Anyám úgyis tervezget valamit, majd ráakarok jönni mire is és hát...ha a tesók nem segítenek, majd kiderítem magam. A családom nehéz eset és próbálnak magukkal rántani ebbe az egészbe. Hiába mindenki mást mond, mindegyikünk Rabastan Lestrange fattya. Ráadásul le sem tagadhatjuk, mindenki tudja és ezért mindenki (is)utál minket. Sajnos nem szokhatok hozzá, megvannak a magam kis szarjai, így most is ezen apellálok. De most más dolog van. A tesók tudta nélkül, vagyis megkerültem őket igen, léptem a Roxmorts-ba és ott figyeltem az ott járkálókat. A hideg futkosott a hátamon, ahogy pár alak kinézett, de legalább nem egyedül érkeztem. Aki félt, az nem jött, akinek volt vér a pucájában, az velem volt. Asszem egy fővel ez csak duó, de több mint a semmi, így lépjünk is tovább. Városnéző idő van, így szét is nézünk a cimbikkel...párdon...csak érdekbarát, nekem nem lehet haverom. Nem megbízható egyik sem. Egy kicsit is bajt kavarsz, már hátba is szúrnak, így inkább nem... nem nevezném barátoknak. Ráadásul miért barátkozna bárki is Rabastan gyerekével? Az a hír járja hogy aki be mer menni a szellemszállásra és hosszas időn keresztül ott marad, kap valami plussz erőt, plusz tulajdonságot. Engem kíváncsivá tett és kideríteném, hogy igaz-e mindez. Persze ez nem a valóság róla.... a hiedelem szerint egy különösen vad szellemnépség által lakott épület. Ez persze szóbeszéd...mondjuk nem is lehetnénk itt, csak szülői engedéllyel, de ez mellékes, senki sem tudja meg, hogy itt vagyunk. Hamarabb vissza jutunk, mint ahogy észre vennék, eltüntünk. Amúgy hogy kerültünk ide? Titkos utakon...vagyis egy idősebb (volt) Mardekáros megoldotta a dolgaimat... ennyire egyszerű volt a képlet az idejutással kapcsolatban! Tartozott nekem, ezt kértem tőle. Az ajtót kinyitottam, majd böktem befele a fejemmel, a másik tagra pillantottam. - Előre engedlek, van elég vér a pucádban? - ha nem lenne, nem volnánk itt, nem?
Néhanapján megkérdezem magamtól, hogy miért is ismerkedem olyan emberekkel, akikkel amúgy nem kellene? Tudom, a kényszer nagy úr és legszívesebben bárkit letámadnék egy baráti ajánlattal csak ne legyek egyedül és legyen köztük legalább egy olyan, akire lehet számítani a bajban. És igen, örülnék, ha ők a házamból lennének. Egyébként sikerült is magam köré gyűjtenem néhány olyan arcot, akikkel érdemes is szövetkezni, így igazán nem panaszkodhatok azt hiszem. De most mégis megfordult a fejemben, hogy elmenekülök. Tilosban járkálni… Ejnye! Nem is szoktam, hiszen akkor oda az az angyali kép, amit olyan nagy gonddal igyekeztem kialakítani magamról… Most mégis azon kapom magamat, hogy a szabad hétvégémen ezzel a mardekáros fiúval tartok a Szellemszállás felé. Miért is? Áh igen… mert nem akartam, hogy gyávának tartson Ő, vagy bárki más. De ha megfutamodtam volna sem lett volna belőle semmi, ahogyan látom, hiszen csak ketten vagyunk. Milyen meghitt… Rémes! Minden esetre nincs mit tenni, ha már így esett, akkor el már nem menekülök. Pedig nagyon szeretnék! Hát nem erre találtak ki engem! Nem a Griffendélbe kerültem, hogy semmitől se féljek. Én világ életemben a beszédhez értettem jobban, ott bármilyen párbajt megnyertem és nem féltem. De a szellemek... Ki is ráz a hideg. Kellenek a halálnak! Már… Tényleg max neki. Felvont szemöldökkel nézem, ahogyan engem tuszkol előre. – Lekötelezel… - szemet forgatva vágom is zsebre a kezeimet, ezzel próbálok némi időt szerezni magamnak, hogy összeszedjem minden bátorságom, ami valószínűleg már nincs. Vagy soha nem is volt. Ennyi egészen biztosan nem, inkább csak azért megyek be, mert nem én leszek az, aki leég a másik előtt. Egy fél lépést teszek is előre, mikor a másikra pillantok. – De ha el mersz futni és itt hagysz… Megkeserülöd! – villantottam rá komoly tekintetemet, amivel nem sokszor találkozhat, de most nem volt helye a mosolygásnak és viccelődésnek. Nem akarok egyedül bemenni azért!
Felesleges köröket ma nem fogunk futni az már most látom. De legalább ajtón belülre kerülünk. Ő belép, már mennék én is, mire vissza szól. - Ugyan kérlek! - elfutni? Akkor nem lennék méltó a Lestrange névre, szóval az a megtisztelő rész nem az én dolgom lesz, hogy elsőre elszaladok innen. Még mit nem. Ahogy belépek utána, direkt nyitva hagyom az ajtót, jó menekülési tervnek tűnt, ám mikor elfordultunk és elléptünk onnan, amaz persze hangos zajjal becsapódott. Hát ez marha jó... Azt hiszem, jelenleg tényleg nem tehetek többet, minthogy kivárásra játszok. - Jó gyerek vagy te... Dan. - gügyögöm szinte szórakozottan felé, széles mosollyal. - Amíg látlak, nem megyek sehova. Cserkészbecsszó. - nem kell hazudnom, nem kell elhallgatnom. Mindketten tudtuk, hogy attól mert ilyen helyzet állt elő, még nem kell rosszban lennünk. Ettől még nem változik meg az érzés, hogy nem kedveljük egymás társaságát. De nem is szándékoztam erre időt és energiát égetni. Kezeim a zsebembe pihentek, járásom egyediségével haladtam előre; részemről: célirányosan. Jól esett a sráccal lévő magány, ami már önmagában is végtelenül bizarr érzés volt. Ijesztő volt, de most éreztem igazán élőnek magam. Recsegett a padló a lépéseink nyomán, ez miatt az én hátamon futkosott az összes szőr meg libabőr. Válaszom is csupán erre egy értetlenségnek tűnő grimasz volt, semmi több. A csend pedig jótékony, még ha időszakos is, cseppnyi, mint egy árva pillanat... A levegő melegebb kedett lenni, áporodott szagú. Szemöldököm megrándult, miközben pillantásomat Aidan válla fölött vezettem át, majd kaptam vissza a hátunk mögé. - Hát ez egy rohadtul elcseszett ötlet volt... - vontam le a következtetést, ahogy sikerült beazonosítanom, köd is ereszkedett le közben. Na és most merre van az arra? Tapogatózásra fel. Nem, nem félek, inkább írtózom a helytől és annak látványoságától. Rengeteg a por, a kosz, az egerek és a bűz...
A válasza ellenére egy szúrós pillantással illetem kerek egy percig. Utána csak fejet csóválva sóhajtok és most már tényleg megindulok előre. Csodálatosan szörnyű érzés fog el amint belépek. Nem, nem és nem. Szeretem a horror könyveket, a filmek is szórakoztatóak, de amint én kerülök ilyen helyzetbe… Nincs az az isten! Illetve gyanítom van, ha már én is itt kötöttem ki, de most azért legszívesebben megfordulnék és kisétálnék. A hideg futkos a hátamon, pedig még nem is történt semmi. De több sem kellett, egyből becsapódott az ajtó. Remek! Újabb félelem fokozó faktor. És mi varázslóként tudjuk, hogy vannak szellemek meg szörnyek, mi nem vagyunk olyan szerencsés helyzetben mint sok mugli, akik azt hiszik ezek mind mesék. -Pff… Már ne is haragudj, de megadhatnád a tiszteletet egy idősebb háztárs felé! – Én sem szoktam mondjuk, meg inkább csak családon belül vagyok annyira tisztelettudó… meg amikor ezt a szerepet kell játszani, de azt nagyon tudom utálni, mikor engem így lenéznek. Nem vagyok kisbaba, nekem ugyan senki se gügyögjön! – Becsszó… Tudod, hogy a szavak semmit sem jelentenek ugye? – Nem lehet senkiben sem megbízni. Mondani én is tudok akármit. Kedveskedek, amíg akarok, aztán csak kidobom az adott illetőt. Anno kicsiként is mentek ezek a legjobb barát dumák, hát ez a cserkészbecsszó is nagyjából pont annyit ér. Egyszóval nem hittem neki. De mindegy is. Mint mondtam, ha elfut, akkor azért még kapni fog. Minden esetre próbáltam határozottan lépkedni előre. Nem tetszett a helyzet. Túlságosan olyan volt, mint a könyveimben. Recseg a padló, a levegő is megváltozott, a pulzusom az egekbe szökött… Már csak arra vártam, mikor akar valami megenni komolyan. Utána meg a köd is… Egyből kinyújtottam az egyik kezemet oldalra a másikat meg magam elé, hogy érzékeljem hol van az oldala… úgy bárminek is, meg hogy ne menjek neki semminek. – Az volt… - válaszolok még dühösön neki.
Csak figyelem hűvösen a mardekáros társat, nem különösebben érdekel az idősebb titulusa, így csak egy váll söprést érdemel elméleti síkon, csak úgy fejben megteszem. Különben is...egy évről van szó csupán, se több, se kevesebb... szóval nem is számít. A becsszó hallatán kifakad kissé, melyre csak egy gunyoros mosoly a válaszom, nem foglalkozom vele többet. Nem is kell, foglalkozhatok mással, történések gyűlnek körénk, elegendő probléma az is. Elcseszett ötlet volt szerinte is...mégis bele ment. Csak szemet forgatok és figyelek... de csak a mi szusszogásunkat hallom, meg még egy harmadik személy légvételét...a szívem szaporábban kezd verni ezt realizálva... hirtelen jött, nem volt idő felkészülni, hát ez gáz... - Nem vagyunk egyedül Aidan... - hátha nem vette még észre, hogy nem csak ketten veszzük a levegőt, vagy akármi, de van itt valaki más is...vagy valami. Nem megrémíteni akarom, eléggé betojt anélkül is - én is, bár mellékes - hogy erre figyelmeztessem, de lépkedek tovább, de a padló megmoccan alattunk, mintha helyzetet változtatna. Olyan erővel hogy azt szó szerint a hajam is érzi... meglebben egy pillanatra. Körül is nézek, de a köd nem tűnt el, így újból tapogatózhatunk. - Ha felmersz jönni velem az emeletre... meghívlak egy vajsörre...kettőre. - jelentem ki kisebb mosollyal, miközben a lépcsőt is észre veszem és megindulok felé. Remélem ő is látja és jönni fog, nem pedig hátra arc és elhúz felé dönt. Legyen már egy kis vér a pucájában...csak egy kis mókára vágyott - vágytunk igazából - hát megkapta!
Nyilván a kinézetem is rátesz egy lapáttal, de a viselkedésem miatt sem tagadhatom le a gyökereimet. Illetve… van olyan eset, mikor igazi koreai módjára vagyok képes viselkedni. Ilyen például az, hogy még ha nem is bírom a másikat és nem is értek vele feltétlen egyet, de idősebbként megadom neki a kötelező tiszteletet. Pláne ha még tudom is, hogy tapasztaltabb. Talán csak ez az egy dolog maradt meg a bátyám felé. Tisztelet. A testvéri szeretet amúgy is inkább amolyan meseszerű kép volt nálunk. De azt sose kérdőjeleztem meg, hogy idősebbként valószínűleg neki több tudása van néhány területen, mint nekem. Éppen ezért is zavart, ha én nem kaptam meg azt a tiszteletet, ami szerintem kijárt volna. A megjegyzésemre adott gúnyos mosolyát meg olyan szívesen letöröltem volna! De nem szoktam verekedni. A szavakkal jobban bánok, mint az öklömmel vagy a pálcával. Ha varázslás, akkor a bájitalokat választom. Így csak hagytam hadd mosolyogjon és próbáltam nem vele foglalkozni, hanem azzal, hogy a nagy köd ellenére is lássak. Nem mondom, ez éppen elég nagy kihívásnak bizonyult. -Nem… Lassan a gonosz felem is előbújik, ha tovább szórakozol velem, de most szólok, hogy vele nem akarsz találkozni. – nézek rá baljósan. A szemeim csak úgy izzanak az idegességtől. Épp eléggé félek, nem kell nekem még az ő baromsága is! Türelmesnek vallom magamat és nem szeretném, ha sokan megtapasztalnák milyen, mikor úgy igazán betelik a pohár, mert akkor romlik a hírnevem, de… Ez a srác kezdi kihúzni a gyufát. Megmozdul. Én pedig érzem, hogy valami nem stimmel. Kiváló. A köd miatt így is nehéz tájékozódni, nem még ha ilyen váratlan dolgok érnek. A háztársam pedig csak tovább akciózik. – Forró csoki és megyek! – De csak megindulok utána. Az ingyen dolgokra nyilván nem mondhatok nemet. Még akkor sem, ha amúgy már most kiráz a hideg és valami nagyon rossz érzés fog el. – Csak nekem tűnik úgy, hogy itt valami nagyon bizarr? – kérdezem még tőle, miközben visszafordulok. Nem tudnám megmagyarázni, hogy mi az, ami zavar, de valami egészen biztosan van itt.
Nem, valóban figyel minket valaki. De hol és ki? Valószínűleg erre válaszokat nem igen fogunk kapni, így vagy lépünk, vagy szétnézünk. De mivel egyikünk sem akar lépni, bizonygatni a bátorságát, így persze hogy maradunk. - Forró csoki, mi... - ha azt, akkor legyen az, ezen nem veszünk össze, akkor jómagam is boldogan fekszem le aludni. Így legalább már ketten megyünk felfelé. Ám kiböki a dolgokat, amire elhúzom a számat. - Ne foglalkozz vele, csak meg akar ijeszteni... - akárki vagy akármi is játszik velünk, rossz játszmát játszik, nincs ínyemre mindez, de mit tehetnék ellene? Valószínűleg semmit, vagyis de, azonban nem fogok hátra arcot vágni és lelépni. Rossz fényt vetne az imidzsemre. Még csak az kellene. Csak lépdelek felfelé a lépcső fokokon, erősen markolva a korlátot...aztán le se merek nézni, ahogy egyre feljebb jutunk ... Mintha sose érnénk fel... - Észre vetted? - mond hogy nem csak az én szemem káprázik, mond hogy nem csak az én agyammal játszanak.... Elkezd a homlokom verejtékezni, szédülni kezdek, szaporák a légvételeim, megállok... - Ne nézz le...ne nézz le... - motyogom elég halkan, majd erőt veszek és lépek tovább. - Szerinted? Felérünk, vagy hamarabb jutunk le? - nevezem el magam, miközben nem nézek magam mögé...de aztán jön az a hang. Az a kacaj, amitől borsodzik a hátamon a szőr ... - Ha nem bírod a tempót haver, úgy is megkapod azt a forró csokit. - szusszanok, majd a vállam mögül hátra pillantok, hogy itt van-e meg a cimbora.
