Brice & April

Elegem van abból, hogy úgy kellene tennem, mintha mi se történt volna. Azt várják el tőlem, hogy ne rázzanak meg a látottak, hogy pontosan ugyanúgy viselkedjek, mint ezelőtt. Az, senkinek nem beszéltem róla, mi okozta a 180 fokos fordulatot nem kellene, hogy ok legyen arra, hogy meg se próbáljanak megérteni. A szidás nem segít, tökéletesen mindegy, kitől kapom. Semmitől nem lesz jobb tőle.
Dühösen vágom könyvemet a szoba sarkába rögtön a kinyitását követő ötödik percben. Nem olyan rég annyira könnyen ment ez. Nem is volt más vágyam, mint a mostanihoz hasonló ritka csendben, mikor szobatársaim valahol máshol tartózkodnak éppen, tananyagom fölött ülni. Vagy dolgozatot írni. Most azonban képtelen vagyok a leírtakra koncentrálni. Figyelmem minduntalan elkalandozik. Amivel még nem is lenne problémám, időnként előfordul az ilyesmi, ha nem éppen arrafelé indulnának meg, amiről jobb szeretnék megfeledkezni. De mindhiába. Memóriám, amiért elmondhatatlanul hálás voltam mostanáig, az ellenségemmé vált.
Sóhajtva tápászkodok fel ágyamról, feladva a tanulásra tett meddő kísérletet. Jobban járok, ha keresek magamnak más elfoglaltságot, ami megnyugtat talán annyira, hogy értelme legyen folytatni, amit elkezdtem.
Orrom alatt morogva hajigálok bele táskámba mindent, ami egy kicsit is hasznosnak tűnik. Amiket valószínűleg fel tudok használni terveimhez. Amiknek köszönhetően, az, amit tervezek éppen, bosszantó, de remélhetőleg ártalmatlan lesz. A felkészülés nem higgaszt ugyan le teljesen, annyira lecsillapítja azonban kedélyeimet, hogy a lépcsőről biztosan ne essek le azon igyekezetemben, minél hamarabb eljussak a klubhelyiségbe.
- Szia April – tanácstalanul torpanok meg a lépcső előtt és a hirtelen fellobbanó düh, amiért megállítottál, egy csapásra semmivé foszlik, ahogy felismerem, ki szólított meg. Ajkaim akaratom ellenére húzódnak széles mosolyra, gyomrom furcsa, semmihez nem hasonlítható görcsbe rándul és szinte érzem, ahogy az arcomra kúszó pirosság nyomán felforrósodik bőröm.
- Leckét írsz? – váó, gratulálok Brice, ennél ostobább kérdést szándékosan se tudtál volna feltenni.  – Mármint, látom, hogy azt írsz csak… reméltem, hogy nem vagy éppen elfoglalt – zavartan vakarom meg fejemet és őszintén szólva kicsit se lennék meglepődve, ha válaszként egyszerűen csak hozzám vágnád a pergament.  

Nem számítottam rá, hogy összefutok veled. Bárki mással hozott volna össze a sors, szinte biztosan habozás nélkül tovább mentem volna, de téged látva ösztönösen torpanok meg. Képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni köszönésed, képtelen vagyok úgy tenni, mintha nem hallottalak volna, mikor az utóbbi időben izgatottan várom, hogy észrevegyél és beszélj hozzám vagy egyszerűen csak rám mosolyogj.
A megnyugvás enyhe borzongása érint meg észrevéve pirulásod. Nem zavarodnak örülök, az lenne az utolsó dolog, hogy boldoggá tegyen kényelmetlenséged, sokkal inkább annak, nem én vagyok az egyetlen, aki vörösödik. Máris kevésbé kínos így, hogy társra akadtam ebben benned. Persze, ez attól nem ment meg, hogy összevissza beszéljek, éppen csak elkerülve a szánalomra méltó dadogást is. Merlinnek hála.
- Biztos nagyon jó már most is – bármilyen idiótán érezzem is magam, habozás nélkül viszonzom mosolyodat. Kezdem egyre inkább úgy érezni, azt se tudom már, miről beszélek és miért, pedig összeszedett vagyok többnyire. Nos, nem mostanában, de általában.
- Öhm… - mi a csudát mondjak most? Mégse vallhatom be, mire készültem, legutóbb se sült el valami jól, mikor kiderült, miben mesterkedek.  – megéheztem. Gondoltam kerítek valamit - épp csak csuriba nem teszem az ujjaimat, reménykedve abban, elhiszed válaszomat és nem lesz túlságosan is gyanús a hosszú szünet.
- Ráérek. Szívesen maradok, ha nem zavarlak – nem volt sürgős dolgom, bármikor megcsinálhatom, amire készültem és még ha nem így lenne is inkább maradnék itt veled.  
Meglepetten pislogok rád a felajánlásra és nem sokon múlik, hogy vissza tudom fogni a boldog felkiáltást. El se tudod képzelni, hányszor gondolkoztam azon, miként szólítsalak meg. Na, nem úgy, mint egy háztársat, ahhoz még én is értek, hanem mint valakit, akinek a puszta látványa is belém folytja a mondandót.
- Nincs sürgős dolgom, de örülnék neki, ha velem tartanál. Vagy itt is maradhatunk – igazán mindegy. Éhes egyébként se vagyok, nem szenvedek hátrányt semmiben, ha inkább a klubhelyiség ismerős melegségét élveznéd a fárasztó kajavadászat helyett. Az egyetlen, aminek legkevésbé se örülnék, ha mégis utamra bocsátanál, mikor van okom végre arra, hogy beszéljek veled.
- Mit tanultál? - fejemmel az asztalon pihenő kupacra tekintek, feltéve az első kérdést, ami megfogan a helyemben, mielőtt még túl hosszúra nyúlhatna a várakozás csendje.
 

Boldog mosolyra görbülnek ajkaim válaszod hallatán. Reménykedtem benne, nem zavartalak meg semmi fontosban és nem fogsz messzire zavarni, mert hirtelen nincs is más vágyam, mint a közeledben lenni. Szinte már arról is megfeledkezek, mire is készültem, mielőtt összefutottam volna veled.
- Persze. Örülnék neki – ebben a pillanatban teljesen úgy érzem, gyakorlatilag bármit kérhetnél, egész biztosan pozitív lenne a visszajelzésem, még akkor is, ha történetesen olyasmit igyekeznék megtenni, amihez semmi szükségem társaságra.
Bosszantania kellene ennek a furcsa, idegennek tűnő érzésnek, főleg azért, mert mostanában nincs is igazán semmi, ami ne húzna fel másodpercek alatt. És mégis, egészen kellemes melegség telepedik meg valahol bordáim közelében a gondolatra, hajlandó lennél velem eltölteni a szabadidődet. Pedig egész biztos két kézzel kapna ezért a lehetőségért bárki, elég lenne csak rájuk mosolyognod. De te engem választottál, én pedig, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy nincs is itt senki rajtam kívül, büszkén húzom ki magamat.
- Mit tanulsz? – mosolyogva ismétlem meg a kérdést. Nem örülök zavarodnak, pontosabban, de, csupán nem azért, amiért gondolnád. Megnyugtat, nem én vagyok az egyetlen, aki alig tudja összekaparni, mi hagyja el a száját és emellett még arra is ügyelnie kell, ne mondjon valami hülyeséget.
- Ó, gyógynövénytan… az érdekes tud lenni – azt hiszem, bár jelenleg éppenséggel abban se vagyok biztos, melyik tárgy ez pontosan, nem, hogy abban, miről szól. Nem is vagyok hát rest lelkes bólogatásba kezdeni javaslatodra, miszerint ennyi elég a tanulásból. Jó, mert ebben úgyse lennék jó partner most.
- Konyha? Mi lenne, ha feltankolnánk ott és utána keresnénk egy csendes helyet valahol odakint – az idő talán nem a legmegfelelőbb a piknikezésre, de nem szeretném, ha bárki beleütné az orrát beszélgetésünkbe.
- Szeretném – olyan gyorsan csapok le a lehetőségre, hogy magam is meglepem vele. Már csak azért is, mert semmi szükségem segítségre, egyedül is remekül meg tudom tanulni, amit akarok, annak, mostanában zuhanórepülésbe kezdtek a jegyeim, egész más oka van. Ugyanakkor, ha azt a te társaságodban tehetem, még arra is hajlandó vagyok, hogy úgy tegyek, mintha a legkevésbé is érdekelne a gyógynövénytan. Vagy bármi más, ami azt illeti.
- Gyere. Menjünk – némi habozást követően, félénk mosollyal nyújtom feléd kezemet, őszintén reménykedve abban, elfogadod. Kínos lenne, ha visszautasítanád egyébként teljesen ártatlannak szánt gesztusomat, azt pedig nem tudom miként érhetném el, hogy elnyeljen a föld ebben az esetben.

Igazán nem állt szándékomban összefutni bárkivel is, szóba elegyedni vele pedig még annyira se, ha már a találkozást mégse úszhatom meg. Téged azonban képtelen vagyok szó nélkül hagyni. Sejtelmem sincs, miért érzek ellenállhatatlan késztetést arra, hogy megtorpanjak, hozzád szóljak, hogy miért önt el megkönnyebbült boldogság, hogy szeretnél velem tartani, hogy miért hazudtam random valamit, amikor megkérdezted, hova tartok, mire készülök.
Széles mosollyal kulcsolom ujjaimat kezed köré, mikor tenyerembe ejted. Bőrömön kellemes, melengető bizsergés árad végig érintésed nyomán és úgy érzem hirtelen, mintha a fellegekben lennék, pedig ez csak egy egyszerű, gyerekes kézfogás.
Gyengéd határozottsággal húzom magam után, hátrahagyva könyveit és minden mást is, amit nem akar magával hozni. Nem ez az első eset, hogy a konyhában járok, sokszor nem elég a napi háromszori étkezés, menet közben is megéhezek és nem egyszer fordult már elő az is, hogy egyszerűen csak lekéstem valamelyiket. Ilyenkor is jól jön a konyha és az ottani manók segítőkészsége.
- Valami szendvicset? Meg egy kis édességre se mondanék nemet. Te mit eszel? – kíváncsian pislogok rád. Hallani se szeretnék arról, hogy nem kérsz semmit, úgyhogy biztos lehetsz benne, neked is csomagolok ezt-azt.
A konyhába érve kelletlenül ugyan, de elengedem kezed, hogy mind a ketten kényelmesebben gyűjthessük össze, amit magunkkal akarunk vinni és csipegethessünk minden másból. Nem tart sokáig, hogy elkészüljek. Pontosan tudom már, mire vágyok, ahogy azt is, neked mit teszek el, alig tíz percre van szükségem hát ahhoz, hogy elkészülve, szomjam és éhségem is csillapítva kicsit, a konyha ajtajában lecövekeljek, türelmesen kivárva, hogy te is csatlakozz hozzám.
- Tőlem mehetünk is. Elraktam pár dolgot azért az útra is – nem mintha messzire mennénk vagy olyan sokáig kint akarnánk lenni, hogy éhen haljunk menet közben, de ártani nem árthat, ha van nálunk néhány apróság.
Ismét kezed után nyúlok, ezúttal bátrabban már, ha te is kész vagy mindennel és az udvar irányába indulok. Mélyet szippantok a hűvös, friss levegőből, ahogy a szabadba érünk, megtorpanva egy pillanatra, hogy felmérhessem, merre induljunk, ahol kisebb eséllyel botlunk bele másokba.
- Gyere, megmutatom a kedvenc helyemet és ha már ott vagyunk, beavatlak egy szupertitkos tervbe – vidáman vigyorogva illesztem mutatóujjamat ajkaim elé, hogy biztosan tudd, csöndben kell maradnunk, senkinek nem árulhatod el, miről szeretnék beszélni veled. Oké, tulajdonképpen nem nagy dolog, de a csínyhez, amit kitaláltam, amúgy se árt a segítő kéz és örülnék neki, ha a tiéd lenne az. Na meg igazán nem akarom, hogy unalmasnak gondolj, hogy azt hidd, nem csinálok mást szabadidőmben, mint a kajaszerzés és a birtokon mászkálás. Mert ennél jóval több van bennem.  – Már ha szeretnéd, mert nem kényszer – rántom meg vállam, félmosollyal ajkaimon. Van választásod, nem foglak beavatni semmibe, ami nem érdekel.