serenade for winds

Nos, ha már a terveknél tartunk, én egészen konkrétan úgy terveztem ezt a hetet, hogy Edgarral töltjük – kettesben. Ehhez képest valamikor délután, az ebéd utáni szieszta után, és még a koraesti vacsora előtt, étvágyhozó szex előjátéka alatt belibben az anyja, meg az apja, meg a húga; tehát úgy nagyjából-egészéből a fél család. Valahogy nehezemre esik elmenni – haha! – a tény mellett, hogy valószínűleg mind hallottak.
- Nem szeretnék hazamenni – felelem, fojtott hangon Edgarnak, az ágyon ülve, egyik lábam felhúzott térdéről felemelve a fejemet. Gyerekes, vagy sem, de mi voltunk itt előbb, és ez a villa egy kicsit mégis csak Edgaré, és joga van itt lenni akkor, amikor csak szeretne. Dacosan állom Edgar pillantását, míg be nem adja a derekát – jó, maradunk -, de ez persze nem változtat a tényen, hogy a szülei és a testvére is úgy rendezkedtek be, mint, akik nem óhajtanak a távozás mezejére lépni.
És ez egy egészen kicsit bosszant.
Míg Edgar zuhanyozni megy, én nesztelen léptekkel a nyakamba veszem a villát, és igyekszem hangtalanul kijutni a földszinti teraszra. Pihenni jöttünk, nyaralni, ha úgy tetszik, nem fogok a szobában kuksolva várni Edgarra, és amúgy sem bujkálhatok örökké a szülei elől, nem igaz? Birtokomba veszem az asztalka mellett lévő, egyik nyugágyat, és ledobom a sötétkék-fehér csíkos, ujjatlan felsőmet, meg a farmerszoknyámat, úgy nyúlok el a széken, teljes életnagyságban, hófehér bikiniben, meg pirosra festett körmökkel.
És e nyugodtnak hitt pillanatban hallom meg a trillázó hangot, Edgar édesanyjáét, amire lusta macska módjára nyitom ki a szememet, és emelem pillantásomat hunyorogva a fölém magasodó nőre. Jól tartja magát, azt azért meg kell hagyni – de ezt persze csak magamban állapítom meg, nem hinném, hogy illendő volna ilyesmit mondani a jövendőbeli anyósodnak. Hanyag eleganciával vetem szét lábaimat, és ezzel a lendülettel fel is ülök a székben, hogy azért mégse vízszintben beszélgessek a villa úrnőjével.
- Egy csésze kávé jól esne – felelem, és kiszolgálom magamat, és, még mielőtt végleg elkönyvelne egy ősbunkó fruskának, feltolom a napszemüveget a fejem búbjára, úgy töltök magamnak. Közben ő beszél, és beszél, én meg azon töprengek, mint mondhatnék. Nem haragszom? Ó, dehogynem! Kurvára. Jogosan? Hát... szólhattak volna Edgárnak, hogy ide jönnek, lehet, hogy neki is kedve lett volna leruccanni a villába. (Volt is, az ő ötlete volt.) Zavartan piszkálom a lábujjammal a földön heverő farmerszoknya szakadt szegélyét. – Ugyan... – legyintek, és lehajolok, hogy kivegyem az előbb említett ruhadarab zsebéből a Marlborót, meg az öngyújtót. – Nem tudhatták – az asztalra teszem a dobozt, megkérdezni nem fogom, hogy rágyújthatok-e, mert nem osztálykiránduláson vagyunk, ahol a tanár néni engedélye kellene, vagy bujkálni kényszerülnék előle, ha el akarnék szívni egy cigarettát, és pláne nem az anyám, hogy megmondja, hogy mit csinálhatok, és mit nem – elvégre, felnőtt nő vagyok, saját tudattal és ismeretekkel. Ahogy azt sem kérdezem meg, hogy meddig óhajtanak maradni, pedig de jó is volna tudni! – Gyönyörű ez a ház, meg a környék is lélegzetelállító – mosolygok az asszonyra, akinek még a nevét sem tudom. Apropó, nevek... – Elnézést, még be sem mutatkoztam. Veda Vaughn – nyújtom felé jobbomat, és, ha elfogadja, kicsit megemelkedek ültemből.

Azért azt bevallhatom, ha csak magamnak is, hogy nem pont így képzeltem az első találkozást Edgar családjával, jobb is, ha ennyiben maradunk. Lehettem volna csendesebb, lehettem volna szép ruhában, nem kipirosodott arccal és vállakkal.
Lehettem volna visszafogottabb.
De eljön egy pont, nem is tudom, hogy mikor: amikor pőre öltözetben megláttak, vagy, amikor tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel hallották az örömömet, amit a fiúk okozott, vagy akkor, amikor ide lépett mellém, a hatalmas, buja udvarba, miközben én egy szál bikiniben fetrengek. Egy szó, mint száz: ezen alkalmak valamelyikén úgy döntöttem, hogy jobb is, ha tudja. Tudja azt, hogy milyen vagyok. Hogy a nyaraláson bizony le vagyok égve, hogy kócos a hajam, hogy pőre öltözetben rohangászom a házban, hogy egyébként dohányzom – mert, hát látom a szemöldöke rándulásában, hogy ez nem nagyon tetszik neki.
Hogy tudja: ez vagyok én. Felcsavart hangerővel.
Ez vagyok én, a nő – vagy lány, ahogy ő nevez engem szövevényes gondolataiban -, akit a fia szeret. És ezen nem tud változtatni.
- Rendben, Tilda, köszönöm szépen – mosolyom az övének a tükörképére feszül, mielőtt az ajkaimhoz emelném a csészét, és belekortyolnék, majd utána a cigarettába szívnék. Igyekszem nem méregetni, pedig nagyon szívesen górcső alá venném Madame Bones-t. Nem is tudom, miben bízom...? Olyan merevnek tűnik, és minden kedves szó-, és gesztus ellenére valahogy rettentően hűvösnek és távolságtartónak. Nem, mintha én azon törném magam, hogy valamiféle közös témát próbáljak keresni, már, persze, Edgaron kívül, és nem is várom el, hogy egy ilyen kaliberű, első találkozás után úgy ontsa magából a szavakat, mint, ahogyan azt valószínűleg a hasonlóan elegáns barátnőivel teszi, otthon, vagy egy giccses kávézóban. De nem ítélkezem. Gyanítom, neki is megvan a maga, rólam alkotott véleménye – éppen csak engem ez nem annyira érdekel, mert nem vele szeretném leélni az életemet, és neki sem kell velem összekötnie az övét; ő legfeljebb csak egy apró, vékonyka szeletet kaphat belőle, annyit, amennyit muszáj megosztanom vele.
Tegnap már kihoztam ide egy szépen metszett, kristály hamutálat, abba pöckölöm le a cigaretta hamvadó végét, saját magamnak nyomatékosítva gondolataimat.
Persze, nem vonok le gyorsan, elhamarkodott következtetéseket sem, és felé is ezt sugárzom: nyugodt nyitottságot.
Egy szívdobbanásnyi időre még meg is örülök, távozást sejtető szavait hallva, de még véletlenül sem hagyom, hogy ez kiüljön az arcomra. És milyen jól is teszem! Ugyanis nem megy innen senki, sehova.
- Persze, ez nyilvánvaló – szúrom közbe, bólintva. – A hajózás az öbölbe jól hangzik – laza egykedvűséggel szívok a cigibe. – Lehet, hogy azért csak megemlítem Edgarnak. Hátha mégis lenne kedve önökkel tartani – hanyag eleganciával vonom meg a vállamat. Hiába semmi kedvem az egészhez, és borzonganak a pihék a tarkómon a gondolattól, hogy egy fél napot velük töltsünk, ahelyett, hogy ketten lennénk (végre-valahára, távol az Akadémiától, a barátainktól, meg a szürke, hűvös Londontól), vannak áldozatok, amiket meg kell hozni bizonyos dolgokért cserébe. És ez – minden mártírkodás nélkül mondom, hiszen nem valamiféle világmegváltó dologról van szó - pont egy olyan áldozatnak tűnik.
- Az emeleten – felelem. – Zuhanyzik – teszem hozzá, mintha egyébként magyarázatra szorulna a tény, hogy nem töltjük együtt a nap mind a huszonnégy óráját. És ez, egyébként, jól is van így. Ha pincsit akarnék, vennék egy pomerániai törpespiccet. – Szeretné, ha szólnék neki?

- Rendben, köszönöm szépen – és még egy barátságos mosolyt is küldök az asszony felé, mielőtt én is a kávémba kortyolnék. Ó, igen! Ez a kávé fenséges. De mi mást is vártam volna Edgartól, a családjától, vagy abban a momentumban a villa rejtett kincseitől, amikor megpillantottam a kacsalábon forgó palotát? Hát, pont ezt. Azt leszámítva, hogy a lehető legváratlanabb-, és legkellemetlenebb pillanatban és szituációban bukkan fel a család apraja-nagyja.
De, azt hiszem, Tilda túllendült ezen, Edgar húga sem tűnik túl feldúltnak, a családfővel pedig még nem is találkoztam azóta; úgyhogy, azt hiszem, mindenki túltette magát a kínos megismerkedésünk első pár másodpercén.
Bólintással nyugtázom, hogy nem kell rohannom a barátomhoz, mintha csak valamiféle házimanó posta bagoly lennék.
- Öhm – felvonom egyik szép ívű szemöldökömet a cigarettára tett kérésére. Igazából már most tudom, hogy nem fogom kibírni, hogy egyetlen szálat se szívjak el a hét végéig, és legszívesebben visszavágnék: nem vagyunk bent a házban (hiszen idekint vagyunk, az udvaron). Egy egészen hosszúnak tetsző másodpercig mereven, pislogás nélkül állom tekintetét, nyugodtan veszem a levegőt, de az állkapcsom megfeszül, még az előtt, hogy nyájas mosolyra görbülne ajkam szeglete. Még egy utolsó beleszívok a halálrúdba, aztán elnyomom a hamvadó cigarettavéget. Legközelebb kimegyek a kerítésen kívülre, te picsa – gondolom, és még mindig csak rezignáltan mosolygok az arcába. – Persze – trillázom, de bocsánatot nyilvánvalóan nem kérek.
Aztán, míg hallgatom, a kávéba kortyolok, és már nem is érzem olyan fenségesnek, mint, amilyenné a cigaretta keserű, füstös zamata tette... ilyen könnyű volna egy csapásra tönkretenni a dolgokat?
És, míg Tilda beszél, nekem egy egészen kicsit összerándul a gyomrom, ahogy édes szavait hallgatom, az ő édes fiáról. Tudom, ez az anyák dolga. Tudom.
- Igen – felelem a feltett kérdésre, amikor levegővételnyi szünetet tart. – Az Akadémián – aztán egy kicsit olyan, mintha arra célozgatna, hogy én nem feltétlenül tartozom abba a jó társaságba, amibe a fiúkat szánták, és ez – vagy a félbehagyott cigaretta, vagy a kávé – keserű ízt hagy a nyelvem hegyén. – Nem kell féltened Edgart, Tilda. A fiad igazán életrevaló srác, és nem csinál semmi hülyeséget – nos, hát, ki tudja. Mindez attól is függ, mi számít hülyeségnek. A lakást, például, még nem gyújtotta magára. – Sokan szeretik az Akadémián is – ez afféle tény. – És a társaságára sem lehet panaszkodni – fűzöm hozzá, és ezen a ponton azért kihúznám magam, de végül csak egy kósza tincset tekerek jobbom mutatóujja köré. – Voltaképp, részben igen – hiszen melyik nő akarna maga mellé még egy árnyékot? Örülök, hogy Edgarnak is megvan a maga kis élete, a kedvenc tevékenységei, sőt, van a közös baráti körünkön kívül külön-külön is társaságunk.

Tilda mogyoróbarna szemeibe nézek, melyeket Edgar nem örökölt tőle. Még jó! Jó, hogy Edgar egyáltalán nem olyan, mint az anyja. Ha itt lenne, vajon mellém állna? Ugyan, anya, felnőtt emberek vagyunk... – vagy valami hasonlót mondana? Vagy ő is hasonlóan jelentőségteljesen nézne rám, és némán kérne rá: hajoljak meg Madame Bones akarata előtt? Csak most az egyszer? Vagy mindig így lenne ez?
Nos, Edgar nincs itt, úgyhogy választ, vagy megerősítést hiába is várok ki nem mondott, hangosan fel nem tett kérdéseimre. Így, hát mi mást is tehetnék? Miért kellene már az első napon egy ilyen piti dolog miatt vitába bocsátkoznom? Tulajdonképpen, szóra sem lenne érdemes ez a piti dolog, de legyen! Higgye azt, hogy ő fejezi be, hogy ő tesz pontot a dolgunk végére.
Köszönömjére csak biccentek, és még mindig csak mosolygok, és mosolygok, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy egy félig elszívott cigarettát elnyomjak.
Nagy levegőt veszek, élesen szívom be az orromon át.
- Szerintem pedig a dohányzásnak semmi köze a gyengeséghez, vagy éppen ahhoz, hogy az ember erőt fitogtatna – hanyag eleganciával rándítom meg a vállamat. – Ez csak egy szokás. Ennyi – majdnem hozzáteszem még azt is, hogy nem kell túlmisztifikálni. De kussolok.
Aztán egy valamivel-, mindkettőnk számára kedvesebb téma felé kanyarodunk: Edgar kerül rivaldafénybe. Bár, ahogy hallgatom, ahogy Tilda beszél a barátomról, egy kicsit... nem is tudom. Lehet vajon valakit túlszeretni? És egy anya túlszeretheti a gyermekét? Lehet, hogy én is ilyen leszek. Vagy rosszabb.
- Hát... – nevetgélek lányos zavaromban, beletúrva a hajamba, csuklómról lehúzva a hajgumit, laza kontyot kötve fejem búbjára. – Az még egy kicsit odébb van – mondom, miközben a hajamat is összefogom. – Egyelőre nem hiszem, hogy elférne egy gyerek az életemben – vallom be töredelmesen, és a lehető legőszintébben, ugyanakkor felkészülve a szarcunamira, amit Tilda majd a nyakamba zúdít.
- Hm – maliciózus mosolyra görbül az ajkam. – Még meglátjuk, hogy az bekövetkezik-e, vagy sem – célozgatok kicsit sem finoman a dohányzásra. – Jelenleg kommunikáció-, és médiatudomány szakon tanulok, párhuzamosan pedig a politikatudományt is felvettem. Az Akadémia elvégzése után a Prófétánál szeretnék elhelyezkedni – magyarázok röviden. – Ön... bocsáss meg. Te mivel foglalkozol, Tilda? – dobom vissza a kérdést, nehogy azt gondolja, hogy őméltósága egyáltalán nem érdekel engem. Mert amúgy, bármilyen meglepő is, de, iszonyatosan érdekel.

Ha kifejtené, és szavakká alakítaná a gondolatait, minden bizonnyal azt mondanám neki, hogy egy egészen kicsit ellentmondásosnak tetszik lenni, nem? Mármint, ha az élet, a gyerekei élete, végtelen tér kellene, hogy legyen, hát abba nem fér bele egy kis bűnözés? Nem fér bele, hogy úgy éljenek, ahogyan akarnak, és azt tegyenek, amit akarnak? Persze, értem én, hogy a legjobbat akarja a gyerekeinek, ezzel minden szülő így van, az enyémek is. Ékes példa rá a tulajdon apám is, Tilda mellett, aki még mindig egy kicsit abban reménykedik, és abban bízik, hogy meggondolom magamat, és átveszem a helyét a Minisztériumban.
Hát, nem fogom.
Nem az ő életét vagyok hivatott élni, hanem a sajátomat – ezért kaptam. És Edgar, meg a húga is ezért kapták az életüket, nem azért, hogy Tilda vasmarokkal irányítgassa, terelgetés címszó alatt őket, amerre kénye-kedve tartja. Ettől függetlenül sem hagynám azt, hogy az apám, vagy az anyám nevelési módszereit minősítse, mert nincs joga hozzá. Mióta is ismer? Nagyjából fél órája?
Úgyhogy, igen, jobb is, hogy nem mond mást, mert, azt hiszem, az valóban vitává fajulna, és tényleg nem akarok vitatkozni a leendő anyósommal a megismerkedésünk első napján – pláne úgy, hogy ők is itt maradnak a villában, és a hét végéig még biztosan úgy fogjuk tengetni a napjainkat, mint egy nagy, kibaszott boldog család. (Ámen!)
De, nem, Tilda nem szeretne semmit erőltetni! Hát, persze...
- Iszonyatosan ritka – helyeselek mosolyogva. – De, valóban, van még időm, és jelenleg úgy gondolom, hogy a tanulmányaim-, és a karrierem beindítása prioritást élvez. Szeretném, ha egyszer lenne gyerekem, egy stabil élethelyzetbe csöppenne bele, és nem kellene aggódnom a munka-, és ezáltal a pénz-, és a megélhetés miatt – tényleg így gondolom, nem fogok kertelni, vagy hazudni neki. Éppen csak hangosan nem mondom ki: nem akarok Edgar eltartottja lenni. Pedig lehetnék az is, hiszen a srác előtt szép karrier lehetősége lebeg, már most, akadémistaként is, hiszen van ez a családi vállalkozás, amiről nyilvánvalóan tudok én is, csak éppen nem érdekel érzelmi kötődés szempontjából; nem az ügyvédi iroda miatt szerettem bele Edgarba.
- Köszönöm! Egészségünkre – koccintom a félig telt kávéscsészémet az asszony poharához, és bele is kortyolok a feketelevesbe, miközben hallgatom.
És, be kell látnom, ő sem valamiféle eltartott – már.
- Azta – elkerekednek a szemeim. – Igazán büszke lehetsz magadra, hogy ennyi mindent elértél már az életben. Milyen könyveket írtál, és adtál ki? – a filozófia nem éppen az én asztalom, ettől függetlenül lehet, hogy utána nézek Madame Bones alkotásainak. Ígéretet nem teszek rá, hogy elolvasom bármelyik művét is, de a fülszöveget-, és a kapott kritikákat, véleményeket biztosan csekkolni fogom. – Szép, új célt tűztél ki magad elé. Remélem, hogy sok, bajbajutott fiatal hölgynek fogsz tudni segíteni ezzel a menedékházzal, és mindazzal, amit kínálni tud. Gondolom, akkor már vannak is lakói a háznak... és, mondd csak, hogy segítetek nekik új életet kezdeni? – kérdezem kíváncsian. – Befogadjátok őket, fedelet adtok a fejük fölé, iskoláztatjátok őket, ilyesmi? Látod a pozitív változást a lányokon, hetek-hónapok távlatában, ahhoz hasonlítva, ahogy hozzátok kerültek? Van már olyan, akivel tartod a kapcsolatot, vagy hallasz felőle, azok közül, akik már elhagyták a menedékházat, és a saját életüket vezetik? – mindez komolyan érdekel.

Ha már az apámra sem hallgatok, és az ő nyomdokaiba sem akarok lépni, és ennek hangot is adok, és teszek is ellene, hogy valaha át tudjam venni a helyét, hát, majd pont nem Tilda véleménye, vagy szava fog számítani bármikor is. Nem arról van szó, hogy nem hallgatom meg-, és nem fontolom meg-, rágom meg-, emésztgetem azt, amit mond nekem, de vannak olyan dolgok az életben, amikhez még egy anyának, vagy anyósnak sincs semmi köze az ég egy adta világon. Ilyen, például, a dohányzás, amitől ugyan nem leszek több-, vagy jobb ember (sőt!), de kevesebb-, vagy rosszabb sem.
Tilda olvasatában ez nyilván nem így van, de most még meghagyom neki az örömet, hogy igaza legyen, csak és kizárólag a családi béke nevében.
- Hidd el, akad olyan, aki inkább belekényelmesedik az életébe, mint egy langyos vízzel telt kádba szokás... – beletespedni – ezt az úrinők nem teszik hozzá, csak gondolatban, úgyhogy, értelemszerűen én is így teszek. Egyébként tényleg lenyűgözőnek tartom, minden oka-, és a lehetősége is meglett volna hozzá, hogy így tegyen: tehetős férj, biztos, családi háttér, minden napja telhetne itt, és így, ezen a helyen. És mégsem. Én pedig annyira imádom az ilyen embereket, és annyira tisztelem őket, és felnézek rájuk, hogy egy kicsit el is párolog iménti hevült haragom. De csak egy egészen kicsit.
- Oh, persze – bólintok, és húzóra hörpintem fel a maradék, pár korty kávét, majd beleugrok a farmer szoknyába, meg a papucsomba, és már a sarkában is vagyok – a pólómat a kezemben viszem csak magammal, arra az esetre, ha nagyon tűzne a Nap (bár, nyaralunk, kétlem, hogy zavarna egy kis leégés). A cigi persze marad ott, ahova tettem...
- Nos...? – kérdezem újra, mellette haladva a fehér homokos tengerparton, amikor már kellő távolságba kerültünk a háztól, a férjétől meg a gyerekeitől.

Ki akarom hozni ebből az egész, elbaszott szituációból a legtöbbet és egyben a legjobbat is – mint minden másból az életben. Ezért vágok jópofát ahhoz, hogy ránk rontottak, ezért oltottam el a félig elszívott cigarettát, ezért próbálok nyitottan viselkedni Edgar anyjával, és nyitni is felé. Valójában pedig...? Legszívesebben fognám az összes ruhámat, bevágnám őket a bőröndbe, és hanyatt-homlok menekülnék. De az nem rám vallana. Szeretem a kihívásokat, és ez a hét, Tilda, de akár Mr. Bones, akivel csak futólag találkoztunk, csúnyán hangozhat, de mind azok. Kihívások. És senki kedvéért nem futamodok meg, egyébként sem menekülhetek örökre a családja-, és az első találkozás elől, úgyhogy nincs mit tenni, villogó tekintettel nézek velük szembe.
A helyzet persze, valószínűleg, nem annyira rossz, mint, ahogyan azt én érzem, vagy lefestem, és minden bizonnyal csak a kellemetlen meglepetés-, a nyaralásunk derékba törése-, és az ezek által kiváltott harag pulzál bennem, és mondatja ezt velem. Mondatná. De inkább nem mondok semmit, pontosan azért nem, mert haragból nem szabad cselekedni. A düh csak felelőtlenné és hülyévé tesz.
Viszont most minden megtisztelő figyelmemet Tildának szentelem, hallgatom, bólogatok, hümmögök.
- Értem, kezdésnek egyébként, szerintem, ez egyáltalán nem rossz. Sőt, tulajdonképpen már nekik is segítetek azzal, hogy van ez a ház, és vagytok ti – arcomat felé fordítom, és rámosolygok. Nem kell kimondania, hogy vajon mire gondolhat a főbérlő, értem én (a főbérlőt kevésbé, hiszen, ki tudna ellenállni, Mathilda Bones-nak, ki merné megkérdőjelezni?).
Aztán folytatja, és valóban valami olyasmiről van szó, amire én gondoltam először, amikor csupán szóba került a ház létezése.
- Ez rendkívüli. Az erőfeszítések, az energia, az odaadás, a szeretet... ez voltaképpen már egy hivatás – a távolban egy sirály útját követem. – Tényleg büszke lehetsz magadra, roppantul fontos, és szép dologba kezdtél bele, Tilda. Tudom, hogy nem sokat ér, mert nem ismerjük egymást olyan régóta, de minden elismerésem a tiéd – visszafordítom felé a fejemet, tekintetét keresem, megragadom. – Hát, utóbbin nem csodálkozom – mármint a konvenciókon, ugyebár -, egy olyan világban, ahol bizonyos helyeken, bizonyos körökben a mugli születésű-, és a félvér mágusokat is kinézik – pláne, ha még hontalan fiatal is vagy, főleg, ha van egy-két-több gyermeked is grátiszba.
- A hét végéig még biztosan maradunk, úgy terveztük, hogy vagy vasárnap délután, estefelé, vagy hétfőn, korareggel indulunk haza – magyarázom. – Úgyhogy, részemről ez egy igen, és szerintem Edgar is szívesen velem tartana – mosolyodok el. De valahogy kezd fullasztóan hatni az érzés, hogy egy újabb alkalom, amit együtt kell töltenünk, négyesben, vagy ötösben, ahelyett, hogy kettesben lennénk, ahogyan azt szerettük volna. Nem, mintha privilégiumom lenne Edgarra, vagy jogom lenne elmarni őt a családjától, és nem is akarom ezt tenni, de kellően önző vagyok ahhoz, hogy a nekem szánt időt nekem szentelje. Másfelől muszáj, jóban kell lennünk.

Bár ennek a pillanatnak kellemesnek és bensőségesnek kellene lennie, nem azt érzem, amit éreznem kellene, azt hiszem. Tényleg nagyra tartom Tildát a törekvése miatt, tényleg felnézek rá, tényleg csodálatra méltó, amit tesznek ezekért a fiatal lányokért, de... ez minden. Mintha egy cikket olvasnék – vagy interjút készítenék.
Csak idő, időre van szükségem, szükségünk.
Ugye?
- Értem, értem – bólogatok. – De azt azért elismerhetjük, hogy te vagy a mozgatórugója ennek az egésznek, nem? – legalábbis nekem nagyon-nagyon így jön le ez az egész. Lehet, hogy többek fejében is megfordult a ház gondolata, de úgy képzelem, hogy ő volt a hangadó, ő volt a tenni akaró, ő volt, aki felcsapta a noteszét, és előásott régi-, vagy kevésbé régi, tehetős varázslókat, és boszorkányokat, a (közelebbi) ismerőseit, a barátait, ő volt a fő koordinátor, ő volt – és még most is – az alfa nőstény. A többi alapítót ugyan nem ismerem, mert még csak meg sem említi a neveiket, talán nem is számít, de kiemelten ő volt az, akinek megvannak az eszközei: kapcsolatok és pénz.
Én nem vágyok ilyen babérok learatására, de jó lenne egyszer nagy tömegeket gondolkodásra sarkallni, megmozgatni az írásaimmal. Jó lenne egy hasonló-, még, ha csak kisebbet is, de nyomot hagyni a varázslótársadalomban, és ezáltal a világban. Más csapásokon mozgunk, természetesen, az életnek nevezett, végtelennek tetsző útvesztőjében, de tagadhatatlan, hogy Tilda inspiráló személyiség – az én szememben biztosan.
Több ilyen ember kellene a társadalomba, azt hiszem.
- Azon leszek – csalfa, kislányos mosolyra húzódik ajkam szeglete. Őszintén? Most vagyunk először ilyen szituációban, korábban csak nagyvonalakban esett szó mindkettőnk családjáról, én úgy terveztem, hogy Edgart majd csak ősszel-, vagy karácsonykor mutatom be a szüleimnek. Hogy ő hogyan és mikorra tervezte ezt az ominózus pillanatot, azt nem tudom, és most már nem is derül ki. Szóval nem tudom, hogy hogyan fog viszonyulni az egészhez; a szívem mélyén egy kicsit bízok benne, hogy sikerül meggyőznöm, mert jobban belegondolva, egyedül mégsem biztos, hogy olyan szívesen mennék... – Hát, igen, ezt meg tudom érteni. Edgar igazán karizmatikus és megnyerő srác, ami azt illeti. Képes megragadni az emberek figyelmét, és fenntartani az érdeklődésüket – és kurva jól néz ki, és legszívesebben most is a szobájában lennék, vele, meztelenül, az ágyában, vízszintben. Álszentség volna azt állítani, hogy kapásból a személyisége fogott meg. Lófaszt. Megakadt rajta a tekintetem, megtetszett, és tudtam, hogy meg akarom szerezni, így, vagy úgy, hosszabb-rövidebb időre, mindegy volt, egy misét megért, aztán egy második alkalmat, aztán azon kaptam magam, hogy többé nem akartam visszamenni a saját albérletembe, és csak mellette akarok ébredni, őt akarom megpillantani először, minden egyes kibaszott napon, életem hátralévő részében. – Oh – hirtelen kapom az asszony felé opálos pillantásomat. Hogy én? Egy lovon? Utoljára hét, vagy nyolc évesen ülhettem egy póni nyergében, még Oxfordban, egy majálison. De az csak körbe-körbe ment, lépésben – szegény pára. – Ti is... akarom mondani, mi is játszunk? - kérdezek vissza, csak, hogy biztosra menjek, hogy jól értettem, amit az imént mondott. A lelki szemeim előtt óriási csatamének jelennek meg, párát fújtatva, patáikkal a földet kapálva, türelmetlenül toporogva. – Öhm, jó, végül is, egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz? – mosolyodok el lányos zavaromban.