Mindig pirkadat előtt van a legsötétebb

Older siblings always feel the need to protect little brothers.

Hosszú volt az éjszaka. Az ég alja mintha vöröslött volna, amikor hazaértem, utolsóként a családból.
Miután elvégeztem a nagyi által rám szabott feladatot, vagyis ellenőriztem, hogy az egyetlen bátyám lehetőleg ne robbantson ki semmilyen maffiaháborút ezen a kontinensen, meg kellett ejtenem a heti jelentésemet is, pontosan este kilenckor. Amivel alapvetően persze semmi probléma nem lett volna, ha Londoni időben mérjük azt, nem pedig a New Yorkiban. Arról nem is beszélve, hogy a nagyi szokatlan mód késett, vagy húsz percet, de lehet volt az fél óra is, nem számoltam, noha nem tudtam megállni, az okára rákérdeztem, azonban nem avattak be. Nem fontos, intézte el egy legyintés kíséretében Fiorella Marchetti, én pedig feleslegesnek ítéltem a téma további firtatását. Nem azért voltam ott, hogy a nagyanyám viseltes dolgairól diskuráljunk - valójában, ha teljesen őszinte akartam lenni, nem is érdekelt, kit, miért, hogyan kínozgatott és gyilkolgatott az elmúlt időkben -, hanem hogy elmondjam az aktuális helyzetet, majd végre hazamehessek aludni.
Amikor azonban beléptem a lakásba, pár megtett lépés után már sejtettem, hogy nem lesz ez olyan egyszerű. Az első neszeket még csak véletlennek hittem.
Valaki csak megébredt, gondoltam naivan, esetleg Giu van megint rosszul, noha minden helyiség, köztük a mosdó és a nővérem szobája. Már-már én is elhittem, hogy a fáradtság okozta tévképzetek ezek, az agyam így dolgozza fel a majd harminchat órányi ébrenlétet, de nem. A hangok állandók voltak, hol halkabban, hol hangosabban szóltak, de léteztek. Gyanakodva vontam össze a szemöldököm, a sálam ugyan még az érkezés lendületből felakasztottam, de a kabátom már rajtam maradt.
Különös hangok voltak ezek, rugók, nyögések, talán még kisebb kiabálások is, olyanok, amelyek nem élvezetről, sokkal inkább szenvedésről adtak tanúbizonyságot. Ezt könnyen megtudtam állapítani, kellően sokszor hallottam már kíntól sikoltozó, fájdalomtól vergődő és életükért könyörgő emberek hangszínét ahhoz, hogy meg tudjam különböztetni a kettőt. Noha megjegyzem, nem sok választotta el őket egymástól.
Óvatos, halk léptekkel indultam a neszek irányába. A pálcám, hiába volt nálam eszembe se jutott, hogy felé nyúljak. A védővarázslatokra sem sajnáltuk a pénzt, így kizártnak tartottam, hogy ellenséges varázslóval legyen dolgom. A nyomok, már ha nevezhettem egyáltalán annak őket, az öcsém szobájának ajtajába vezettek.
Kopogtam, de nem érkezett válasz.
Tétováztam.
Normális esetben sose nyitottam volna rá egyik testvéremre se az engedélyük nélkül, nem akartam tudni, hogy ki mit csinál a szobájának magányában. Ez azonban kivételes helyzet volt. Óvatosan nyomtam le a kilincset, majd toltam be az ajtót, mire nem kevés víz tódult kifelé onnan, ez pedig nem volt jó, a legkevésbé sem. A szobában félhomály uralkodott, csak az éjjeliszekrényen álló lámpa adott némi fényességet, nem hagyva a sötétségnek, hogy mindent befedjen. Azt azonban még így is tisztán ki tudtam venni, hogy Bruno ide-oda dobálja magát az ágyon, miközben mintha a bezártságról és a sötétségről motyogna valamit.
Végiggondolva a nap eseményeit, már az Amerikaiakat, összeállt a kép és még csak meg sem kellett magam erőltetnem. Remegve szorítottam ökölbe a kezem. Öles léptekkel szeltem át a köztem és az ágy között lévő távolságot, majd ragadtam meg az öcsém vállát. Csurom víz volt ő maga, a pólója és az ágyneműje is. Komolyan hálát adtam a Sorsnak, hogy nem a tűz vagy,  hovatovább a levegő elemét örökölte. Azokkal sokkal nagyobb pusztítást végezhetett volna, mint pár centiméter vízzel a szoba padlóján és egy, a képessége miatt jelentősen átizzadt ágyneművel.
- Bruno, Bruno - ráztam meg őt határozottan, mégsem durván, erősen. Sosem lettem volna képes ártani neki, még véletlenül sem. - Kelj fel, csak egy rémálom az egész! - Noha nagyon jól tudtam: a képek, amelyek fel-fel villantak a szemei előtt, a valóságban is megtörténtek vele… megint.

@bruno marchetti