egy nemrandi randi margójára

Kisgyerekkorom óta szerelmem a lovaglás. Nem is tudom már, hogy kezdődött, egyszerűen talán csak így sodort az élet, én meg hagytam magam az áramlattal, aztán itt kötöttem ki. Na de ki az a hülye varázslócsemete, aki lovasként kihagyna egy olyan ajánlatott, hogy kipróbálhatja milyen megülni egy szárnyas lovat? Totál bolond lettem volna azt mondani, hogy „Nem, nem, köszönöm, inkább majd máskor”. Mármint nem vagyok ebben tök kezdő, lovagoltam már meg abraxánt, többször is, de ez mindig olyan nagy élmény, amit az ember egy életre magáénak tudhat.
Medivel ismerjük egymást… hát nem is tudom hány éve. Szerintem még azokból az időkből, mikor még Amerikába járt. Ez a lovas közösség elég belterjes, nem nehéz így ismerősökre lelni. Szóval mikor megkaptam ezt a lehetőséget, hogy magamon kívül elvihetek még valakit egy élménylovaglásra nem volt bennem kérdés, hogy a lányt fogom megkérdezni először. Egyrészről ő nagyjából az egyetlen olyan ismerősöm, aki tud értékelni egy ilyen lehetőséget, másrészről neki nem kell mindent az alapoktól megtanítani, így én is jól érezhetem magam. Egyszer elvittem Theot magammal a lovardába, de megfogadtam, hogy soha többet nem teszek, ilyen felelőtlen és abszolút idióta dolgot.
Szóval a lehetőség adott, az elhatározás megvan, már csak meg kéne találnom a lányt. Sokkal személyesebb, ha szóban kérdezem meg, mintha mondjuk csak küldök neki egy levelet, vagy ilyesmi. Nem vagyok egy nagy hangember, de nem is szeretem az ilyen személytelen dolgokat. Akkor már inkább erőt veszek magamon és összekaparom minden nemlétező bátorságomat.
Most épp a folyosón várom, hogy egyedül maradjon. Valahogy így könnyebben megfoghatónak tűnik, mintha más emberekkel van együtt. Ez mondjuk szerintem ilyen általános, mindenkire vonatkozó igazság. Mikor végre megfelelőnek látom a pillanatot megszaporázva lépteimet egyenesen odasétálok elé, majd, mint egy rakás szerencsétlenség tök bénán intek egyet. – Szóval helló! – egészítem ki egy még bénább köszönéssel. Jól kezdődik.