a konyhában és arra gondoltam, hogy bizony nincs olyan dolog, ami egy gyakorlott pszichomágust meglephetne. Azt hiszem akkorát tévedtem, mint a mugli Freud, amikor azt gondolta, hogy az Öidipusz-komplexus nem valós dolog, pedig vannak olyan emberek, akinél ezek valósak.
Persze Freud nem gondolt ilyet, ellentétben velem, aki benyelte az egyik legnagyobb ősi trükköt, miszerint elmentem a Keresztlányomhoz, aki áthívott magához vacsorára, de mikor beléptem a Goldsmith ház ajtaján, nem igazán számítottam arra a helyzetre, amiben éppen benne vagyok. Bár nem szeretnék ennyire előre rohanni, azért vannak olyan felvetéseim, amelyek azt példázzák, hogy bizony voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy én betegyem a lábam még egyszer a Goldsmith birtokra. Mármint nem mintha nem lettem volna felnőtt férfi, sőt! A helyzet az, hogy legszívesebben térden csúsztam volna bármilyen helyzetben, ahol Linda jelen van, viszont ez két dolog miatt sem történhetett meg.
Egy. Nem veszíthetem el a férfi méltóságomat és bizony vannak olyan helyzetek, ahol legalább annyira ki kell tartanom, mint Nietzsche akkor, amikor a tanait kétségbe vették. Bár sem Nietzsche nem vagyok, sem pedig olyan ember, aki tanokat gyártana, azért mégis vannak olyan helyzetek, amikor meg kell állnom a lábamon, mint Trafalgar az ütközetnél. Ha bárki kérdezné, egy kevés mugli tudást is magamra szedtem, pusztán szórakozásból. Ezért tudok ennyit.
Szóval kilincs, nagy sóhaj és… Azt hiszem a kezem talán öt-tíz percig pihent a kilincsen – ezúttal az ajtó nem volt nyitva, így egy rövid kopogás után be is nyitottam és meglepetésemre nem is találtam senkit. Hiába nyitottam szólásra az ajkaimat, még a múltkor ismert finom vacsora illat sem csapta meg az orrom, de erre egészen egy percig normálisan gondoltam. Inkább megfordultam volna, elsüllyedtem volna szégyenemben, vagy pedig meg-nem-történté tettem volna az egész eseményt, attól kezdve, hogy elbuszoztam Gwenék házához. De sajnos már nem volt akkor visszaút és a síri csönd bizony egy darabig nem nyugtatott meg igazán.
-
Gwen! – kiáltottam el magam nem túl hangosan igazából – de aki a házban tartózkodott, meghallhatta, de abban a tudatban vagyok, hogy sem Gwen, sem az öccse, sem pedig Linda nem hallotta meg az óbégatásom. Igazából nem vagyok annyira hangos, de magamhoz képest – és a visszhanghoz képest – azért eléggé túllőhettem a célon. -
Megjöttem ám, nem kell üdvözölni a kereszapá… – valahogy belém fojtja a szót az, amire igazából egyáltalán nem gondoltam volna. Mármint nagyon számítottam arra, hogy Gwen igazából megjelenik egyszer csak, és közli velem, hogy hagyjam már abba az ordibálást, meg hogy inkább igyak egy pohár bort, vagy tegyem magam igazán hasznossá és vadásszam le a pókot a szobája sarkából, vagy igazából csak beszélgessünk, de arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy Lindát találom magammal szemben.
-
Helló, Linda. – azt hiszem ennél okosabbat talán kevésbé tudnék mondani, de megpróbálkozom azért még egy dologgal. -
Gwen azt mondta,, hogy vele vacsorázom ma. Nem igazán számítottam arra, hogy át leszek ejtve a palánk sárosabb oldalára. – sóhajtok, és egy csomag pisztrángot a konyhapultra helyezek. Elvégre én varázslat nélkül szeretek főzni és a keresztlányom rám bízta, hogy mit hozzak. Hát, most éppen ezt sikerült. -
Szerintem átvertek engem. – nahát, Sherlock! Jó megállapítás, de azért valami mást is mondhatnál! -
Én azért egy kicsit… – másra készültem? Fogalmam sincsen. Nem akarom ezt mondani, mert megbántanám. Nem akarom megbántani, de közöttünk a határ annyira vékony, hogy azon talán egy hangya is alig tudna végig gyalogolni, de azért még feszítem. Biztos jót tesz. -
Szóval ja, hoztam bort. Bár nem tudom, hogy Gwen és Te egyet szerettek, de megpróbáltam hozni valami kevésbé minőségtelen hülyeséget. – lerakom az asztalra a nem tudom én milyen minőségi fehérbort, de kilenc font volt a valamelyik mugli boltban. Mindegy, legalább drága bortól tudok beszélni mindenféle hülyeségről. Mindennek van valami jó oldala is.
