And we'll call this cold place home - Fabien & Marcel

Reméltem, hogy a Roxfort egyfajta újrakezdést, tiszta lapot jelenthet majd mindannyiunk számára, ugyanis hiába akadtak itt ismerőseink, mégis teljesen új közegbe csöppentünk. Ugyan furcsa volt nekem, hogy nem mindig jöttek egyszerűen a szavak, s a vélavérnek köszönhetően sokan jártak ismét a nyomomban, de megtanultam mindezt kezelni. Elég hamar barátokra leltem, és ahogy elnéztem, Marcel is megtalálta a saját társaságát. Mégis aggódtam az öcsémért, ugyanis elég rossz arcok közé keveredett. Nem szerettem mások felett ítélkezni, de ahogy elnéztem azt a bagázst, csupa bajkeverőkből állt.
Nem díjaztam, hogy Marcel ilyen alakok közé keveredett, azt pedig még nehezebben toleráltam, amilyen híreket hallottam róla. Lehet, hogy csupán pletykák voltak, lehet, hogy tartalmazott némi valóságot, de nem akartam, hogy a testvéremet összekössék ezekkel a balhékkal. Ezért is döntöttem úgy, hogy a tanulást félretéve a nyomába szegődök. Elég hamar megtaláltam őt a haverjaival, csakhogy nem akartam odamenni hozzájuk.
Még csak az kellett volna, hogy hallgassam az agyatlan kommentárjaikat, vagy azt, hogy az öcsém mennyire menőnek képzelte magát közöttük. Tisztes távolságból megvártam, hogy lerázzon mindenkit, és csak akkor indultam el utána, amikor a bagolyház felé vette az irányt.
Komótos léptekkel sétáltam utána, hiszen eszem ágában sem volt jelenetet rendezni mindenki előtt. Ennél diszkrétebb embernek vallottam magam, s úgy véltem, neki se tett volna jót, ha mindenki előtt kértem volna számon.
Óvatosan belöktem a bagolyház ajtaját, ekkor pillantottam meg az öcsémet, ahogy Macaron lábára leveleket erősített. Nem tudtam eldönteni, hogy kiknek szánta azokat, mégsem éreztem azt, hogy rá kellett volna kérdeznem. Megvártam, hogy Marcel elintézze a dolgát, majd amikor Macaron kirepült, zsebre tett kezekkel közelebb léptem a fivéremhez.
− Mizu? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben a hangom még mindig nyugalmat sugárzott.
− Ezt én is kérdezhetném öcskös. Hallottam, hogy milyen társaságba keveredtél – pillantottam rá. Még mindig békés voltam, Marcel nehezen tudott felidegesíteni, mégis képes volt rá időnként. Szerettem volna azonban, ha ezúttal normálisan beszélgettünk volna el egymással.
− Mondd csak, szeretnél mesélni valamit arról, hogy másokat szekálsz az új barátaiddal? – húztam ki a kezeimet a zsebeimből, majd összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Nem szerettem volna meggyanúsítani őt, de ismertem a tulajdon öcsémet, és még csak az hiányzott volna, hogy valami irtó nagy butaságba keveredjen. Nekem így is meggyűlt a bajom néha a nyelvi különbségek miatt a tanulással, nem volt szükségem arra, hogy még utána is rohangáljak. Márpedig megtettem volna, mert az öcsém volt, és bármilyen hülyén is viselkedett, felelősséggel tartoztam érte.

Mindennél jobban szerettem az öcsémet, épp ezért fájt végignézni, hogy mit tesz magával. Lehet, ő nem is látta, hogy mennyire rossz jövő várt rá, ha ezekkel a srácokkal bandázott. De hát mit tehettem volna azért, hogy a fejébe egy kis értelmet verjenek? Megpróbáltam beszélni vele. Egyszer, kétszer, ezerszer, sőt most is itt voltam, hogy megpróbáljam megóvni attól, hogy hülyeséget kövessen el. Anya talán azt mondaná, hogy engedjem el, hagyjam őt, és majd a maga kárán tanulja meg a leckét, de képtelen voltam végignézni mindezt.
− Igenis számít, Marcel – ingattam a fejemet. Engem hányszor látott furcsa alakok közelében? Direkt odafigyeltem rá, hogy ne kövessek el butaságot, ő pedig… Fejjel rohant a falnak minden alkalommal. Vajon lesz olyan alkalom, amikor kétszer is átgondolja majd, hogy kikkel barátkozik?
− Nézd, értem én, hogy úgy érzed, átmenetileg vannak körülötted, de abban az időszakban is a hatásukra tönkre teheted a saját életedet, vagy másokét. Megéri ez neked? – sóhajtottam fel, és engedtem le a karba font kezeimet, mert nem szerettem volna kioktatni, még akkor sem, ha sokszor mostanában így hangzott. Testvéri kötelességem volt megóvni őt.
Arra a kijelentésre viszont, hogy ő nem szekál senkit, magasba szaladt a szemöldököm, mert én nem így pontosan ezt hallottam. Előfordult párszor, amióta átjöttünk ide, hogy a hugrabugos háztársaim megkérdeztek arról, biztos testvérek voltunk-e. Én pedig minden alkalommal azt feleltem, hogy igen, csak Marcelnek nehéz volt elszakadni a Beauxbatonsból, és megkértem őket, hogy legyenek megértőek vele. A végtelenségig viszont nem lehetett tolerálni ezt a viselkedést.
− Mi lenne, ha a kisugárzásodat arra használnád, hogy valami jót tegyél? Ha ezek az emberek követnek téged, akkor miért nem próbálod olyantéren a hasznodra fordítani azt, hogy mindenkinek jó legyen? – szegeztem neki a kérdést, hiszen mindketten tisztában voltunk azzal, hogy a kéretlen pillantások mögött milyen vonzerő lakozott. Nem szerettem élni vele, egész életemben tagadni próbáltam azt, hogy mi vagyok, de Marcel… Marcel visszaélt vele, és sajnos nem a legjobb értelemben.
− Ugye tudod, hogy nem veszem be ezt a szöveget? Mindketten tudjuk, hogy nem érdekli őket, ha új vagy – pillantottam rá kérdőn, elvégre nem akartam elhinni, hogy a tulajdon öcsém ostobának nézett. Ez valahol még fájt is, ahogy a szemtelen kérdése is igazán mellbe vágott.
− Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valami értelmeset, és lóghatnánk együtt, mint testvérek, de ahogy elnézem, a mostani barátaidnak köszönhetően már ez sem számít neked – fordultam az ajtó irányába, hiszen ha az öcsémmel nem lehetett kommunikálni, akkor jelenleg nem láttam értelmét a maradásnak.