– Mi a fasz…? –Értem én, hogy az emberfia beteg, meg nem jön iskolába sulikezdésre és kihagyja az első hónapot… De az nem azt jelenti, hogy elfoglalhatják az ágyát, héló! Hát ki volt az a bátor, aki ezt meg merészelte tenni és Simo miért is nem akadályozta ezt meg? Na vele is el kell beszélgetnem erről, de most más dolgom akadt. A ládám hangos puffanással köszönt a padlónak, mikor elejtettem azt az ajtóban. Mert igen, már ott szembesülnöm kellett azzal, hogy valami jött-ment tag belakta a helyem. Ezen most felhúztam magam és nem tudom, hogy a tag jól járt-e azzal, hogy nem volt bent a szobában. Az biztos, hogy ez az állapot nem maradhatott így! A vállamról is ledobtam a táskát, sapimat megfordítottam a fejemen és kezdődhetett is a takarítás. Anyám most irigykedne, ha megtudná ezt… már, mint hogy takarításra szántam a fejem. Természetesen nem a szó szoros értelmében kellett ezt érte. Egy pálcaintés és a szekrényen lévő idegen holmik, máris a másik üres ágy melletti… földön landoltak. Biztos nem fogom neki berendezni az új helyét. Ha már volt annyira pofátlan, hogy megpróbálta belakni az enyémet, hát lakja be az újat is. A ruhásszekrény tartalma is mindeközben a másik helyen landolt. Ezt az ágyra dobtam kivételesen, de szanaszét azért! Kíváncsi voltam ki lehetett az új jövevény, így a kezembe akadt könyvei egyikében meg is pillantottam a nevét. Csodás… Ki gondolta volna, hogy Brightmore famíliába Mardekáros tag kerül. De eddig hol lehetett? Tuti valamelyik másik suliból jött szökevény, aki csak egy évig fog maradni. Hah… megbánja még, hogy idejött. A cuccait szépen áthordtam (értsd: berendeztem úgy neki a helyet, mintha tornádó sepert volna végig ott), a könyveit és az utazóládáját meg felragasztottam a mennyezetre. Azokat egy darabig úgy sem szedi le onnan. A saját holmimat kipakoltam és már dobtam is le magamról a cipőket, hogy az ágyamba vethessem magam. Muszáj volt pihennem… megviselt a hoppanálás…
Nem fogok hazudni… Lehetséges, hogy megint kicsit eltévedtem. Pedig azt hinné az ember, hogy ennyi időt alatt már megtanulom, mi merre van, de nem. Szörnyen tájékozódok és ez meg is látszik, hogy tovább maradok a szobámon kívül, mint szeretnék. De végre valahára megtalálom az utam és másra sem vágyok, csak hogy leülhessek olvasni. Most is hónom alatt vagy három könyv is van, és végre le akarom őket rakni. A szobámba érve viszont meglepetés fogad. Nem, nem az tűnik fel elsőre, hogy bárki is lenne ott rajtam kívül, ez elhanyagolható apróság, sokkal inkább zavar, hogy a cuccaim szét vannak dobálva. Nem vagyok rendmániás, de azért… Most felment bennem az a bizonyos pumpa. Fel is vonom az egyik szemöldökömet és csak ez után kezdem keresni, hogy ki is a felelős, akit végül az ágyon fekve találok meg. Kiváló… Mindenesetre elmosolyodok, ahogyan meglátom és próbálok valami jobb pofit vágni. – Úgy érzem rossz helyre pakoltam az érkezésemkor… Sajnálom, nem mondta senki, hogy foglalt lenne az a rész. – közben a könyveimet lepakolom, majd igyekszem valami kincstári rendet tenni a szobában. Nyilván nem mindennek kézzel állok neki, amit varázslattal el lehet intézni, azt azzal is fogom. – Oh milyen udvariatlan vagyok! Aidan Brightmore volnék. – nyújtom is felé a kezem, hogy akkor rendesen is bemutatkozzak. És remélhetőleg neki is megtudom a nevét. Jövőbeli barát vagy ellenség… Igazából szinte mindegy, bár a lakótársakkal jobb volna legalább egy neutrális viszonyt kialakítanom. Nem akarok minden nap úgy hazajönni, hogy egy csatatérre lépek be. Így is, már most fáradt vagyok, kell még nekem egy felesleges vita… Másra szívesebben fordítanám az energiáimat, így csak próbálok továbbra is kedves maradni, bár azért zavar, hogy így jelezte: Rossz helyen vagyok. Valami azonban nagyon hiányzik… - Nem tudod hol vannak a… Áh… - tekintetem csak ekkor szegezem a plafonra, ahol a könyveim mellett a bőröndömet is meglelem. Ötletes, de most kedvem lenne azért belefojtani egy pohár tejbe. Remélhetőleg laktóz érzékeny… Úgy értem! Csak mosolyogva szenvedj tovább Wonnie és próbáld meg kitalálni, hogyan oldod ezt meg.
Felmerült bennem a kérdés, hogy a rumli tulajdonosa mikor óhajtja betolni a képét a szobába. Fáradt voltam, de meg akartam várni. Muszáj volt látnom a pofázmányát, amit vágni fog, mikor szembesült a tudattal: rossz helyre pakolt. Még időben meg kellett mutatni, hogy ki itt a főnök. Nem szabadott minden jött-mentnek engedni, mert akkor még elszabadul itt a pokol. Sokat nem is nagyon kellett várnom. Már épp csatoltam ki az övemet, hogy majd átvedlek alvósba, mikor nyílt is a szobánk ajtaja. A fekete hajú jövevény tényleg nem tűnt ismerősnek, de ez nem jelentett semmit sem. A keleti népek egyformának festenek, nem egy pedig metamorfmágus tudtommal. A hajszínüket meg előszeretettel cserélgetik. A mosolyra viszont nem számítottam, de ahogyan elnéztem, elég erőltetett volt. Helyes, pont ilyesmire számítottam. Próbálj csak higgadt maradni. Majd nem fogsz. – Tökéletesen érzed zöldfülű! Habár azt nem értem, hogy egy Brightmore hogy keveredhetett a Mardekárba. Érdekes srácnak nézel ki, de elszúrtad az első benyomást. –Esélyt talán kapni fog, hogy ezt kijavítsa, mert tök jó arc vagyok és megadom neki. Majd. Idővel. Amiről nem fog tudni, hogy mikor is lesz. Majd rá kell jöjjön magától, ha akarja a dolgot. Ha nem, hát… Bár a klubhelység kanapéja kényelmes, azért nem aludnék rajta. – Az már biztos. Gideon Turner. –Udvariasság szorult belém még, ezért csaptam bele a kezébe. Meglepően puha volt, de erős-férfias kézfogással párosult. Mélyen a másik szemébe is néztem közben, még megszorítottam jobbját. – Kevés ázsiaival fogtam kezet, de mindnek olyan puha volt a keze, mint a babapopsi. Nálatok ez ilyen divat, vagy mi? –Próbáltam némi kedvességet csepegtetni hangomba és érdeklődést mutatni felé. Ha már egy szobába kerültünk, valamennyire csak meg kell ismernem. Aztán persze mit sem zavartatva magam, vettem le a hosszú nadrágom és húztam fel a rövidet, amiben majd aludni akarok később. Láthatta rajtam a fáradtság jeleit, ha nagyon akarta, bár valami azt súgta, hogy Dan el lesz egy darabig a cuccaival. Azokkal, amik a földön és az ágyon voltak, már egész jól haladt… a plafonosok lesznek a nehezebbek. – A… mik? De egyébként nem, hova is gondolsz? –Húztam az agyát. Ártatlanul pislogtam is mellé. Nyilván a nem látható holmijaira gondolt, amiket természetesen jó helyre tettem: felragasztottam a mennyezetre. De nem segítettem levakarni onnan azokat. Inkább visszamásztam az ágyamba, miután a levetett nadrágot és a pólómat szépen a szék háttámlájára terítettem. A sapi maradt, szerettem úgy aludni a félmeztelenség mellett. Csak még előbb néztem a műsört. Legalábbis reménykedtem abban, hogy elszórakoztat a szenvedésével.
Tipikus bika személyiség vagyok. Sokat le tudok nyelni és türelmes vagyok a végletekig, de ha nagyon elegem lesz mindenből, akkor egy időzített bombaként robbanok, és senkinek nem kívánom, hogy akkor a közelembe legyen. Most ellenben az új szobatársam elég közel állt ahhoz, hogy már most a legelső közös napunkon megtapasztalja, hogy milyen is a rosszabbik felem. Mégis mikor meglátom a rumlit, egyelőre csak egy mosolyt erőltetek magamra, mert nem akarok egyből bunkón indítani. Ő azonban nem segít a saját helyzetén… Zöldfülű?! Mégis mit gondol kit nevez így? Hogy eltereljem a saját magam figyelmét az idegességről, inkább csak kiroppantom a nyakam, majd veszek egy mély levegőt és egy gonoszabb mosollyal nézek rá, hogy a mondat második felére válaszoljak. – Szóval a családomnak ekkora a híre? Hm… vicces. De nem értem miért ne kerülhetnék a Mardekárba. Úgy tudom ide a ravasz és agyafúrt emberek kerülnek. – Szépítsünk egy keveset a tényen, hogy nem ez az egyetlen indoka az ittlétemnek. Bár a Hollóhátas és Hugrabuggos családtagjaim mellett ez valóban furcsán festhet. Nos, nekem ellenben mindegy mit gondolnak. Amíg képes vagyok minden hátsószándékomat egy mosoly mögé bújtatni, addig senki rá sem jöhet, hogy milyen is vagyok. -Igyekezni fogok a jövőben, hogy kevésbé tűnjek parasztnak, Gideon. – teszem még hozzá vigyorogva. Nos legalább viszonozta a kézfogást, ez mindenképpen jó jelnek minősül nálam. Kellenek a szövetségesek, pláne a saját házamból. – Hm? Gondolom mert fontos számunkra az ápolt külső és ennek következményeként puha lesz a kezünk is. Nekem még nem tűnt fel, hogy más lenne, mint egy nyugatinak. – vonom meg a vállamat. Majd pont azt nézem, hogy kinek mennyire puha a keze igaz? Lányoknál sem érdekel, nemhogy férfiaknál… De amit mondtam igaz, nekem nagyon fontos a szép és ápolt külső, ahogyan egyébként szerintem sokan másoknak is, ez nem csak egy ázsiai dolog. Külső alapján ítélkezünk a legtöbbet, nekem pedig fontos a jó első benyomás. És igen, használok kézkrémet, abba most mi van?! Szemem sarkából látom, hogy öltözködni kezd, de ügyet sem vetek rá, inkább a saját cuccaimat próbálom helyretenni, majd pedig a többi könyvemet kezdem keresni, és láss csodát, meg is lelem őket a fejem fölött. Kérdésére ellenben csak a plafonra mutatok. – Ugyan… Biztos nem is tudod ki művelte. – húzom féloldalas mosolyra a számat, majd csak állok és nézem a cuccaimat. Ezt hogy oldom meg? Pálcámat az ujjaim között kezdem forgatni, miközben a nyelvemmel csettintgetek. Jobb ötlet híján egyenlőre csak megnézem mennyire vannak odaragadva és az egyiket a szekrényemről szerzett tárggyal megdobom. Nem esik le. Most vagy én dobok gyengén, vagy így nem fog lejönni. Mélyet sóhajtok és máris törni kezdem a fejemet valami új megoldáson.
Az a nyak kiroppantás elég fájdalmas lehetett. Hogy nem tört el neki? Sokáig nem kellett gondolkodnom rajta. Mosolya gonoszabb formát öltött. Helyes, helyes. Ez már tetszett. Természetesen viszonoztam vigyorát, még szavait hallgattam. – Nem. Csak eddig az összes rokonod Hollóhátas és söpredék házas, de te valamiért ide kerültél. Ritka kincs lehetsz, hallod-e. Majd leteszteljük, hogy a Süveg tévedett-e. –Nem volt kérdés, hogy felkeltette a srác az érdeklődésemet. Nekem nem számított a név, meg ilyenek. Ha normális tag, akkor szerintem nagyon jóban leszünk. Ha nem, akkor megkeserítjük egymás életét. Ellenségre is szüksége van az embernek, nélkülük nagyon is unalmas lenne az élet. Azt még nem találtam ki, hogyan tudná majd bizonyítani, hogy valóban Mardekáros. Ellenkezni meg hiába is akarna. Át kell essen a beavatáson és kész. – Velem ne legyél, és minden rendben lesz. Parasztságról jut eszembe. Hogy szokták nálatok, így? –Valahol olvastam olyasmit, hogy meghajolnak egymásnak, vagy mi a szösz. Meg olyat is, hogy megtámasszák a kezüket vagy mit… áhh tudja fene. Mindenesetre kapott egy meghajlást, legyünk már udvariasak. Legfeljebb kiröhög, de akkor meg udvariasan betörőm a képét. Mit számít. – Felőlem. Elfogadom a magyarázatot, mert megcáfolni nem tudom. Amúgy is csak kedves akartam lenni és dicsérni, de ne szokj hozzá. –Megvontam a vállam. Azok a puha mancsok tudnának örömet okozni egy két helyen. Az enyém persze nem volt ilyen. Túl sokszor verekedtem ahhoz, hogy puha legyen a bőröm. Meg aztán amúgy is csak magam voltam és már megszoktam a felületet. Alex meg forduljon fel… nem is értettem magam, miért jutott most megint eszembe… Ohh, dehogynem. Hiányzik a hülye feje, de elcseszett mindent… Nem akarok vele találkozni, de elkerülhetetlen lesz idővel. – Már erre jöttem be én is. –Szúrtam oda ártatlanul. Hova gondol. Én soha nem tennék ilyesmit senki holmijával, hogy felragasszam a mennyezetre. Ugyan már. Meg is esne rajta a szívem, ha valóban nem én lettem volna a tettes. Tarkómon összekulcsot kezekkel és terpeszkedve figyeltem az ágyról Dant, ahogyan megpróbálja leszedni a cuccait. Naiv. Egy hozzávágott tárgy nem fogja megoldani a problémát. Gyenge ragasztónál már leestek volna. De hát nem is holmi mugli ragaccsal van felfogatva oda bármi is. Ezt a bűbájt tavaly olvastam a zárolt részleg egyik könyvében. Kizárt, hogy megtalálja az ellenszerét. Kénytelen lesz megvárni, ameddig elmúlik a hatása. Vagy megkérni, hogy segítsek neki. Szép lesz a műsor, az biztos.
A nyakam csak azért roppantom ki, hogy legyen egy pár másodpercem átgondolni, hogy nem szabad most rögtön beszólnom neki. Így meg is nyugszok, de a mosoly már megváltozik. Ami meglep, hogy az ő arcán is hasonló ábrázat jelenik meg, de hát nekem jó. Igazából… ha hasonló alkat hozzám talán, esetleg még jóba is lehetünk. De ezért a kis húzásáért mindenképpen kapni fog. – Kérlek ne vegyél egy kalap alá velük. – sóhajtok fel. – Talán egy család vagyunk, de ez nem jelent semmit… - szemeim szikráznak, ahogyan ezt kimondom, csak hogy jelezzem: Ugyan Brightmore vagyok, de nem vagyok ugyanolyan, mint a többiek. Nem vagyok kivételes, szerintem amúgy mindannyian nagyon különbözünk egymástól, még akkor is, ha a családom nagy rész a Hollóhátban van jelenleg. De azt szeretném itt és most leszögezni neki, hogy az ok amiért itt vagyok az az, hogy ahogyan ő is mondta: Ritka egy kincs lehetek. Azt hiszem a családból valóban csak én vagyok ilyen… kétszínű, mondjuk ki. Ugyanakkor pont a rokonaim azok, akiknek akkor se ártanék, ha kéne. Ennyire azért tisztelem őket. Kérdésére először csak felvonom a szemöldökömet, majd csak kérdőn pislogok, hogy mit is akar csinálni. Mikor pedig leesik akkor sem nevetek, csak biccentek egy aprót. – Valami hasonló, de kérlek, hanyagoljuk a koreai formalitást. Elegem lett belőle amíg kint éltem. – adom is meg a rövid magyarázatomat, plusz én nem várom el, hogy valaki, aki nem is ismeri a kultúrát megpróbáljon annak megfelelően viselkedni. Hiszen én sem feltétlenül mindig tartok be minden szabályt. Neki akkor pláne nem kell törnie magát. – Azért értékelem az udvariasságod! – Valami aranyosabb mosoly is megjelenik az arcomon, ami kivételesen egész őszintének mondható. -Szóval… nálad ez a kedvesség? Érdekes, de legyen, ez esetben köszönöm! – Sose jegyezték még ezt meg nekem. Valószínűleg azért, mert Koreában nem újdonság. De ezek szerint neki feltűnt. Most kedvem lenne ismét megfogni a kezét, hogy értsem, mire gondol az alatt, hogy az én kezem mennyire puha, de… Nem teszem. Még a végén félre fogja érteni, vagy valami. Pedig nekem semmi olyan szándékom sincs! Ki is ráz a hideg hacsak belegondolok, hogy… Áh inkább hagyjuk is! -Ühüm… Nos ha véletlen megtudod ki tette, akkor szólnál nekem? Elbeszélgetnék az illetővel. – ismét megjelenik a gonosz vigyorom. Pontosan tudom, hogy ő volt, de tetszik ez a kis játék. Tegye csak nyugodtan az ártatlan. Miután nem jövök rá, hogy hogyan is működik ez a varázslat, vagy hogyan szedem le a holmijaimat, így csak feladom. Majd valahogy lejönnek onnan, ha mást nem hát megérdeklődöm valakitől. Az ilyen okosakat kell megkérdezni majd, mint Sorin vagy Astor. Addig pedig csak megragadom az egyik könyvet, amit most vettem ki és inkább leülök olvasni. Vagy legalábbis úgy teszek. – Te amúgy végig ide jártál? – Igen közbe beszélgetésbe kezdek. Talán van olyan hátsószándékom, hogy tudni akarom ismeri-e a helyet, mert akkor ez egy újabb pont lesz a listán, amiért jóba KELL lennünk.
Tehettem én arról, hogy a családtagjai között egy Madekárosról sem hallottam? Nem! Számomra ezért volt tök természetes meglepődés, hogy a mi házunkba osztották be a tagot. Ez remélem azt jelentette, hogy Dan a legértelmesebb közöttük. A többiekkel sem volt bajom, de nem is volt igazán okom arra, hogy beszélgessek velük. Ellenben Dannal, aki a szobatársam is lett. – Majd idővel kiderül, hogy mennyire is hasonlítasz rájuk. –Mert egyelőre nem mutatott olyan dolgot, amivel bebizonyította volna az ellenkezőjét. Jó, a gonosz vigyor és az, hogy a zöld házat erősítette, már elütött a többi rokonától. Azonban ez nem volt elég bizonyíték. Természetesen nem várhattam el és nem is vártam el, hogy most azonnal felfedje itt nekem minden titkát. Úgy éreztem, hogy az egy hónapnyi kiesése miatt is volt még elég időnk arra, hogy összeismerkedjünk. S ha jól viselkedett, még információkkal is szolgálok neki, ha arról volt szó. Titkos helyek, prefektusi és tanári járőrözési szokások. Mindent, amit csak akart. – Hahh, jó. Cserediák vagy, vagy végleg ideköltöztetek? –Ezt azért még jó lenne az elején tisztázni. Csak a miheztartás végett, mert tudnom kellett, hogy mennyi időm van elrontani a kölyköt. Egy év, vagy kettő. Sokat számított az a plusz egy, mert egyenletesebben lehetett elosztani a kalandokat és a szórakozást is. Az egy év meg levés szokott lenni. Pláne úgy, hogy már elkéstem egy hónapot a pátyolgatásával. A többi megjegyzésére, csak vigyorogtam. Értékelte a kedvességem, ezt úgy éreztem mélyen el kellett raktároznom, mert nem sok ilyenben lesz majd részem. Pláne nem akkor, ha végre leszedte a cuccait a plafonról. Valami nagyon azt súgta nekem, hogy már bosszút forralt ellenem és fel kellett készülnöm minden eshetőségre. Kár, hogy nekem ott volt Simo, aki a jelvényével tudott védelmezni. Így, ha valamibe bele akart keverni a koreai srác, Ő fogja a rövidebbet húzni. Erre természetesen csak akkor kerül majd sor, ha én magam lusta leszek elvégezni a piszkos munkát. Ez az esetek kb 1%-ban volt. – Mindenképpen szólok. Viszont erre kicsi az esély sajnos, mert itt védik egymást a legtöbben, nem lesz könnyű kideríteni a tettes kilétét. Persze kivételek vannak, akiket el kell kerülni, mint a bukott szamarakat, akik szerették a kisebbeket szekálni, mert azt hiszik megtehetik. De majd rájössz magadtól is, hogy kik hiszik magukat nagy reformátoroknak. –Neveket szándékosan nem mondtam, mert úgy túl könnyű dolga lett volna a másiknak. Ebben mondjuk segíthettem volna, mert a cuccai leszedését feladta. Kár, pedig jó volt nézni, hogy szenvedett. Unottan fordultam is volna az oldalamra, hogy akkor majd alszok inkább, de kérdést intézett felém. Megfordultam az ágyon, hogy fejemmel legyek közelebb hozzá. Hasra feküdtem, úgy pislogtam a másikra. – Jah, kivéve az elmúlt egy hónapot. Az ember nem szerencsés, ha egyszerre kap tüdőgyulladást és sárkányhimlőt. Miért kérded? –Most úgy tettem, mintha nem tudnám, de lehet nem is tudtam pontosan. Biztos csak próbált beszélgetést kezdeményezni. Beszélgessünk hát és ha izgalmasnak találom a kommunikációt, talán leszedem a cuccait is a mennyezetről.
Most kedvem lenne azt mondani, hogy semennyire. Nem a családommal van bajom, mert bennük nincs semmi olyan, ami miatt letagadnám őket. Én nem olyan vagyok, mint a bátyám, hogy semmilyen mértékben nem érdekelnek. Szeretem őket effektíve és nem fogom magunkat a maffiához hasonlítani, de azért nekem a család szent és hacsak nem ártanak nekem direktbe, akkor én sem fogok nekik. De ha mondjuk valaki összeesküszik ellenem… Még a gondolata is nevetséges, hiszen engem mindenki szeret… Nos… Javarészt. Megjegyzésére végül csak halványan elmosolyodok és bólintok. Legyen. Bár nem érzem szükségét annak, hogy bárkinek is bizonyítsak bármit. A süveg ide osztott be, tehát biztosan tudja mit csinál és szerintem is ez a ház való nekem. Most biztos sápítoznak otthon, hogy az ő drága fiúk hogyan is kerülhetett egy ilyen házba. Miért nem a Hugrabugba vagy a Hollóhátba? Tudjuk be annak, hogy agyafúrt vagyok. Ez mindenki lelki békéje érdekében jobb. De ha Gideon annyira tudni akarja, hogy milyen is vagyok, hát majd megmutatom neki. Nem feltétlenül ő fog szenvedni, lehet csak látni fogja, hogyan verek át másokat. Az biztos elég bizonyíték lesz arra, hogy igazi Mardekáros vagyok. -Véglegesen itt maradok. De ha el akarnak vinni sem vagyok hajlandó elmenni már. Nincs kedvem megint mindent elölről kezdeni. – biggyesztem le az ajkaimat és lejjebb hajtom a fejemet, mint aki szomorkodik, hogy ott kellett hagynia az előző iskoláját. Pedig amúgy örülök a változásnak. Korea szép és jó, de nem nekem való. A Roxfort valószínűleg annál inkább. Az egyedüli veszteség, amit tényleg sajnálok is az az, hogy a kapcsolati hálómnak lőttek. Nem két perc volt meggyőzni az embereket, hogy álljanak mellém, nem azért tettem mindenkinek a szépet az elején, hogy utána a szüleim fogják magukat, visszajöjjenek és gyakorlatilag tönkretegyék a kemény munkámat. Most megint mindent elölről kell csinálnom. Barátokat szereznem, információkat gyűjtenem… Fáradt vagyok én már ehhez. Mégis folytatom, mert csak így élhetem ezt túl és így jutok majd előrébb. Halkan kuncogni kezdek. – Szánalmas. – Egymást védeni… Hiszen másról van szó és nem magáról. Az emberek jönnek és mennek az életünkben, nem lehet senkiben sem maximálisan megbízni, hiszen bármikor elárulhat. Persze, szövetségeseket én sem adok ki könnyen, de van, amiért megéri. Mindenkinek csak saját maga számít. Akkor én miért is helyeznék mást magam elé? De nem faggatom inkább arról ki tehette, mivel egyértelmű, meg a cuccaimat is feladtam, majd valahogy lekerülnek. Azt a kevés figyelmemet, ami máról megmaradt inkább a szobatársamnak szentelem, meg annak, hogy megismerjem, lássam mi az, ami hasznos benne. – Kellemetlen lehetett. Most már jobban vagy azért igaz? – Kivételesen talán őszinte volt az érdeklődésem, bár az is benne volt, hogy semmit sem szeretnék elkapni. – Nyugodtan hívd ismerkedésnek vagy kapcsolatépítésnek. – mosolygok rá. – Kevés az ismerősöm itt, kijelenthetjük, hogy a családomon kívül nagyon nincs még senkim, én pedig szeretek az emberek közelében lenni. Szóval egyszerű társalgási kezdeményezés volt ez részemről.
Egyértelműen meglepetés a gyerek ebben a házban, de ezzel csak én járhattam jól. Ha szövetségest varázsolok belőle, lesz kivel felforgatnom még jobban a Roxofrtot. Csak, ha nem rontotta volna el azzal az egészet, hogy az én helyemre pakol, jobb esélyekkel indult volna. – Kellemetlen lehet sok évnyi munkáját magad mögött hagyni, mert a szüleid azt mondják, hogy költözés van. Biztos itt is meg fogod találni a magad belső kis körét, mint mindenki más. –Megpróbáltam némi együttérzést mutatni irányába. Nekem szerencsére ilyennel nem kellett megküzdenem. Olyasmivel persze, hogy költözés és mindent előröl kezdeni. Bele is őrültem volna, ha megtörténik. Belegondolni is szőrnyű. Minden ismerősöd, barátod ott maradt egy másik helyen, te meg a világ másik felére költöztél. Nem lettem volna az ázsiai srác helyében, az egyszer biztos. A „kedves” jelzőre csak elvigyorodtam. Mondhattuk annak is azt, hogy védték egymást az emberek, de a szövetségek már csak ilyenek voltak. Ha jó emberrel találtad magad összezárva –mint most én Dannal–, és barátságot szőttetek, nem igazán árulnád el a másikat. Vagy annak tudatában tennéd meg, hogy tudod, az illető megbosszulja azt. Az árulás sosem volt jó és hazudtam volna, ha azt mondom, nekem nem volt benne részem. Volt már olyan a csapatban, aki elkövette a súlyos hibát. Nos… Ő már nem ebben az iskolában tanult. Még életben van, csak éppenséggel nem a Roxfort falai adtak már menedéket számára. – Igen, jobban vagyok. Köszönöm kérdésed. Még néha ugyan köhögök, de azt is csak akkor, ha kezd hideg lenni. –Kérdése bár jól esett, kicsit gyanúsnak hatott. Vagy csak én gondoltam többet a dologba? Áhh hagyjuk, inkább a varázspálcámat megkaparintva oldottam fel az egyik könyvről a bűbájt. Ha már nem akart szórakoztatni, akkor kedves kérdése miatt kapott engedményt az egészből. Még mielőtt csapódott volna az ágyán, a levitációs bűbáj segítségével lebegtettem neki, ameddig meg nem fogta azt. – Áhh, értem értem. –Nem is támadóan akartam megérdeklődni kérdése mivoltát, de a válasza az tetszett. Mosolyt csalt arcomra, nem is tagadtam le. Még annyira fel is keltette az érdeklődésem, hogy az ágyon is ülőhelyzetbe tornáztam magam. – Szövetségesek mindig kellettek az embernek, meg ellenségek is, ha olyan a vérmérséklet. Talán megoszthatok veled néhány információt, ha éjszaka ki akarsz szökni felfedezni a helyeket. Cserébe az alapvető szabályt betartod a szobára vonatkozóan, ami nem más, mint a szobatitok. Ami ezen falak között történik, azt csak a szobalakókkal oszthatod meg. Deal? –Kezet most nem nyújtottam felé, mert lusta voltam felkelni az ágyamról. Rajta múlott, hogy ezzel mit kezdett, de addig is visszakapott még egy könyvet, ugyanazzal a módszerrel, mint az előbb.
Szám mosolyra húzódik a szóhasználatán. A legtöbb ember csak annyit mondott volna, hogy megtalálhatnám a barátaimat. Nem tudom, hogy ő is amúgy erre gondolt, csak másképp fogalmazott, vagy szándékosan hanyagolta ezt a megnevezést. – Minden bizonnyal, csak úgy nehezebb, ha már megvan mindenkinek a maga klikkje. Tudod, elzárkózik a legtöbb olyankor, amikor már megvannak neki azok az emberek, akik kellenek. – És néha akárhogy próbálkozol, nem bírod feltörni azt a héjat, amit maga köri vont. Persze az olyanokkal nem is érdemes foglalkozni, egyszerűen csak bosszantó, hogy látsz benne potenciált és mégsem akarja. Remélem a szobatársam a rémes indításom ellenére képes lesz megnyílni és legalább olyan szinten elfogadni, hogy ne ragassza a plafonra minden egyes nap a könyveimet. Azok még kellenének. Megjegyzésemre csak mosolyog, de nem mond semmit. Most ezt jó jelnek veszem és ő is hasonlóan gondolkodik, hogy ez az egymást mentegetés teljesen felesleges és csak időpocsékolás. Az ember magában bízhat a legjobban, mert ha elárulja a gyengeségeit, akkor csak ki fogják használni. Pont ezért nem tud senki sem azokról a furcsa álmaimról, amik néha vallóra is vállnak. Egyre inkább hajlok arra, hogy ez egy különleges képesség, mert túl gyakran esik meg ez most már. De a világért nem szólnék róla senkinek és nem kérnék segítséget, mert akkor még fel akarnának használni vagy én nem is tudom. Nem mintha irányítani tudnám. Az egyedüli dolog, amit remélek, hogy nem keltek fel senkit majd a szobában. Eddig megúsztam, de azért több időt kell kibírnom majd, mint egy hónap. -Ginseng tea… Vagy bármilyen ginseng készítmény könnyedén segít, mivel megemeli a belső hőmérsékleted. – mosolyodom el. Na igen néha az ilyen ezer éves trükkök jobban működnek, mint maga a varázslat. Persze nem mindenkinek segít, meg hallottam már olyat is, akinek elkezdett vérezni az orra, ha például ginsenges édességet nyammogott. Bár hogy ez biológiailag hogyan lehetséges, azt nem tudom, én ugyan nem voltam ott, hogy lássam is, de mindegy. Gideonnak biztos segít. Közben visszakapom az egyik könyvemet, amit el is veszek. – Szóval hagytad, hogy szenvedjek miközben tudtad hogyan lehet leszedni? –vonom fel az egyik szemöldökömet. – Amúgy köszönöm! – Ha már egyszer odaragasztotta akkor mondjuk el is vártam, hogy leszedje, de bevallom nem néztem ki belőle, hogy lesz ilyen kedves. Lehet túl gyorsan ítélkeztem? Ajánlatát figyelmesen hallgatom, sőt teljes testtel most már felé is fordulok és széles vigyor jelenik meg az arcomon. – Mindkét félen múlik, hogy milyen kapcsolatot alakítanak ki végül. – Utalok ezzel arra, hogy lehet nekem bizonyítanom kell, hogy ebben a házban a helyem, de akkor nekem is kéne mutatnia valamit, ami miatt úgy gondolom érdemes is bizonyítani. Ha nem, hát ellenségek is maradhatunk, bár nem preferálnám. De amit mondott egy jó kezdésnek bizonyul, így bólintok. – Deal! – Fel is állok a helyemről, amint elvettem a következő könyvet is amit felém lebegtetett, és most kézfogás helyett a kisujjamat nyújtom. – Remélem ismered ezt a fajta eskütételt is. Meg a következményét, ha megszeged... – Ha nem, szívesen elmagyarázoma lényegét.
Klikk. Nevethetnékem támadt a szó hallatán, de csak együttérzően néztem a srácra. Mondott valamit, mégis úgy voltam vele, hogy megpróbálok némi lelket önteni belé. Vagy hogy is mondják ezt. Inkább esélyt, hogy bekerüljön a „klikkembe”!? Igen, azt hiszem ez lesz az. – Ez tagadhatatlanul így van, főleg a mi korunkban már. Akik már hat éve együtt tolják a dolgokat a suli falai között, nehezen vesznek be újakat. Fiatalabbakhoz meg nem mindig érdemes csapódni, a végzősök meg megint csak más téma. Mondjuk én nem féltelek, biztos találsz magadnak klikket. –Szerintem nem kellett neki elmagyaráznom azt, hogyan is kezdjen neki ennek az egésznek. Elég talpraesett kölyöknek látszott ahhoz, hogy megbirkózzon ezen csodálatos akadállyal, amit az élet elég gördített. Vagy marad magányos ebben a két évben, aztán mikor továbbtanul vagy melót talál, ott megint előröl kellett kezdeni az egészet. Mondjuk ott már több olyan arc lehetett, akik klikk mentességet élveztek. De az még a jövő volt, itt a jelenben kellett neki megtalálnia a csapatát Dannak is. – Hmm. Megfogadom, köszönöm. Majd reggelinél iszok egy bögrével. –Biztos valami ősi ázsiai gyógymód volt ez vagy tudja fene. Meglepett kedves javaslatával, de ezt próbáltam nem kimutatni irányába. Még a végén kiderül itt, hogy tényleg jó arc a srác, de az még mindig nem kerülhette el a figyelmem, hogy az én helyemre költözött be. Szerintem egy életre megjegyezte azt a lépését, csak éppen nem volt már elég szórakoztató az, hogy nem próbálta visszaszerezni a cuccait. Inkább leült és beszélgetni kezdtünk. Így kerültünk a tea témához, bár már mindegy is. Kapott inkább kedvességből egy könyvet. – A Finite Incantatem legtöbbször megoldja az ilyen problémákat. Azt hittem ezzel fogsz próbálkozni, vagy a te sulidban ilyet nem tanítottak? –Természetesen nem azzal szedtem le, mert alapjáraton tudtam, hogy mivel volt felragasztva a mennyezetre Dan holmija. A köszönömjére csak biccentettem. Egy könyv visszaadásától még nem dőlt össze a világ. – Ez egyértelmű. –Tetszett a gondolkodásmódja és amint láttam, fel is keltettem a figyelmét az ajánlatommal. A teljes testes figyelmével erre tudtam következtetni. Nem volt gond, én megtettem szerintem az első lépést, a többit pedig az idő fogja kovácsolni. Ahogy láttam bele is ment és a lustaságom ellenére kézfogás fog következni. Ugyanis odajött hozzám, csupán nem a kezét, hanem kisujját nyújtotta. Vigyorra húztam a szám, és nyújtottam a sajátomat felé. – Természetesen tudom. S ha már ilyen jól alakultak a dolgok –lehúztam magam mellé az ágyra, hogy onnan nézhesse végig a rendrakást. Istenem, de puha még a kisujja is… Izé, néhány pálcaintés és Dan cuccai, ami a plafonon voltak, már visszakerültek a helyükre, mintha mi sem történt volna korábban. Minden ugyanúgy és ugyanoda került, mint mikor az én helyemen volt. Csak éppen a másik ágyon és területén. – Így máris szebb. Jah és első kérés. Alexander Dolohov tabu téma. Ártó szándékkal nem mehetsz a közelébe. –Magam sem értettem miért kötöttem ki a tavalyi dolgok ellenére ezt… Utáltam is érte magam, mert nem tudtam még mindig hova tenni Alexet… Hogy fordulna fel… ne, inkább ne.
Korban sosem válogattam. Szimplán azért, mert az csak egy szám. Bár a koreaiaknak fontos általában, az idősebbeket tisztelni szokás, de az nem változtat a tényen, hogy néha a kisebbek valamit jobban tudnak, mint mi. Most az szinte majdhogynem mindegy, hogy tantárgyról vagy sportról van szó. Bármiben lehet hasznos. Ha más nem, hát legalább időt lehet velük tölteni. – Egy szóval sem mondtam, hogy én félnék – mosolygok. – Csupán panaszkodtam, hogy így nehezebb. De befejeztem. – Bár nem nagyon szoktam a saját magam problémáiról beszélni. Egyszerűen tudom, hogyha túl sokat teszem, akkor az emberek idegesek lesznek. Mit érdekli őket elvégre. Egyszerűbb mindig mosolyogni, viccelődni és nekem eljátszani a megértő felet, aki szívesen segít. Holott amúgy halálra unom magam néha. Na én pont az ilyenek miatt igyekszem kerülni a panaszkodást. Iskolai dolgokról persze szoktam, de a magánéletemről… Soha! -Csak túlzásba se vidd, mert elkezdhet vérezni orrod… Vagyis ezt hallottam. – vonom meg a vállamat. Hogy miért segítettem? Igazából mondhatjuk, hogy most önzetlen módon csak segíteni akartam neki. De igazából az is benne volt, hogy hát igen, én sem szeretnék beteg lenni, szóval inkább gyógyuljon meg gyorsan, meg az is, hogyha kedvesnek és segítőkésznek talál akkor talán kijavíthatom azt a hibát – ami megjegyzem önhibámon kívül történt – hogy az ő helyére pakoltam. Tudta a fene, hogy az az ő része! Én megláttam az üres ágyat, úgy döntöttem, hogy az jó lesz és nem szólt senki, hogy nem úgy van! -De igen, de nem gondoltam rá. Plusz elfáradtam, ilyenkor már nem forognak úgy a kerekek az agyamban. –Még ásítok is hogy nyomatékosítsam, tényleg ki vagyok merülve. Pedig annyira nem is vészes a suli, csak valószínűleg nem alszom ki magamat rendesen. Nem lenne meglepő. – Mennyire alszol mélyen? – Igen, furcsa kérdés, és gondolom, hogy most ez rosszul is jött ki. Nem tervezek ellene semmit, éjszaka én is csak arra vágyok, hogy nyugodtan aludjak, de nem akarom felkelteni azzal, hogy rémálmom van, ami miatt nem is tudok elaludni. Ördögi kör ez… -Nem feltétlen… Illetve az emberek szeretik egyoldalú dologként kezelni ezt. Pedig ehhez minimum két fél kell. – Egyszerűbb mindig a másikra fogni, hogy az ő hibája, hogy olyan rosszba lettek, vagy éppen magukat emelik fel, hogy miattuk lettek jóba. Utóbbi lennék én, de azt is magamra vállalom, hogy hát igen sokszor miattam mennek tönkre a kapcsolatok. A kisujjamat nyújtom neki erre leránt. Egy percre minden idegszálam megfeszül. Túl… túl közel van. Nem vagyok olyan, mint a bátyám, hogy ne tudjam elviselni az emberek közelségét, de egy férfi, hogy így, meg az ágyban, meg ilyen közel... Fúj! De azért erőt veszek magamon és csak nézem ahogyan rendet tesz nekem. – Köszi… - mondom halkabban. Aztán csak megszeppentem pislogok a kérésére. – Az meg ki? – Mondjuk örülök, hogy elterelte a figyelmemet, így már kevésbé vagyok befeszülve… De ötletem sincs kiről beszél.
– Nehezebb, de nem lehetetlen. –Ebben a dologban igazat adtam neki. Mégis úgy gondoltam, jobb rávilágítani arra a dologra is, hogy nem lehetetlen beilleszkedni egy már jól összeszokott csapatba. Talán jöhet hozzánk, habár még a többieket meg kellett róla kérdeznem. Dant valószínűleg hamarabb el fogják fogadni, mert Mardekáros. Dolohovot nehéz volt nekik. Valami belül pedig mindig azt súgta, ha én leveszem a kezem a srácról, akkor újra célponttá válik. Hogy akartam-e ezt…? Magam sem tudtam volna megmondani. – Nem fogom. Semmi kedvem takarítani a vérem a ruhámról vagy bárhonnan másról. –Egyébként is volt részem belőle bőven az évek folyamán. Kellett nekem annyit verekednem. De nem tehettem róla. Néhány áldozatomra rávért a plasztikai műtét, néhányuk pedig úgy nézett ki, mint akik kívánták a pofont. Ki voltam én, hogy megtagadjam tőlük ezt? Ütni való fejekkel álltam szemben, hát ütöttem. Olykor engem is elagyaltak, amiből csak tanult az ember. Vereség esetén, másnap ugyanúgy összebalhéztam a taggal, csak akkor nyertem. Szerencse, hogy a gyengélkedőn mindenféle törésre, zúzódásra meg minden nyavalyára tudnak gyógyírt. Egy maradandó sérülésem volt csak. A karmolás a mellkasomon, amit vakmerőségem miatt kaptam, s amit Dan is láthatott, ha figyelt. Sose hagytam, hogy begyógyítsák. Kellett valami bizonyíték magamnak is, hogy megtanuljam a leckét. Nem sikerült még. – Ahh értem… –Átéreztem fáradtságát. Talán itt volt az ideje annak, hogy abbahagyjuk a cseverészést és mind a ketten nyugovóra térjünk. Ám kérdését nem tudtam hova tenni. Fel is vontam szemöldököm, aztán csak kuncogni kezdtem. – Ha magaddal akarsz játszani, azt inkább a mosdóban csináld. Egyébként kérdéses… mikor mennyire csapom szét magam, vagy vagyok álmos. De nem szoktam könnyen felkelni, ne aggódj. Ha valami akarsz éjszaka, nem én leszek, aki beköp. Csak jól vigyázz, mert ha ellenem akarsz elkövetni valamit, megbánod. –Fogalmam sem volt, hogy miért érdekelte ennyire, mennyire voltam mélyalvó. Pont nem érdekelt amúgy sem, ha éjszaka akart kóricálni, csak Simot ne keltse fel. Prefektus szobatársban csak ez volt a hátrány. Engem persze mindig kiengedett, mikor arról volt szó, vagy Ő maga vitt ki levegőzni… mikor olyan álmaim voltak, amik felszakították a múltat. Nem tudom mit kezdeni a hülye feje nélkül. – Jogos. –Ennyit tudtam hozzáfűzni a kisujjeskü letételével kapcsolatban. Ezt pedig azzal pecsételtem meg, hogy rendbe hoztam Dan részlegét a szobában. Úgy is lebaszást kaptam volna a többiektől. Jobb volt megelőzni a kiabálást. – Hatodéves, Hugrás srác. S fogalmazzunk úgy, hogy a „klikkem” tagja. –Mutattam is a macskakörmöt, mikor a klikk szót mondtam. Hogy valójában több annál Alex, azt még nem kellett tudnia. Magam sem tudtam még egyébként, hogy hányadán is álltam az említett taggal. Meg kellett vele beszélnem… csak még nem tudtam mikor és hogyan…
Csupán csak vállat vonok a szavaira. Tudnék neki olyat mondani, ami lehetetlen, de tény, hogy mindent bevetek, hogy megoldjak egy problémát. Barátokat szerezni például nem is annyira rettenetesen bonyolult. Vagyis egy ennyire szociális alkatnak, mint én biztosan nem! Mondjuk elsősorban úgyis az lesz, hogy minden magányos arcot felkeresek, és magam mellé állítok. Igaz Gideon pont olyannak tűnik, akinek vannak barátai. Vagy emberei… Nos a kettő majdnem ugyanaz, mind a kettő kölcsönös kihasználáson alapszik az mindegy, hogy érzelmek terén vagy más. -Gondoltam… Csupán megemlítettem. Bár ez is ember függő. Nyilván mindent csak feltételesen mondok, hiszen honnan is tudhatnám én ezeket? – mosolyogok rá. Nyilván én is hallom, hogy ki mit javasol, meg a varázstalanok körében népszerű lett a hagyományos gyógymódok használata. Én pedig sokat olvastam a kínai gyógymódokról. Pusztán azért, mert érdekesnek találtam. Ez is majdnem olyan, mint a bájitaltan csak éppen mágia nem kell hozzá. Mondjuk így pont az izgalmas részek vesznek el. Magamban csak legyintek erre az egészre. Mindig is tudtam, hogy a memóriám tele van felesleges információkkal. Ez is egy ilyen volt. Amit ténylegesen megtanultam, vagy amit pusztán érdeklődésből olvastam az megmaradt. Sose lehet tudni mikor jön jól ez a tudás. Most is például kiváló tanácsot adhattam, így bízok benne, hogy javítottam a saját magam helyzetén. Közben jön a csodás és át nem gondolt kérdésem, ami az alvási szokásaira vonatkozik. Sajnos viszont muszáj tudnom, hogy mennyire öl meg, ha felkeltem esetleg egy kiáltással. A szavai viszont megfagyasztják bennem a vért. – Az… Khm… Nem az én asztalom. – És akkor enyhén fogalmaztam és örülök, hogy nem borultam ki jobban. Ez a téma amúgy is nekem egy mumus. Nem tudok beszélni róla, nem bírok rágondolni és teljes mértékben hidegen hagy. – De jó tudni… amúgy ne izgulj, ellened pont nem tervezek semmit sem tenni. Ennél fontosabb dolgokra fordítom az energiám, és pont ezért éjszaka többnyire aludni szoktam. – Így kicsit furcsán hangzik, hogy miért kérdeztem meg akkor ezt. De nem hazudtam, esténként én is pihenni akarok. Az más kérdés, hogy tudok-e avagy az agyam úgy dönt, hogy inkább egész éjszaka fenntart, és emiatt vagyok fáradt nagyjából egész nap. Már csak a gondolattól ásítok egyet. Lassan feküdni kéne. De előbb még rendbe teszi a saját részemet… amit egyébként ő szedett szét. Nem mondom, hogy jogosan, mert békésen is el lehetett volna intézni, de legalább nem nekem kellett megcsinálnom. -Tudod… a „fogalmazzunk úgy” rész miatt… jogom van feltételezni, hogy nem igazán ez van a háttérben. De nem akarok kukacoskodni… Nem ma. Nem lenne képes feldolgozni az agyam. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem fúr a kíváncsiság és nem fogok majd kutakodni, vagy addig kérdezgetni, amíg el nem mondja. Kíváncsi természet vagyok, arról nem is beszélve, hogyha így fogalmaznak, akkor még kihívásnak is tekintem azt, hogy szóra bírjam.
– Igazán kedves és hasznos tanácsot adtál. Majd kikísérletezem, hogy mennyi is az annyi és tudni fogom, hogy legközelebbi alkalommal mennyit szabad bevinnem a szervezetembe. –Talán túlságosan is előítéletes voltam a sráccal szemben és most kiderült, hogy egész jó arc tud lenni. De nem mehettem el az felett, hogy az én helyemre cuccolt le. Megtorlás nélkül gyengének látszódtam volna, amit nem engedhettem meg magamnak. Túlságosan is jó hírnévnek örvendtem, meg kellett hát azt tartanom. Bár már csorbult, amiért kevesebb Hugrást szekáltam egy bizonyos személy kedve miatt… ami ki tudja, lehet vissza fog állni idővel. – Még jó, hogy nem ellenem. Te húznád úgy is a rövidebbet, erről biztosíthatlak. –Mert ez így volt. Visszakapott volna minden ellenem elkövetett dolgot, és csak rosszabbul. Azon csak kuncogtam, hogy az a bizonyos dolog nem az ő asztala. Fura. Vajon az ázsiaiak egyáltalán tudják, hogyan is kell? Mindegy. Az jobban foglalkoztatott, hogy miért tette fel nekem a kérdés, ha nem adott rá egyértelmű magyarázatot. Érdekes. Nagyon is érdekes és rejtélyes srácba botlottam. Persze, hogy én sem adtam meg neki a konkrét választ. Volt más oka is, de így rá tudtam fogni arra az egészet, hogy ő sem árulta el a teljes igazságot. – Akkor sipirc az ágyadba és aludjunk. A választ meg megkaphatod reggel. Azzal a feltétellel, ha te is elárulod nekem, miért is kérdezte a mélyalvást. Ha nem mondod el, én sem mondom el a titkom. –Egyébként sem kellett neki mindent tudni. Főleg azért nem, mert még én sem tudtam biztosra, hogy miként is tekintek Alexre. A tavalyi elválásunk nem volt kellemes és meg sem lepődnék azon, ha ennek az lenne a következménye, hogy mindennek vége szakad… Bár hogyan is lehetne vége olyannak, ami soha nem is volt? Vagy egyáltalán együtt voltunk mi? Ahh, bosszantó ez az egész. – Reggelinél nyugodtan keress meg az asztalnál, ha gondolod. Jó éjt Dan. –Kedves voltam és felajánlottam neki a lehetőséget a közös reggelihez. Az már csak rajta múlott, hogy élni fog-e vele vagy sem. Én minden bizonyára a szokásos helyemen fogok ülni, de most inkább nyakig betakartam magam és igyekeztem elaludni. Fáradt voltam, nyűgös is és beteg is. Kellett a pihenés.
