◭ Team Jude ⇢ A good song never dies

Judas & Clyde

A 230-as terem, ha beszélni tudna biztosan elmesélhetné az összes veszekedésünket, nevetésünket, szórakozásunkat, Jeremiás prófétát is megszégyenítő siralmainkat, kudarcba fulladt zenélésünket, aminek a vége mindig az lett, hogy szerencsétlenkedtünk egy csomót. Legalábbis én biztosan, nem tudom a többiek hogy vannak ezzel. A lányok biztosan kedvesen gondolnak minderre vissza, a srácok… szerintem Judas-sal az élen legszívesebben elátkoznának engem, amiért egy bizonyos időszakban a legrosszabb formámat hoztam. De és itt van ez a szörnyű de szócska, már nem hiszem, hogy sokáig az agyukra mennék, ami valljuk be eléggé hiányozni fog, mert kivel fogok én ezután veszekedni? Az ikertestvéremmel? Vele ezután is menne és menni is fog, hogyha enged a kísértésnek és nem bájitalkeverő, hanem az átváltoztatástan szakot választja majd ezután.
Nem volt mára próba tervezve vagy ilyesmi, de ettől függetlenül mégis úgy döntöttem, hogy meglátogatom ezt a helyet, odalentről már láttam a nyitva lévő ablakot, ezért kapva kaptam az alkalmon és hát nem változtam át macskává s, másztam fel a teremig, pedig lehet, hogy ment volna. De most inkább a séta mellett döntöttem. Nem kaptam valami szuper levelet anyától a nagyi állapotát illetően szóval az is rátesz egy lapáttal. Viccelődni sem volt kedvem, de azt reméltem, hogy esetleg ha egy kicsit játszom valamelyik hangszeren, mondjuk Jesus dobján – egyáltalán nem értek hozzá, de attól még eljátszhatom, hogy de igen – azt úgysem kell onnan minden alkalommal elcipelnie, senki sem használja a 230-ast rajtunk kívül, ezért olyan nagyszerű és szuper az a terem. Mondanám, hogy prefektus vagyok és megtehetem, de amíg azt hiszik, hogy valami szakkört működtetek abban a teremben, addig minden a legnagyobb rendben lesz. Eddig senkit sem érdekelt, hogy mit csinálunk ott, remélem ezután is így marad, legalább az utolsó hónapokban.
Nyugodtan felsétálok a lépcsőkön, majd befordulok jobbra a folyóson, hogy a legvégén lévő teremhez eljutva benyithassak a terembe. Kívülről az ajtaja a többi óra tantermére emlékeztethet bárkit is, de odabent…
Odabent egy koala eukaliptuszt rágcsál, rátelepedve az egyik hosszabb padra és bambán elmélázva félig behunyt szemekkel mered az ajtó irányába. Meg sem ijedt. Tudja, hogy csak mi használjuk ezt a termet és még a tanárok se járnak errefelé, nemhogy Bagman. De azért megpróbálok komoly és rosszalló pillantást vetni rá, mintha esetleg lebukhatott volna ezzel a nagy testű koalaságával az uraság.
– Jó benga nagy állattá változol te nap, mint nap. Nem félsz, hogy lebuksz a tanárok előtt? – leülök mellé, valószínűleg, hogyha beszélgetni akar vagy visszaválaszolni nekem a szokásos módján, akkor kérés nélkül is megteszi. Különben lehetek én is ilyen pofátlan és macskaként fújhatok rá, de most nem voltam olyan kedvemben és ez nagy szó, ha Judas Madden-ről volt szó.
– Az ember azt hinné, hogy csak a próbákon lopod itt az idődet, de most megleptél. – jegyzem meg csak úgy mellékesen és talán egy kicsivel kedvesebben – na ez ilyen megnyilvánulásaim miatt értettek anno Madden-ék félre, vagy legalábbis Jesus mindenképpen – mint ahogy bármit is megszoktam említeni nekik csak úgy mellékesen. Én sem lehetek mindig ugyanolyan, nem?