You're gonna see it's our destiny

Úgy éreztem magam, mint egy húgyos kisgyerek, ahogy beléptem életem első akadémiai előadására. Hatalmas terem volt, tipikus előadó, mint a mugli filmekben, amiket még Hunterrel néztem évekkel ezelőtt, ráadásul elég szellős is. Persze, még hátravolt egy jó idő a kezdésig és alig lézengtek bent hallgatók, a legtöbben csak ledobták valahová a táskájukat és ki is mentek. Öregnek éreztem magam, mintha nem csak egy évvel lettem volna idősebb náluk. Azt hiszem, nagyon is elszoktam a tanulástól, a tanóráktól, és minden mástól, hiába telt el csupán egy év azóta, hogy végeztem a Roxfortban. Továbbra is jó ötletnek tartottam a kihagyott egy évet, és frissebben ültem vissza az iskolapadba, mint azt tehettem volna korábban, de azért határozottan vissza kellett rázódnom.
Felnéztem a faliórára, még fél órám volt az előadás kezdetéig, a professzor pedig ki tudja, merre járhatott. A már itt lévő hallgatók kedélyesen csevegtek csoportokba verődve, bizonyára ismerték egymást korábbról, hiszen együtt végeztek a Roxfortban. Én pedig… nos, nem ismertem senkit, annyira pedig nem voltam extravertált, hogy csak úgy odacsapódjak bárkihez.
Aztán csodálatos mentőövként érkezett a sorok között kiszúrt, nagyon ismerős bongyor fej. Azt hiszem, nem lepődtem meg túlzottan rajta, hogy itt látom Leot, elég lelkes volt aznap, amikor belógott a színházba, úgyhogy a lelkem mélyén sejtettem, hogy magával rántja őt is a színház világa. Örültem neki, kedveltem őt, és legalább nem voltam egyedül.
Kettessével szedtem a lépcsőfokokat, aztán odaérve hozzá ledobtam a mellettem lévő padra a táskámat.
- Remélem, foglalt, megverekednék azzal, akié lenne -szólaltam meg vidáman, magamhoz képest pedig egyenesen extatikusan. El sem tudta képzelni, milyen jó volt ismerős arcot látni.
A válaszát meg sem várva leültem a mellette lévő székre.
- Nem gondoltam volna, hogy ennyire beszippant a Helios csodája, vagy inkább a csodás társaság, akik ott vannak. Színművésznek jelentkeztél vagy másra?