Hosszúnak érződik a mai nap és még közel sincs a vége. Sosem voltam kifejezetten az a típus, aki örömmel ül le a tankönyveihez tanulni: mindig más, jobb, érdekesebb dolog volt, ami lekötötte a figyelmemet, legyen az egy új hobbi, egy új ismeretség, vagy csak az emberek társasága. Bármi, ami nem azzal kapcsolatos, hogy poros, unalmas könyveket olvassak és még memorizáljak is. A gyakorlati órákkal semmi bajom az égvilágon, de amikor konkrét tartalmat kell biflázni, az bizony problémás, mert nem tudok csak egy dologra koncentrálni. A klubhelyiség ebben az órában viszonylag csendesnek számít, pont ezt igyekszem kihasználni, hogy valamit haladjak is a tanulnivalóimmal, de… - Maaarci, foglalkozz inkább velem. - Pislog rám egy lány, akinek a nevét se tudom. Valami… Rita? Rina? Franc tudja. - Ma nem lehet, tényleg tanulnom kell. - Mondom fintorogva lapozgatva újra az előttem lévő tankönyvben. Fabes nyakon is vágna, ha megint szereznék egy rossz jegyet a sok másik mellé. - De én érdekesebb vagyok. - Mondja sokat sejtetően. - Biztos vagyok benne, de a nem, az nem. Dolgom van ma, menj fárassz mást, biztos van olyan aki örül annak, ha szétteszed neki a lábad. - Mondom ki a szokásos bunkósággal, de most is, csak csalódott duzzogást látok, viszont továbbra is közel ül hozzám és még véletlenül se mozdulna el.
Egy ideig még tűröm, de amikor már sokadjára nyomja a karomhoz a melleit, az számomra már túlságosan figyelemelterelő, ezért látványosan becsukom a könyvemet, majd felkelek mellőle. - Mondtam, hogy nem. - Ismétlem meg cseppet sem kedvesen, majd a tekintetemmel egyből egy másik helyet próbálok keresni, és ekkor látom meg Dant. Tökéletes. Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy elköszönjek az R betűs lánytól, helyette egyből ledobom magam a másik fiú mellé, remélve, hogy ide már nem fog követni. - Salut. - Üdvözlöm Aident, még egy őszinte mosolyt is képes vagyok kipréselni, mert kifejezetten kedvelem őt. - Remélem nem zavarok, mert most itt fogok maradni, ha tetszik, ha nem. Bocs, tényleg tanulnom kell és folyamatosan próbálnak eltéríteni a célomtól. - Nyitom ki újra a könyvet az ölemben. - Egyébként te tudod, hogy mi a neve annak a csajnak? Valami R-betűs annyi a biztos. Én a Ritára tippelek, de sose lehet tudni. - Pillantok újra a nem rég ott hagyott lány felé, de aztán visszatérek a könyvemhez. Mondjuk lehet nem volt a legjobb ötlet pont Dant választani ahhoz, hogy nyugodtan tanuljak, de ha Rita/Rinával maradok akkor biztos, hogy még ennyit se sikerülne haladni ezzel a szarral.
Meglepő módon csönd volt körülöttem. Illetve nem, én voltam csöndben, ez a pontosabbik megfogalmazás. Mellettem hallottam, ahogyan mások beszélgetnek meg hangoskodnak, de ez mit sem zavart abban, hogy olvassak. Bár nagyjából mindig ezt csinálom, ha nincs kedvem szocializálódni, ami mostanában sűrűn megesik, mert elegem van az emberekből. Állandóan mosolyogni rájuk, meg kedveskedni, hogy befogadjanak… Áh! Fárasztó, meg amúgy is tanulni kéne. Komor arccal próbálok is figyelni nagyon arra, amit olvasok. Mégis inkább elkalandoznak a gondolataim. Leginkább arrafelé, hogy milyen szívesen ennék most valami édességet. Amiről egyből eszembe is jut, hogy mikor menjek le Roxmortsba. De nincs túl sok kedvem most hozzá. Bár azt hiszem ebben a szent pillanatban semmihez sincsen. El kéne mennem sétálni, vagy valami, hogy kiszellőzön a fejem. Lehet utána képes is lennék koncentrálni, mert jelenleg úgy fest, hogy egy picit sem tud érdekelni a tanulás. Rémes, így hogy nincs a bátyám, aki ellen versenyezhetnék, kinek jobbak a tanulmányai már kevesebb is a motivációm. Mostanra már azt se tudom mit olvastam, vagy hol tartottam. Egyáltalán milyen tárgy is ez? Alig feltűnően felemelem a könyvet, hogy megnézzem, melyik órámhoz is tartozik. Bájitaltan… Hát persze! Már emlékszem… Mélyet sóhajtva teszem vissza az ölembe a könyvet és ismét nekiállok az oldalnak. Vagyis állnék, mikor valaki mellettem terem és először csak pislogok magam elé, majd ránézek arra, aki köszönt nekem és amint leesik ki is az egyből vigyorgok rá. – Annyeong! – Ha már az angol köszönés kimaradt, akkor én meg koreaiul fogom üdvözölni. De nem baj, ennyit mindenki megért! Azt hiszem? -Szörnyű! Egyébként nekem is tanulnom kéne szóval nem zavarsz. Bár hangsúlyozom, csak kéne… Nem tudok úgyse figyelni. – vonom meg a vállamat. Bár reménykedtem benne, hogy Marcel lesz majd a megmentőm, akire később foghatom, hogy miért nem jutottam a végére az olvasásnak. Micsoda csalódás, hogy ő is éppen tanul… -Hm? – pillantok is a lány felé. – Ehm… nem Rica? Lányokkal nem sűrűn beszélgetek és nem is nagyon maradnak meg. – döntöm oldalra a fejemet, ahogyan én is elgondolkodok a nevén. Valahogy sose tudtak lekötni a nők. Amúgy is sokszor hasznavehetetlenek, szóval nem is látom sok értelmét, hogy barátkozzak velük. Persze akad kivétel, de… Nem, akkor sem nagyon beszélgetek velük. – De érdekes egyáltalán? Hacsak nem a barátnőd, akkor felesleges is tudni. – teszek még egy apró megjegyzést, ami lehet, hogy nem túl kedves tőlem, de Marcel szerintem már hozzászokott, hogy akit nem találok érdemesnek a kedvességre az nem is kapja meg tőlem. -Amúgy te mivel szenvedsz épp? – Ha tényleg nagyon tanulni szeretne, akkor nem én voltam a legjobb választás, ugyanis nekem semmi kedvem sincs hozzá és igen, a fiú lesz a legjobb eszközöm arra, hogy eltereljem a gondolataimat a bájitalokról. És én még azt hittem ma hozzá se szólok senkihez.
Hosszúnak érződik a mai nap és még közel sincs a vége. Sosem voltam kifejezetten az a típus, aki örömmel ül le a tankönyveihez tanulni: mindig más, jobb, érdekesebb dolog volt, ami lekötötte a figyelmemet, legyen az egy új hobbi, egy új ismeretség, vagy csak az emberek társasága. Bármi, ami nem azzal kapcsolatos, hogy poros, unalmas könyveket olvassak és még memorizáljak is. A gyakorlati órákkal semmi bajom az égvilágon, de amikor konkrét tartalmat kell biflázni, az bizony problémás, mert nem tudok csak egy dologra koncentrálni. A klubhelyiség ebben az órában viszonylag csendesnek számít, pont ezt igyekszem kihasználni, hogy valamit haladjak is a tanulnivalóimmal, de… 
