- Dehogy megyek vissza - ráztam meg a fejem. - Kelj fel a földről, fel fogsz fázni. A kezemet nyújtottam neki, egyrészt, hogy felhúzzam a padlóról, másrészt pedig, hogy közben diszkréten elvegyem tőle az égő cigarettát. Nem tudtam, mióta dohányozhatott, talán csak én nem vettem észre az intő jeleket. Tizenöt éves koromban gyújtottam rá először, azóta le sem raktam a cigarettát, valószínűleg nem vettem volna észre a mások ruháját diszkréten átitató füstszagot. A megdöbbentő nem is az volt, hogy én nem vettem észre valamit a lányom életében, sokkal inkább az, hogy Carol erre vetemedett. Kislány korában gyűlölte a füstszagot, bár nagyon ritkán gyújtottam rá a közelében, azonban így is érezte rajtam a füstöt és mindig fintorgott miatta. Idősebb korában sem lett ez másképp, ha Pollux vagy Dominic nálunk vendégeskedett, valahogy sem ő, sem Alex nem jöttek a kúria teraszára, amíg cigaretta volt nálunk. Talán Daphne nevelte ezt beléjük. Valószínűleg ez történt. Hazudott, méghozzá borzasztóan átlátszóan. Épp olyan kitartóan próbálta elrejteni a szenvedését, ahogy én tettem. A múltkor Fiona bizonyára ugyanezt érezte, ahogy bizonygattam neki, nincsen semmi bajom. - Nem megyek sehova. Veled pedig nyilvánvalóan történt valami és ne várd el, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Most megmondom, hogy ebből a teremből nem lépsz ki, amíg nem mondod el, hogy mi történt. - Minden eddigi gyengédség eltűnt a hangomból, a szavam szigorú utasításként hatottak. Ismertem Carolt, éppen olyan volt, mint én, máshogy nem beszélt volna.
Kelletlenül, de hagytam, hogy felhúzzon a földről. Azt még sikerült ép ésszel felfognom, hogy nem most kéne lebetegednem, pláne nem felfáznom. Az lenne csak a hab a tortán... Az viszont már nem tetszett, hogy elvette tőlem a cigit, nagy szükségem volt most rá, mert az volt az egyetlen, ami segített megtartani a kontrollt. - Ne, kérlek, ne vedd el -nyúltam szinte már könyörögve a cigaretta után. Nem értette, mennyire kell az nekem és hiába nem is akartam, hogy tudjon róla, hamarosan úgyis kénytelen leszek elmondani neki. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem fog tágítani. Leültem - mit ültem, rogytam, mint egy rongybaba - az egyik székre, a tekintetemet egyenesen a padlóra szegeztem. Muszáj volt valahogy összeszednem a gondolataimat és még inkább a lélekerőmet, hogy beszélni tudjak. Apa nem viccelődött, ha egy hétig kellett volna itt bent ülnünk, mert nem beszéltem, akkor egy hétig bizony itt ültünk volna. Úgyhogy beszélnem kellett, bármennyire nem akartam, bármennyire is éreztem, ahogy kezd elnyelni egy örvény... egyszerűen muszáj volt. - Aznap este, amikor összevesztünk Hunter miatt, kicsit sokat ittam. Nem voltam részeg, de éppen teljesen józan sem. Nem hagytam, hogy visszakísérj a Roxfortig, mert ideges voltam, de azt hiszem, az sem változtatott volna semmin. Egyenesen a pincébe indultam, a klubhelyiségbe, hogy felmehessek aludni. Semmi kitérő, semmi Hunter, csak... csak aludni akartam. Aztán összefutottam Kyle Briggsel. -Már a nevétől a hideg rázott, pláne, ahogy felvillant előttem az önelégült vigyora.
Ignoráltam a kérését, csak elnyomtam az egyik pad tetején a cigarettát. Jelenleg az zavart a legkevésbé, hogy a lányomat dohányzáson kaptam, de ettől függetlenül nem örültem neki, hogy rágyújtott. És különben sem rám figyelt, amíg ez nála volt. Nem sürgettem Carolt a válasszal, féltem, hogy azzal csak eltántorítanám a beszédtől. Türelmesen vártam, nekidőlve az egyik asztalnak. Carol úgy ült azon a széken, mint akit odadobtak, valószínűleg így is érezte magát. Magamhoz kellett volna ölelnem, de tudtam, hogy elég lenne egy pillanatnyi ellágyulás és visszatáncolna, nem mondana semmit. Muszáj volt kihúznom belőle, mi bántja ennyire, megrémített a viselkedésével. Nem szerettem találgatni, most sem tettem, legalábbis nem tudatosan, de egyre és egyre rosszabb gondolatok férkőztek az agyamba. Különösen attól a másodperctől kezdve, hogy végül megszólalt. - Igen, emlékszem - bólintottam komoran. Minden színházi kiruccanásunk után visszakísértem az iskolába, nem szerettem, ha éjszaka egyedül mászkált és a tanárok is kifejezetten kérték, hogy Carol ne maradjon egyedül a birtokon. Otthonról sem engedtem el esténként egyedül, nem azért, mert aranykalitkában akartam tartani, egyszerűen csak tudtam, hogy egy tizenhét éves, szőke, csinos lánynak semmi keresnivalója egyedül a sötét éjszakában. - És ezután? Kellemetlen zsibbadás lett úrrá rajtam, olyan mértékű stressz, ami engem szinte mindig elkerült. Valahol mélyen kezdtem sejteni a történet folytatását, de nem akartam elfogadni. Nem történhetett az, ami hirtelen megfordult a fejemben. Az én lányom nem olyan, akivel ez megtörténik. A lelkem mélyén tudtam, hogy nincs ilyen és olyan, ez csak megtörténik. De nem az én Carolommal, vele nem...
Fájt nézni, ahogy elnyomta a cigimet, nem azért, mert ne lett volna több, hanem mert nagyon kellett volna, hogy most meg tudjam magam nyugtatni vele. Bizonyára nem segített volna semmit, de legalább én elhitethetem magammal, hogy mégis úgy van. Ennek ellenére meg sem próbálkoztam egy másik szál meggyújtásával, apa úgyis elvette volna azt is. - Összekaptunk, mint mindig. Megjegyzéseket tett, ahogy szokott, én pedig vissza neki. Nem emlékszem, mit mondtam pontosan, de nagyon felidegesítettem vele. Már éppen menni akartam tovább, de elkapta a karomat és berántott az egyik titkos folyosóra... -Mély levegőt vettem, próbáltam kettéválasztani az érzelmeimet az emlékeimtől, de nem voltam túl sikeres benne. Ahogy felidéztem a történteket, minden akkor és utána keletkező érzés kezdett felgyülemleni bennem. -Mire észhez kaptam volna, már a falnak lökött, bevertem a fejemet. Ott tartott, az arcomat a hideg kőnek nyomta, aztán... Aztán felhúzta a szoknyámat. A harisnyámat egy mozdulattal tépte el, én meg annyira megrémültem és annyira hasogatott a fejem, hogy nem tudtam megmozdulni. Csak az éles fájdalomra emlékszem, aztán a leheletére a nyakamban... aztán a vér melegségére a lábaimon. Végül a kezére. Azt akarta, hogy én is... hogy nekem is... -Elcsuklott a hangom, az arcomon egyenletes csíkokban folytak a könnyek. Merlinre, milyen szánalmasan festhetek. -Életem legnagyobb szégyene, hogy sikerült neki. Amikor végzett, csak lelökött a földre és ott hagyott, mint egy darab szart. Úgy is néztem ki, azóta is az vagyok. Haza akarok menni.
Nem voltam érzelmes ember, gyenge végképp nem. Minden helyzetben tartottam magam, elnyomtam fájdalmat, kételyt, félelmet, a szilárd, higgadt magabiztosság megtestesülése voltam a legstresszesebb helyzetben is. Archibald már célozgatott rá, hogy ezen változtatnom kéne és többet kimutatni a belső vívódásaimból, de ezen nem sikerült sokat javítanom az évek alatt. Ahogy azonban a lányomat hallgattam, úgy éreztem, minden vér kifut belőlem. Émelyegtem, a kezem egyszerre remegett a borzalomtól és az egyre nagyobb hullámokban rám törő haragtól. Mondanom kellett volna valamit, de nem találtam a szavakat. Nem bírtam az asztalnak dőlve álldogálni, fel-alá járkáltam a teremben, próbáltam összeszedni a szilánkokká töredező gondolataimat, de képtelen voltam rá. Csak az az egy kép járt a fejemben, amit Carol körülírt. Dühösen az egyik asztalra csaptam, a kezemen fájdalom hullámzott végig, de nem törődtem vele. Egyetlen gondolat tért vissza, hiába löktem félre, nem tudtam szabadulni tőle: meg akartam ölni Kyle Briggset, most azonnal, akár mindenki szeme láttára. Ízekre szedni, hogy szenvedjen, ahogy miatta a lányomnak is szenvednie kellett. Reszketve a tanterem hideg ablaküvegének támasztottam a homlokom. Nyugalom. Szedd össze magad. Önuralom. Önkontroll. Vettem néhány mély levegőt, majd odaléptem Carolhoz és szorosan magamhoz öleltem. - Most már nem lesz baj.
Felkészültem arra, hogy mennyire rosszul fog reagálni a hallottakra. Egyértelmű volt, hogy kiakad, nem várhat mást az ember egy apától, ha éppen meg kell hallgatnia, ahogy a lánya beszámol arról, hogyan erőszakolták meg egy folyosón. Vártam a csapkodást, a zúzást, a kitörő haragját... de nem jött. Apa nem volt egy heves ember, nem volt szokása kiabálni vagy dolgokat tönkretenni, most mégis valamiért ezt vártam tőle. Mégis csend volt, leszámítva a lépései hangját. Éreztem a belőle áradó frusztrációt és dühöt, de csendben volt. Aztán jött a csattanás, úgy rezzentem össze, mintha legalább robbantottak volna mellettem. Eddig nem vettem észre, hogy alapból remegtem, főleg a kezeim. Fáztam is. Nem tudom, a kettő mennyire függ össze. Mikor apa odajött, hogy átöleljen, már nem próbáltam elfojtani semmilyen érzelmet, hagytam, hogy rázkódjon a vállam a sírástól és csorogjanak a könnyeim a világ minden fájdalmával. Odabújtam hozzá, szorosan, mint kislányként tettem. - Ne haragudj rám, apa. Nagyon sajnálom -szipogtam a vállába, bár fogalmam sem volt, miért kérek bocsánatot. Pokolian szégyelltem magam, szánalmasnak éreztem az egészet, de az nem volt ok a bocsánatkérésre. Mégis fontosnak éreztem.
Nem tudtam volna megmondani, mikor került utoljára ennyi energiámba elfojtani bármit is. Jó voltam benne, túl jó. Most mégis minden erőmre szükségem volt hozzá, hogy mélyen elnyomjam a dühöt és az elkeseredést. Tudtam, hogy nem leszek rá képes a végtelenségig, de erre nem is volt szükség, csak addig kellett önkontroll gyakorolnom, amíg Carol közelében voltam. Most nyugtatásra és támogatásra szorult, nem arra, hogy a szeme láttára őrjöngjek. - Ne mondd ezt. Te nem tettél semmit - ráztam meg a fejem, szorosan magamhozz ölelve Carolt. Mikor utoljára így hozzám bújt, még olyan kicsike volt, hogy könnyedén a nyakamba kaptam. - Megígérem, hogy kicsinálom neked. Mi mással nyugtathattam volna? Hogy majd idővel jobb lesz, elfelejti és minden megy tovább a megszokott ütemében? Úgysem hitte volna el és talán nem is volt igaz. Elképzelni sem tudtam, milyen fájdalmat, szégyent és rettegést érezhetett azóta, amióta megtörtént... az. Tudtam, milyen együtt élni valamivel, ami feldolgozhatatlan. Nem múlik el, soha, csak megtanulod félrelökni. Én nem segíthettem Carolnak feldolgozni, ami történt, de Kyle Briggs ettől még megkaphatta a neki járó bosszút.
Nem is tudtam, mennyire szükségem volt most erre, apára, hogy magához öleljen és végre biztonságban érezzem magam. Hunter végig mellettem volt, nem is tudom, hányszor csempészett be a Hugrabug klubhelyiségébe és hány napot töltöttünk el ketten a Szükség Szobájában, de mellette mégis féltem. Nem miatta, hanem mert tudtam, hogy Kyle Briggs még mindig a közelben van és egyáltalán nem fél Huntertől, lazán átküzdi magát rajta, hogy megint eljusson hozzám és ennek már a gondolatától is éreztem a rám törő pánikot. Apával nem ez volt, tudtam, hogy sosem hagyná, hogy még egyszer megtörténhessen ez. - De... de ez szégyen. Undorító. És nem szóltam neked korábban, szólnom kellett volna, tudom. -Ötletem sincs, honnan jött rám ez a hirtelen kétségbeesés, hogy apa nem fog megbocsátani nekem valamiért, amit nem én követtem el és ami nem az én hibám volt. Sosem voltam ilyen irracionális. A következő mondatára pedig szabályosan pánikolni kezdtem, borzasztóan hangzott valamiért. -Nem teheted meg! Briggs unokaöccse, nem hagynának minket békén, azonnal tudná mindenki, hogy közünk van hozzá, nem tehetsz ilyet! -Nem, rohadtul nem érdekelt, hogy gyilkossággal fenyegetőzött, ahogy az sem, hogy Kyle Briggs megdögölhet. De nem akartam plusz stresszt. Őszintén szólva, semmi mást nem akartam, csak hazamenni és Normannel az ágyamban aludni.
Hogyan dolgozhatja fel egy apa, ha ez történik a lányával? És mit tehet ilyenkor? Leginkább semmit, mert nálam jobban senki sem tudta, hogy ami már megtörtént, azt nem lehet eltörölni, a legnagyobb akaraterő sem elég hozzá, legfeljebb a felszín alá nyomhatjuk, ami fáj, de előbb-utóbb úgyis visszatér. Valamit azért mégis lehetett tenni: földbe tiporni azt, aki ártott nekünk. Nem teszi semmissé a tragédiát, de elégtételt érezhetünk. - Ne mondd ezt, Carol. Nem neked szégyen. - Mindig jól bántam a szavakkal, az volt a munkám, hogy megtaláljam a tökéletes szavakat, a tökéletes időben és a tökéletes módon tálaljam őket. De a lányom szenvedése nem politika volt, nem használt a hideg logika, ami a mindennapjaimat irányította. Az érzelmek terepén viszont nehezen találtam a helyem és bármennyire igyekeztem, nem tudtam mit kéne mondanom a tulajdon lányomnak. Nem tudtam megfogalmazni, amit gondoltam és éreztem, pedig tudnia kellett volna, hogy most már nem eshet bántódása, mert vigyázni fogok rá és ami történt vele, az egyáltalán nem az ő hibája. - Nem érdekel Briggs - ráztam meg a fejem. Csak egy szavamba került volna, Dominic önként és dalolva végzett volna Kyle-al. Bárkivel szívesen megtette volna, de a történtek ismeretében biztosra vettem, hogy Kyle Briggs különleges bánásmódban részesült volna. Linwood nem volt szentimentális alkat, de az én egyszem lányomért biztosan különösen kreatív lett volna. - Mit szeretnél, Carol? - Hazamenni, nyilván ezt akarta a legjobban, de a kérdés nem erre a pillanatra vonatkozott. Mindennél jobban vágytam most arra, hogy bármilyen módon bosszút álljunk az egész Briggs családon. Azonban kivételesen nem az enyém volt a döntés. Ha Carol nem akart feljelentést tenni, nem akart balhét, akkor nem kényszeríthettem rá, bármennyire is hittem benne, hogy ezt nem szabadna szőnyeg alá söpörni. Félre kellett tennem a logikát és a bennem lakozó politikust, most csakis apaként kellett gondolkodnom, bármennyire is nehezemre esett. Merlinre, bárcsak itt lenne Fiona, hogy segíthessen, ő biztosan tudta volna, mi a helyes lépés...
Nem válaszoltam neki. Igenis szégyen volt, undorodtam magamtól és gyűlöltem magamat azért, amit Kyle Briggs velem tett. Már maga az erőszak ténye elég volt ahhoz, hogy katasztrofálisan érezzem magam, de akárhányszor eszembe jutott, hogy a megaláztatás teljessége érdekében elérte, hogy én is... "élvezzem", amit tesz, elfogott a hányinger. Nem tehettem ellene már akkor sem semmit, a testem önkéntelen, önvédő válasza volt, de ezt nem olyan könnyű valóban racionálisan nézni, nem csupán a szavakat használni, hogy jobban érezzem magam tőle. Az egyáltalán nem ment, jó darabig nem is fog. - De érdekelnie kell. Úgy tiporna el, mint egy cigarettacsikket. -Cigaretta... mit meg nem adtam volna azért, hogy visszakaphassam azt a szálat, de tudtam, hogy apa úgysem adná vissza nekem. -Nem kockáztathatsz ennyit miattam. Elgondolkodtam, mit mondjak erre. Nehéz volt kitalálni, mit akarok, egyszerűen annyi minden kavargott a fejemben, annyi mindent akartam tenni és tetetni Briggsékkel... de mégis mi értelme lett volna? Kit érdekelne, hogy mit tett velem, amíg ő a mágiaügyi miniszter drágalátos unokaöccse? Úgy éreztem, hogy bármerre indulnánk is el, egész biztosan falba ütköznénk, mégpedig rohadt vastag téglafalakba, amiket az életben nem törünk át. Ellenben apa karrierje egész biztosan keresztbe törne, azt pedig nem engedhettem meg. - Semmit -sóhajtottam fel remegősen, próbálva felitatni az arcomról a könnyeket, de az egésszel csak annyit értem el, hogy a kezem is fekete lett a sminktől. Csodásan festhetek... -Csak el akarom felejteni ezt az egészet, egy életre. Pár hónapot kell még kibírnom ezen a trágyadombon és utána soha többet nem kell még ide sem néznem. Csak... csak menjünk haza, jó? -Mindent megadtam volna azért, hogy ha most lehunyom a szemem, akkor legközelebb a saját ágyamban nyithassam ki.
