Think it’s time to make a choice - Sophie & Dexter

"I’m stronger, stronger than I’ve ever been"

A könyvtár ismerős hangulata megnyugtató burokként vesz körbe, miközben a sokadik könyvet veszem magamhoz, hogy belekezdjek az olvasásba. Ez igazán az a hely, ahol igazán kényelmesen érzem már magam, hiszen a legtöbb szabadidőmet itt szoktam tölteni, kihasználva azt, hogy csend van, és viszonylag kevés ember szokott lenni, aki ilyen mániákusan szeretné a könyveket, mint, ahogy én. Csend van, kint az égbolt már elkezdett sötétedni, az eső pedig megnyugtatóan kopog az ablakon. Ráadásul nem vagyok egyedül. Sophie felé pillantok, és önkéntelenül is elmosolyodom azon, hogy mennyire koncentrál a kezében lévő könyvre. Mostanában nagyon sok időt töltünk együtt, az első találkozásunk óta, igazán barátok lettünk, én pedig nagyon élvezem a társaságát. Jobban is, mint ahogy azt valaha képzeltem volna. Olyan apró dolgokat találok elképesztően érdekesnek, amiket mások talán nem találnának annak. Most is elkalandozik a tekintetem az egyik hajtincsén, ami veszélyesen közel csúszik a szemeihez, és már-már ellenállhatatlan késztetést érzek arra, hogy hozzáérjek a lány arcához és elsimítsam onnan. Ilyen még sosem történt velem: soha nem vágytam igazán arra, hogy hozzáérjek másokhoz, de… most ez más. Azt is tudom, hogy miben más. Már hetek óta észrevettem ezt magamon, és alapos kutatómunkát végeztem azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a franc bajom lehet, hogy nem tudom Sophiet kiverni a fejemből akkor sem, ha éppen nem vele vagyok. Először könyvekben kerestem megoldást, de nem igazán találtam rá a válaszra. Ezek után némi tétovázás után rákérdeztem Amynél, aki időközben egészen a bizalmasommá vált. Ő pedig rávilágított arra, hogy talán nem csak barátként nézek Sophiera.

Nehéz volt elfogadni ezeket a tényeket, nem fogok hazudni. Nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek ilyen érzelmekre, de ahogy jobban és jobban belegondoltam, nem találtam más logikus magyarázatot a dologra. Ezek után egy újabb problémával kellett szembenéznem: mit kellene tennem ilyen esetben? Vajon van esély rá, hogy ez az egész nem egyoldalú? Érdemes, egyáltalán tenni bármit is? Megmondjam neki, bízva abban, hogy ez nem fog változtatni semmit? Ezek a kérdések kínzóan köröznek állandóan a fejemben, és mind a mai napig képtelen voltam eldönteni, hogy mi lehetne erre a legjobb megoldás. A társasági kapcsolataimban továbbra sem remekelek, hiába fejlődtem már ezen a szinten, de ez egy egészen más szint és teljesen a komfortzónámon kívül esik. Hosszan figyelem, magamban újra és újra lejátszva a lehetséges következményeket, annyira sikerül belemerülnöm a gondolataimba, hogy végül a könyvet is becsukom, pedig már alig vártam, hogy elkezdhessem.
- Sophie. - Kapom magam azon, hogy megérintem finoman a karját, hogy figyeljen rám. Úgy látszik, ennyit arról, hogy tovább latolgatom a lehetőségeimet…
- Nem tudom mikor lenne a megfelelő alkalom erről beszélni, úgyhogy azt hiszem csak kimondom. - Veszek mély levegőt, mikor már látom, hogy a teljes figyelmét birtoklom.
- Azt hiszem, hogy kedvellek. Nem. Nem hiszem, hanem tudom. - Döntök úgy, hogy akármi is legyen végül a vége, jobb, ha kimondom.
- Már egy ideje. Nem csak barátként, de nem igazán tudom, hogy ilyen esetekben mit kellene csinálnom. - Ismerem el, határozottan zavartan.
- Utánaolvastam, és ilyenkor randira szoktak hívni másokat… ugye? - Kérdezem bizonytalanul.
- Nem mintha azt feltételezném, hogy hasonlóan érzel. Megérteném, ha nem, és igazából nem akarom elrontani a barátságunkat, mert az is fontos nekem. De… szeretnélek randira hívni… ha te is benne vagy. Ha nem, akkor az is teljesen rendben van, akkor vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. - Piszkálom zavartan a könyv sarkát, és most egyenesen nem merek a lány szemeibe nézni. Azt miért nem írta vagy mondta senki, hogy ez mennyire nehéz??