Közeledik a hálaadás, amit az itteniek egyáltalán nem ünnepelnek, de számomra az ünnep mindig is sokat jelentett, hiszen főleg a családról szólt ez az időszak is számunkra. A vacsora viszont ebben az évben mindenképpen el fog maradni, a legnagyobb sajnálatomra, pedig ez az egyik kedvenc ünnepem, hiába töltök amúgy is annyi időt a testvéreimmel, amennyit csak lehetséges. Ale-vel viszont sajnos még nem is volt nagyon alkalmam találkozni, ugyanannyira elfoglalt, mint Ciro és Giu, és be kell vallanom magamnak, hogy ez az, ami igazán megvisel az itt létben: hogy nem láthatom őket olyan gyakran, mint amennyire szeretném. De a hálaadásból nem engedek! Még akkor se, ha ebben az unalmas országban nem létezik, az nem jelenti azt, hogy nem is ünnepelhetjük meg a magunk módján. Nem igazán tudok elszabadulni az iskolából, pláne az új szigorításoknak köszönhetően, de Ale-vel sikerült egyeztetnem egy időpontot, amikor le tudunk ülni a Három Seprűben pár órára. Én pedig komolyan gondoltam azt, hogy meg fogom tartani a magunk kis privát hálaadását. Alapjáraton soha nem szoktam főzni-sütni. A konyha nem az én világom, nem is érdekelt soha, mindig volt valaki más, aki megcsinálta nekünk a lakomákat, de a hálaadás ebből a szempontból is mindig más volt. Az egyetlen dolog, amit meg tudok csinálni, az a sütőtökös pite, és az évek alatt szinte tökélyre fejlesztettem a saját receptemet. Ezen egy alkalommal nem félek bepiszkolni a kezemet és a konyhában tevékenykedni, pedig máskor az orromat húzom még csak a lehetőségének is annak, hogy összekoszoljam magam. Mivel ezúttal nincs arra lehetőségem, hogy a szokásos otthoni környezetben készítsem el azt a bizonyos pitét, kénytelen voltam kreatívnak lenni. Nagy nehézségek árán sikerült megtalálnom, majd betámadnom a roxforti konyhát, és a manók hathatós segítségével el is készültem a sütőtökös pitével, amibe most is kevertem egy kis diót, titkos hozzávalóként. Természetesen gondolok arra is, hogy Ale glutén érzékeny, így figyeltem arra, hogy rizslisztből csináljam meg az édességet.
A megbeszélt időpont előtt nem sokkal, tőlem szokatlanul izgatottan lépek ki végül a kastélyból, hogy sietős léptekkel induljak meg a Három seprű felé, kezemben gondosan tartva a még mindig meleg, becsomagolt pitét, vigyázva arra, hogy még véletlenül se csússzak meg a nedves kövezeten: még csak az hiányozna, hogy ha a kemény munkám kárba veszne. Nem vagyok egy nagy konyhatündér, nem is tervezek az lenni, tudom, hogy mindig lesz más, aki majd helyettem főz, de ez is az egyike azoknak a módoknak, hogy ki tudom mutatni a testvéreimnek, hogy mennyire is szeretem őket igazából. Az utóbbi időszak pedig senkinek sem volt a legegyszerűbb a költözés miatt, úgyhogy a bátyám kiérdemli, hogy kényeztessem egy kicsit, ha már a többiek nem értek rá. A hidegtől kissé kipirulva lépek be végül a Három seprűbe, és tekintetemmel egyből a testvéremet kezdem kutatni. Amint észreveszem, egyből nagy mosoly jelenik meg az arcomon és már megyek is oda hozzá. - Ale! Szia! - Intek neki a szabad kezemmel, amivel nem a pitét fogom, majd amint odaérek az asztalhoz, óvatosan le is teszem az édességet, hogy aztán röviden, de minden szeretetemet beleadva megölelgessem. Egyikünk se ölelgetős típus, de úgy éreztem, hogy erre most nekem szükségem van. - Hogy vagy? - Kérdezem miután elengedem és lehuppanok az egyik székre, miközben igyekszem megszabadulni a sálamtól. - Ughh, Castiel túlságosan körém tekerte, mielőtt elindultam volna. - Mondom kicsit fintorogva, miután végre nagy nehezen megszabadulok az emlegetett sáltól, majd a kabátomtól is. Gyorsan lesimítom a kócossá váló tincseimet - hiszen sosem szerettem ha nem áll úgy a hajam, ahogy én szeretném -, majd újra a bátyámra mosolygok. - Hoztam magunknak meglepetést egyébként. - Jegyzem meg miközben felé tolom a tányért, amin jelenleg nem látszik, hogy mit is rejt a csomagolás alatt, habár valószínűleg nem lesz nehéz kitalálni.
