minden rendben?

Az embernek olykor fontos döntéseket kell meghoznia az életében. Például azt, hogy a Pokemon Platinumban melyik pokemonokat vigye magával az Elite Four ellen. Oké, Infernape, Floatzel és Jolteon magától értetődőek, de Staraptor, Houndoom, Raichu, Rapidash, Lucario és Luxray közül csupán hármat kiválasztani szinte lehetetlen, még akkor is, ha már háromszor végigpörgettem ezt a játékot és tökéletesen tudtam, milyen csapattal lehet könnyedén végigjutni a négy erős tréneren. Végül megállapodtam Staraptor, Lucario és Raichu mellett - a szívem győzött, túlságosan ragaszkodtam minden játékban a Pikachukhoz és azok továbbfejlett változatához.
Csak akkor raktam félre a Nintendót, amikor halkan pittyegni kezdett mellettem az ágyra dobott telefon. Alina írt, a szívem az indokoltnál sokkal nagyobbat dobbant, mikor megláttam a nevét és a mellette mosolygó picike képet a WizApp ikonjával. Fotót küldött, Puffancs fagylaltot evett rajta, a szája körül maszatos lett a bundája és kifejezetten dühösen nézett a kamerába. Az arcomon széles vigyor terült el, ami azonnal le is fagyott, mikor megláttam a fénykép hátterében Carol Dolohovot. Azt hiszem, azon már túltettem magam, hogy sértődött legyek vagy haragudjak Carolra, hiszen valójában nem is volt miért. Elfogadtam, hogy nem akart már velem lenni, megértettem az okokat, nem hibáztathattam érte. Abba is beletörődtem, hogy mostanában olyan életet folytatott, amivel nem értettem egyet és ami miatt úgy érzékeltem, hogy elhanyagol sok mindent és sok mindenkit, amik és akik korábban fontosak voltak számára. Már úgysem az én dolgom volt. Mégis, akárhányszor találkoztam Alinával és valamilyen úton szóba jött Carol, valami rémesen kínos és bűntudattal teli érzés telepedett ránk, elrontotta a felhőtlen boldogságot, amit együtt éreztünk - szigorúan barátokként, hiába tudtam, hogy én nem úgy tekintettem Alinára és olykor úgy éreztem, hogy ő sem rám. De nem venné Carol árulásnak? Hogy én és a legjobb barátnője...? Sosem válaszoltam meg a kérdést és soha nem is tettem fel senkinek. Nem akartam Carol kapcsolatát elrontani a gyerekkori legjobb barátnőjével, nem tehettem meg vele...
Sóhajtva félredobtam a telefont, ekkor láttam meg az ajtóban ácsorgó Talát.
- A kert az életedre tört? - mosolyodtam el, a csupa sáros ruháira mutatva.
Felültem az ágyon, majd egyszerűen megpaskoltam a mellettem lévő helyet, jelezve, hogy nyugodtna jöjjön be és üljön le, ha szeretne. A jelnyelvben rettentően béna voltam, próbáltam megtanulni, de valahogy sosem úgy sikerültek a kézmozdulatok, ahogy szerettem volna, így az esetek többségében inkább igyekeztem Tala szájról olvasási képességeire hagyatkozni - és nem borzasztóan hadarni, bár ez nem mindig sikerült.
Ahogy leült mellém, a mobil újból felvillant, Alina neve ismét megjelent a képernyőn, de gyorsan el is sötétítettem, noha nem volt mit titkolnom Tala előtt. Alina többször járt már nálunk, nem volt titok a... barátságunk, nevezzük annak, Eddie bármennyire is rángatta a szemöldökét, akárhányszor így definiáltam a kapcsolatunkat.
- Valamelyik nap kviddicsezhetünk, ha gondolod. Csak el ne mondd a hugrabugosoknak, hogy griffendéleseket edzek a nyári szünetben, tisztára árulónak érezném magam. - Még most is furcsa volt belegondolni, hogy soha többet nem fogok a Hugrabug színeiben játszani, hiába lógott a szekrényre felakasztva a rikítóan zöld Kenmare Kestrels talárom. - Akár holnap is gyakorolhatunk. Ma már nem lesz rá időm, délután elkísérem Alinát az Abszol útra akadémiai tankönyveket venni. Bizarr, mi? Én és az akadémiai tankönyvek...

Csak kevesen tudták az amúgy népes baráti körömből, hogyan éltünk mi itt az erdőben. Elmondtam nekik, persze, hogy nem a szüleim neveltek, hanem örökbefogadott Eddie, gyakran megemlítettem azt is, hogy más gyerekeket is magához vett az évek alatt, de a falkánk dinamikájáról - és arról, hogy ez tényleg egy falka volt, igazi, vérszomjas farkasokkal - nem beszéltem csak nagyon kevés embernek. És az igazság az, hogy valószínűleg még ők sem értették teljesen, hogyan is működött ez. Nehéz volt szavakba önteni, hogy Eddie egyszerre volt számomra apafigura és barát, hogy a többi kölyök valahol a testvérem volt és mégsem, hogy mennyire össze tud kovácsolni vadidegen embereket egy borzalmas, gyógyíthatatlan kórság... Ezt csak azok érthették, akik itt voltak közöttünk, az olyanok, mint Tala és én. Tulajdonképpen nem volt a húgom, semmi közünk nem volt egymáshoz a szó szigorúan vett értelmében. Egy helyen éltünk, egy asztalnál ettünk, a hivatalos papírjainkon ugyanaz a gyám szerepelt, együtt etettük meg néha a kecskéket és a csirkéket, a ház mögött vödrökből és seprűnyélből gyártott mini kviddicspályán edzettünk, de a szó klasszikus értelmében nem voltunk egy család. Mégis nehéz volt Talára nem úgy gondolni, mint a soha meg nem született kishúgomra. Még a korkülönbség is éppen elegendő volt ahhoz, hogy felébresszen bennem egy nagytesós védelmező ösztönt, persze csak amolyan hugrabugos formában, nem akartam én az egész világot laposra verni, ha valaki csúnyán mert nézni a falkánk törpeméretű tagjára. De annyi biztos, hogy Tala fontos volt számomra, és hiába nőttem már ki abból a korszakból, amikor kincskeresőset játszottunk az erdőben vagy csokibéka kártyákat cseréltünk egymással, azért túl sok minden mégsem változott.
Nem zavart volna, ha mindent összesároz, elfért volna a széktámlára dobott, ázott tréningszerelésem alatt összegyűlt víztócsa mellett - a pólóból és a nadrágból még mindig facsarni lehetett a vizet az előző esti viharos edzésünk után, ahhoz pedig sosem voltam elég ügyes, sem pedig elég rendszerető, hogy megtanuljak egy hatásos szárítóbűbájt.
- Akkor jó, szerintem Harper Briggs bemászna az ablakon és letépné a fejem. Vagy legalábbis úgy hallottam, ő lesz az új csapatkapitány... A tiétek pedig marad az az arrogáns Potter. Hát nem irigyellek. - Harperrel kapcsolatban csupán viccelődtem, kedves lány volt, tudtam, hogy cseppet sem bánná, ha griffendéles diákokat edzenék szabadidőmben, akkor sem érdekelte volna, amikor még én voltam a Hugrabug csapatkapitánya. Pottert viszont nem kedveltem, ahogy általában a legtöbb griffendéles önteltségével és énközpontúságával nem tudtam mit kezdeni. Tala persze nem volt ilyen, ő valóban a bátorsága miatt került az oroszlánok közé.
- Remélem, valami ehetőt ültettél, ha már ennyit dolgoztál. Nem tudom, mondjuk kakaóbokrot. Olyan van egyáltalán? - Nem, sosem remekeltem gyógynövénytanból... sem. Ahogy gyakorlatilag semmilyen tantárgyból sem a repüléstant és az LLG-t leszámítva.
Tala megjegyzésére olyan ránc költözött a homlokomra, amit még az öreg McGalagony is megirigyelt volna.
- Egyáltalán nem vagyok szerelmes, nem tudom honnan veszed ezt a hülyeséget. - Az arcom vörösebb lett, mint a veteményesünkben növekedő paradicsomok. - Alinával barátok vagyunk és ennyi. Ő Carol legjobb barátnője, szóval... ez kizárt. Nem is értem... Komolyan... Tiszta hülyeség...