Régen volt annyira fáradt és kimerült, mint az utóbbi néhány napban. Talán nem véletlenül mondják, hogy harmincöt fölött már nem ajánlott gyereket vállalni, az ember nehezebben viseli, mint anno huszonévesen. Ráadásul amikor Goldie és Frankie születtek, ők ketten együtt oldottak meg mindent, most viszont Hannah egyedül van. Na nem teljesen, hisz a gyerek apja néha benéz hozzájuk és hagy a kismamának egy órácska pihenőidőt, ráadásul Doris, a pici keresztanyja is többször meglátogatta már őket a héten. Ettől függetlenül a nap kilencven százalékában kettesben vannak, és ilyenkor Hannah úgy érzi, mintha most csinálná először. Már az ispotályból értesítette a családját arról, hogy megérkezett Noel, az pedig egyértelmű volt, hogy Goldie hétvégére hazajön meglátogatni édesanyját és a kistestvérét. Annak ellenére, hogy Frankie hogy állt a szituációhoz, a szőkeség ennek ellentettjeként még ultrahangra is elkísérte őket a nyáron. Erre az anyjának nagy szüksége volt, hisz bőven elég volt feldolgozni, hogy az egyik gyermeke kerüli messziről, s bármit tett, vagy csinált, az neki nem tetszett. Most kitesz magáért, és amíg a kicsi aludt a kiságyában, addig Hannah elkészítette Goldie kedvenc süteményét. Az utolsó simításokat végzi a terítésnél, amikor nyílik az ajtó és végre megérkezik a kisebbik Longbottom. - Szia, Kincsem! - mosolyog lányára, s tekintetében boldogság csillan. Azóta nem látta, hogy október elején ott hagyta a Roxfortot, ezért most alaposan megölelgeti és megállapítja magában, hogy ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy megváltozzon. Mindig is így volt, a gyerekek nőttek, változtak, de az otthonuk, az Üst ugyanúgy várja haza őket, mint ahogy utoljára hagyták. Az egyetlen változás, hogy néhány hete ki lett festve minden helyiség, és a hálószoba melletti szoba át lett alakítva a babának. - Éhes vagy, vagy az öcsédet néznéd meg először? - mutat előbb a terített asztalra, majd utána a félig nyitott ajtóra, ami mögött még mindig alszik a család legkisebb tagja.
Goldie& Hannah
Vendég
Szomb. Nov. 13, 2021 7:40 pm
Hannah & Goldie
Az idő repül, nem olyan régen még csak az volt az egyetlen problémám, hogy hogyan váljak magabiztosabbá, és hogyan dolgozzam fel azt, hogy a szüleim elváltak, most pedig… mostanra rengeteg minden változott. Willow, Frankie drasztikus változása, anya terhessége, Astor, és mostanra már én is elmondhatom magamról azt, hogy egyáltalán nem vagyok a régi. Ennek ellenére alig vártam már, hogy Noel megérkezzen a családba, hiszen mindig is szerettem volna egy kistestvért, akit végre én tudok dédelgetni és nem fordítva. Jó érzés nem a legkisebbnek lenni a családban, ezért is szörnyen izgatottan vártam a mai délutánt mikor végre találkozhatok az öcsémmel. Egész héten alig tudtam koncentrálni az órákon - bár mostanában tény és való, hogy a jegyeim megromlottak hála annak, hogy egészen másra figyeltem -, és még Astor is észrevette rajtam, hogy nem vagyok teljesen ott fejben vele, aminek persze nem örült, de nem tudtam mit tenni a dolog ellen. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy amint az utolsó órám véget ért, már száguldottam is fel a hálókörletembe átöltözni, hogy aztán előre összepakolt táskámat felkapva már rohanjak is apa irodájába, ahonnan az előre megbeszéltek alapján hopp-porral érkezek meg végül a Foltozott Üstbe. Továbbra is szörnyen izgatottan lépek be az ajtón miután alaposan leporoltam magam a rám került koromtól. - Szia, anya! - Köszönök rá egy széles mosollyal. Október óta nem találkoztam vele, így egyből feltűnhet neki az első látásra, hogy az öltözködésem mostanra egészen megváltozott. Már év elején is elkezdtem másképp öltözködni, de mostanra teljesedett ez ki igazán. Régebben főleg kényelmes, színes ruhákat hordtam, olyanokat, amikben kényelmes kertészkedni és egyáltalán nem baj, ha összekoszolom magam, mostanra viszont főleg a sötétebb színeket kezdtem el preferálni, és sokkal gyakrabban hordok szoknyákat, egészen rövideket - főleg Astor kérésére - mint ahogy most is, és sminket is elkezdtem használni, bár igaz, csak szemceruzát és szempillaspirált, pedig ez régen tényleg elképzelhetetlen lett volna a részemről.
- Fáradtnak tűnsz. - Jegyzem meg, miközben visszaölelgetem jó szorosan, szavak nélkül is jelezve így felé, hogy bizony hiányzott. - Noel nem hagy aludni? - Kérdezem egy nagyobb mosoly kíséretében, miközben kibontakozok az ölelésből, és a tekintetem egyből az említett tartózkodási helye felé villan, alig várva, hogy lássam a picurit. - Hát persze, hogy az öcsémet szeretném megnézni! Alig vártam már, hogy lássam. - Csillannak fel a szemeim egyből a kérdésre. - Alszik? - Érdeklődöm önkéntelenül is lehalkítva a hangom, pedig eddig sem beszéltem hangosan. Nem is tétovázok tovább pillanatig sem, hanem óvatos léptekkel megindulok a mutatott ajtó felé. A lehető leghalkabban nyitom ki jobban és megyek végül be, hogy végre meglássam a békésen alvó Noelt. - Merlinre, de édes! - Suttogom egy boldog mosollyal, miközben még közelebb megyek a kiságyhoz, hogy jobban meg tudjam figyelni a kis picurkát. - Órákig el tudnám figyelni. - Ismerem be, teljesen oda ragadva a kiságyhoz. Enni? Ugyan már! Nincs szükségem nekem ételre, ha Noel itt van és figyelhetem.
