Amikor ma délután elzavarta büntetőmunkára a kis Lestrange fiút, még nem hitte, hogy az estéje mozgalmasabb lesz az egész napjánál. Általában van egy megszokott rutin a napjában, amit nem szeret felborítani. Szó sincs róla, szereti a kalandokat és a változatosságot, ha olyasmiről van szó, amit ő is tud, amire van ideje felkészülni. Doris azonban olyasvalamit közölt éppen vele negyed órája, ami nem, hogy felborítja a napját és rutinját, de nagyjából az egész élete is átalakulni látszik. Az elmúlt tizenöt percben mozdulatlanul ült az asztala mögött kihúzott bőrborítású szék ölelésében. Az az egyetlen, ami jelen pillanatban némi megnyugvással szolgál, és a karfáiba úgy tud kapaszkodni, mintha azzal képes lenne megállítani a talaj forgását a lábai alatt. Zavartan emeli kékjeit az ágyon ülő feleségére, továbbra is azt lehet kivenni tekintetéből, hogy össze van zavarodva és teljesen kétségbeesett. Pont, mint Rowan születésénél. - Hogy lehetséges ez? - teszi fel az első kérdést, amit szavakká tudott gyúrni mindabból, ami megfordult a fejében. Márpedig milliónyi kérdést tett fel magában, míg úgy tűnt, agyhalottat játszik a szoba csendjében. Hosszú sóhaj kíséretében dörzsöli meg homlokát, végigsimít néhol hullámos, félhosszúra hagyott haján. Morog az orra alatt valami érthetetlen mondatot, vagy össze nem illő szavakat, tekintete vissza-visszatéved feleségére. - Tudod hogy értem, kérlek Kedvesem, ne kezdj bele az ivarsejtes mesédbe - teszi hozzá azt megelőzve, hogy Doris diákként kezelje és elmesélje, miképp fogant meg a gyermek, akit a szíve alatt hordoz. Ezt az információt pontosan tudja, azt viszont kevésbé, miért éppen most, vagy egyáltalán hogyan. Feláll az asztaltól, és rutinmozdulattal megigazítja nadrágjába gondosan betűrt ingjét. Épp a holnapra feladott bűbájtankönyvet lapozgatta, amikor elnyomta az álom. A könyv ott pihen azóta is az éjjeliszekrényen, cipője az ágy mellett. Lassan visszasétál a nőhöz, mellé ül a puha ágytakarón. Azt nem mondhatni, hogy bármelyikük is repesne az örömtől, hogy váratlanul bővülni látszik a család, de nem is szeretné azt éreztetni a feleségével, hogy ez egy rettenetes dolog lenne.
Csak nézek rád. Van valami lemondás a szememben, ahogy találkoznak a te kék szemeiddel, talán mélyen valami félelem is. Félelem az újtól, hogy elölről kell kezdeni mindent. És félelem attól, hogyha ellenkezőleg döntünk és elengedjük ezt a kis sejtmaszatot. Egy hajtinccsel játszom, idegesen, csavargatva mutatóujjam köré, mintha az segítene megnyugodni, vagy választ adni. Kezeidre nézek, teljesen elfehérednek, ahogy kapaszkodsz, a te világod is összezuhan. Pont mint az enyém. A miénk. Nyitnám a szám, választ adnék, de inkább csendben maradok. Csak egy szúrósabb tekintetet kapsz, hidegebb hangnemet, amint szóhoz jutok, távolságot és falat kettőnk közé. – Nem akartam semmilyen ivarsejtes mesébe kezdeni Viserion. – Vetem oda nyersen. - Komolyan? Ez az első ami az eszedbe jut miután közlök egy hírt? – Mintha nem ismernél. Mintha csak valami ismeretlen lennék akivel valami pubban találkoztál. Ahogy te leülsz, azzal a mozdulattal állok fel azonnal. Nekem nem a legjobb hír, és az én testemnek kell átmennie ezen ami már nem annyira fitt mint tizenhat éve, mégis úgy viselkedsz, mintha ez lenne a világ vége számodra. Az asztalodhoz megyek, nekidőlve az oldalán fonom karjaim keresztbe a mellkasom előtt. A szatén pizsama kicsit meggyűrődik a mozdulat alatt. – Azt kell eldöntenünk, hogy mit akarunk. Akarjuk az egészet újrakezdeni, vagy nem. – Szegezem neked a tényeket, hidegen. Rád se ismerek. Bánt, valahol mélyen bánt, hogy az első mozdulatod az volt, hogy átülsz a székedbe, mintha a puszta közelségem is taszítana csak mert van bennem egy sejtkupac ami félig belőled van. Elkapom rólad a tekintetem, a körmöm kezdem nézegetni, ha továbbra is rád nézek, akkor a karjaid közé vetem magam zokogva. - Sajnálom. – Suttogom magam elé. Büntetlek, pedig csak ugyanúgy reagálsz, ahogy én tettem volna fordított esetben. Lehajtom a fejem, ellökve magam az asztaltól, nem nézve rád ülök vissza melléd. Térdeimet felhúzva, egész kicsire húzva össze magam így a térdemre hajtom a homlokom. – Csak félek Vis. Nem érzem azt, amit Rowannél mikor ekkora volt. – Finoman dőlök a válladnak, megnyugvást remélve, megoldást, vagy bármit.
Vendég
Hétf. Nov. 29, 2021 11:39 pm
hogy tessék? életem szerelme
Hogyan is kellene reagálnia? Sosem volt jó apa, Aviana és Rowan is épp, hogy túlélték őt, de ez is inkább azoknak az embereknek az érdeme, akik végig mellette voltak és segítették. Legfőként Dorisé. Ha valakire, akkor a feleségére rábízna száz gyermeket is, mert tudja, nála jobb édesanyjuk nem is lehetne. Ellenben vele. Rosszul reagált, ez tény, Dorist azonban ilyennek korábban még nem sűrűn látta. Talán soha. Viserion nem az a veszekedős fajta a házasságában, számára fontos, hogy a párjával meg tudjanak maradni egy bizonyos szint alatt, ami még nem vezet elhidegüléshez. Ha pedig ehhez az kell, hogy bocsánatot kérjen, vagy egyszerűen csendben maradjon, megteszi. - Nem azt akarod mondani, hogy lemondanál róla, ugye? - hitetlenkedve nézi a nőt. Amikor helyet foglal és Doris feláll mellőle, lehajtja a fejét és csak néz maga elé. A kérdést is így teszi fel. Nem. Nem tudná elképzelni, hogy lemondjanak egy életről, ami a családjuk része attól a perctől fogva, hogy megfogant. Hiába a tétovaság, a tanácstalanság és félelem, ezt azért nem hagyná. Fejét felemeli, mikor a nő végre valamelyest megnyugszik és visszaül mellé. Tizenhét éve megfogadta, hogy mellette lesz élete végéig, történjen jó, vagy rossz, s azóta is ugyanolyan gondoskodón öleli át, történjen bármi. - Nem lesz semmi baj, Kedvesem - nyugtatja előbb szavakkal, majd felé fordul teljes testével, lábát felhúzza és átöleli a nőt. Csókot nyom a hajára, jobbját pedig óvatosan a hasára helyezi. - Kicsit kijöttünk a szerepből, de még mindig te vagy a legcsodálatosabb anyuka, akit ez a kis ember csak kaphat. Ha kettejük közül valaki gyenge, a másiknak kell erősnek lennie. Vagy legalábbis annak mutatkoznia. Jelen helyzetben Viserionon van a sor, aki ezeket a beszédeket elég sokszor gyakorolta már, amikor Avianát kellett megvédenie a szekáló osztálytársaktól, vagy Rowant az ágya alatt lakó szörnyektől. - Megoldjuk, rendben? Elvégre ő is egy Crowley, mi meg... Hát én fiatal már nem vagyok, de te még a kisujjadból kirázod majd, meglátod.
