Starless night

Szer. Okt. 27, 2021 3:07 pm

Maisy

& Sebastian

Bár megfogadtam, hogy nem fogok, mégis elégedetlen fintor kíséretében vettem tudomásul, hogy a gyáva - ámbár magát biztosan rettenetesen okosnak valló - hollóhátas lánynak igaza volt. A lezárt, északi toronyba vezető ajtó nyitva állt és néha meg-megnyikordult a huzat hatására.
Nem igazán értettem a terv - mert ő valamiért hangzatosan így nevezte - mögött megbújó logikát. Ő felfedezte, elvégezte a feladat rá eső részét, én pedig derítsem fel és oldjam meg. Csapatmunka a javából, nem mondom. Mégse ellenkeztem, éppen elég rossz napjaim - heteim, hónapjaim vagy éppen éveim, részletkérdés - voltak ahhoz, hogy este kilenc magasságában ne generáljak felesleges veszekedést.
A lábnyomok sajnos nem hazudtak, a porban tisztán kirajzolódtak, így tehát valaki biztosan volt a korábban lezárt, most már csak feltört toronyban. Lassú, halk léptekkel követtem őket, lépcsőkön és porral valamint fehér leplekkel borított szobákon keresztül, mígnem elértem csillagokig nyúló tetejét és az onnan kifelé oldalazó erkélyt. Neszeket hallottam, ám ezek alapján nem tudom volna megmondani, hogy ki és mit csinálhatott itt.
- Figyelj, rendezzük le gyorsan - sóhajtottam, amint kiléptem én magam is az október végi hidegbe. Hiába a talár, nem úgy készültem, hogy ma még meglátogatom ennek az épületnek egy olyan részét, ahol nem fáradnak a fűtő-varázslatok fenntartásával. Fel voltam készülve a hosszú, végtelenbe nyúló szentbeszédre, a nemleges válaszra és a pálcám használatára, mégis, Merlin úgy néz ki, legalább egy kicsit szeretett.
- Sebi - ráztam meg a fejem rosszallóan, pillantásommal nem mellőzve a szemrehányást sem, amint felismertem őt -, legalább bezárnád az ajtót, hogy senki se fedezzen fel. Rohadt hideg van ám itt kint - léptem azért mellé, nem foglalkozva a ténnyel, hogy ő tilosban járt, én pedig prefektus voltam. A rokonság bőven túl mutatott az ilyen piszlicsáré dolgokon. Kinek fognak ezek a kihágások számítani öt, tíz év múlva, amikor az iskolai életünk nem lesz több, mint ködös, megmosolyogni való emlékfoszlány?
- De ha már így alakult - dőltem neki a korlátnak, ami ha lehet még hidegebb volt, mint maga az idő. - Tudsz valamit René Yates-Newman-ről? Sokkal inkább a mai megveréséről? Elég durvára sikeredett, ahogy hallottam - vontam fel a szemöldököm, noha alapvetően nem René állapota érdekelt. Azzal, aki gyakorlatilag maga könyörgött a pofonért nem lehetett mit csinálni. Voltak azonban szintek. Ami ma történt, annak a súlyossága és az intenzitása mellett már én se tudtam elmenni. Nem mintha visszafordíthatatlan károkról lenne szó - főleg nem Yates-Newman esetében, akinek már a születését is visszafordíthatatlan kárként lehetne definiálni -, de ettől függetlenül nem tetszett, hogy ennyire megvertek és helybenhagytak egy hugrabugost. Ahogy Harper Briggs, a történet miatti nyavalygása se tetszett, meglehetősen magas, már-már fülsértő hangszínnel volt képes kikérni magának dolgokat. ~~(Például, hogy miért nem végeztünk a munkánk és tettünk valamit, mintha ez a jelvény valami Roxfortos aurorrá tett volna minket, vagy mi fene.~~) Olyan dolgokat, amelyekhez franc se tudja mi köze volt valójában. Leginkább azt hiszem, semmi.

Csüt. Okt. 28, 2021 10:31 pm

Maisy x Mulci

Már évek óta nehézségeim voltak az alvással, és most nem tudtam lecsitítani a gondolataimat annyira, hogy el tudjak aludni. Sőt, minden nesz zavart, legfőképpen a szobatársaim lélegzetvétele. Olykor elfogott a vágy, hogy füstmérgezésben meghaljanak, de túlságosan feltűnő lett volna, ha egyedül én maradtam volna életben a szobában.
Inkább kimásztam az ágyamból, felöltöztem, és elindultam a kastélyban. Az évek során felderítettem már zugot, ismertem pár titkos járatot, így könnyűszerrel mozoghattam úgy, hogy nehezen vettek észre. Először megfordult a fejemben, hogy a Kamrába megyek, de mióta Malfoy szaglászott utána, azóta sokkal óvatosabb voltam. Egyébként is, jobban vágytam a friss levegőre, mint bármi másra. Nem engedtem szabadjára a gondolataimat, amíg el nem jutottam az északi toronyig. Nem esett nehezemre feltörni az ajtót, s bevallom, nem is volt sok kedvem eltüntetni a nyomaimat.
Odafent a korlátnak támaszkodva gyújtottam egy cigarettát, de a bőrömet simogató hideg ellenére nem fáztam. Forrt a vérem, melegen tartott, így kevésbé éreztem a hideget. Talán majd egy óra múlva feltűnik, de addig nem terveztem itt maradni. Folyamatosan járt az eszem. A nyáron történteken, az idei évemen… Egyszerűen képtelen voltam üresjáratba tenni magamat.
Elmosolyodtam, amikor a hátam mögött a rokonom hangja szólt hozzám. Továbbra is flegmán a korlátra könyököltem, és kifújtam a füstöt.
− Maisy – feleltem neki, ahogy a vállam fölött átlestem. Elnyomtam a korláton a cigarettát, majd a csikket a mélybe pöcköltem. Lassan megfordultam, majd zsebre dugott kezekkel a hátamat ismét a korlátnak vetettem.
− Felesleg. Tudtam, hogy kik járőröznek ma este – vigyorodtam el a félhomályban, hiába volt rosszalló a tekintete, mindketten tudtuk, hogy kevés prefektus mert belém állni. Ráadásul, tényleg információkat szereztem arról, hogy mikor volt épp a kedves rokonom a porondon, vagy éppen mely napokon kellett kerülnöm a szabályszegést.
− Nem fázok – vontam meg a vállamat, bár még neki se árultam el, hogy mire voltam képes. A bennem lévő tűz gondoskodott arról, hogy egy darabig ne fagyjak össze. Majd ha jobban megérzem a hideget, akkor úgyis bemegyek. Oldalra a fordítottam a fejemet, ahogy követtem a mozdulatait, majd a kérdésére akaratlanul is elvigyorodtam.
− Hallottam egy-két dolgot, de kivételesen nem volt közöm hozzá. – Én ennél óvatosabb voltam. Csakhogy volt, aki nem bírta fékezni az indulatait, ennek pedig az a nyomorult látta a kárát. Mégis, szórakoztatott a tény, hogy ez a kis görény annyira irritáló volt, hogy mások is a listájukra tűzték.
− Mit kapok azért, ha megmondom ki volt? – érdeklődtem, hiszen Maisy nagyon jól tudta, hogy rokoni szeretet ide vagy oda, de cserekereskedelemben éltünk. Ha Maisynek információ kellett, ezer örömmel megadtam neki, viszont cserébe én is ezt vártam el tőle. Legyen szó szívességről, vagy pletykákról, de amíg kaptam cserébe valamit, addig bármit megtettem volna érte.

Vas. Nov. 21, 2021 2:31 pm

Maisy

& Sebastian

Csak a szememet forgattam a nemtörődöm válasza hallatán, ez annyira jellemző volt rá, hogy arra szavak sincsenek.
- Nem a büntetésre gondoltam, mint a ketten tudjuk, hogy akkor is megúsztad volna, ha nem vagyok most itt - mert, mondjuk úgy: megvoltak a módszerei, egyszerűen csak kicsit több energiát kellett volna ölnie bele, nem pedig egyszerűen konstatálni hogy minden rendben.
- Jó neked, rokoni boldogságtól repes a szívem - pakoltam annyi szarkazmust a hangomba, amennyit ebben a farkasordító időben csak képes voltam. Csoda, hogy nem csordult túl. - Én viszont baromira fázom. Szóval, ha téged ennyire nem zavar a hideg, igazán lehetsz lovagias és felajánlhatod a talárod. Úgyis azt mondják, jól áll nekem a zöld - mosolyodtam el némileg szemtelenül, miközben nyújtottam a kezem a kért ruhadarabért.
Valamit valamiért. Ez volt Sebastian Mulciber alapelve, nagyjából. Márpedig ha én most arra lettem kárhoztatva, hogy miatta feljöjjek ide és megfagyjak a novemberi éjszaka fagyában, akkor a minimum az volt, hogy megpróbál ezen enyhíteni. Talárral vagy bárhogy, mindezt anélkül, hogy felgyújtja az iskolát, vagy legalábbis annak azon elhagyatott részét, ahol éppen voltunk. Azt igencsak nehezen tudtuk volna kimagyarázni úgy, hogy ne egy kellemetlen kicsapás legyen a történet vége.
- Sejtettem, téged azért ennél előrelátóbbnak ismerlek. Sosem okozol olyan súlyos sérüléseket, hogy valaki a gyengélkedőre kerüljön, ezzel felhívva magadra a figyelmet. - Ismertem már a módszereit, úgy nagyjából. Főleg azért, mert az éveleji egyezségünknek és a kis listájának köszönhetően pontosan tudom hogy kik azok a szerencsétlenek, akiknek el szokta látni a baját. Alapvetően szó se róla, sajnáltam őket, nem volt kellemes, ha folyton csesztettek és néha meg is vertek, mégis kis áldozatnak tartottam azt a pár embert azért, hogy a többséget békén hagyják.
- Mit kérsz érte? - dobtam vissza szinte egyből a kérdést, el sem gondolkozva a válaszomon. Számítottam rá, hogy felteszi, mint előbb mondtam: Sebi a valamit valamiért elv mentén mozgatta az életének szálait. Hiába voltunk rokonok és ismertük egymást ide s tova tizenhat éve, nem vártam, hogy velem kivételt tesz - sosem tett - és ingyen adna bármit is. Legyen az információ vagy segítség. - Ne számíts tőlem sok mindenre. Mostanság nem különösebben vagyok képben az iskola történéseivel és mások magánéletével kapcsolatban - sóhajtottam lemondóan, miközben a csillagtalan égre emeltem a tekintetem. Egyszerre szerettem és utáltam. Szerettem mert gyönyörű volt, misztikus, no meg végeláthatatlan, kiváló metaforája a végtelennek és utáltam, mert a hóbortos apámat juttatta eszembe aki minden hitét az égboltba fektette, de kis sikerrel, lévén halott volt. Föld alatt pihent a családi kriptában, édesanyám mellett.
- Ha rajtam múlna, a sajátomat se tudnám, de hogy apád nem a segítőkészségéről lett híres, az biztos... - tettem hozzá hirtelen felindulásból, magam sem tudnám megmondani miért. Nem akartam senkinek és senkivel se beszélni a délutánról, a bácsikámmal való találkozóról és mégis, valahol legbelül arra vágytam, hogy rákérdezzen és elmondhassak neki mindent. Vagyis… tulajdonképpen semmit, mert semmi sem történt. Az emlékeim a helyükön voltak és pontosan ugyanannyira fájtak és feszítettek, mint tegnap, tegnapelőtt vagy azelőtt. Lepillantottam a mélybe. Itt, az elhagyatott részeken nem voltak védővarázslatok. Csak egy lépés, majd egy ugrás lett volna és vége ennek az egésznek...
- Holnap esni fog - váltottam témát hirtelen, mégis játszi könnyedséggel, ismét a csillagtalan sötétséget szemlélve a mélység feketéje helyett. - Reggel csak kisebb záporok lesznek, de estre rendes viharrá alakul, széllel, villámlással meg mindennel. - Hogy honnan tudtam ezt? Fogalmam sincs, mégis tisztán láttam - éreztem? - azt, milyen lesz holnap az idő. Néha megesett. Amúgy is akart valami nem? Egy rögtönzött időjárásjelentést tudtam nyújtani hirtelenjében, se többet, se kevesebbet.

Pént. Nov. 26, 2021 12:25 pm

Maisy x Mulci

Le sem vettem a szemeimet az éjszakai égboltról. Ki gondolta volna, hogy idefent két diák tartózkodott? Belőlem kifejezetten nem nézték volna ki, hogy az alagsori klubhelyiségem kényelmét elhagyva egészen idáig jövök. Pedig ki akartam szellőzni a fejem, távol minden idegesítő kis hülyétől, mert bármennyire is tűntem szociálisnak, borzasztóan kimerültem egy-egy zsűrös nap után.
− Hanem? – kérdeztem vissza, mintha nem érteném mire célzott. Talán egy kicsit heccelni akartam azzal, hogy játszottam a hülyét.
− Ezzel nem vagy egyedül – húzódtak mosolyra az ajkaim, holott érzékeltem a szarkazmust a hangjában. Maisy azonban ilyen volt, és a stílusa volt az egyik tulajdonsága, ami a kedvenc rokonaim közé emelte őt. Ez azonban nem jogosította fel őt arra, hogy a taláromra pályázzon. Oldalra fordítottam a fejemet, de a tartásomon látszott, hogy semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy levetkőzzek előtte. Helyette előhúztam a varázspálcámat, és a tenyerembe egy apró, hordozható lángot idéztem, amely nem égette a bőrt, mégis meleget sugárzott.
− Nem fogok a tulajdon rokonom előtt megválni a ruhadarabjaimtól, már ne is haragudj, de nekem nincsenek ilyen indíttatásaim, szóval be kell érned ennyivel – ugrattam továbbra is, és ha hajlandó volt kinyújtani a kezét, akkor átadtam neki a tenyeremen pihenő tüzet.
− És ha annyira szeretnéd felpróbálni a zöldet, akkor bármikor szerzek neked a méretedben – tettem hozzá, s bár illett volna hozzá a Mardekár, mégis nehezen tudtam volna elképzelni a klubhelyiségünkben.
− Így van. Ostobaság lenne a részemről. A többségük eltűri a terrort, mert ebben élnek, és nehezen tudják elképzelni, hogy ez lehetne máshogy, de van egy bizonyos határ, amit meg kell húzni, különben szankciók várhatóak – pillantottam Maisy irányába, hiszen pontosan tudtam miként kellett egyensúlyozni azon a bizonyos vékony határvonalon. Attól, hogy a diákokat a kis tesztalanyaimnak tekintettem, tisztában voltam azzal is, hogy nem mehettem túlságosan messzire, elvégre felnőttek felügyelete alatt voltunk. A magatartásommal pedig tényleg nem hívhattam magamra a figyelmet. Szerencsére, manapság már kevés dolgot végeztem sajátkezűleg, mindig találtam egy balekot, aki elvégezte helyettem a piszkos munkát.
− Információt – húztam végig az ujjaimat a korláton, bár kisvártatva kijelentette, hogy túl sok mindennel nem szolgálhatott. Elnézően mosolyogva léptem közelebb hozzá, hiszen mindketten tudtuk, hogy ezen akármikor lehetett változtatni.
− Szeretném, ha úgy adódik, akkor eltöltenél egy kis időt a húgommal, vagy Maeve-vel. Tudni akarom, hogy mit csinálnak, és köztudott, hogy a lányok jobban megbíznak egymásban. De ha te nem érsz rá, akkor keress valakit, aki tartja a száját, és megfelelő a feladatra – pillantottam rá komolyan, ugyanis még mindig nem sikerült dűlőre jutnom a menyasszonyommal kapcsolatban, és piszkosul zavart a viselkedése. Ha annyira arra vágyott, hogy romokba döntsem az önbecsülését, elmarjak mellőle mindenkit, és népszerű se legyen, akkor képes voltam megtenni, bár bíztam benne, hogy létezett békésebb megoldás is. Francesca pedig… Furcsálltam néha a viselkedését, de a jó testvéri viszonynak köszönhetően mindkettőnknek megvoltak a magunk titkai egymás előtt.
Homlokráncolva kezdtem fürkészni az arcát, amikor felhozta apámat. Apám is olyan embernek számított, aki megtartott magának bizonyos információkat, mégis meglepett, hogy Maisy felemlegette őt.
− Miben kellett volna a segítsége? – csúsztattam a talárom zsebébe a kezeimet, bár úgy véltem, hogy Napoleon Mulcibertől háromfajta segítséget kérhetett valaki: anyagi támogatást, elsimítani mocskos kis ügyleteket, vagy pedig felejteni szeretett volna az illető. Bármelyik is foglalkoztatta Maisy-t, nem csodálkoztam rajta, hogy apám nemet mondott neki.
Visszadőltem a korlátnak, a kezeimmel kisimítottam a szemembe lógó hajtincseket, és csendesen hallgattam a kuzinomat. Nem tudtam követni a hirtelen témaváltását, pontosabban azt nem, hogy mégis miért írta le ennyire az időjárást.
− Most a témát szeretnéd terelni, vagy hirtelen felcsaptál időjósnak? – Az utóbbi nehezen tudtam elképzelni. Talán a Prófétában olvasta reggel a várható időt, talán valóban nem tudott mit mondani, ezért feldobta a sablontémát egyikét. Bármi is járhatott a fejében, nem kellett legilimentornak lennem ahhoz, hogy feltűnjön.
− Tervezed megosztani, hogy mi zavar ennyire, azonkívül, hogy eléggé szar helyzetbe keveredtél, vagy csendesen agonizálsz egy sort? – Voltak dolgok, amikről jobban esett hallgatni, és akadtak olyanok, amelyekről muszáj volt beszélni az embernek, mert belülről felemésztette. Maisy pedig azon kevesek egyike közé tartozott, akinek érdekelt a sorsa, így minimális érdeklődést mutattam iránta.

Vas. Dec. 05, 2021 10:10 pm

Maisy

& Sebastian

Egy (újabb) szemforgatás kíséretében hagytam figyelmen kívül a feltett kérdést. Lehet a többi diákot - és professzort - megtudta vezetni az iskolában, de engem nem. Túl régóta ismertem már ahhoz, hogy elhiggyem: olyan ostoba, mint amilyennek kiadja magát (just fot fun). Sokakkal ellentétben én azt sem vettem be, hogy valóban azért bukott meg tavaly, mert nem értette az anyagot. Oka volt rá, erre bármilyen mérget vettem volna, csak azt nem tudtam mi, noha nem is kérdeztem. Rendelkeztem azon hasznos és véleményem szerint igen nagyszerű tulajdonsággal, hogy nem ütöttem bele az orrom olyasmibe, ami egyértelműen nem rám tartozott.
Láttam rajta a kedvetlen érdektelenség minden jelét annak irányába, hogy megszabaduljon a kért ruhadarabtól - holott állítása szerint nem fázott ebben a hidegben, amelytől véleményem szerint a pokol is befagyott volna - én mégsem engedtem, tartottam a kezem. Az ő hiába volt a helyzet, oldja is meg, ehhez ragaszkodtam, főleg mert ötletem se volt, hogy extra rétegek nélkül miként is óvhatnám meg magam a fagyhalál okozta apró kellemetlenségektől.
- Fúj, mik nem jutnak az eszedbe? - húztam el a szám grimaszolva. - A talárodat kértem, nem azt hogy úgy parádézz előttem, ahogy Ingrid néni a világra hozott - fintorogtam, mert ez valóban olyan jelenet volt, amit nem akartam elképzelni. A világ egyetlen férfijával sem, nemhogy egy rokonommal. - Vagy te ilyen furcsa, perverz hajlamokkal áldattál meg, hogy semmit sem viselsz alatta? - billentettem oldalra a fejem kérdőn, mintha komolyan gondolnám.
Összevont szemöldökkel, kissé bizalmatlanul nyúltam a felkínált lehetőség után. Korábban még sosem találkoztam ilyen tűzzel vagy varázslattal, ellenben Sebi azon kevés emberek egyike volt, akikben valóban megbíztam. Tudtam, hogy a tüskés modora és könnyedén kritizálható értékrendje ellenére sosem ártana nekem és azoknak, akik fontosok számára. A kis láng valóban nem égetett, csak kellemesen melengetett, így egy biccentés kíséretében vettem el tőle, kifejezve ezzel a köszönetem.
- Nem köszi, kedves tőled, de maradok a sárgánál, jobban kiemeli a szemem - húzódott hamiskás mosolyra az ajkam széle, mintha valóban számított volna ilyesmi, holott nem. Mélységesen tettem minden ilyesmire, csak akkor figyeltem rá, ha feltétlen szükséges volt, ha az etikett és az illemszabályai úgy kívánták.
Bele tudtam volna kötni a másodunokatestvérem szavaiba. Könnyedén, mégsem tettem. Nem a rokoni szolidaritás okán, hanem mert végső soron mindegy volt. A lényegen, hogy zaklatott - vagy zaklattatott, részletkérdés - diákokat és azok nem igazán tettek ellene semmit, csak eltűrték, mintha ez lenne az egyetlen lehetőségük, nem változtatott.
- Szóval arra kérsz, hogy kémkedjek? Ez meglehetősen etikátlan, de rendben - vontam meg a vállam teljesen nyugodtan, állva a tekintetét. Ellentétben a szavaimmal, nem okozott morális problémát, hogy beszélgessek emberekkel, aztán továbbadjam az információkat Sebinek. Igazán magánügyeket úgyse teregettem volna ki, egyik említett személy életéből sem - Viszont én előtte átgondolnám a helyedben, hogy a menyasszonyod tényleg szereplejen-e a kérésedben - léptem most én közelebb. - Aranyvérű úrihölgy vagyok, de ha megpróbálkozott volna bármi hasonlóval, biztosan veled intéztetem el Balthazar Crouch-ot. Pont ezért gondolom, hogy Maeve Byrne se örülne egy efféle akciónak, ha pedig mégis megcsinálnád, rájönne és meg kívánná torolni rajtad, szinte biztos vagyok benne, akadnak olyan emberek a közelében, akik egy pálcaintéssel csinálnak belőled falra kent palacsintát... jobb esetben - vázoltam neki teljesen tárgyilagosan a helyzetet, jelezve, hogy talán, de csak talán nem kéne még ennél is jobban megutáltatnia magát a lánnyal, akit majd egy nap el kell vennie. Nem mintha pontosan tudtam volna, hogy milyen is pontosan a kapcsolatuk dinamikája, mindössze a szóbeszédek engedtek arra következtetni, hogy a viszonyuk nem volt túl rózsás.
De a saját házasságomat figyelmbe véve, ki voltam én, hogy ítélkezzek?
Tétováztam a kérdése hallattán. Még ha valahol mélyen akartam is hallani ezeket a szavakat nehezemre esett őszintén válaszolni. Megannyi eshetőség - hazugság - eszembe jutott, miközben a csillagtalan eget kémleltem, végül nem azok hagyták el az ajkam, hanem az igazság: - Felejtést.
Kurta válasz volt, mégis pont elég. Mindent kifejezett, amit ki kellett, véleményem szerint legalábbis.
Fél szemmel pillantottam rá, miközben ahelyett, hogy szóban reagáltam volna a kérdésére megint csak vállat vontam, lévén nem volt kész válaszom. Egyik sem és mégis mind a kettő, mondtam volna, mindezt úgy, hogy még magam sem értettem a dolgot, nem várhattam el Sebitől, hogy ő kísérelje meg kibogozni.
Nyeltem egy nagyot, miközben a kis tüzet tartva, elszakítva a tekintetem mind az égtől, mind az unokabátyámtól leereszkedtem a földre. Hátamat az erkélynek támasztottam és guggoltam. Szerettem volna elütni a témát - most tényleg -, de úgysem hagyná. Ha tényleg érdekelte - már pedig ha rákérdezett, így volt - nem hagyott volna békén addig, amíg be nem számolok neki vagy ki nem deríti a hozzám hasonló, rögtönzött kémjei segítségével, ugyebár.
- Én… Tudod… - kerestem a megfelelő frázisokat, mégis nehéz volt szavakba önteni a problémát, az érzéseimet, a félelmemet, ami egészen azóta volt hű társam, hogy Balthazar azt mondta, félreértettem valamit. Valamit, ami miatt rettegtem az erősebbik nem érintésétől, ha azt nem mondhattam a rokonoknak. - Mi van akkor, ha mindenki másnak van igaza és én tévedek? Ha tényleg nem láttam, amit láttam azon az éjszakán? Ha… ha… tényleg, de úgy igazán megőrültem és csak beképzelek dolgokat, amik megsem történtek?

Hétf. Jan. 03, 2022 2:13 pm

Maisy x Mulci

Maisy grimasza nevetésre késztetett. Amolyan kurta, mégis éles nevetésre, amikor másokon gúnyolódsz. Nem tehettem róla, az unokatestvérem arcmimikája minden kincset megért.
− Pedig ki tudja, lehet elgondolkoznál azon, hogy ki kezdj a saját rokonoddal – vigyorodtam el pimaszul, bár az aranyvérűek körében úgy véltem, hogy igencsak gyakori volt a vérfertőzés, mi több, az angol-szász aranyvérű varázslócsaládok szegről-végről rokonságban álltak egymással. Végtére is, nem igazán számított volna egyikünknek sem.
− Bármennyire is szeretném az egész világgal megosztani a testemet, ezt a kegyet ki kell érdemelni – tettem hozzá még mindig szórakozottan, bár nem kifejezetten voltam prűd. Bármikor, bármennyi ember előtt megszabadultam volna a ruháimtól. Ebben az esetben ez inkább elvi kérdés volt, hiszen nem szerettem, ha más akart parancsokat osztogatni nekem.
Inkább egy másik, saját megoldást választottam, s bár láttam Maisy szemében a kezdeti bizalmatlanságot, mégis kiállta a próbát. Azon kevesek közé tartozott, akikkel kötetlenebbül viselkedtem, bár továbbra is megválogattam a szavaimat előtte, azonban nem volt ártó szándék az irányába.
− Pedig, tudom, hogy lélekben te is mardekáros vagy – tettem hozzá, de ha nem akarta megnézni magát zöldben, akkor nem erőltettem. Viszont akár mérget vettem volna arra, hogy valóban egy mardekáros veszett el benne, ezt főleg azok után merem állítani, hogy láttam miként ütött le másokat a seprűjükről.
− Természetesen. Bízok benne, hogy testhez álló feladat a számodra. Ezen felül lehet etikus, vagy etikátlan, a mai világban csak az számít, hogy miből származhat előnyöd – bólintottam amikor visszakérdezett. Úgy véltem, Maisy is tisztában volt azzal, hogy az élet egy olyan kegyetlen játék volt, amelyben ha nem vetettél be minden eszközt, hogy felülkerekedj másokon, akkor kiestél a játszmából.
− Ezen nincs mit átgondolni, Maisy. Annak ellenére, hogy döntöttek a házasságról, ő továbbra is úgy viselkedik, mintha egyedülálló lenne, és másokkal flörtöl, vagy Merlin tudja mit csinál még. Tudni akarom minden egyes cselekedetét – néztem vele farkasszemet. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban a döntésem megmásíthatatlan volt. Ha ő nem játszott tisztességesen, akkor én sem voltam hajlandó tovább úriemberként viselkedni.
− Balthazar Crouch-ot akkor is el fogom intézni, ha tisztességtelenül bánik veled. Akár a férjed, akár nem – vontam meg a vállamat, de az egykedvű pillanatomat hamar felváltotta a derű, amit Maisy következő szavai váltottak ki belőlem.
− Lehetséges, hogy Maeve szülei befolyásos emberek, azonban az enyémek is azok, kedves. Ráadásul, úgy vélem, nekem több olyan barátom is akad, akik a segítségemre lennének. – Továbbá bíztam benne, hogy Mr Byrne sem nézné jó szemmel a lánya tiszteletlen viselkedését. Főleg azok után, hogy az első találkozónk óta én törekedtem arra, hogy a kapcsolatunk ne fulladjon teljes káoszba.
Maevetől azonban egyáltalán nem tartottam. Egy gyenge nő volt, akit úgy elkényeztetett a családja, hogy egy percig sem élné túl egyedül a világban, ha kirántanák a lába alól a talajt. Épp ezért, csupán az apját láttam egyedüli védőbástyának számára, akivel talán egészen jó viszonyt sikerült kialakítanom az elmúlt hónapok során. Legalább is, talán elgondolkozna azon, hogy mit miért tettem a lányával szemben.
Jelenleg azonban a legkevésbé sem érdekelt a jegyesem ténykedése, azok után, hogy Maisy elejtett egy olyan megjegyzést, amely kíváncsivá tett.
− Gondolhattam volna – horkantottam fel halkan, bár a megjegyzésem nem ellene irányult, csupán annyira nyilvánvaló válasz volt. Apámtól leginkább ezt kívánták az emberek. Felejteni. Felejteni, mert a múltat olyan elviselhetetlennek tartották, hogy inkább nem kívántak emlékezni rá. Én ezt ostobaságnak tartottam. Semmit nem lehetett semmissé tenni ezáltal, csupán az ember saját védelmén hagyott lyukakat ezzel.
Némán figyeltem, ahogy leült a földre, majd némi késés után leereszkedtem mellé. A hátamat én is a hideg kőkorlátnak vetettem, a lábaimat pedig kinyújtottam Maisy mellett. A tekintetemet azonban végig rajta pihentettem, s vártam, hogy összeszedje a gondolatait. Nem sürgettem. Volt olyan esetek, amikor hagyni kellett, hogy minden a maga tempójában folyjon, s ez is közéjük tartozott.
− Maisy – löktem meg a karját, hogy magamra vonjam a figyelmét. Azt akartam, hogy a tekintete találkozzon az enyémmel.
− Ha őrült lennél, akkor nem kérdőjeleznéd meg a saját ép elméjűségedet. Ha pedig ne lenne igazad, akkor nem akarnának mindenáron összezavarni téged, vagy éppen arra kényszeríteni, hogy felejtsd el az egészet. Mindketten nagyon jól tudjuk, hogy mi történt azon az éjszakán – feleltem csendesen, hiszen én elhittem az unokatestvérem szavait. Sőt, szinte egyenesen biztos voltam benne, hogy így történt. Mégsem tudtam jelenleg semmit tenni ellene, ettől függetlenül zavart, és bosszantott a dolog.
− Ennél te sokkal erősebb ember vagy. Ne hagyd, hogy megpróbálják összekuszálni az emlékeidet. Kitörölni pedig végképp ne akard őket, bármennyire is szar – húztam elő a zsebemből egy szál cigarettát, majd a kezében lévő apró láng fölé tartottam, hogy meggyújtsam, s mélyet szívjak belől.
− Csak gyengébb leszel, ha megbolygatod az elmédet – ingattam a fejemet, ahogy az ég felé fordulva kifújtam a füstöt.
− Még fogalmam sincs hogyan, de segítek bizonyítani neked mindezt – ígértem meg neki, hiszen amit ellene és a szülei ellen tettek, azzal nem csupán vérig sértették a családomat, de következményeket is von maguk után. Mi sosem hagytuk annyiban, ha bármelyikünk ellen tettek valamit, ebben a szellemiségben nevelkedve pedig Maisy-t sem hagyhattam magára.
− Balthazar milyen állásponton van? Mennyire meggyőzhető? – kíváncsiskodtam, ugyanis érdekelt, hogy ő mennyire volt benne a dologban, vagy éppen mennyire ad igazat a saját családjának. Maisy-nek is könnyebb lenne, ha kellene egyedül szembenéznie azzal a családdal, amelybe belekényszerítették.

Kedd Ápr. 12, 2022 4:24 pm

Maisy

& Sebastian

Sebi reakciója nyomán az arcomra kiülő grimasz, még mélyebb barázdákba rendeződött ezzel minden bizonnyal továbbra is nevetésre késztetve őt. Egy pár évvel ezelőtt még sértetten húztam volna fel az orrom, miután közöltem vele, hogy nem vicces - voltaképp meg is tettem ezt jó párszor -, napjainkra azonban finomodtak a módszereim. Most egyszerűen, játékosan, mellőzve bárminemű erőt - holott ha nem így teszek, feltehetően akkor sem érezné meg, de az elvek és a család, ugyebár - csak rácsaptam a felkarjára, mint egy jelzésképpen.
- Végső soron csak harmad unokatestvérek vagyunk, ki tudja mi történt volna, ha nincs az a jóslat, jövendölés vagy mi a szösz… - villantottam én is egy pimasz vigyort, ha azt képzelte, hogy zavarba hoz ezzel a témával, akkor hatalmas tévedésben élte eddig az életét. Ugyanabban a közegben nőttünk fel, hasonló normák és hagyományok mentén nevelkedve. Ennek okán pedig, mind a kettőnk számára természetes volt a rokonházasságok köttetése, mi több: annak létjogosultsága, még ha csak módjával is. Unokatestvérek frigyeivel Temzét lehetett volna rekeszteni, annyi volt a családok között, ám testvérek a mostani, modern időkben már a mi köreinkben is tabunak minősültek. ~~(Jobb esetben.)~~ Leginkább azt hiszem a fogyatékos utódok, mintsem a társadalom további rétegeinek elítlése miatt.
- Kérlek - hajoltam némileg közelebb, halkabban, már-már bensőségesen szólva hozzá -, mindenképpen oszd meg velem ennek a kiérdemélési módját és itt megesküszöm neked mindenre, ami szent, hogy soha nem fogom teljesíteni. - Sok minden akadt az életben, amire a legkevésbé sem vágytam, mint a Balthazar Crouch-al kötendő házasságom, példának okáért, amiről eddig azt hittem magabiztosan vezeti ezt a listát, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, hatalmast. Ugyanis ha választás elé kerülnék, hogy a házasságomat tartom-e meg vagy megcsodálom Sebasitan Mulcibert anyaszült meztelenül, az első választanám. (Nyilvánvalóan csak hipotetikus alapon, hiszen soha senki sem kötne velem ilyen alkut a valóságban, ahol, amennyiben igazán és minden kétséget kizáróan ez lenne a szabadulásom ára, kibírnám azt a pár furcsa és elképzelhetetlenül kínos másodpercet.)
- Nyilván, hiszen Mulciber vér is folyik bennem, de a divat ugyebár a legnagyobb nagyúr - csóváltam a fejem, még egy kicsit csücsörítettem is hozzá, mintha valóban egyike volnék azoknak a felszínes, magukat menőnek tartó lányoknak, akik másról sem tudtak beszélni, csak a ruhákról, cipőkről, partykról és fiúkról. Én egyszerűen csak idegesítőnek találtam őket és a létezésünk minden foszlányát.
- De attól még… nem próbálsz inkább beszélni vele? Legalább még egyszer? Tudod - túrtam a hajamba -, nem ártana, ha tényleg jóban lennétek valamennyire. Persze, megfigyelem én neked és minden ilyesmi, amennyiben ragaszkodsz hozzá, csak… együtt kell leélnetek az életetek, ha nem muszáj, nem kéne negatívból kezdenetek - vagy még annál is negatívabból, ahol most voltaképpen tartottak, mert a hallottak alapján Sebi nem sok jót gondolt Maeve Byrne-ről. - Lehet, lenne valami jó magyarázata a viselkedésére - tettem még hozzá állva az enyémekbe fúródó, határozott, mindenre elszánt tekintetét; én nem az a személy voltam, akit ezzel meghunyászkodás kényszeríthetett, ezt tudnia kellett. Noha éreztem én is, hogy nem több ez már, mint hamvában holt kísérlet a meggyőzésre, egy kis józan viselkedésre a jövője, a házassága érdekében, esetleg.
- Ezt jó hallani, de… nem hiszem, hogy szükség volna ilyesmire. Egyelőre legalábbis. Még tartja magát a jófiú színjátékhoz, mintha csak… - inkább megráztam a fejem és engedtem semmibe szállni a befejezést, nem Sebi, sokkal inkább magam miatt. - Ha egyszer végre kiderül, hogy az apja fia, akkor majd esetleg, de szeretném hinni, hogy nem ok nélkül, csak a két szép szememért nyertem meg azokat a párbaj-versenyeket. - Még magamnak is csak nehezen, mérhetetlen mennyiségű értetlenkedéssel fűszerezve voltam csak hajlandó beismerni, de volt egy részem, nagyobb, mint valaha vágytam volna rá, ami nem akarta, hogy Sebi bántsa a férjemet.
Magasba szaladó szemöldökkel és kételkedő arckifejezéssel mértem végig az unokabátyámat, ide úgy éreztem nem kellenek szavak, az arcom beszél helyettem. Elhittem én neki, hogy befolyásos, erős és tettrekész barátai voltak, arra az esetre, ha Maeve Byrne apja az elveretése mellett döntene a kérésére, de… képtelen voltam abban is bízni, hogy ez elég egy egykori halálfaló által alkalmazott, mindenbizonyal képzett testőrség ellen. Kellemetlenül siralmas képet festett volna ez Mr. Byrneről és arról, milyen védelmet is biztosít a tulajdon lányának.
- Én… - haraptam az ajkamba zavartan, földre szegezve a tekintetem, egyszerűbb volt így - sajnálom - suttogtam, noha azt, hogy mit és miért már képtelen voltam szavakba foglalni és megosztani vele. Sebi hangjának volt egy bizonyos éle, ami arra késztetett: így tegyek. Pedig nem sajnáltam, nem úgy, ahogy azt kellett volna. Még mindig vágytam arra, hogy a Bácsikám - vagy bárki más, lassan, aki végre tudta hajtani az Exmemoriam varázslatot - kitörölje az emlékeim, ezáltal ne legyek több, mint egy porhüvely. Jobb esetben még az se.
- Hm? - Most, a korábbiakkal ellentétben, nehezemre esett ránézni, valóban rá és a jelenre figyelni, nem pedig elmerülni abban a fekete mocsárban, ami mostanában minduntalan ezt próbálta több-kevesebb sikerrel. De összeszedtem magam és minden porcikám figyelemre kényszerítettem, mert Sebi megérdemelte.
Mert mellettem volt.
Mert igaza volt.
Ahogy a szavait hallgattam, ahogy megértettem őket, ahogy sikerült felfognom, hogy nem tart őrültnek elöntött a megkönnyebbülés. A sírás fojtogatott, kaparta a torkom, égette a szemem, én mégis visszafogtam. Nem vágytam rá, hogy még ennél is gyengébbnek tűnjek, hiába voltam biztos benne, hogy tisztában van azzal, hol is helyezkednek a tűrőképességem határai.
- Nem érzem magam erősnek - szakítottam el a tekintetem az övétől, miközben rendületlenül tartva a korábban kapott lángocskát nekidőltem a karjának. Fáradt voltam. Annyira fáradt. - Olyan nehéz és olyan fájdalmas, annyira nagyon, hogy azt el sem tudom mondani, nem léteznek rá szavak emberi nyelven. Nem panaszkodni akarok vagy ilyesmi. Én csak… csak tudod azt akartam, hogy végre vége legyen. Tudom, ez gyáva és gyenge gondolat, de… úgy éreztem, ha nem ez, akkor… - belehalok? Valahogy túl nagynak és súlyosnak éreztem volna így, ebben a formában kimondani, főleg mert most nem egyszerű, hangzatos, nagyotmondó töltelékszó lenne, hanem a színtiszta valóság. Inkább hagytam lebegni kettőnk között.
- Szerinted… valóban sikerülhet bizonyítani így, ennyi év elteltével? Az aurorok állítólag - nyomtam meg ezt a szót, hiszen évek óta gyanakodtam már arra, hogy azt a jelentést inkább galleonok, mintsem az igazság hatására írták - semmit sem találtak. Mára már pedig semmilyen bizonyíték nincs.
Majdnem felnevettem a kérdése hallatán, sötéten, szomorúan, vidámság nélkül.
- Semennyire, ez biztos. Volt valami, amit nem hitt el nekem, szintén az Édesapjával kapcsolatban - remegtem meg akaratlanul is az emlékképek hatására. Szinte éreztem az apósom kezének szorítását, az érintésének érdességét, a leheletének kéretlen melegét, a tehetetlen bénultságom, majd azt a csalódott dühöt, amikor a férjem szerint mindez egy félreértés volt. Nyilván! - Azt állította csak félreértés. Ez pedig annál valamivel súlyosabb… azt hiszem. De őt illetően két lehetőség van igazából, a két véglet. Vagy tud mindent és mesteri mód megjátsza magát, vagy pedig az, akinek látjuk: egy naiv idióta, aki szereti az apját és addig, amíg nem mutatsz neki valami kézzelfoghatót, tagadni fog, mert az a lelki világa számára kényelmes és ismerős opció. - Én még mindig inkább hajlottam az első, mintsem a második eshetőség felé.

Vas. Május 01, 2022 2:00 pm

Maisy x Mulci

Vigyorogva pillantottam Maisy-re, amikor a felkaromra csapott. Csendben hallgattam őt, miközben az égboltra siklott a tekintetem, csupán akkor fordultam vissza felé, amikor befejezte a mondanivalóját.
− Harmadunokatestvérek… Kérlek, annál már nem lenne annyira kockázatos a gyerekvállalás – ugrattam, egyébként eszem ágában sem volt jelenleg apává válni, mégis témába illő választ adtam neki. Talán sokan megbotránkoztak volna ezen a beszélgetésen, de engem nem érdekelt volna a véleményük. Különben is, csak szórakoztam. Maisy-nek ott volt az életképtelen férje, nekem pedig ott volt Maeve, aki maga is fejtörést okozott nekem sokszor. Arról nem is beszélve, hogy kedveltem Maisy-t – erős túlzással akár azt is mondhattam volna, hogy ő állhatott a legközelebb ahhoz a fogalomhoz, amikor az ember szeret valakit −, de csak úgy, mint a rokonomat. Azt viszont igazán sajnáltam, hogy nem a Mardekárba került, mert csodálatos terelőpáros lettünk volna együtt.
Közelebb hajoltam én is hozzá, amikor ő így tett, majd a szavai hallattán elnevettem magam, és hátradöntöttem a fejemet.
− Pedig biztos vagyok benne, hogy jobb testem van, mint az uradnak – cukkoltam, bár fogalmam se volt róla, hogy Balthazar Crouch miként festett a talárja alatt, azt viszont tudtam, hogy igazán levágathatta volna a haját, mert nem állt jól neki a ’80-as évek.
− Alig várom, hogy egyszer felülkerekedjen rajtad a Mulciber vér. Kár, hogy eddig csak a kviddicspályán mutatkozott meg – csóváltam a fejem már-már teátrális lassúsággal. Maisy olyan szépen le tudta repíteni az embereket a seprűjükről, vajon mihez kezdett volna, ha ezeket az elfojtott indulatokat a mindennapokban is szabadjára engedhette volna? Rettegtek volna tőle. Tisztelték volna őt.
− Tisztában vagyok vele, hogy vele kell leélnem az életemet – kivéve ha spontán lobotómia áldozata lesz −, épp ezért akarok mindent tudni róla. Utána pedig eldöntöm, hogy egyáltalán érdemes lenne-e beszélni vele – néztem farkasszemet Maisy-vel. Értettem én, hogy valahol jót akart, vagy esetlegesen csak kibújni a feladat alól, de nekem szükségem volt információkra, hogy sarokba tudjam szorítani.
− Mintha csak? – kérdeztem vissza az elharapott mondatra, miután már az ő házasságáról kezdtünk beszélni. Talán ő volt az egyetlen személy a családomból, akinek érdekelt a hogyléte, így tudni akartam arról, ha bajba került, vagy esetlegesen megfenyegették.
− Ha egyszer kiderül, hogy az apja fia, és mégsem bírsz vele, akkor szólj, és segítek – feleltem valamivel komorabb hangot megütve, s bár szívesen hozzátettem volna, hogy „akkor felgyújtom a gecibe”, de nem hinném, hogy Maisy értékelte volna ezt a megszólalást.
Nem értettem Maisy már bámult rám ennyire kétkedve. Talán a magabiztosságom zavarta ennyire? Nem volt félnivalóm. Ráadásul bíztam a saját képességeimben, így csak vállat vontam a kételkedő arckifejezésére, és annyiban hagytam a dolgot.
A fejemet ingattam, ahogy elmesélte, hogy mit akart pontosan az apámtól. Nem is értettem, hogy miért feltételeztem egy pillanatra is mást. Mindenki az emlékeivel akart szórakozni, ha apámhoz fordult. Végtére is… Másra úgy se volt jó.
Láttam rajta, hogy nem volt jól. Éreztem, hogy mennyire szétcsúszott, így egy halk sóhajjal vetettem át a karomat a vállán, hogy magamhoz húzzam őt.
− Pedig hidd el, hogy az vagy – suttogtam halkan, bele az éjszakába. Csakis mi ketten voltunk jelen, így nem kellett megjátszanom magam. Valahol még sajnáltam is, amiért így alakult. Hittem neki, mert tudtam, hogy nem volt őrült, és sejtettem azt is, hogy mekkora nyomás lehetett rajta emiatt.
− Nem hinném, hogy gyávaság lenne az, amikor egy ember ilyen régóta cipel egy ekkora terhet. De szeretném, ha tudnád, hogy ha bármikor így érzel, akkor nyugodtan keress fel, és emlékeztetlek arra, hogy sokkal több ennél. Jobban érdemelsz ennél – kócoltam össze a másik kezemmel, hiszen még mindig a vállánál fogva átkaroltam őt. Akaratlanul is az elmémbe tolakodott a gondolat, hogy vele mennyivel rendesebb voltam, mint a tulajdon testvéremmel. De Franc nem érdemelt kedvességet, épp olyan álnok kígyó volt, mint jó magam.
− Szerintem ennyi év után is elő lehet ásni bizonyítékokat. Az, hogy az aurorok nem találtak semmit… − Ennél a pontnál akaratlanul is megvetően felhorkantottam. – Csupán annyit jelent, hogy korrupt gecik, és elsikálták az ügyet, vagy akkora balfaszok, hogy tényleg nem vettek észre semmit. Ha én lennék ilyen helyzetben, lehet felbérelnék egy magánnyomozót – tettem hozzá, hiszen biztosan nem nyugodnék addig, amíg be nem bizonyítom, hogy nekem volt igazam. Legalább is, ilyen volt a természetem, nem tudtam eldönteni, hogy Maisy-nek ennyi idő után mennyire volt ereje felvenni a harcot.
− Tehát fogyatékos… Nagyszerű – morogtam nagyon halkan. Amikor megéreztem Maisy remegését, egy kicsit közelebb húztam magamhoz, majd a kezében lévő láng felé helyeztem a tenyeremet, hogy megnöveljem a méretét.
− Megpróbáljam kideríteni, hogy melyik opció áll fenn? Esküszöm, hogy nem fogom bántani őt – érdeklődtem, hiszen a maradék időben, amíg itt tartózkodtam, addig akár megpróbálhattam lespanolni Crouch-csal csak azért, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk az igazsághoz.

Vas. Jún. 12, 2022 11:12 pm

Maisy

& Sebastian

- Már a gyereknél tartunk? - vontam fel a szemöldököm megjátszott rosszallással, csípőre tett kézzel, tudva: ez semmi több, csak vicc és szórakozás. Nem azért, mert Sebi és én semmi romantikusat sem akartunk a másiktól, hanem mert a sorsunk, a jövünk, az életünk voltaképpen, már el volt rendezve. - Előbb lánykérés kéne és a többi formaság. Ne feledd a sorrendet! - ugrattam, mintha ez valóban olyan fontos volna. Hovatovább: számítana bármit is, mert nem, semmi jelentősége nem akadt.
Balthazar Crouch se kérte meg soha a kezemet féltérdre ereszkedve, feltéve a kérdést, hogy akarok-e egyáltalán a felesége lenni - nem, ha érdekel bárkit is, nem akartam -, egyszerűen csak igent mondott az oltárnál nyáron - elvéve tőlem a menekülés utolsó, még nyílt lehetőségét is ezzel -, mert az volt a kötelessége. Ezt várta tőle az aranyvérű társadalom, de mindenek előtt az Édesapja.
Jeges borzongás rázott meg, mint eszembe jutott a férfi, az érintése a hangja a… mély, szapora levegőket vettem, próbáltam kiűzni a képet és az érzéseket, mielőtt elhatalmasodnak, inkább Sebire koncentráltam: a szavaira, a jelenlétére. Önző mód őt használtam arra, hogy a jelenben tartson.
- Biztos vagyok benne, hogy egyikőtök meztelen testét sem szeretném látni, hogy erről valós véleményt mondhassak - ingattam a fejem. Nem kívántam megbántani őt, biztosan rettenetesen szexi volt ruha nélkül, a talárja alatt - vagy legalábbis magáról mindent kétséget kizáróan ezt gondolhatta -, de nem akartam szembesülni is ezzel. Mutagassa magát a menyasszonyának, a barátnőinek, az egyéjszakás kalandjainak, vagy voltaképpen bárkinek, akit az ágyában akart tudni, csak ne nekem.
Somolyogva vontam vállat a megjegyzésére. Mit mondhattam volna? A kviddicspálya egy egészen más hely volt, mint az iskola hosszú, zárt végeláthatatlan, néhol félhomályba burkolózó folyosói, a termek, a hálókörlet vagy bármelyik másik helyiség, ahol figyelő szemek százai vizslattak.
Ott, kint bármit lehetett, senki sem ítélt meg, ahogy elvárás is kevés akardt, az is másmilyen, mint a hétköznapok mókuskerészerű szürkeségben. Nem a viselkedésről, az illemről, a családról, annak elfoglalt helyről, valamint vélt és valós fontossági sorrendekről szóltak, hanem a játékról, a posztról, lehetőségekről és némelyeknek a győzelemről. Meccs közben nem volt furcsa, sokkal inkább elvárás, hogy csapj meg valakit, légy kemény és küzdj, ahogy csak tudsz. Fitogtasd az erőd; vállj a legjobbá.
Azt azonban elképzelhetetlennek tartottam, hogy mindig így viselkedjek. Úgy, ahogy Sebi és a barátai tették. Engem nem szórakoztatott ha mások szenvedtek, ahogy abban sem leltem élvezetet, ha a nevemmel, a rangommal, a kapcsolataimmal, a pénzemmel vagy bármi mással kitűntem a tömegből. Jobb szerettem egy lenni a sokból, mint az, akire minden szem szegeződött, akiről minden beszélgetés szólt.
- Akkor legyen, ahogy akarod - sóhajtottam némi lemondással a hangomban, jelezve, hogy én feladtam, ő nyert. Márha lehetett ezt egyáltalán győzelemnek titulálni.
Nem győzöm meg, tudtam ezt nagyon jól, mégsem tetszettek a módszerei, ha azonban nem hallgatott a szép szóra, kár volt azokat tovább pazarolni. Innen már csak két eshetőség létezett: jól jár majd ~~(mint az általában történt)~~ vagy nagyon megszívja és az én forgatókönyvem válik valósággá. Inkább az elsőben reménykedtem, bármekkora elégedettséget is éreztem volna az igazam nyomán, sokkal fontosabb volt Sebi annál, mint hogy rosszat kívánjak neki.
- Nem fontos, tényleg. Ha az lenne, szólnék - ráztam meg gyorsan, talán túlságosan is hevesen a fejem, hogy eloszlassak mindenféle kérdést vagy gyanút, ami felmerülhetett benne. Nem mintha titkolózni akartam volna előtte csak… ez olyasmi volt, amiről a legkevésbés sem akartam beszélni. Vele se, mással se. - Mindenképpen - bólintottam hálásan és tudtam, ha valaha segítségre lesz szükségem, akkor biztosan őt fogom felkeresni. Még akkor is, ha tudom: megfizetteti az árát. Talán nem oly’ magas mértékben, mint a többséggel, de valahogy biztosan, mert a világ így működött, még rokonok között is. - Mondd csak… mással is? - bukott ki belőlem a kérdés, de már meg is bántam. A szívem hatalmasatt dobbat, mintha figyelmeztetne a vétett hibára. Ha lehetőségem adodott volna, biztosan visszaszívom, ez azonban lehetetlen volt, csak szépíthettem, nehogy gyanút fogjon. - Mármint elméleti síkon, nyilván…
Nem sírtam, amikor átkarolta a vállamat és akkor sem, amikor magához húzott, én pedig a talárjának kellemesen langyos, mindent kétséget kizáróan, megnyugvást árasztó, Sebi illatú anyagába temettem az arcom. Legalábbis, szerettem volna hinni, hogy a szememet csak az esti fagy csípte a maguknak galád módon utattörő könnyek helyett.
- Szerintem te vagy nagyjából az egyetlen, aki így gondolja. Talán még Franc…
Láttam én, hogy néztek rám az emberek, ugyan elmegyek mellettük, mintha vak volnék (holott nem vagyok), kedvesen mosolygok, mintha semmi nem lenne (holott tudom: ez nem igaz), de érzem a véleményük: a szánalmat és a sajánlatot. A szegény, bolond lány irányába, aki még így, tíz hosszú év távlatából sem képes feldolgozni a szülei halálát és elengedni a gyermeteg tévképzeteit gyilkosságokról, bűnösökről, már-már nevetséges vádaskodásokról.
- Gondoltam rá. Már a magánnyomozóra. Azzal, hogy minden auror korrupt tisztában vagyok, ez sosem volt kérdés. Utána is jártam a lehetőségeknek, de… - haraptam rá óvatosan az alsó ajkamra, elgondolkozva azon mi is legyen a folytatás. A vér fémes íze terjedt a számban. Mérlegeltem, lassan, óvatosan. Nem a bizalommal volt baj, hiszen gyakorlatilag csak benne és a nagynénémben bíztam már meg úgy igazán. Nem. Egyszerűen olyan dolgot készültem hangosan kimondani, amelyet még korábban sosem, azt pedig már megtanultam, leginkább a saját bőrömön - az égető pillantásokon, a sebző szavakon, a hamis szánakozásokon -, hogy más gondolni és más hangot adni. Amint az utóbbi megtörténik, valóságos lesz, kézzelfogható és gyakorlatilag visszavonhatatlan. - Tudod… arra jutottam, hogy ez rossz ötlet. Miért olyan biztos az, hogy egy magánnyomozót nem lehet lefizetni? Alapesetben talán Mr. Crouch fölé tudnék licitálni, ha szükséges volna, de ugye az örökségem érinthetetlen egészen addig, amíg betöltöm a tizenhetet, jövő augusztusban - grimaszoltam a vállának dőlve, mert ez még mindig érthetetlen badarság volt számomra. - De van más is. Ha elkezdenék utána menni, akkor nem csak Anyáról és Apáról lenne szó. Vagyis… inkább mással kezdeném: a fia rejtélyes balesetével. Mármint, az idősebb fiáéval - fűztem hozzá gyorsan, mert szinte teljesen biztos voltam abban, hogy Sebi nem ismeri a Crouch családfát. - Beszéltem vele, valamivel előtte. Vagyis inkább ő velem. A szüleimről kérdezett, aztán pár nap múlva halott volt. Én nem hiszem, hogy valóban baleset lett volna. Túl nagy egybeesés lenne... túl nagy... - suttogtam halkan, félve, hogy más is fültanúja lehet a szavaimnak.
Bűnösnek éreztem magam és árulónak is. Mintha csak elárultam volna Balthazart, hiszen a bátyjáról volt szó, mégis… ott kavargott bennem a múlt, az az ominózus beszélgetés, ez egyetlen, amikor segítséget kértem... reméltem tőle. Felhoztam az apját, a viselkedését velem szemben és nem hitt nekem. Olyan könnyedén söpörte félre a vádakat és titulálta őket egyszerű félreértésnek, mintha semmiségek volnának, nem pedig… pedig…. pedig valami komolyabb. Fájt, rettenetesen fájt, mintha csak kitéptek volna valamit a mellkasomból, mert akkor és ott egy fél pillanatig tényleg, minden kétséget kizáróan azt hittem, hogy számíthatok rá.
Ez miért lett volna más?
Semmiért.
A végén talán még azt gondolta volna: halottak emlékét gyalázom azért, hogy a magam igazát bizonyítsam. Arról nem is beszélve, hogy bár tapogatóztam még azzal kapcsolatban pontosan ki ő; azt se hittem el, amit kérdezett, de ha valamiért - csak véletlen, a legkisebb szándékosság mellőzésével - Edward került szóba, láttam a szemeiben játszó, általam is túl jól ismert fájdalmat. Nem akartam olyan lenni, aki ezt kihasználja és oda üt, ahol pontosan tudja: mindennél rosszabb.
- Nem fogyatékos, ne nevezd így - keltem magamat is meglepve, szinte egyből a férjem védelmére -, csak… nem tudom, kissé gyermeteg és naiv inkább. Majdnem pontosan olyan, mint amikor tudod, öt-hat évesen a birtok szélén játszottunk, csak magasabban, választékosabb szókinccsel. Mindezt akkor persze, ha nem Merlin-díjas színész - kötöttem az ebet a karóhoz. Engem, bármit is csinált, nem lehetett olyan könnyedén megvezetni, mint a többi évfolyamtársát. Láttam az apja valódi arcát - a hátborzongató, őrült gyilkost; a kéjes, vággyal telt férfit -, csak idő kérdése volt, hogy az övé is felszínre kerüljön.
- Köszönöm, de szükségtelen. Én akarok rájönni. Úgy érzem ez az én feladatom - nyeltem egy nagyot. Nem mondtam teljesen igazat, de nem is hazudtam. Hiába adtam volna át szívesen a kutatást, még sem tehettem. Ott akartam lenni, amikor kiderül, melyik is a valódi arca. Amit mutatott vagy az, amit én véltem annak.
Őszintén: fogalmam sem volt, akarom-e, hogy igazam legyen vagy sem. A maga módján ugyan, de veszélyes volt mind a két lehetőség.

Hétf. Jún. 27, 2022 1:54 am

Maisy x Mulci

− Nyilván, a vérvonalat tovább kell vinni – vontam meg a vállamat, mintha ez lett volna a világ természetesebb dolga, pedig mindketten tudtuk, hogy ez nem volt több egy – egyesek szerint – morbid viccnél.
− Ó, bocsánat. Csak van egy olyan aprócska probléma, hogy férjnél vagy, szóval vagy el kellene tennem az uradat láb alól, vagy a titkos szeretőd lennék. A döntés rajtad áll – feleltem féloldalas vigyorral, bár továbbra sem tudtam elképzelni azt, hogy Maisy-t valaha is ágyba vigyem. Bár, ha választanom kellett volna közte, vagy egy sárvérű között, akkor nyilvánvalóan rátettem volna le a voksomat.
− Igazán szomorú, pedig még szégyenlős sem vagyok – sóhajtottam fel drámaian, miközben látszólag elengedtem a fülem mellett azt az apró utalást, hogy Maisy vélhetően nem látta a kedves férjét meztelenül. Ez egy olyan dolog volt, amely nem tartozott rám, sőt, ha az nyomorék Maisy engedélye nélkül ért volna a rokonomhoz, akkor egyesével törtem volna el az ujjperceit.
Elégedetten mosolyogtam, amikor Maisy feladta a velem való vitát. Ő is tudta, hogy ha a fejembe vettem valamit, akkor nem nyerhetett ellenem. Nem tudtak lebeszélni arról, amelyről már döntöttem.
− Maisy, tudod nagyon jól, hogy felesleges bármit is titkolnod előlem, mert csak idő kérdése, hogy kiszedjem belőled, szóval inkább most mondd el, amíg türelmes vagyok, és amíg nem baszom bele Balthazar Crouch fejét az egyik lovagi páncélba a szemed láttára, hogy végre eláruld mi a gond. – Ezúttal rajtam volna a sor, s valóban megtettem volna azt, amit az imént felemlegettem, ha nagyon ráuntam arra, hogy Maisy-t kérlelgessem, vagy voltak humánusabb módszereim is, például befogtam volna Rosiert Veritaserumot főzni, amit aztán belecsempésztem volna az unokatestvérem italába. Játszhattunk piszkosul is, nekem egyáltalán nem okozott problémát, még akkor sem, ha Maisy-t kímélni akartam mindettől.
− Nem csak elméleti síkon, bárkit elteszek láb alól, aki árt neked – pillantottam rá komoran. Talán még nem öltem meg senkit, de izgatott a gondolat, hogy egyszer megtegyem, egyszer kimondjam a gyilkos átkot, megmérgezzek valakit, füstmérgezésben megöljem, vagy csak… Szimplán felgyújtsam. Annyi módszert pörgettem le magam előtt, de nyilván, amíg az iskola falai között jártam, addig nem takaríthattam el az útból a söpredéket, így csak… Minden maradt egyelőre elméleti síkon, ahogy Maisy is nevezte.
Magamhoz húztam őt, mert úgy tudtam, ilyenkor az embereknek szüksége volt arra, hogy megvigasztalják őket, hogy komfortérzetet biztosítsanak nekik, bár rajtam egy ölelés fikarcnyit sem segített volna, ha hasonló helyzetbe kerültem volna, mint ő.
− Mert az emberek ostobák és korruptak. Nyilván egyszerűbb egy tizenéves lányt bolondnak titulálni, mint egy gazdag vén fasz után nyomozni. A könnyebbik út, ugyebár… − feleltem olyan világi gyűlölettel a hangomban, amelyet talán eddig ő sem hallott tőlem. Ez a társadalmunk megérett a pusztulásra. Itt már nem volt elég kigyomlálni a gazt, hanem mindenestül fel kellett perzselni, hogy aztán a hamvakból egy új, egy jobb világ emelkedhessen, ahol Maisynek igazságot szolgáltattak volna.
Csendesen hallgattam Maisy-t, ahogy a magánnyomozóról és a lehetséges opciókról beszélt. Nem sürgettem, hagytam, hogy összeszedje a gondolatait, végigmondja, amit szeretne, és csak utána, némi tétovázást követően szólaltam meg.
− Ez biztosan nem volt véletlen Maisy. Túlságosan is egybevág a kettő, és biztos vagyok benne, hogy az öreg keze van a dologban – sóhajtottam fel, ahogy a szabad kezemmel a hajamba túrtam. Nyilvánvalóan az aurorok azt az esetet is elsikálták, de én nem akartam ennyiben hagyni a dolgot.
− Én kifizethetem neked a magánnyomozót. Ha pedig megpróbálna elárulni minket, akkor apám még mindig ott lenne, hogy kutassa át az emlékeit, és ha átbaszna, akkor ő fogja a rövidebbet húzni – szólaltam meg némi mérlegelés után, mert nekem aztán tök mindegy volt az a pénzmennyiség. Éveken belül úgyis én fogok örökölni mindent, szóval az idézőjeles zsebpénzemet könnyedén fordíthattam arra, hogy Maisy-t kisegítsem, vagy megpróbálhattam meggyőzni a szüleimet, hogy ők segítsék ki a lányt. A rokonunk volt. Egy ilyen gyilkosságot pedig meg kellett torolni.
− Tehát fogyatékos – vontam le következtetést, és paskoltam meg gyengéden Maisy fejét, miközben ő a férjét védte. Nem tehettem róla. Olyasvalaki, aki Yates-Newmannel haverkodott biztosan nem lehetett épelméjű. Márpedig úgy tűnt, hogy azok ketten remekül elröhögcséltek.
− Hát legyen, de ha anyagi támogatásra lenne szükséged, vagy bajba kerülnél, akkor azonnal szólj nekem, vagy bárkinek a családból – billentettem le a fejemet, hogy a szemeibe nézhessek. Semmi nem volt fontosabb a családomnál, sőt, érte előbb öltem embert, mint a nővéremért.

Kedd Aug. 09, 2022 2:44 pm

Maisy

& Sebastian

- Ha férjem van, akkor miért is beszélgetünk közös gyerekről? - Viccből, nyilván. Tudtam én nagyon jól, hogy az elhangzott kérdések, kijelentések és komolyan nem vehető számonkérések csak saját magunk szórakoztatására szolgáltak, nem pedig azért, mert valóban úgy gondoltuk. - De ez esetben neked meg menyasszonyod van, nem is akárki. Ha az én férjem kikerül a képből. vele mit kezdenél?
Laza vállrándítás, apró, éppen csak pár másodpercig tartó kitekintés a csillagok felé, ennyire hatott meg, hogy Sebi nem nevezi magát szégyenlősnek.
Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy a hirtelen válaszom fel fog neki tűnni, hiszen nem volt ostoba, ahogy… alapvetően kíméletes sem. A felvázolt, általa lehetségesnek vélt jövőkép hallatán egyre magasabbra és magasabbra szöktek a szemöldökeim, csak a fizikai képtelenség okán nem hagyták el a homlokom. Hazúdni vágytam, elmismásolni a dolgot, de az vonat már elment, innan csak az ogazsággal vághattam ki magam. Vagy... legalábbis valami olyasmivel.
- Igen - sóhajtottam egy sarokba szorított vesztes lemondásával. - Én nem is akarok titkolózni, tényleg csak… magam sem vagyok biztos a dolgomban - kezdtem el morzsolgatni a szoknyám szélét. Csinálnom kellett valamit, bármit, ami eltereli a figyelmem a témáról, legalább annyira, hogy ne invesztálódjak bele itt és most az emlékek sűrű hálójába. Ha beleveszem, akkor mindennek vége. - Azt hittem biztos vagyok benne, de aztán… - ráztam egy aprót a fejemen, miközben óvatosan nyúltam előre, hogy megérintsem a csuklóját, a kezét. - Előbb magamban szeretném helyre tenni ezt a… valamit, ha pedig ez megtörtént, elmondok neked mindent. Rendben? - mosolyodtam el óvatosan, remélve, hogy ez elég. Az kellett legyen, mert nem álltam készen arra, hogy ki mondjam azt a szót, még ha nem is volt biztos, csak egy félreértés az a lehet és az a majdnem. - Egyébként biztosan meglepő, de ehhez kivételesen Balthazar Crouchnak igazán kevés köze van. - Igazat mondtam, hiszen a férjem hozzám sem ért, még a nászéjszakára is részegen érkezett, majd - Merlinnek legyen hála - olyan mély álomba zuhant, hogy csak másnak délután tért magához. Érintettnek ugyan érintett volt, de azt is csak kissé, oly’ kevés mértékben, hogy elhanyagolhatóak éreztem, még akkor is, ha ő volt az, aki elbizonytalanított. Mitta, a szavai miatt kérdőjeleztem meg a történteket és féltem szólni bárkinek is.
Hamisan vádolni ilyesmivel senkit se kívántam. Főleg Sebi előtt, aki a maga hirtelen lobbanékonyságával azonnal cselekedett volna.
Annyira, de annyira mély hálát éreztem, hogy azt nem tudtam szavakba önteni, ahogy egy dolgot kiemelni sem. Mindenért, az ölelésért - amit biztosan csak miattam csinált, hiszen egyre kevésbé volt érzelmes, érzelgős fajta - és azért, hogy tudtam, ha másra nem is, de rá biztosan számíthatok.
- Az, a könnyebbik - motyogtam a felsőjébe, ahogy egy kicsit közelebb bújtam hozzá, már nem csak a meleg, hanem a biztonságérzet miatt is. Azóta az ominózus augusztusi nap óta csak féltem és rettegem, most egy picit úgy tűnt, végre megpihenhetek.
Különös mód olyan kényelmes volt a kettőnk közé telepedett csend, hogy csak akkor vettem Sebi elnyúlt hallgatását, amikor megszólalt.
- Nem a pénz a baj - ha nagyon szerettem volna, de úgy igazán, mindennél jobban, akkor biztosan találok megoldást, ha mást nem, akkor tényleg Mulciberék segítségét kérem - inkább csak… nem bízom az emberekben… senkiben. A család az egyetlen kivétel. - Azzal pedig már inkább meg sem toldottam, hogy az én mérlegem, a "kérjük meg a bácsikámat abban, hogy segítsen nekem az elmékkel" tekintetében elég rosszul állt. Egyszer lett volna szükségem rá és akkor is elutasított, még ha azt finoman is tette.
- Csak gyerekes…
Nem kellett volna védenem, az apja - bárki bármit mondott, ha mást nem, ezt most már legalább megint határozottan, minden korábbi kétségemet elfelejtve hittem - megölette a szüleimet. Mégis, valamiért képtelen voltam csak úgy hagyni, hogy Sebi sértegesse.
- Rendben, nem felejtem. Mondanám, hogy ez viszont is így van, de… semmire sem mennétek velem, lássuk be: elég haszontalan vagyok éppen. - Lehettem én sokszoros, korosztályos nemzetközi párbaj-bajnok, amikor éppen nem csak az életem, de én magam is darabokban voltam. Néha már-már az is csodálattal töltött el, hogy a pálcám egyáltalán még engedelmeskedett nekem és nem tagadja meg a varázslatok végrehajtását…
- Maradhatnánk még így egy kicsit? - hunytam le a szemem. Annyira, de annyira fáradtnak éreztem magam, mintha az elmúlt hónapok minden kialvatlan, rémálmokkal tarkított, sikoltozásba torkollott éjszakája egyszerre zuhant volna rá. Nem érdekelt sem a prefektusi jelvény, sem a kötelesség, sem pedig az, amit eredetileg kérdeztem Sebitől - ami mi is volt, amúgy? - csak az foglalkoztatott, hogy egy ideje először mindent nyugodtnak éreztem. - Valahogy… olyan kellemes… biztonságos... - motyogtam még, mielőtt elnyomott volna az álom.

// Köszönöm a játékot, én nagyon élveztem //