Have a little chit-chat - April & Aidan

Még mindig képes vagyok eltévedni az iskolában. Milyen bosszantó… Egy ekkora helyhez minimum térképet kéne adniuk! Annak örülök, hogy legalább a szobámhoz visszatalálok, bár időnként az is eltart egy darabig, mert ezekkel a lépcsőkkel csak a bajom van. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok jó eleve a tájékozódásban. Már csak azért is kéne találnom barátokat a házamból meg az évfolyamomból, hogy legalább az utat tudjam, meg ha őket követem, akkor egészen biztosan nem veszek el. Újoncként nehéz ám!
Talán az egyetlen hely, ahol még számomra is lehetetlenség eltévedni az az udvar. Pedig az is elég nagy ám, de ott kiismerem magam… mondjuk. Sokszor megyek ki, mert ott jól esik olvasni. Már amikor nem süt a nap, mert az kifejezetten irritál. De legalább nyugalmas. Igaz nem egy könyvtár, de megteszi. Oda amúgy is csak tanulni járok, mert hát igazából erre is van kitalálva. Itt viszont magam lehetek a gondolataimmal, ha éppen úgy tartja kedvem. Persze egy könyv mindig a kezembe van, még akkor is, ha egyébként nem olvasok, csak úgy teszek. Így biztosan nem zargat senki. Illetve mindig ebben bízok, de aztán sikeresen belém futnak egyesek, akiket valószínűleg csak a folyosón futólag ismertem meg és kedvük támad beszélgetni. Én pedig mint egy jól nevelt fiú csak vigyorogva társalgok velük. Egyenlőre kellenek a szövetségesek és azok a támpontok az életembe, akik a kezdeti nehézségeken átlendítenek majd. Aztán ha már feleslegessé váltak, akkor nem muszáj tovább beszélgetnem velük, de most még nem tudom, ki válhat a hasznomra később, így csak próbálok minél több embert magam köré gyűjteni. Koreában is sikeres volt ez a taktika.
Azonban az olyan nagy társasági embereknek, mint én is kell a szünet. Igen, szeretek egyedül lenni, bár azt hiszem, mindenki érez így egy idő után. Kivéve, ha magányos az ember talán… de azt nem tudom milyen! Így helyet is foglalok kint a friss levegőn egy padon, valahol, ahol biztosan nem lesz napsütés egyszer sem. Ki is nyitom az éppen aktuális könyvem, ami kivételesen nem is horror és nem is thriller. Különös nem? De igen nagyon is, főleg azért, mert Jóslástan tankönyvet fogok a kezemben. Hogy én mennyire rühellem azt a tárgyat! Mégis csinálom, de csak azért, mert szeretnék többet tudni ezekről a jóslás és látó dolgokról. Magamtól is utánanézhetnék, de egyszerűbb beülni egy órára, ahol a tanár többet tud nálad, majd óra után odamenni hozzá és kedvesen érdeklődni. Így még plusz pontot is szerezhetek, de jó nekem! Pedig amúgy csak magam miatt kérdezem.

A múltkor találtam egy sérült pici Jarvey-t, Astor segítségével megmenthettem az állatot, biztonságba került, szakértői kezekbe! Időnként meglátogathatom, ám mivel egy vadállatról van szó, ezt nem sűrűn engedhetik meg. Főleg a vadőr nem, amit megértek. Így ma volt az utolsó,hogy ránéztemaz állatra, a szívemből szabadon eresztettem, többet nem "zaklatom", hiába fog hiányozni. Majd ha idősebb leszek, akkor biztos ebbe az irányba fogok menni. De hosszú az út odáig és göröngyös, de mindent megteszek ennek érdekében. Oda jutok és megmarkolok mindent, ami kell hozzá. A bátyám edzésen van, nekem üres órám akadt, így az udvaron találtam elfoglaltságot. Levegőztem. Ám a fejemben olyan gondolatok cikáztak, hogy nem tudtam neki megáljt parancsolni. Már az akadémiai szakokon agyaltam, holott az még cudarul de messze volt. Hogy most azonnal akadémista akarok-e lenni, hogy bestia gondozói szakon lehessek?  Igen, ezt akartam. Mindennél jobban. Nem akartam azt, amit a bátyám, nem akartam a nyomában járni és azt csinálni, melyet ő is. Akármennyire is szeretem őt... nem járhatok mindig a nyomában. Az udvar majdnem üressen kongot, a padon egy fiú ücsörgött. Az arcát nem láttam, a háta mögött álltam méterekre. De kíváncsi voltam, hogy ki az, aki idekint ücsörög egymagában... gondolom az aki egyedül akar lenni. Mindenesetre én megközelítettem és megálltam a pad mellett. Felismertem. A szemeim is felcsillantak és széles mosolyom is előkerült.
- Aidan! - nem sűrűn látom az unokatestvéreimet, majdnem mindenki más házba (vagy iskolában) tanul és eléggé más területen mozgunk. Nem sűrűn találkozunk még akkor sem, ha gyűlés vagy étkezés foyik. Így aztán örülni szokott a fejem, mikor egyikükkel össze találkozok. Most is ez történt.
- Leülhetek...vagyis, zavarok? - kérdeztem azért meg, mert hát biztos magányra vágyott és ezért került ide ki, így aztán eléggé zavaros az, hogy mit csináljak. Bár abban azért reménykedek, hogy nem egy másik Mardekárost vár, mert ha mégis úgy lenne, már nem lennék itt.  

Hogy jelenleg mire is vágytam? Egy nagy adag forrócsokira, cseresznyés sziruppal és tejszínhabbal a tetején, miközben a kedvenc Stephen King könyvemet olvasom egy csendes szobában, lehetőleg az ablakban ülve. Hogy szerintem ebből mi fog jelenleg megvalósulni? Az, hogy olvasni fogok. Ellenben sajnos nem horrort, és a közelemben sincs semmilyen édesség. De még csak nem is kényelmes annyira a hely. Nos, legalább csend van. Az is ki tudja meddig. Viszont kihasználom minden percét annak, hogy nincs körülöttem más és nyugalmam van. Dan nem tudja mit jelent a magány! Oh, de igenis tudom, sőt mostanában egyik kedvenc időtöltésemmé vált, hogy egymagam legyek. Bár néha csak a kényszer hozza így, hiszen ha az embernek nincsenek barátai az új suliban, akkor nehéz velük időt tölteni. Na hát… Megesik. Túlélem!
Most ellenben csak a tanulásra koncentrálnék, ha lehet. A betűket sikeresen el is olvasom, azok szavakat formálnak, de semmi sem marad meg. A szemem olvas, de az agyam mintha ellenállna, és csak azért sem fogadná be az információkat. Tudom, hogy a figyelmünknek vannak határai, de én még nem érhettem ezt el, hiszen csak most kezdtem. Mélyet sóhajtok és lemondóan bámulok csak magam elé inkább. Ezzel pihentetem magam. De mintha valaki odafent megsajnált volna, hogy küldött nekem valami mást, ami lefoglal majd.
Először csak meglepetten nézek fel a könyvből, hogy ugyan mégis ki tudhatja a nevemet ilyen jól, de amint felismerem az unokatestvéremet, máris elmosolyodok. – April, nahát! Szia! – Jó igen, még mázli, hogy családtag köszönt rám. Lehet ha más lett volna, akkor magamban mérgelődnék, amiért megzavart a… Hát nem mondhatom, hogy a nagy tanulásban, mert igazából csak szenvedtem, de valami indokot biztosan találtam volna, hogy morogjak. Így ellenben csak vigyorgok a rokonomra. – Ugyan, amúgy sem igazán megy most az olvasás, szóval kérlek! Még örülnék is, ha maradnál. Úgysem sűrűn futunk össze. – Ahogyan senki mással sem nagyon találkoztam még. Pedig azt hittem, hogy majd mennek a családi találkozók itt, meg simán tudok az ő nyakukon lógni, de nem. Alig látom őket. – Mesélj, hogy vagy? – kérdezem is meg amint helyet foglalt mellettem, mert ha valakinél tényleg érdekel mi történt vele mostanában, akkor az a család.

Az ő meglepettsége és öröme szinte már kézzel tapintható, ami meg is nyugtatja a lekem azzal kapcsolatban; nem zavartam meg semmi fontosban. S ez jó, örömmel tölt el. Főleg hogy ugyanannyira elfoglalt jelen helyzetben, mint jómagam. Nagyon rég nem jutott időm arra, hogy rendesen kikapcsolódjak. Sok a tanulnivaló, valamiért nagyon felhalmozódott mostanság, reméltem hogy csak én érzem így. Persze nyilvánvaló, hogy direkt temetkeztem bele és vállaltam át mindent, amit csak bírtam - illetve azt is, amit nem - mert nem akartam a magam gondjaival, gondolataival foglalkozni. Nem mondom, hogy sok volt belőle, mert igazából csak három óriásit sikerült összehozni, de azt is én kerestem magamnak, így nem szólhatok egy szót sem. Nem is teszem, a panaszkodás nem az én kenyerem. Helyet foglalok mellette, rápillantok a könyvre, elég érdekesnek tűnik, megmosolyogtat, de aztán a figyelmem is a srácé.
- Nem tudok sok mindent. Bár, ha őszinte kell hogy legyek és már miért is ne legyek veled az, akkor azt mondanám, hogy kutyafuttában teszem mostanában a dolgaimat. Elkell döntenem hogy milyen szakra megyek majd tovább és igen, tudom, hogy rengeteg időm van hozzá, de...őszíntén? Fogalmam sincs. Körülöttem már mindenki tudja mit akar és merre... én meg csak a vállamat megvonom egy passzra hagyatkozva.... - darálom le mindezt majdnem egy szuszra, mert hát muszáj mindenzt kiadnom valakinek. És hát miért ne neki? Ő nem adja vissza remélem a bátyámnak... A tulajdon tesómnak meg nem állok le panaszkodni. Mondjuk ez sem csak panaszkodás volt. Mondjuk úgy, hogy ezzel elégedettség hullámzott rajtam végig. De ha mindez anyám fülébe jut, akkor tölthetek egy egész napot azza, hogy hallgatom és hallgatom őt, hogy melyik szak lenne szerinte jobb. Ő jobb helyen látna mint egy kviddics, vagy egy lénygondozói...ahogy apám is több mindent várna el tőlem (is). De nem akarok erre gpondolni, teljesen letargikus állapotba hoz ez az egész... inkább lapozok és a gondtalanabb részekre koncentrálok. Mondjuk Aidanra.  
- Bocsi, hogy csak így rád zúdítottam mindezt.... - szólaltam meg bocsánatkérően, majd a könyv felé böktem.
- Te meg talán magányra vágytál, hogy bele merülhess ebbe a jófajta könyvbe?

Ühüm… Én is őszinte szoktam lenni mindenkivel! Viccet félretéve, tényleg érdekelt mi újság van az unokatestvéremmel, a szavaira pedig csak pislogok. Nem csak azért, amiért ilyen gyorsan elmondta, hanem hogy még fiatalabb is nálam April és ilyeneken aggódik. – Ehm… Én sem tudom még mire megyek… Szóval szerintem emiatt nem kell aggódnod. – mosolygok rá bátorítóan. – Sokan még az akadémián sem tudják ám mik lesznek. Leginkább csak olyan szakot választanak, ami érdekli őket, aztán majd elválik mi lesz belőlük. – Még bólogatok is mellé, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Erről most nekem is eszembe jutott, hogy a nagy irányvonalakon kívül én se tudom ám, mit akarok az életben. Politikusnak lenni szép dolog lenne, de nem úgy megy ám az. Szóval B tervem nincs is. Tulajdonképpen pontos elképzeléseim így alapból nincsenek. – Most én is elkezdtem pánikolni te jó ég. – kezdek el nevetni. Jó nyilván azért még nem fogok rohamot kapni, amiért nem tudom mi lesz velem. Majd ezt is kitaláljuk és meglesz mit szeretnék az élettől. Valószínűleg az utolsó pillanatokig fogom halogatni az egészet és majd a nagy sietségben döntök. Nyomás alatt amúgy is mindig jobban teljesítek. Furcsán vagyok összerakva az biztos.
-Ugyan már, csak nyugodtan. – mosolygok rá szélesen. – Többek között erre is van a család nem? Hogy meghallgassuk egymást. – Bár alapból hozzá vagyok szokva, hogy sokszor valamiféle terapeutának használnak az emberek, mert én meghallgatom őket. Nem nagyon tudnak meghatni és nem is nagyon érdekel, de persze panaszkodjanak csak! April esetében még talán azt tudom mondani, hogy kíváncsi vagyok mi történik az életében és nem azt érzem magamban, hogy mikor lesz már vége, csak éppen tanácsot nem fogok tudni neki adni.
Pillantásom a könyvre téved. – Ez? Jófajta? Nem is szeretem a Jóslástant… Csak muszáj tanulnom. – nyüszögök neki egy sort. Tudom, tudom, a tanulás fontos és még hasznos lesz nekem ez a tárgy – vagy nem – de attól még rémesen unalmas. Ha látó vagyok, akkor sem vagyok benne teljesen biztos, hogy megéri. – De amúgy csak csendre vágytam, hogy tanulhassak, de lássuk be… Ez nem fog bekövetkezni úgysem! – Így odébb is teszem a kötetet jó messze! Na jó nem annyira messze, mert még vissza kell vinnem a könyvtárba.

Még hogy nem kell aggódnom? Most viccel? Most mondtam le a kviddicsről a lényekért, mert nem akarok repülni, erre ne aggódjak? Oké... akkor most le kell higgadjak... szusszanok, nagy levegőt veszek és elmosolyodom.
- Akkor még nem késtem le semmit sem? Ez jó hír. - talán meg is nyugtat a dolog, egy kis árnyalatnyival. Lesz időm majd később aggódni ezen úgy néz ki. Amikor viszont kinyögi, hogy most ő pánikol.... na arra jóízűen felnevetek, még könnycsepp is kerül a tekintetembe, annyira jól esik. Akkor már ketten pánikolunk ezen...ezen amin még tökre ráérnénk. Okkal, nem?
- Bocs, az én hibám...túlságosan is ragadós. - öltöm ki egy kicsit a nyelvem, aztán csak figyelni kezdem őt mosolyogva. A Jóslástan...nem épp jófajta, vagy micsudi..
- Na abban aztán nem tudok segíteni.... - ingatom meg a fejem gyorsan, majd figyelemmel követem a könyv elhelyezését a padon. Úgysem fog kelleni most, amire lelkesen bólogatok is egy sort. Le se esik úgy hirtelen, hogy elsősorban én vagyok a zavaró tényező...
- Majd tanulsz később. Tisztitsd ki a fejed, úgy sikerülni fog befogadni az új tanulni valót. - komolyan kezdem el mondani mindezt, lassan én magam is elhiszem, de aztán csak szusszanok egyet.
-  Nem zavarlak sokáig igérem. Csak túl sok volt a gondolatom, túl sokat kattogtam rajta és nem igazán tudtam kiereszteni sehogy sem... de már sokkal könnyebb. Akkor nem gáz, hogy valami lénygondozói szakon induljak el, ugye? Csak mert anya valami olyan politikaszerüt akar...de azt meg én nem... nem tudom hogy mondjam meg neki, mikor múltkor hallani sem akart másról... - újabb gondog, de ezt majd én magam oldom meg... valahogy.
- Zajlik az élet nálunk is... - ingatom meg a fejem, majd suttogva folytatom.
- Nem árulod el ugye? - egy biztos pont legyen még a bátyám mellett Ő is. Nem akarom, hogy anya fülébe jusson, oltári csete patét rendezne. Kihagynám.