You always have a choice - Brice & Clem

Ha nem lett volna eég az, hogy a saját problémáim lefoglaljanak, akkor néha a barátokkal is zűr volt. De a legnagyobb baj sosem akkor köszönt be, ha minden a feje tetejére akart állni, hanem amikor már a családból igyekeztek minket jobb belátásra bírni. Camival rengeteg olyan csínyt követtünk el főképp csokoládéval szemben, amiért már kaptuk a dorgálást. És ha már anya mondta, akkor ott tényleg igazán hatalmas volt a baj. Szerencsére minket sosem fenyegetett az, hogy órai viselkedésért vagy mások testi épségének veszélyeztetéséért - nem tudom minek számít az, hogy a múltkor a karámoknál majdnem megkarmolt minket egy bizalmatlan porlok, amiért oda vittem az évfolyamtársam, szigorúan tanulmányozás céljából -, sem pedig bármi szándékos megrongálásával kapcsolatban nem hívtak volna be minket. Szóval összességében mindketten jól nevelt, többnyire illedelmesen viselkedő lányok voltunk a kamaszkor küszöbén. Köszöntük szépen, ha furán is viselkedtünk, az nem hagyott maga után kivetnivalót.
Nem úgy Brice viselkedése, akit már a nagyteremben kiszúrtam, hogy nagyon settenkedik a tanári asztal mögötti ajtó felé. Onnét könnyedén ki lehetett kerülni a folyosókra és onnét pedig bárhová. Értettem én, hogy szabad foglalkozás van, amiért az óráknak már vége volt mára, a vacsoraidő pedig messze volt még. Én is azzal foglaltam le magam, hogy fejből megpróbáljam lerajzolni annak a orloknak a szemét, ami elsőre nem tűnt annyira nagy kihívásnak, mégis számtalanszor újra és újra eltüntettem az addigi tintavonásaimat és kezdhettem mindent elölről. Még jó, hogy nem kellett oldalakon keresztül pazarolnom a lapot, pedig csak egy vázlatot szerettem volna elkészíteni. Csak tudnám, hogy anya hogy tud olyan szépen rajzolni és én miért nem. Pedig ha egyszer állatokkal fogok foglalkozni, igazán tudnom kell megörökíteni, vagy marad kényelmi szempontból a fényképezőgép. Még mit nem!
Inkább rendeztem a vonásaimat, azaz lassan elvörösödő széke tincseim is ismét szőkében csillantak, elpakoltam a holmijaimat és tisztes távolságban, de azért csipkedve magam a fiú után siettem. Ismertem azt a nézését, mert elsős korunk óta egy házba jártunk, jóban voltunk, többnyire sokat is beszélgettünk az évek alatt, bizony valamiben sántikált. Én pedig szerettem volna tudni, hogy miben, mert amilyen rendes srác volt, a múltkor pont annyira lepett meg, amikor hallottam, hogy elbeszélgettek vele a szülei. Én kifaggattam. Tudtam arról, hogy mit tett, amiért aztán jó alaposan le is hordtam. Most is azt terveztem, ugyanis ha ő nem jött volna rá magától, hogy milyen ocsmány dolgot tesz, akkor majd én rákoppantok a fejére.
Az egyik tanteremben tűnt el, én pedig elbizonytalanodva lelassítottam. Most mit keresne mégis egy tanteremben órák után? Itt valami nagyon bűzlött, én pedig tudni akartam. Épp csak az orromat dugtam be az ajtón, miközben igyekeztem a fel árnyékában meghúzódni. Csak figyeltem, hogy valamit a tanári szék alá tett, majd elfordult és pakolászni kezdett a táskájában. Nem is érdekelt a továbbiakban még mit tervez, lendülettel elesztettem a vállamra lógva el a táskámat és lendülettel álltam fel a székre, hogy egyet ugráljak is rajta. Amit alá készített, minden bizonnyal jó alaposan összeroppant és ha nem kapaszkodtam volna meg egy halk sikkantás keretében az asztal szélében, akkor bizony borultam volna én is. Ha ez nem adott volna elég okot arra, hogy mérges legyek, akkor semmi.
- Brice Henry Danet-Fauvel, mi a fészes fenét csinálsz itt? - ha tudnám, hogy miért adtak a szülei neki ilyen hosszú nevet. De amikor aragudtam rá, nagy hévvel tudtam ám harsogni.